Ifj. Gyergyádesz László

„Csak a jó szándéknak van gyümölcse”1

Tóth Menyhért életműve
a Kecskeméti Képtárban – helyzetkép és feladatok

 

   „Tehetség, tisztaság, hó, Ünnep. Születés, íratlan lap, festetlen vászon. Feloldás, a szeretet és jóság fegyvere a gyűlölség ellen, fehér szín, fény-színvarázslat, amit a tömény dráma éppoly kevéssé érinthet, mint jól kiegyensúlyozott bölcsességet a halál gondolata. – Keleti kultúrák gyászjelképe – Madarak, fehérek, magasba röppenők, fenn könnyen lebegők, teret szélesre tágítók, győztesek: Tóth Menyhért madarai. Fehérek. Tisztaság, Ünnep, feloldás madarai.” (Goór Imre huszonöt évvel ezelőtti bevezető gondolatai a Forrás első Tóth Menyhért-tanulmányából.2)
   Mint Pintér Lajostól tudom, Tóth Menyhértnek szinte mozarti temetése volt.3 Valóban, méltatlanul kevesen állták körbe a XX. század talán legegyetemesebb érvényű magyar festőjének farkasréti sírját (ma már Miskén nyugszik). Amint az Kovács László fotóművésznek a Kecskeméti Képtárban őrzött diasorozatán jól látható, a művészeti élet szereplői közül meglehetősen sokan hiányoztak akkor a Makovecz-ravatalozó előtt megtartott gyászünnepségről. Újabban viszont gyakran élnek az időgép adta lehetőségekkel, így ma már kitehetnénk a megtelt táblát a temető kapujára, hiszen hirtelen szinte május elsejei felvonulássá nőtt a gyászoló tömeg. Halála után Tóth Menyhért lassan már mindenkinek Menyus bácsi, s az adott szakmabeli által még időben, természetesen a többi szakembert megelőzve felismert zseni. Ezzel együtt az életmű teljes egészéről, mindenre kiterjedő alaposságú, az alapkutatások eredményeit is közlő feldolgozás, a műfaj klasszikus értelmében vett monográfia még mindig nem jelent meg.4 „Pedig – írta nemrég Sümegi György – az 1980-as évtized, a Tóth Menyhért-i opusz zömének múzeumba kerülése (1981) óta sok minden történhetett volna, további komoly eredmények születhettek volna; egy az oeuvre-katalógusra alapozott monográfia például.”5
   Sajnos, az elhanyagolt alapkutatáson túl még védőbeszédekre is szükség van, sőt korunk divatos szóhasználatával élve, kellően hatásos (hangos) píártevékenységre is, hiszen jelenünkben nemhogy a nagyközönség, de még a művészettörténészek egy része sem kezeli a helyén Tóth Menyhért életművét a XX. századi magyar művészet most még meglehetősen kaotikusnak tűnő összképén belül. A kortárs, illetve a hozzánk nagyon közeli időszak művészetének értékelése, feldolgozása mindig is nagyon nehéz és kényes feladat. Nem meglepő tehát, hogy a közelmúltban megjelent XX. századi magyar képzőművészetről szóló összefoglalók is inkább tekinthetőek egyfajta kísérletnek, mint végleges, kanonizált „korpuszoknak”. Nyilvánvalóan tartalmaznak számos vitatható tételt, sőt bizonyos esetekben a műfajból adódó szinte elkerülhetetlen „hibákat” is, amelyek közül a legjellemzőbb, s szempontunkból a legfontosabb az egyes alkotók értékelése közti aránytévesztések. Így például a legutóbb Beke László, amúgy kitűnően használható összefoglalójában, csupán egyetlen mondatot szán Tóth Menyhért művészetére, s ott az absztrakció címszava alatt informel-variánsként említi6. Bár a neves művészettörténész az összefoglaló előszavában jogosan figyelmeztet a műfaj szabta kényszerű korlátokra, mégis azt kell mondanunk, hogy egy ilyen nagyságrendű alkotó akár még egy rövid, egy-két oldalas, a nevével fémjelzett fejezetet is megérdemelt volna. Hiszen, amíg Tóth Menyhért minden valószínűséggel az elkövetkező évszázadokban is ott lesz a hasonló könyvekben, addig a művészek túlnyomó többségének a neve szépen lassan elveszti az összefoglalókban való szereplés „jogát”, azaz ahogy a műkritikusi tevékenység helyét felváltja a valódi művészettörténészi munka lehetősége, úgy fog csökkenni a művészek kiemelésénél, említésük mértékénél az aktuális részdicsőség és a „helyezkedési” tartalom. Másként fogalmazva, kellő időbeli távlat megléte után már mindenki számára nyilvánvalóbbakká és egyértelműbbekké válik a valódi korszakalkotó, sarokkő-szerepet betöltő egyéniségek pontos kiléte, míg az „irányzat-lovag” alkotók pusztán építőkövekként, példákként emlegetődnek majd a stílustörténeti folyamatok, összefüggések bemutatásakor.
   Persze – mondhatják jogosan – a fenti Beke-féle rövid említés is már óriási fejlődésként értékelhető Németh Lajoshoz képest7, akinek klasszikusában, a Modern magyar művészetben még mindössze ennyi szerepelt: „A népi szürrealizmus egyéni alakja pedig Tóth Menyhért.” Nem is szólva Aradi Nóra, a mai fiatal generáció fejével szinte már felfoghatatlan módon „elkötelezett” összefoglalójáról, melyben amellett, hogy például Domanovszky Endrét két, vagy Makrisz Agamemnont három reprodukcióval is képviselteti (s ez nem a művészek hibája vagy kritikája!), addig Tóth Menyhértet még csak meg sem említi!9 A valóság tehát az, amit már egyetemistaként is minduntalan megtapasztalhattam, hogy Tóth Menyhértről sokan még csak nem is hallottak, s sajnos ugyanezt mutatja az eddig megnyilvánuló csekély érdeklődés is az iránt a pályázat iránt, melyet a Tóth Menyhért Alapítvánnyal közösen írt ki a képtár művészettörténész hallgatók számára. Alapvető problémák vannak tehát e téren, s itt nem elég csak remélni.
   A tanulmány megírása közben derült ki, hogy a Cifrapalota műemléki felújítása miatt, 2004. január elsejétől zárva lesz a Kecskeméti Képtár. Természetesen nem mondtunk le arról, hogy érdemben ünnepeljük meg Tóth Menyhért születésének 100. évfordulóját. Ha a feltételek adottak lesznek, akkor szándékaink szerint, igaz, egy kis késéssel, de még az emlékév alkalmából, 2004 szeptemberétől egészen 2005 februárjáig terjedően egy monumentális életmű-kiállítást rendezünk. Az eredetileg tervezett formát (négyrészes kiállítássorozat) így kénytelenek leszünk megváltoztatni, de kihasználva a teljesen üres, frissen felújított Cifrapalota kitűnő lehetőségeit (az új állandó kiállításainkat így később felépítve), javunkra fordítjuk a helyzetet: egy műcsarnoki méretű (19 teremben, összesen majd 1000 négyzetméteren) kiállítás megrendezésével szeretnénk a lehető legteljesebb mértékben és minőségben bemutatni a szakma és a nagyközönség számára az életművet. A Kecskeméti Képtár több ezres gyűjteményéből soha nem látott mennyiségű alkotást, összesen legalább 600 festményt, szobrot és grafikát kívánunk a látogatók elé tárni.
   A Tóth Menyhért-életműkiállítás egyik legfeltűnőbb újdonsága az lesz az eddigiekhez képest, hogy – a Kecskeméti Képtár gyűjteményének gazdagságát kihasználva – az egyik teremben a mesterről és életének fő színteréről, Miskéről fogunk fényképeket kiállítani.10 Célunk mindezzel az, hogy egyfajta érzelmi, pszichológiai, sőt szociológiai támpontot, fogódzót is adjunk a néző számára egy hatalmas XX. századi művészeti emlékanyag megtekintése közben. Természetesen tudományosabbnak hatna, ha csak a vegytiszta esztétikára, a képek, szobrok szemléletére hagyatkoznánk, azonban a nem szakemberek, az átlagos nézők számára is maximálisan meg akarjuk adni a megértés, az átélés esélyét. Nem is beszélve arról a tényezőről, hogy a ma élő művészettörténészek és képzőművészek túlnyomó többsége még a mester személyes varázsával kísérve ismerkedhetett meg Tóth Menyhért művészetével, s vált művészetének elkötelezett hívévé és kutatójává. („Nem régen néhány hétig vele voltam – írja róla Goór Imre. – Érdekes ember. Ahol jelen van, ott körülötte forog a világ. Azért, mert szeret beszélni, s akaratlanul mondja a ruhátlan bölcsességeket, melyek szinte véletlenül, természetesen szövődnek gondolataiba.”11) Ugyancsak szorosan hozzátartozik az életműhöz, annak megértéséhez, hogy Tóth Menyhért magas szintű irodalmi tevékenységet is folytatott. Éppen ezért a több helyen is publikált alkotásokon olvasható megjegyzésekből, a Kecskeméti Képtár művészettörténeti adattárában őrzött írásos dokumentumokból idézeteket helyeznénk ki felnagyítva a műalkotások között.
   Különösen fontosnak tartjuk, hogy az életmű-kiállításnak értékelhető nyoma maradjon. A hagyományos, katalógus formájában való dokumentálás mellett, miután – az előbbiekben is taglalt okokból is – nagy az igény rá, hogy egy kisebb könyvet (ismeretterjesztő jellegű, gazdag képanyaggal kísért, több nyelvű kismonográfiát), továbbá terveink szerint egy igényesebb kiállítású albumot is igyekszünk kiadni a képtár hatalmas Tóth Menyhért-gyűjteményéről. Mindamellett, várhatóan 2005 januárjában, egy kötetben is megörökített művészettörténeti konferenciával kívánjuk méltóképpen megkoronázni, s egyúttal lezárni az emlékév eseményeit a Kecskeméti Képtárban.
   Természetesen Tóth Menyhért új állandó kiállítása is aktuális feladat, hiszen egyrészt az állandó kiállítás a Farkas István–Glücks Ferenc-hagyaték második részének megérkezése óta, azaz immár több mint egy évtizede lényegében alig változott, másrészt a Cifrapalota 2003/2004-ben történő felújítása is alkalmat kínál az újrarendezéshez. Először az első emeleti állandó kiállításainkat (kecskeméti művésztelep, Farkas István és Mednyánszky László életműve, Nemes Marcell adománya) újítjuk fel, méghozzá úgy, hogy az eddigiekkel szemben jobban igyekszünk érvényesíteni az átélhetőség, az élményszerűség modern múzeumi követelményét. A jellemzően századfordulós, lényegében a XX. század első feléhez kapcsolódó képzőművészeti gyűjteményünket szeretnénk immár a hasonló korszakból származó iparművészeti gyűjteményünk anyagával együtt bemutatni. Hangulatos enteriőrökre törekszünk, mellyel végre jobban egyensúlyba kerül a befogadó épület és a belső múzeumi terek stílusa, hangulata.
   Tóth Menyhért állandó kiállítását várhatóan 2005 nyarán nyithatjuk meg újra. A helyszíne továbbra is a Cifrapalota második emelete lesz, de mivel a Gesamtkunstwerk törekvések érvényesítése zavarólag hatna Tóth Menyhért műveire, így szemben az első emelettel, itt inkább egy hagyományosabb, homogén kiállítási összkép kialakításra törekszünk majd. Fontosnak tartjuk, hogy az egykori bérlakásszinten is jobban figyelembe vegyük s mérlegeljük végre az adottságokat és a hátrányokat. A fő és valójában az egyetlen adottság az, hogy a kellően osztott terek segítségével jól szétválaszthatóak az egyes korszakok, irányok vagy motívumok. A hátrányokból azonban már több van: az egyik a többi szinthez képest alacsonyabb belmagasság, a másik pedig az, hogy a rendezés során kénytelenek leszünk felmenteni magunkat a szigorú, kronologikus rend betartása alól, mert az utolsó korszak nagyméretű képei nem férnek el a teremsor végén elhelyezkedő kiállítótérben, csak egy másik, közbenső terem alkalmas erre a feladatra. Mindamellett a kronológiát fontosabbnak tartjuk a Tóth Menyhért-i életmű érzékeltetésekor annál, minthogy teljesen a motívumok fejlődését helyezzük előtérbe, így adódhat az, hogy rendezői koncepciónk alapján az ikonográfiai szempontokat inkább egy-egy adott korszakokon belül mint elsősorban arra jellemzőt érvényesítenénk.
   Az új állandó kiállítás legnagyobb egysége tehát továbbra is a miskei festőművész életmű-kiállítása lesz. Ez nem véletlen, hiszen alkotásainak legalább kilencven százaléka s a főművek szinte mindegyike a Kecskeméti Képtárban található. Mindazonáltal arra továbbra sem lesz lehetőségünk, hogy a több ezres anyagot egészében mutassuk be. Ezentúl is csak egy csekélyke kis töredék lesz kiállítva, így azon belül kell a teljesség illúziójára törekednünk. A teljesség igényének külszíni jelentésében is igyekszünk majd megfelelni, elfogadva egy a műgyűjtés régebbi fázisaihoz köthető rendezési módot, melyet Magyarországon mostanában például a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárában láthattunk, azaz képeket nem csupán egy sorban lehet elhelyezni. Tóth Menyhért esetében ez számos műve esetében nyugodtan megtehető, hiszen vannak olyan témái, így különösen a fejek vagy a vele rokon „virágportrék”12, melyeknek az elhelyezését akár ikonosztázionszerűen is megoldhatjuk úgy, hogy a művek továbbra is mindenki számára élvezhetőek maradnak.13
   Mennyiségi és technikai problémáink voltak eleddig Tóth Menyhért grafikáinak, hihetetlenül gazdag rajzanyagának elhelyezése tekintetében. Két megoldás is kínálkozik, azonban mindkét esetben jelentős, mindenekelőtt pénzügyi segítségre szorulunk. Egyrészt grafikai tárlók elhelyezésére lenne szükség a termek közepén, ahol évente – betartva a megfelelő múzeumi állagvédelmi előírásokat – kétszer-háromszor is cserélnénk a kiállított műveket, másrészt, vagy emellett a modern technikai lehetőségek felhasználásával digitálisan rögzített képeket mutatnánk be. Mindenesetre ez utóbbi lenne az a megoldás, amellyel végre az előbbiek mellett a jelentős számú vázlatanyagot, különösen a füzetekben találhatóakat is bevonhatnánk a szélesebb körű kutatásokba. Ily módon a nagyközönség számára is könnyen kezelhető és a műtárgy biztonságát is figyelembe vevő kiállítási fomra létesülne.
   Az új állandó kiállításunk egyik sarokköveként fontosnak tartjuk, hogy a Bánszky Pál-féle utolsó állandó kiállítás14, illetve a Supka Magdolna által rendezett időszaki kiállításokhoz képest ezúttal jelentősebb szerepet kapjanak a korai művek.15 (Ennek a felső határát Bánszky Pál 1945-nél16, míg Sümegi György 1949-nél húzta meg17.) 2002 februárjában Zalaegerszegen, a Városi Hangverseny- és Kiállítóteremben, de mindenekelőtt a 2003 nyarán a Kecskeméti Képtár Pávás termében és annak előterében megrendezett Tóth Menyhért festőművész ideiglenes életműkiállítása keretében már kísérletet tettünk arra, hogy az eddigi felfogással szemben arányosabban képviseltessük a harmincas és negyvenes évek termését. Arányosabban, mivel ma már nem kell feltétlenül csak a fehér korszakra s a legismertebb főművek sikerére hagyatkoznunk. Egyet kell értenünk Sümegi Györgygyel a pályakezdés jelentőségének hangsúlyozásában. Valóban, rendkívül változatos a korai anyag, melynek kísérletező irányváltásaiban csírájában már ott rejtezik szinte minden, amit később egyre egyöntetűbb képet sugalló stílusban fogalmaz meg középső korszakától kezdve egészen halála évéig Tóth Menyhért. A korai művek értékeit, az életmű egészét látva, ma már jóval könnyebb „felfedeznünk”, s már nem támadnak fel bennünk olyan kétségek, mint a fiatal festőművész 1941-es budapesti műbarátbeli kiállításáról író műkritikáiban Elek Artúrnak, Kállai Ernőnek és másoknak.18 Az állandó kiállítás e részének megrendezéséhez igen komoly segítséget nyújt számunkra az, hogy a képtár anyaintézményében, a kecskeméti Katona József Múzeumban huszonöt évvel ezelőtt, még Tóth Menyhért életében és közreműködésével, sor került egy a korai korszakot alaposan feldolgozó kiállításra.19
   Tóth Menyhért utolsó korszakára, mint közismert, egy hihetetlenül tömör jelképi szintet ért el a műveiben, melynek magaslataihoz hosszú évtizedek alatt stílusának folyamatos egyszerűsödése is hozzájárult. Tóth Menyhért középső és késői korszakának a bemutatásakor egyrészt ezt a folyamatot kívánjuk vezérfonalként a nézők elé tárni. Ez az egyszerűsödés a vizuális nyelvezetében már Kecskenyáj című 1946-os pasztellképén megfigyelhető, jól egybevethető változásokat felmutatva szinte bármely korábbi alkotásához képest. Ez a Tóth Menyhért késői művei felé mutató folyamat, mely a „közmondáserejű tömörítés”20 és az „anyagba költözött gondolat”21 irányába halad, a művészet történetének olyan nagyjaira emlékeztet, mint például Tiziano vagy Rembrandt. A teljességre való törekvés tehát paradox módon a művészi eszközök számának csökkentésével, leegyszerűsítésével érhető el, s ehhez úgy tűnik, bizonyos fokú életbeli érettség elérése is szükséges. Ezt az utat az egyetemes művészettörténetben is csak nagyon kevesek tudták megvalósítani és kiteljesíteni. Kulcsműként, mindenekelőtt a 1969–1971 között festett monumentális Parasztokat kell majd a középpontban kiállítani, mely Naparcú22 és mandorlatestű, mitikussá emelt emberlényeivel egyben jelzi a látogatók számára a hatvanas és a hetvenes évek közötti stílusbeli és ikonográfiai átmenet lényeges pontjait is.
   A középső és a késői korszak megértéséhez, a képek befogadásának elősegítéséhez kínált másik vezérfonal Tóth Menyhért rendkívül egyéni világlátásának a feltárása lesz egyes képek s a hozzá tartozó, már említett szöveges utalások segítségével. Tóth Menyhértet a természettel való igen aktív, erőteljes, álmokban és mesékben gazdag együttélés jellemezte. Egy kiveszőfélben lévő emberi világlátást képviselt, melyben az emberlény és a természetanya még együvé tartozott, és olyasfajtaképpen beszélgettek egymással, mint ahogy tette ezt Mikszáth Kálmán „tűzhelyalapító tót atyánkfia”, Lapaj, a híres dudás. „A mestert, ki Lapajt a tökély fokára vitte a dudában, nem kellene messze keresnie Petrusnak, mindenütt jelenvaló az. Csak beszélni kell tudni vele és tudni hallgatni rá. Nem mindenre a természet, az anyaföld tanít-e minket? (...) A föld gondolkozik is. Gondolatai a virágok. (...) És ha gondolkozik, ha szíve van, érezni is kell tudnia, bánatának, örömének lennie. (...) ...a virágok, fák, füvek is mind éreznek, mind gondolkoznak, s mindnyáját összekapcsolva tartja a szeretet nagy eszméje.”23 Ez a minden élőlény felé áradó szeretet jellemzi az 1930 körüli kezdetektől kezdve a teljes életművet is. Ennek megfelelően válnak az új kiállítás kulminációs pontjaivá az olyan művek, mint a korai korszak nagyméretű, 1943 körüli Korpusza is, melyen az út menti kereszt Krisztusa kifeszített állatbőrré változik át egy szürrealista, minden élőlényt egyenrangúvá oldó látomásban; a középső alkotói periódusában az 1962-es Macskalány által képviselt szervesen egybeforrott ember-állataiban; vagy az utolsó korszakban festett 1972-es Gea, amikor a fehér színt e mindent megértő és átölelő szeretet szimbólumának tekintette.
   A műfajok egy életművön belüli átjárhatóságának lehetőségével gyakran éltek a legjelentősebb XX. századi alkotók. Tóth Menyhért mindamellett csak kisebb kirándulást tett a szobrászat terén. Ennek ellenére jelentős műveket alkotott (pl. Afrika, 1963), így annak bemutatásáról sem mondhatunk le, kihasználva a rendezésnél azt, hogy szobrai szorosan kapcsolódnak festészetéhez és igen gazdag rajzművészetéhez is.
   A hetvenes évekről szólva Andrási Gábor azt írta, hogy „Tóth Menyhért festészete a hivatalos művészet és az avantgárd küzdelmében lassan átformálódó elitművészeti élet perifériájára szorult”24. Ez sajnos még a jelenünkre is jól érvényesíthető kijelentés, csak éppen az itt emlegetett hivatalos művészet és az avantgárd fogalma mostanra már kellően összezavarodott ahhoz, hogy ilyen módon csoportokba tudnánk sorolni kortárs alkotóinkat. „Mert olyan magányos volt”25 emlékezett vissza a főiskolai diák Tóth Menyhértre László Gyula, s ez a lényeg, ez az életmű sorsa is, a magányosság mindig, újra meg újra gyanút vált ki, és gúnyos értetlenséget szül…

Jegyzetek

   1 Tóth Menyhérttől idézi: Bánszky Pál: A meditáció és a pályakezdés évei. In: Forrás, X, 1978/12. p. 93.
   2 Goór Imre: Vázlat Tóth Menyhértről. In: Forrás, I, 1969/4. p. 81.
   3 Pintér Lajos megnyitó beszéde alapján (Kecskeméti Képtár művészettörténeti adattára). Elhangzott a Tóth Menyhért festőművész (1904–1980) ideiglenes életmű-kiállítása címmel megrendezett tárlat megnyitóján 2003. június 13-án, a képtár Pávás termében. Hasonlóan találó költői képet idéz Sümegi György is a költő-szerkesztőtől: „A Tóth Menyhért pörre Pintér Lajos költő figyelmeztetett: Sokan álltak a sírja mellett olyanok, akik azt vigyázták, hogy föl ne támadjon, föl ne támadhasson.” Sümegi György–Tóth Piroska: „A szeretet emeli föl az embert". Tóth Menyhért vallomása. In: Sümegi György–Tóth Piroska: Idekint és odabent. Beszélgetések képzőművészetről. Gyula, 1994. p. 33.
   4 Monográfikus nagyesszé: Supka Magdolna: Tóth Menyhért. Budapest, 1990 és 1998
   5 Sümegi György: Tóth Menyhért – kétszer. In: Új Művészet, XI, 2000/10. pp. 36–37.
   6 Beke László: A 20. század képzőművészete. In: Beke László – Gábor Eszter – Prakfalvi Endre – Sisa József – Szabó Júlia: Magyar művészet 1800-tól napjainkig. Budapest, 2002. p. 343.
   7 Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Pap Gábor művészettörténész szerint Németh Lajos ellenszenvvel viseltetett Tóth Menyhért művészete iránt. Lásd róla: Pap Gábor: A feketétől a fehérig. Tóth Menyhért zarándokútja. In: A képíró bölcs Tóth Menyhért. Debrecen, 1995. p. 89. Mindamellett tény az is, hogy Németh Lajos mondta például 1980-ban a gyászbeszédet Tóth Menyhért temetésén.
   8 Németh Lajos: Modern magyar művészet. Budapest, 19722
   9 A művészet története Magyarországon. A honfoglalástól napjainkig. Szerk.: Aradi Nóra. Budapest, 1983
   10 Különösen sok fényképet és színes diaképet őrzünk a már említett, s a tanulmány írása idején tragikus módon elhunyt Kovács László fotóművésztől, a bajai főiskola kiváló tanárától, a Tóth Menyhért Alapítvány haláláig tevékeny kurátorától, s elsősorban a mester lényét az egyik legnagyszerűbb módon megörökítő fotográfustól. E fotóit összefoglaló kötetét ideje lenne a centenáriumi évben újra kiadni. Kovács László: Az én Tóth Menyhértem. Fotóalbum Sümegi György előszavával. Miske, 1987
   11 Goór Imre i. m., p. 81.
   12 A virágportrék fogalmáról lásd: Supka Magdolna: Tóth Menyhért. Budapest, 1998. p. 24.
   13 Erre a megoldásra már láthattunk egy sikeres példát, amikor is a Kecskeméti Képtártól kölcsönkért 16 Tóth Menyhért-képet az említett módon helyezték el a budapesti Kieselbach Galéria Fej, fej mellett című időszaki kiállításán, 2002 júniusában.
   14 Ennek kezdeti állapotait, adatait katalógus rögzítette: Tóth Menyhért (1904-1980) életmű-kiállítása. Katalógus. Írta, szerkesztette és a kiállítást rendezte: Bánszky Pál. Kecskemét, 1984
   15 A Forrás e centenáriumi számának színes mellékletének az összeállításakor, éppen ezt igazolandó-helyeztünk el a szokványosnál több korai alkotás reprodukcióját.
   16 Bánszky Pál: Tóth Menyhért. (Mai magyar művészet) Budapest, 1978. p. 12. és 20.
   17 Sümegi György: Tóth Menyhért pályakezdése. In: Cumania 13. Szerk.: Bárth János és Sztrinkó István. Kecskemét, 1992. p. 509.; Sümegi György: Tóth Menyhért pályakezdése. In: Forrás, XXVI, 1994/1. p. 41.
   18 Lásd róla és a kritikákat, pl.: Sümegi György 1992 i. m., p. 547. és pp. 550–552.
   19 Tóth Menyhért festőművész első alkotói korszaka (1928–1945). Katona József Múzeum, Kecskemét, 1979. január 14–február 25. Katalógus. A kiállítás anyagát válogatta, a katalógust szerkesztette és a kiállítást rendezte: Bánszky Pál és Sümegi György. Kecskemét, 1979
   20 Bánszky Pál 1978 i. m., p. 26.
   21 Supka Magdolna 1998 i. m., p. 39.
   22 „Naparcúnak kell lenni mindennek, belülről sugárzónak.” Tóth Menyhérttől idézi: Bánszky Pál 1978 i. m., p. 30.
   23 Bár már többször is idéztem Mikszáthtól e részletet, mégis újra meg újra meg kell tennem, mivel tökéletesebb gondolati párhuzamot még nem találtam a magyar irodalomban, amely ennyire a lényeget világítja meg Tóth Menyhért művészetében. Legutóbb, lásd: ifj. Gyergyádesz László: Könyvecske a Kecskeméti Képtárról és a Cifrapalotáról. Kecskemét, 2003. p. 15.
   24 Andrási Gábor – Pataki Gábor – Szücs György – Zwickl András: Magyar képzőművészet a 20. században. Budapest, 1999. p. 187.
   25 László Gyula: Emlékezés a főiskolás Tóth Menyhértre. In: Művészet 1976/3. p. 20.