Tverdota György

Holt vidék

 

   Induljunk ki abból a műfaji hagyományból, amelyhez a vers kapcsolható. Leíró költészet, a szó szoros értelmében, mint például A puszta télen: „Mintha csak Petőfi A puszta télen-je 20. századi folytatója lenne.” – írja Szabolcsi Miklós. Igen, de mi az, amit leír? A Fiatal életek indulója című monográfia szerzője szerint a szabadszállási tájat: „A Holt vidék – a költőnél megszokott pontossággal ábrázolja azt a sáros, nádas tavat, amely mellett Imre bátyja kunyhója állott… Amikor a tó helyét kerestük, a verset, szinte mint pontos térképvázlatot használhattuk fel, s így bukkantunk rá… Az úttól balra eső tó mentén állott a kis halászház. Ma is ott áll – s a környék legrégibb lakói meg tudták mutatni – a sárgára festett egyszobás kunyhó, s körötte ma is a szőlők, közben ma is szilva, s alatta az a mélyedés, amelyet valaha az »Ország-Sziget« nevezetű nagy tó foglalt el.” Egyébként József Jolán József Attila élete című könyve volt az első, amely a verset a Szabadszálláson gyermekkorban töltött idővel kapcsolta össze: „Attila elemi iskolás korában három nyarat töltött halászó nagybátyánk kunyhójában. A bácsi ekkor messze a falutól, a zsombékos halastó partján lakott és varsáit vigyázta a vízben, esténként pedig hálóit foltozgatta. Mari néni meszelt, kenyeret dagasztott és – beszélt. A kisfiú nagyon szerette őket, a füstölgő vizet, ahol »lóg a káka kókkadón a pusztaságba«. A falu határa, a kis tanyák, puha szántások esővert gerezdjei, a ritkás erdők, a szántón borongó nyárfák, az országúton álló jegenyék, a falusi ebek, búsongó boglyák, a kis kun parasztok megszállták szívét és képzeletét. Milyen gyöngédséggel írja: »És az országban a törékeny falvak – anyám ott született…« A »Holt vidék« az a hely, amelyet Imre bátyánk tanyájáról lehetett látni… A »Magyar Alföld«, a »Nyár«, az »Esik«, a »Határ«, a »Fák«, a »Ritkás erdő alatt« mind-mind anyánk szülőhelyét idézi a régi nyarakból.“
   Csakhogy egy kis baj van ezzel a térképvázlattal. Nincsenek rajta egyéníthető jegyek. Ezen az alapon minden vers, amelyben utcákról, házakról, pályaudvarról, stb. szó van, ugyanilyen térképvázlat valamely tetszőleges városhoz, városrészhez. Ugyanezzel az erővel a szabadszállási tájat ábrázoló versként foghatjuk föl a Határ című költeményt, csak éppen nem télen, hanem nyáron: „Dongó ödöng az erdő szélinél… Amott fut egy kis ér / s itt ház ül. Kisfia, az ól idenéz. / Poros a víz, nincs kedve kékleni.” Vagy vegyük a Ritkás erdő alatt című verset. Ebben is felleljük ugyanazokat a tájelemeket: „Ritkás erdő alatt a langy tó.”
   De még ha el is fogadjuk, hogy a szabadszállási táj elevenedik meg ezekben a versekben, akkor is meg kell fontolnunk Valachi Annának, a vers egyik értelmezőjének figyelmeztetését: nem egy szemlélt táj közvetlen leírásáról, hanem emlékbeli tájról van-e szó, méghozzá az emlék a gyermekkorból származik, amikor a fiatal József Attila több alkalommal is az anyai rokonságnál töltött néhány napot. A látvány (hiszen József Attila később is megfordult Szabadszálláson) és a gyermekkori emlék egymásra is másolódhattak. Ha pedánsak akarunk lenni, akkor figyelembe vehetjük, hogy a vers Budapesten íródott, tehát két emlék összegeződéséről volt szó: egy közelmúltbeli és egy gyermekkorból származó réteg olvadt egybe. Akárhogy is áll a dolog, a szabadszállási táj képe visszavezet a gyermekkorba.
   Márpedig, ha így van, akkor Valachi Anna joggal feltételezi, hogy „a tájemlék lelki tartalma ugyanolyan ambivalens, mint József Attila valamennyi gyermekkori élményéé“. Ha hitelesnek tekintjük azt a leírást, amelyet József Jolán József Attila élete című könyvében ad a serdülőnek a Mama halálát közvetlenül megelőző téli szabadszállási útjáról és arról a havas tájban való eltévedéséről, amelynek majdnem fagyhalál volt a vége, akkor a holt vidék alapélményét akár ezzel a végzetes téli kalanddal is azonosíthatjuk. Ez az azonosítási kísérlet mindazonáltal roppant kétes érvényű és nem sok haszonnal járó erőfeszítés lenne. A költemény jelentőségét, az olvasóra gyakorolt elementáris hatását nem a leírt tájban, nem a gyermekkori emlékben, hanem másutt: a leírás módjában kell keresnünk.
   Ami először feltűnik, az az, hogy a költő szenvtelenségre törekszik a leírásban, tudatosan a háttérbe vonul. A lírai én nem jelenik meg közvetlenül. „Kétségtelenül vallanak a szubjektum lényegéről a Holt vidék-féle versek is: de elsősorban az objektív táj ábrázolásának a közvetítésével és csak helyenként ilyen közvetítés nélkül.” – írja Török Gábor, és valóban, az alkotó szubjektumnak a modern költészetben nem kell közvetlenül megjelennie, hogy körvonalazható legyen. Éppen azért építhetjük gondolatmenetünket ennek a rejtett, háttérbe vonuló énnek a keresésére, mert az első személy közvetlenül nem jelenik meg, kivolta nincs egyértelműen rögzítve.
   A Holt vidék szubjektumát négyféleképpen rekonstruálhatjuk: egyrészt mint tekintetet, amely szűkebbre és tágabbra állítja a fókuszt, amely egy bizonyos valóságos vagy virtuális útvonalat jár be, s regisztrálja a látottakat. A vers értelmezései a látvány kialakulását egy fiktív kamera mozgását követve írják le. Ez a kamera a tájat szemlélő és szemléltető szubjektum. Másrészt a szöveg megalkotója kiegészítéseket fűz a látványhoz. Harmadsorban értékeli a látottakat. Végül, negyedszer: a látványt nyelvi megfogalmazássá szervezi, artikulálja. És legvégül a szakirodalomban egy ötödik, önkifejező énnel is találkozunk, amelyet én a magam részéről problematikusnak tartok, s kritikának vetek alá. Ezt az elkülönítést nem érdemes ilyen pedánsan fenntartani, a szerzői énfunkciók nyilvánvalóan egymásba olvadnak, s csak részben válnak el egymástól. Összeforrnak, mint a sziámi ikrek. A gondolatmenetünk tagolása során azonban rájukbízhatjuk magunkat.
   A látvány talán úgy tagolható, hogy a téli pusztaság középpontjában egy tanya helyezkedik el mint emberi lakóhely, s ennek a környékét pásztázza végig a tekintet: „Tanya, – körülötte körbe / fordul e táj.” A költő gondosan ügyel arra, hogy itt se az ember körbefordulását mondja ki, hanem a tájat, ahogyan a körben megforduló ember számára feltárul. Ez mutatja, hogy tudatosan kerüli a szubjektív élmény megszólaltatását, az én szerepeltetését a versben. A tanyára három szakasz (5., 6., 7.), a környékre, amely arányait tekintve sokkal tágasabb, a négy első szakasz esik. Az utolsó strófát külön kezelném. A tanyában megjelenik az ember: „Kis szobában kis parasztok“. Ő képezi a magot, a „holt vidék” pedig a héjat.
   A látvány roppant szegényes. A mezőt hó fedi, az ég vastag felhőkbe burkolózik, s ez a kettő sok mindent eltakar szemünk elől. Egy tó vize párolog, partján káka, kikötött ladik látható. Távolabb erdő sötétlik, moha fedi a fák tövét. Közelebb szőlőföld, szalmával borított tőkékkel, karókkal, szilvafákkal. Lentebb, a tanya leírásába beékelődik egy töretlenül maradt kukoricatábla képe is. A látványt zajok egészítik ki: a lépések ropogása a hóban, a csónak okozta zörej, a faágak zörgése. A hangok státuszát is érdemes regisztrálni. Zörej szintű hangokról van szó: ropog, zörgő, kotyog, nyikorog. A harmadik érzékterület: a hőérzés, helyesebben a hideg érzékelése. A tanya látványából a fehérre meszelt fal hámlása kerül a figyelem előterébe. Aztán a figyelem a szél által mozgatott és nyikorgatott nyitott ólajtóra téved. A kotyogó ladik, a zörgő ágak, a nyikorgó ajtó zörejeinek okát is megnevezi a költő: a hideg téli szelet.
   Minimalizmussal állunk szemben? Azt célozná meg a költő, hogyan lehet a legtakarékosabban szólni valamiről? Nem pontosan ez a tényállás. A témaválasztás minimalista, a kidolgozás ezzel arányos, sőt mértékletesen bővítő. A téma: a puszta télen, a holt vidék. Hó borít mindent, az eget felhők fedik. A határ elnéptelenedett. Sem állat, sem növény nem látható, vagy alig. Hideg, barátságtalan idő van. Csekély lehetőség adódik a leírásra, leltározásra. A költőnek kevéssel kell beérnie, s úgy kell gazdálkodnia, hogy a sivárságról kikerekedő kép ne tegye a verset sivárrá és szegényessé. Megnyílna számára a negatív tájleírás, a Petőfi-féle radikális megoldás: „Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával… stb.” Ez a megoldás azon a tényen alapul, hogy amit a nyelv megjelenít, az van akkor is, ha tagadó szerkezetbe foglaljuk. Kosztolányi írja Gyermek és költő című írásában: „Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csodatékony, rontó és áldó hatásában. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ősnépekhez és a gyermekekhez, akik a szavakat még feltétlen valóságnak tekintik, s nem tudnak különbséget tenni a tárgyak és azoknak nevei között. Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bűvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak.“
   Nos, József Attila nem él itt vissza a nyelvnek ezzel a lehetőségével Petőfi módján. De él vele. A látványt pozitív eszközökkel bővíti a képzelet és a tapasztalat irányába. Itt lép életbe az az énfunkció, amelyet az előbb kiegészítőnek neveztem. Ahelyett, hogy azt írná: „az eget vastag felhők borítják“, a felhők alakjára, a fázásra és a hideg elől való menekülés igényére alapozva arról beszél, hogy a megszemélyesített magasság dunnába bújt. A hideg tapasztalása fölkelti a melegség igényét, s a képzelet eme kompenzáló tevékenység révén a felhős eget dunnába bújtatja. A bővítés műveletsorába tartozik a csönd érzékeltetése is. A Külvárosi éjben a csöndet úgy érzékelteti, hogy megnevezi: „Csönd.” Itt ellenben kétszeresen is paradoxonba foglalja. Először: a csönd olyan mély, hogy a havat taposó ember lépései erős zajjal járnak: „sűrű csönd ropog“. Másodszor: „csendes homályról” szól, amelyben egy, talán a partnak ütődő ladik ad ki hangot. A csend tehát mint hangok közege és kerete idéztetik meg.
   A ladik esetében is bővítés: megszemélyesítés történik. A partnak ütődő csónak, mintha madár lenne, „kotyog magában“. A képpel később, először az Alkalmi versben él: „kotyogok, mint elhagyott csolnak“, majd a Balatonszárszó című versében is felhasználja: „a csónak alatt hűvös öblögetési kotyogván,“. Újabb bővítés a szülés képzetének a bekapcsolása. Ahelyett, hogy azzal a prózai közvetlenséggel jellemezné a hideget, mint egy 1924-ben írott versében, a Karácsonyban: „Legalább 20° hideg van,” itt az erdő vajúdását, s ennek eredményeként az újszülöttet: a „zörgő időt” állítja elénk. Ezt a jellegzetesen József Attilá-s, mert konkrét jelzőt és elvont jelzett szót összekapcsoló jelzős szerkezetet látens képnek nevezhetjük, hiszen a vajúdás, születés képzetkörének gyümölcse egy csecsemő, amelyik nem gömbölyded, szép kis újszülött, hanem vázszerűen sovány. A 3. szakasz egyéni látomása allegóriában folytatódik: valahonnan, a mesékből, Bibliából, képzőművészeti ábrázolásokból, tudatalattinkból ismerős lény: egy csontos lovon ülő alak érkezik: a fagy, a hideg allegóriája, aki leszáll lováról, mohát keres (ki tudja miért?), és az erdő egyik fájához köti hátasát. A bővítés elemi gesztusa a „Sorakozó sovány karók” sorban is felfedezhető, mint Babits A gazda bekeríti házát című versében: „Léckatonáim sorban állnak már“. A Babits-párhuzam ébreszt rá, hogy itt is megszemélyesítéssel állunk szemben. Erősebb a bővítő szándék az „öreg parasztoknak valók / járkálni.” sorokban. Itt nem képzeleti képpel vagy allegóriával vagy paradoxonnal bővít a költő, hanem egy máshonnan szerzett tapasztalatot hoz ide. Az öreg parasztok nem a téli pusztán járkálnak a karókkal, hanem máskor és másutt. A karók csupán nekik „valók“.
   A bővítés leltárát az 5. strófával folytathatjuk. A holt vidék centrumába, mint egy kör középpontjába a tanya kerül. A szemlélő itt megfordulhat saját tengelye körül, és így széles, és talán teljes körívben tekintheti át a táj egészét. De nem az ő forgását látjuk, hanem a tájat, ahogyan a szemlélő szemében maga ír le egy kört. Ezt az érzékcsalódást fogalmazza meg itt a költő. A szó szoros értelmében pillanatnyi benyomást nyújt, ám megfosztja azt a benyomást szerző alanytól, tárgyiasítja az impressziót. A szakasz második részében halványan kirajzolódik egy unatkozó gyerek alakja, aki a vastagon egymásra ülepedett, majdnem palaszerű mészrétegeket feszegeti le a falról: „eljátszik“. A téli hideg és a rossz időjárás éppúgy kikezdi a meszelést, mintha emberi kéz végezné el ugyanezt a műveletet. A tél megszemélyesítése ez, vélhetőleg egy gyerek képében. A tél megszemélyesítésével a Téli éjszakában is találkozunk: „rálép lábára a tél“.
   A 6. szakasz első bővítése a szél cselekvésében nyilvánul meg: a babrálás jellegzetesen emberi cselekvési mód. József Attila másutt is él vele megszemélyesítő célzattal, némileg erotikus ízzel. A Falu című versben: „Akácocskát babrál a homály“. A bővítés leglendületesebb mozdulata azonban a versben alighanem az ezután következő kép. Az ólajtó nyilván azért lehet kitárva, mert nincs benne állat. Ezt a hiányt fejezi ki fonákjáról a „Hátha betéved egy malac“. Ha valami üres, aminek tele kellene lenni, akkor nyilván azért lehet nyitva, hogy megteljen. Keserű tréfa ez, a tanya lakóinak hiábavaló ábrándjait is jellemzi, megítéli ezzel a költő. De talán ennél is többről van szó: Szabó Dezső A jó Isten malaca című novellájára való rájátszásról. A szélben hajlongó kiszáradt, töretlen kukoricatábla mintha a betévedő malac megetetésére futna az ólhoz. Ironikus fantáziajáték tanúi vagyunk tehát.
   Vessünk egy pillantást a két utolsó szakaszra. Az egyikben a tanya lakóit látjuk a legteljesebb nyomorban. Ha valahol, akkor itt van közvetlen utalás a nagy példakép, Petőfi A puszta télen című versére: „A jószág benn szénáz” – írja Petőfi a téli pusztáról. Ezen a tanyán nincs jószág. „Leveles dohányát a béres leveszi / a gerendáról s a küszöbre teszi. / Megvágja nagyjábul, és a csizmaszárbul / pipát húz ki, rátölt, s lomhán szipákol / Oda-odanéz, nem üres-e a jászol.” Ennek az idilli jelenetnek a fonákját látjuk itt: „Egy pipázik“, mondja a szobában ülő kis parasztok egyikéről, ám hozzáfűzi: nem ám leveles dohányt, hanem csak harasztot. Megszárított lapulevelet. A sötétben ülnek: a szó szoros értelmében is: sajnálnák a gyertyát vagy a világítóolajat. De sötétben ülnek átvitt értelemben is: kilátástalan az életük. Hogy „gondolkodva ülnek“, nem azt jelenti, hogy filozófiai kérdéseken meditálnak, hanem azt, hogy nem beszélnek: „nehéz szavúak“, ahogy a költő Falu című versében jellemzi őket. A Tiszazug című versben két olyan szinonima is felbukkan, amelyek segítenek pontosítani a „gondolkodnak” értelmét: „guggolnak, mordulnak nagyot, / csupán hogy ne merengjenek“, illetve: „Mert sok a révülni való“. Tehát a gondolkodás itt merengést, révülést jelent.
   Az utolsó strófa témáját tekintve idetartozik, de szemléletileg nem folytonos az eddigiekkel. Új részleteket közöl a holt vidékről. A tél örömeit, a tél által nyújtott kincseket leltározza: a tőkéken nemcsak nyirkos szalma van, hanem téli csemege: fagyott szőlő is. A vadászat, a téli erdő durrogása is az évszak örömei közé tartozik. A jégen vágott lékből való halászat zárja a verset. Ezek a tél tudott élvezetei. Megtalálhatók – például – a preklasszikus és klasszikus zenében, Vivaldi Négy évszakjában, illetve Haydn Évszakok oratóriumában. A tanya körül leltárt készítő én ezeket nem látja. Egészében a látvány bővítésének részét képezik. Kontrasztban állnak a kis szoba sötétjében üldögélő parasztokat festő szakasszal, amennyiben az ínség világával a bőségét helyezi szembe a költő. A parasztok nélkülöznek, az uraság ellenben, mint a tél örömeinek élvezője, a felsoroltak birtokában van: neki fagy a szőlő, neki durrog az erdő, övé a tó és benne a halak. Egy olyan vonatkozás, amely mindeddig a versben egyáltalán nem játszott szerepet, hirtelen előtérbe lép: a birtokviszony jelzése: „Uraságnak“, „neki“, „Övé“, „neki“. És mindegyik birtokviszonyt jelölő szó sorkezdő helyzetben van!
   Az értékelő szubjektum akkor kezd érvényesülni, amikor kimondatik a „Tanya, -körülötte körbe / fordul e táj.” mondat. A Holt vidék tája, lett légyen bármilyen sivár, de világszerű. Van perifériája és van középpontja. A tájat a tanya felől vesszük szemügyre, majd belépünk a tanyába, a külső tájból a belső, emberi közegbe. Az értékelő gesztus a szobában ülő parasztok tömör jellemzése, s velük csupán a gazdagok számára megnyíló téli örömök szembeállítása során kap egyre erőteljesebb hangsúlyt. Az értékelés tehát kozmikus-antropologikusan indul, majd szociális irányban konkretizálódik. Ezzel azonban még csak a képzetek szintjén tekintettük át a verset. A leíró, bővítő és az értékelő alkotó szubjektum tevékenysége csak az alapot teremti meg annak az alanynak a munkájához, aki a nyelvi megfogalmazás révén elvégzi a voltaképpeni poétikai világalakítást. A képzetek nyelvi artikulálása, ami emlékezetessé, maradandóvá teszi a verset, a nyelvi formát adó én tevékenységének szemügyre vétele még előttünk áll.
   Ha abból a csekély számú adatból, amely fennmaradt a vers születéséről, valamilyen tanulság levonható, akkor az az, hogy a vers nyelvi ihletettségű. Ha igaz az, hogy az 1932 januárjában közölt téli vers nyáron keletkezett, akkor a közvetlen élményt, egy frissen látott téli táj megverselését elvethetjük. „A »Holt vidék« volt a kedvenc verse – írja Szántó Judit. – Amikor írta, nyár volt. 32-ben írta a Japán kávéházban.” Közbevetőleg megjegyezzük, hogy ha nyári vers, akkor csakis 1931 nyarán keletkezhetett. „Amikor a verset írni kezdte, két szó: »lapos lapály« csak ez volt meg. Előzőleg sakkozott. A második versszak második sorába került ez a két szó. Mondom újból: nyár volt. Játszott a szavakkal, Forgács Antalnak mondta el, hogy egy szókép mint hoz felszínre egy olyan verset, amely mondjuk a valóságtól távoli. Hisz a téli táj keménysége az olvadó melegben élő valóságnak látszott. Szinte fáztunk.” Ha igaz, hogy a versből a „lapos lapály” kifejezés volt először készen, akkor látnunk kell, hogy nem a téli benyomás az elsődleges, hiszen a lapos lapály télen is és nyáron is lapos lapály marad.
   Ha azt vesszük tekintetbe, hogy a Káka tövén költ a ruca… nótájára íródott a vers, akkor prozódiai irányból közelítjük meg születését. Vizi Albert, a költő hódmezővásárhelyi ismerőse figyelmeztet erre a párhuzamra: „Egyszer megkérdeztem Attilától, hogy ő írt-e már népi dallamra verset… Kiderült, hogy éppen akkor volt műben egy készülő költeménye, melyet a Káka tövén költ a ruca kezdetű népdal ritmusára formázgatott. Miért választotta éppen ezt? – kérdeztem tőle. Azért, mert ennek a dallamnak a ritmusa kemény és határozott, és bárhogyan énekeljék is, akár örömmel, akár bánattal, sohasem válik érzelgőssé. És nem utolsósorban, mert az utolsó csonka ütem kivételével tiszta choriambusból áll. Az a vers, amelyet erre a dallamra írt Attila, a Holt vidék. Nagyon szerette, ha el-eldaloltuk együtt éjszakába nyúló sétáinkon.” Vegyük tehát szemügyre ezt a nyelvi ihletést!
   A vers első mondata: „Füstöl a víz” tőmondat. A második pedig bővített mondat: „lóg a káka / kókkadón a pusztaságba.” A verset olvasni kezdő olvasó mit sem sejt arról a bonyodalomról, ami nyomban ezután várja majd szintaktikai vonatkozásban. Itt még van alany és van igei állítmány, s a második tagmondatban határozós bővítmény. Ha a vers csak ilyen, vagy zömmel ilyen mondatokból állna, nem kellene fölvetni a beszédhelyzet és a szövegkörnyezet fogalmait az értelmezés érdekében.
   Mivel azonban a második szakasztól kezdve lépten-nyomon hiányos vagy tagolatlan, vagy ha úgy jobban tetszik: egyfőtagú mondatokba botlunk, nem kerülhetjük el, hogy a beszédhelyzetre rákérdezzünk. Miért tér el a költő minduntalan a kétfőtagú mondatoktól? Miért takarékoskodik mondatrészekkel? Indulat fűti? Siet, elkapkodja a beszédet? Nem. Amint megállapítottuk, az alany a háttérbe vonul. Titkos indulat sem fűti. Ilyesmit legföljebb az utolsó szakaszban lehet nyomokban kimutatni. Körbejárja a környéket és regisztrál. Amit regisztrált, azt nyelvileg is megnevezi. Leír, leltároz, felismer és felismertet, tájékozódik és tájékoztat egy helyzetről. A nyelv, legalábbis részben, alkalmazkodik a szegényes, kevés fogódzót adó tárgyhoz.
   A tárgyból magából mégsem vezethetők le a mondattani megoldások. Erre a „Csak egy ladik, mely hallhatón / kotyog még a kásás tavon / magában.” mondat világosan utal. Nyugodtan írhatta volna így a költő: „Csak egy ladik kotyog még hallhatón a kásás tavon magában.” Vagy: „Csak egy ladik kotyogása hallható még a kásás tavon“. A transzformáció, amit József Attila egy ilyen sima mondaton végrehajt, kettős: egyrészt az egyszerű mondatot felbontja alárendelt mondatra: „ladik, mely“, így éri el, hogy a főmondat hiányos vagy egyfőtagú legyen: „Csak egy ladik“. A szövegösszefüggés alapján ezt a hiányos mondatot többféleképpen kiegészíthetjük: „Csak egy ladik hallható“, „csak egy ladik kotyog“, „csak egy ladik látható, amely kotyog…” stb. A beszédhelyzet itt jól körvonalazható. Az első strófában elhangzott a „sűrű csönd” kifejezés. A csendet észlelő egyén ritmikus zajra kapja fel a fejét. Megfordul, s konstatálja a zaj okát. „Semmi, csak egy ladik“. A transzformáció iránya tehát: a hiányossá tevés.
   Amint a hiányossá tevés, a szándékos csonkítás műveletét felismertük, már a harmadik sorban is találunk rá példát: „Dunnába bútt fönn a magas.” A mondat utolsó szava: „magas“. Lehet-e ezt a jelzőt jelzett szava nélkül, ezt a melléknevet főneve nélkül korrektül használni? Lehet, például ha egy korábbi mondatunkban részletesen megjelöltük az alanyt: „A magas fiú és az alacsony lány meg szokott látogatni.” Egy következő mondatban akkor elég ennyit mondani: „A magas és az alacsony járt itt ma délután.” De a versbeli mondatban hozzákívánkozik a jelzett szó is: „magas ég“, „magas hegység“, stb. A hiány tehát itt nem annyira a mondat, mint a szintagma szintjén keletkezik. A főnevesítés a mi esetünkben – az én nyelvérzékem számára – a -ság képzőt igényelné: „a magasság“. Weöres Sándor él a jelzett szó hiányával a Harmadik szimfóniában „piros gerendái közül / néz a hatalmas- “.
   A kétfőtagú mondat megcsonkítása először a második szakaszban következik be: „Kövér homály, zsíros, csendes; / lapos lapály, kerek, rendes.” Ez a mondat is könnyen visszaalakítható lenne kétfőtagú nominális mondattá: „A kövér homály zsíros, csendes; / a lapos lapály kerek, rendes“. A homály tehát zsíros, a lapály pedig kerek. A költő azonban valamilyen okból jobbnak látta, ha jelzős szerkezetet, s utána vetett jelzőket, azaz értelmezőket alkalmaz mindkét sorban, mindkét tagmondatban, azaz fellazítja, mondattanilag nehezen elemezhetővé teszi a második szakasz első két sorát. És, amint láttuk, ez folytatódik a Csak egy ladik…-ban.
   A harmadik strófa mondatai teljesen korrektek, de ezért a pihenésért nagy árat kell fizetnünk a negyedik versszakban: „És a szőlő.” – így szól az első mondat. Másutt is elmondhatnám, de ezt a mondatot választottam, hogy fölvessem a kérdést, amelyet gyakran tárgyalnak a nyelvészek: A „szőlő” alany-e itt vagy állítmány? Ha azt mondom, hogy állítmány, akkor ott vagyunk Klemm Antal történeti mondattanánál, s az ősmondatnál, amely Klemm szerint egytagú volt, az egy tag állítmány volt, s névszó. Abból állt, hogy megnevezte a dolgot, nevet adott neki. Az alanyt a rámutatással, némán határozta meg az ősidők embere. Amire rámutatott, arról azt állította, hogy az szőlő. Az „És” itt nem felsorolást jelent, hiszen nincs olyan előzmény, amelyhez hozzáfűzné a „szőlő” szót. Azaz, hogy van: a „káka“, a „ladik“, a „tó“, az „erdő“. Tehát egy program megvalósítása közben, amelynek során megneveztük, amit láttunk, eljutottunk a „szőlő“-höz. Az „És” az, ami felszínre hozza, hogy a mélystruktúra mellérendelő felsorolás. Mintha azt mondaná a költő: „íme, ezeket észlelem: a kákát, a ladikot, a tavat, az erdőt,… és a szőlőt“.
   A „Közbül szilva” mondatot a mondattani takarékosságon túl szintaktikai takarékosságon is tetten érhetjük, mint a „magas” esetében. A „szőlő” a szőlőföld elfogadott neve: „Megyek a szőlőbe” – ez teljesen korrekt. A „szilva” ellenben a „szilvafa” helyett áll. Az nem mondható, hogy „Megyek a szilvába“, csak az, hogy „Megyek a szilvásba“. Apró deviancia ez, de a versben az ilyen apró devianciák halmozódnak egymásra, s ezek teszik összességükben különlegessé a verset. Az ész, az elemző figyelem sem mindig észleli külön-külön jelenlétüket, sztochasztikusan hatnak.
   A negyedik szakasz második sora: „A tőkéken nyirkos szalma.” egy olyan, nem hiányos, hanem nominális mondatstruktúrát valósít meg, amely a vers egy későbbi pontján még-egyszer előfordul, az utolsó előtti szakaszban: „Kis szobában kis parasztok.” Helyhatározó és állítmány kapcsolódik bennük össze. Klemm Antalnak a finnugor ősmondatról írott tanulmányában hoz példát erre a mondatszerkezetre: „Nyakunkon a török hada.”, „Kezében a kés“. Az ilyen szerkezetekben marad fönn szerinte a magyar nyelv archaikus szerkezete.
   A legkülönlegesebb mondat azonban, amelynek mondattani elemzésétől magam is visszariadok egyelőre, a negyedik szakasz három utolsó sora. Úgy kanyarítja a költő a szerkezetét, hogy kikerülhesse az igei állítmányt. Háromszor is megkísérti az ige, s mindháromszor ellenáll a kísértésnek: a „sorakozó” melléknévi igenévben, a „való“-ban, amely a létige melléknévi igeneves alakja. Mellesleg ez tölti be a második tagmondatban az állítmány funkcióját. Végül a „Járkálni” főnévi igenév, amely itt célhatározói funkciót tölt be: járkálás céljából. Ezt az összetett mondatot a második strófa „Csak egy ladik…” kezdetű mondatához hasonlóan egyszerűsíteni lehetne egyszerű mondattá, amely alanyi és állítmányi részre tagolódik: „A sorakozó, sovány karók / öreg parasztoknak valók / járkálni.” Vagy talán fordított sorrendben jobb: „Öreg parasztoknak valók járkálni a sorakozó, sovány karók.” Ez a sorrend azért érdekes, mert rámutat a versbeli mondat első, hiányos tagmondatának előrevetett jellegére. Erősebb transzformációval így is át lehetne alakítani a mondatot: „Sorakoznak a sovány karók, amelyek öreg parasztoknak valók járkálni.” A mondat igazi mondandója az, hogy szőlőkarónak alig alkalmas botokról van szó, amelyek nemigen lennének jók másra, minthogy öreg parasztok járását segítsék. A karónak nem lenne szabad soványnak lennie.
   Még két különös mondatot találunk a versben. Az egyik egy mondatszó, megnevező, állítmányi taggal: „Tanya“. Ez a mondat a „Csak egy ladik” és az „És a szőlő” rokona. József Attila máskor is él ilyen megoldással. A Külvárosi éjben: „Csönd.” Aztán ugyanitt: „Vonatfütty.” Amit így, segédszavak nélkül, önállósítva megnevezünk, arra nagy nyomatékkal hívjuk föl a figyelmet, arra mintegy nyelvileg rámutatunk, szingularizáljuk. Az utolsó figyelemre méltóan deviáns mondat: „Az ól ajtaja kitárva.” A „kitárult, kitárták” igék helyett itt újra deverbalizál a költő: határozói igenevet használ. Ezzel fölöslegessé válik annak a megnevezése, aki kitárta, s a szó elveszíti dinamikus, drámai jelentését: állapotszerűségében örökíti meg a költő az ól ajtaját.
   A költő tehát takarékosan fejezi ki magát, állapotszerűségében ragadja meg a látványt. Mindkét állítás korrekcióra szorul. Az utóbbi annyiban, hogy egy lényeges szempontból éppenséggel folyamatszerűséget érzékeltet a költemény. Az első versszakban még „füstöl a víz“, azaz a levegő lehűlt, a tó vizének a hőmérséklete még magasabb, tehát a víz erősen párolog. Nem sokkal később már „kásásnak” mutatja a tavat, azaz a víz felszíne kezd befagyni. Az utolsó strófa már a befagyott állapotot rögzíti: „a jég alatt“. Tehát érzékelhetően beáll a tél, beköszönt a hideg.
   Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy a takarékosság is csak részben igaz. Miközben egyik kezével szűkmarkú, a másikkal bőkezű a költő. Egyik oldalon szűkszavú, másikon szószaporító. Ezek a szószaporítások nem igazi fecsegések vagy körülményeskedések, mértéktartók, de határozottan felismerhetők és provokatívak. Vegyük sorra őket! „fönn a magas” – mondja az első strófa. Minden további nélkül megelégedhetne a költő azzal, hogy „Dunnába bútt a magas.” Vagy: „Dunnába bútt fönn az ég.” A „fönn a magas” vagy pleonazmus, azaz szófölösleg vagy tautológia, azaz ugyanannak a mondása. De nem a pongyolaság jele, hanem éppenséggel stiláris figyelem megnyilvánulása.
   Még meggyőzőbben szemléltethető ennek a szószaporító devianciának a jelenléte a „lapos lapály” szóban. Milyen lenne a lapály, ha nem lapos? A figura etimologica, azaz a tőismétléses alakzat külön felhívja a figyelmet erre a körülményre: olyan melléknevet fűz a költő a lapály szóhoz, amely ugyanazon szótőből származik, s jelzőként ugyanazt jelenti, amit a jelzett szó már önmagában is jelöl. Ha igaz, hogy a „lapos lapály” volt meg először a versből, akkor egy körbenforgó stílusalakzat kibontása a vers. A harmadik tautologikus figura az ötödik strófa: „körülötte körbe / fordul e táj.” mondatban olvasható. A kifejezés helyénvalósága nem kérdőjelezhető meg, hiszen azt jelenti, hogy a tekintet által megrajzolt körív vagy körszelet középpontját a tanya képezi. De a nyelvi forma: a „körülötte körbe” ugyanolyan szótőismétléses, tautologikus, mint a „lapos lapály” volt. A kompozíció térszerkezete tehát két tautológia körül alakul ki. Az egyik a laposságot emeli ki: „lapos lapály“, a másik pedig a körszerűséget: „körülötte körbe fordul“. A „lapos lapály” jelzős szerkezethez fűzött, utána vetett jelző: „kerek“, összeköti a két térorientációt, a vertikálisét és a horizontálisét.
   A felsorolt részletek egy irányba mutatnak: igazolják azt a föltevésünket, hogy a vers nem elsősorban mint a valóság tükrözése, nem mint egy téli táj élmény elmesélése érdekes, pontosabban sem ez, sem az nem meríti ki, hanem a nyelvi megalkotottság révén ragadja meg a figyelmünket. Érdemes ezen a nyomvonalon továbbhaladva egyéb formaképző műveleteket is felfedezni. Ha eddig tautológiáról szóltunk, akkor érdemes fel- figyelni egy oxymoronra is. A csend megidézése két ízben is zajjal történik: „Sűrű csönd ropog” – olvassuk az első szakaszban, majd a homály minősítése: „csendes” után a második szakaszban a „hallhatón” és a „kotyog” szavak következnek. Ez is beleilleszkedik a provokatív szószaporítások sorába, amennyiben a Külvárosi éjből idézett takarékos megoldással, a csöndnek a „Csönd.” mondatszóval történő érzékeltetésével vetjük össze.
   A devianciák sorát, amelyek révén a nyelvi megalkotottság felhívja magára a figyelmet, két enjambement említésével folytatom. Az első az első strófa három sorát kapcsolja össze. A „magas“-ról mondtuk, hogy jelző, amely mellől hiányzik a jelzett szava. Utána pont következik, lezárul a mondat. Ebbe belenyugszunk. A „magas” azonban a következő sor rímhívója. A felelő rím: „havas“. Vele nem fejeződik be a mondat, várakozásunk ellenére itt olyan jelzőről van szó, amelyet jelzett szó követ, a strófazáró csonka sorban: „mezőben“. A csonka sor éppen mert magában áll, minden szakaszban nyomatékot kap, formai csattanója az adott strófának. Ez különösen kiélezi az enjambement-t: „havas / mezőben“. A másik enjambement az utolsó előtti strófa végén olvasható. Az „imá“-ra rímelő mozaikrím: „ím a” második szava egy névelő, amelyet a költő külön választ a záró csonka sorban olvasható szavától. Az ilyen átlépés, amely a névelőt és a nevet választja külön sorba, különösen élesnek számít. Élességét tovább élezi, hogy mozaikrím, és hogy a zárósor csonka. Ha már itt tartunk, megemlítem azt a tényt, hogy az „ima” szó a várakozástól eltérően nem kap névelőt.
   De a verset nemcsak a devianciák, hanem a szabályosságok is éltetik. Tudjuk jól, ritmusa nagyon is feszes. Imént idéztük Vizi Albertet, aki szerint a Káka tövén költ a ruca… dallamára íródott.

   Káka tövén költ a ruca,
   Jó földben terem a búza.
   De ahol a szép lány terem,
   Azt a helyet nem ismerem,
               Nem lelem.

   Kidőlt a fa mandulástól,
   Elválok én a rózsámtól.
   Úgy elválok én szegénytől,
   Mint ősszel fa levelétől
               Elválik.

   A ritmus egyébként Petőfi Falu végén kurta kocsmájára is hasonlít, kivéve a záró csonka sor hiányát. A szabályosságok közül csak egy-két példára mutatok itt rá. Az egyik legszembeötlőbb a második strófa első két sorának a szerkezeti és hangzásbeli egybevágósága. Nemcsak a sorvégek rímelnek, tehát a „csendes” és a „rendes“, hanem a sorközép jelzett szavai is: „homály” és „lapály“. A sorkezdő jelzők szótagszáma, a jelzett szavak szótagszáma, és a sort záró két-két értelmező szótagszáma megegyezik. Már csak azért is, mert mind a két sor minden szava kétszótagú. A „kövér“, a „zsíros” és a „kerek” rokonértelmű szavak, a „csendes” és a „rendes” ugyan nem, de tartalmi rokonság van közöttük. A két mondat szerkezeti képlete fedi egymást: jelző, jelzett szó, értelmező, értelmező. Felhívnám még a figyelmet a „káka kókkadón“, a „sorakozó sovány” paronomáziákra, valamint a „Kis szobában kis parasztok.” parallelizmusra.
   De vajon megállhatunk-e ezen a ponton? Nem kell-e a vers ránk gyakorolt hatására az eddiginél mélyebb magyarázatot keresnünk? Valachi Anna roppant szellemes oppozíciója szerint igenis, kell: „Ha mélyanalízisnek vetjük alá a társadalmi igazságtalanságokat tudatosító, józanul tárgyilagos »parasztvers« kulcsmotívumait, az új olvasat már József Attila későbbi, tűnődő-eszmélkedő panaszverseihez kapcsolja ezt a rejtetten kétarcú műalkotást.” A parasztvers–panaszvers oppozíció megejtő, s aki a pusztán társadalmi üzenetet hordozó vers teljes élményt adó erejével eleve elégedetlen, nyomban hajlandó lesz-e mélységekbe vetni magát. Eszerint a Holt vidék csak látszólag tekinthető tájversnek. A tájrészek elfojtott, eltitkolt lelki tartalmak többé-kevésbé nehezen felismerhető, elkendőzött szimbólumai lennének: „A vers képstruktúrájában lappangó, szexualitással kapcsolatos motívumok árulkodnak talán a legindiszkrétebben a költő elpalástolt közérzetéről. »Füstöl a víz, lóg a káka / kókkadón a pusztaságba« – ezzel a Freud ínyére való, vizuális leírásba burkolt önvallomással kezdődik a vers. Nem kell pszichoterapeutának lenni ahhoz, hogy a csüggedt tájat jellemző képekben ráismerjünk a költő szóhasználatát motiváló sajátos lelki tartalomra, a tehetetlenség-érzés testet-lelket lebéklyózó hatalmára. Ha a versben átvitt értelemben használatos vajúdik szót is eredeti, testi funkcióra utaló jelentésében vesszük szemügyre, mint a fajfenntartást feltételező szexuális mozzanat következményét, akkor a kásás tavon hullámzó ladik; a puha mohát maga alá gyűrő, csontos mén formájában megidézett fagy; a megtermékenyítés fő kellékeiként is fölfogható jelképes »karók«; a kitárt ajtajú ól, amelynek bejáratát a változást előidéző szél »babrálja«; s végül a jég alatt a meleg iszapba hatoló, biztos búvóhelyre lelő halak keltette képzetek, mind-mind a magzatképződést megelőző szexuális aktus mozzanatait idézik föl.“
   Nos, megvallom őszintén, hogy az értelmezés ilyen mélységeitől én visszariadok, noha tudomásul veszem, hogy a pszichoanalitikus orientációjú kritikában az ilyen interpretáció egyáltalán nem számít szélsőségesnek, s ha valaki ebben az irányban kereskedik, azon nem botránkozom meg. Módszertani szempontból azt vetem ellene, hogy korántsem olyan mély értelmezés az ilyen, mint amilyennek látszik, hanem bizonyos értelemben szárazon racionális: allegorikus. A vers képzeteit közvetlenül lefordíthatónak véli fogalmakra a pszichoanalízis közkeletű szimbólummagyarázatainak igénybevételével. Magam tehát nem tartom a példát követendőnek, de egy valamit akkor is el kell ismernünk. József Attilától egyáltalán nem volt idegen tájverseinek elfojtott tudattalan késztetésekre való visszavezetése. Ilyen értelmezésre bátorít föl az a sokat idézett részlet, amely a költőnek 1935-ben Halász Gáborhoz írott leveléből származik: „Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt, csak önnön sivársági érzésemnek formákba állása érdekel.” S ha ezt teszi a költő elméletben, nem lehet kizárni, hogy gyakorlatát is ehhez igyekszik igazítani.
   Közismert példa erre a korábban már említett, 1932-ben írt Ritkás erdő alatt, amelyről a Szabad-ötletek jegyzékében ezt olvassuk: „Egy álmomban visszalapoztam egy albumban az »első nőhöz« – az album női fejeket, illetve tájakat ábrázolt – írtam erről egy verset: ritkás erdő alatt a langy tó“. Ez az önvallomás arra indította Szigeti Lajos Sándort, a vers értelmezőjét, hogy a tájvers elemeiben, szavaiban, összefüggéseiben erotikus, szexuális szimbólumokat keressen. A kérdés: érdemes-e így eljárni, nem olyan, hogy egyszerű igennel vagy nemmel lehetne rá válaszolni, s a tanulmány keretei nem engedik meg, hogy részletesen kitérjek rá. Valachi Anna voltaképpen nem tesz mást, mint hogy ezt az értelmezési stratégiát kiterjeszti a Holt vidékre is.
   Befejezésül válaszoljunk tehát egyértelműen a kérdésre: Mélylélektani vallomás? Panaszvers? Kétségeim vannak ebben a tekintetben. Ha ezt firtatjuk, félek, olyan mélységeket keresünk benne, amelyek hiányoznak belőle, s ezzel olyan igényeket támasztunk a verssel szemben, amelyeknek nem tudna megfelelni. A Holt vidék szerintem József Attila szociális látásmódjának dokumentuma, ha úgy tetszik, igenis parasztvers, s mint ilyen, költőileg az egyik legsikerültebb alkotása. Annak a bizonyítéka, hogy a költői zsenialitás és a társadalmi elkötelezettség együtt lehetővé tette remekművek megalkotását. A Holt vidéket ama kísérlet sikeres megvalósításának látom, amely a tiszta költészet elvét és az elkötelezett költészet elvét akarta szintetizálni, s amelynek másik klasszikus teljesítménye a Nyár című vers, vagy a Medvetánc, amelyben egy árnyalattal több személyes panasz van, mint a Holt vidékben. Ámde, ha panasz, akkor ez is a költő társadalmi helyzete miatti panasz, nem pedig valamilyen titkos, mély, a tudat alá elfojtott mondandó közvetett kifejtése.

 


 Középiskolai tanári továbbképzésen tartott előadás szövege.