Tüskés Tibor

Fák élete

 

    Tóth Menyhért nevét a hatvanas évek elején Martyn Ferenctől, a Párizst megjárt, nonfiguratív festőtől hallottam először, s dicsérőleg. Aztán kezembe került a modern magyar művészet minden jelentős értékére érzékeny Hamvas Béla és Kemény Katalin először 1947-ben megjelent közös könyve, a Forradalom a művészetben, és abban Vajda Lajos és Csontváry nevének említésével együtt esik szó az „inkább Csontváryhoz, mint Vajdához hasonló”, a „lelki szegény” jelzővel illetett Tóth Menyhért egyik szobráról: „A nagyobb nyilvánosság előtt még ismeretlen Tóth Menyhért megrendítő műve, Krisztus-szobor, vagy inkább így, egy ember mellszobra, akinek emberbőr helyett göndör báránybőre van.”
    Az 1904-ben született Tóth Menyhért 1947-ben mindössze negyvenhárom éves volt, és 1960-ban is csupán ötvenhat.

*

    Tóth Menyhért falujában, az alföldi, Duna menti Miskén, ahová a Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomával a zsebében visszavonult, és ahonnét évtizedekig jóformán ki sem mozdult – az 1941-es budapesti bemutatkozása után csak az 1964-ben, Hódmezővásárhelyen megrendezett kiállításra küldte el képeit –, soha nem jártam, vele személyesen nem találkoztam.
    A hetvenes években megszaporodtak kiállításai (1970: Székesfehérvár, 1973: Budapest, 1974: Kecskemét, 1975, 1976: Budapest), és ezek jó alkalmat adtak a művészetéről szóló különféle rendű-rangú írások megjelenésére. Róla életében (1980-ban hunyt el) egyetlen kis könyvecske, Bánszky Pálnak a Mai Magyar Művészet sorozatban 1978-ban megjelent másfél ívnyi tanulmánya látott napvilágot néhány gyenge minőségű, nem éppen kedvcsináló színes és fekete-fehér reprodukcióval.

*

    Koffán Károly Tóth Menyhértről készített fotóportréját nézem a Jelenkor 1967. évi 3. számában. A fotográfus elölről és kissé alulról fordította lencséjét a festő arcára. Tóth Menyhért kigombolt ingnyakkal, gyűrött zakóban, borotválatlan, borostás arccal néz valahová messze, a fejünk fölé. Jobb szeme tágra van nyitva, sérült bal szeme félig lehunyva, egy gyermekkori betegség romboló nyomát őrzi. Tekintetében, fejtartásában van valamiféle prófétai: sejtjük, ez az ember olyan képeket lát, amelyeket környezete nem érzékel... Fejét sűrű, dús haj koronázza. Homlokán a ráncok vízszintesen futnak, orrától két mély árok húzódik szája szögletéig. Ajka félig nyitva: szólásra készül, vagy most fejezte be monológját. Ebben az arcban egyszerre van jelen a szegény emberek tisztasága és a „gazdag-szemű” művészek elhivatottsága.

*

    Az emlékezések szerint Tóth Menyhért (sokak kedves Menyus bácsija) könnyen megnyíló, őszinte ember volt, szívesen beszélt életéről, tapasztalatairól, vallott művészetéről, képeinek születéséről, gondolati hátteréről. Ezek közül a vallomások közül – minden bizonnyal a tollat vagy a mikrofont tartó kéztől jócskán megfésülve – néhány nyomtatásban is megjelent. Valljuk be, ezek a szövegek jobbára rögtönzések, a gondolat ide-oda csapong bennük, s nem a latin stílus, a tiszta, világos, logikus fogalmazás figyelemre méltó teljesítményei. Ám a szerteindázó mondatok közül a figyelmes szem kihüvelyezheti világképének néhány rokonszenves vonását is.
    Mi jellemzi Tóth Menyhért világképét?
    Alapfogalma, többször megismételt kulcsszava: a valóság. Nem a filozófiai, még kevésbé az ideológiákban emlegetett, hanem a hétköznapi, a körülvevő élet, a megtapasztalható világ. Tehát az álom is, a lélek is, a mesék is, a hit is a része. Legfontosabb eleme persze a természet, a falu, a paraszti élet mozzanatai, a falusi emberek, az állatok, a növények.
    Világképének másik összetevője a szeretet. Szeretetben nőtt föl, szülei emberséges emberek voltak. Megismerte a szegénységet, a szegény emberek tisztességét. Hisz a cselekvés, a jótett értelmében. Amennyire képeinek témájában a kézzelfogható valóság azonnal érzékelhető, „leírható”, a szeretet motívuma csak képeinek hangulatában, mögöttes tartalmában, érzelmi világában tetten érhető, és csak a türelmes és figyelmes szemlélő előtt föltáruló. Nem a festő életrajzi adatai, szegénysége hat meg, és kelt rokonszenvet, szánalmat, hanem a képekből sugárzó szellem teszi rokonszenvessé festészetét.
    Tóth Menyhért autonóm, szuverén szellem, független és szabad művész. Ha életéről, képeiről kérdezik, szinte dadogva beszél, ám a töredezett, gyakran közhelyes mondatok között („csak élő ember alkothat”, „a művészet: az érzelem és az értelem megnyilatkozása” stb.) eredeti és remek rátalálásokkal, hiteles megfogalmazásokkal találkozunk. Szívesen idézek ezek közül is néhányat. „A gonoszság inkább hiányosság.” Vagy: „Mit adok én a világnak? De elsősorban mit adok embertársaimnak, mert hiszen nem vagyok egyedül.” Vagy: „Mi ez a szó: festészet?... Hogy mit is akarsz barátom? Itt végeredményben összefüggések vannak.” Vagy: „Ha például valaki akár írással, vagy akár a munkapadnál önkéntesen vállal valamit... Én ezt színekkel csinálom és formákkal, szerkezetekkel, a lehető legtömörebben és legkifejezőbben.” – Hogyan mondta Martyn Ferenc, a nonfiguratív festő, Cézanne-ra hivatkozva? Mi a modern festészet? „A vizuális viszonylatok egyensúlya.” Íme, ilyen egyberímelés található a „természetelvűnek”, „naivnak” mondott festő és a „nonfiguratívnak”, „absztraktnak” tartott művész gondolatai között. És innét értem meg azt is, hogy miért dicsérte előttem Martyn Ferenc a hatvanas években Tóth Menyhért festészetét...

*

    Aki képzőművészeti főiskolát végzett, az nálunk hivatásos festőművésznek mondhatja magát. Aki nem végzett főiskolát, azt naiv festőnek tartják.
    Ez bizony eléggé felületes és téves ítélet.
    Tóth Menyhért öt évig látogatta a budapesti Képzőművészeti Főiskolát, ahol Vaszary János tanítványa volt, és 1935-ben szerzett diplomát. Ugyanakkor festészetének van egy olyan eleme, amelyet joggal nevezhetünk naiv vonásnak. Mert ha a naiv művészetet az ősi, mitikus látásmód, a paraszti világképpel való azonosulás jellemzi, ha a naiv művészetben jelen vannak a félig ember és félig állat lények és az ókori mitológia alakjai, akkor Tóth Menyhért festészetétől nem idegen a naiv művészet látásmódja.

*

    A festőre, aki élete nagyobb részét falun és szegénységben töltötte, halála után rámosolygott a szerencse. Születésének századik évfordulójára készülve, 2003-ban képeinek válogatott és gazdag gyűjteményét Budapesten egy gazdag brókerház földszinti kiállítási termeiben, a Hamilton Galériában mutatták be. A látogatónak az az érzése, hogy a kulcsra nyíló ajtónál fegyveres őr vigyázza a képeket... Az utcára néző nagy tükörablak mögötti asztalon Tóth Menyhért művészetét pompás kiállítású, megvásárolható albumok, mappák méltatják... A kiállítás elegáns, színes, négyrét hajtogatott, ajándékba kapott katalógusának szövegét a festő egyik korai értője és értékelője, Supka Magdolna írta...
    Járom a kiállítási termeket, meg-megállok a képek előtt.
    Tóth Menyhért képei tele vannak mozgással, dinamizmussal. Ecsetkezelésében a hullámvonal uralkodik. Két fő témája: az emberi alakok (fejek) és a természeti jelenségek (állatok, növények, tájak). A fejek: szemben ábrázolt kerekded portrék, férfiak, asszonyok, sorsok hordozói, gyakran a paraszti élet egy-egy mozzanatával fonódnak össze. A fejek megformálásában fő szerkezeti elv a kör. (Leányfej című képét akár Klee is festhette volna.) A portrék gyakran groteszk hangulatot hordoznak, de még ezek a képek is együttérzést sugároznak, látszik rajtuk, hogy a festő szereti azokat az embereket, akiket megfest. Míg az emberi figurákat mindig szemben ábrázolja, az állatok (kutyák, kecskenyáj, lovak) többnyire profilban jelennek meg képein. A növények közül leginkább a fákat kedveli. A tájak többnyire képzeletbeli tájak. A festői út betetőzése a fehér korszak képei. Tóth Menyhért ekkor vált absztrakt festővé. Ezek a nagyméretű képei a legkevésbé reprodukálható munkák. A reprodukcióban ugyanis nemcsak a méretek zsugorodnak össze s torzítanak, hanem a fényes és sima papíron elvész ezeknek a képeknek a fő jellegzetessége: a finom megmunkálás, a plasztikus, rücskös felület, amely a ráeső fénnyel és árnyékkal adja meg a kép igazi jelentését.

*

    De nem akarom Tóth Menyhértet „fölfedezni”, művészetét „méltatni”, a vele kapcsolatos véleményeket megismételni, összefoglalni. Csupán egyetlen képéről szeretnék beszélni. Előbb végignézem a tárlat teljes anyagát, majd kiválasztok egyetlen képet. Az egyik kisebb benyílóban találok rá, és lecövekelek előtte. Erről az egy képről akarok beszélni. A katalógus szövegéből később tudom meg, hogy a nemrégen aukción fölbukkant, magántulajdonban lévő kép most szerepel először kiállításon. A széles, ezüsttel futtatott, erezett keretben látható kép címe: Fák élete. A festmény Supka Magdolna szerint „a mókás hangvételű” Akácfák alatt variációja. Az Akácfák alatt című, álló téglalap alakú festményről írja: „sejteni engedi, hogy a fák tövében, a föld alatt elterülő emberalak ott örök álmát alussza, gyökérré változva, mivel a hátából a fák törzse szervesen nő ki, és öregesen görnyedezve, fújtatva is felfelé tör.” A Fák élete fekvő téglalap alakú kép, és a művészettörténész szerint „a festményváltozaton ezek a törzsek lángnyelvek, illetve imbolygó szellemalakok formájában csapnak fel: igaz örömre.”
    Nézem a fekvő téglalap alakú, kb. 45-ször 70 centiméter nagyságú, évjelzés nélküli, a kép jobb alsó sarkában a festő monogramjával, a T M betűkompozícióval szignált képet. Úgy érzem, a kép szuverén, öntörvényű alkotás, több, mint festményváltozat, variáció. Szerkezetileg vízszintesen három mezőre tagolódik. Legalul – az Akácfák alatt című „variáción” legalul egy emberalak fekszik – itt kerek kőtömbök láthatók. A középső, legszélesebb sávban görcsben vonagló, csonkolt fejű fák (fűzfák?) állnak, hét fa sajátos ritmusban, 2+1+2+2 elosztásban. Az időmértékes versritmus jeleire áttéve: –ul––: egy trocheus és egy spondeus; például Arany Jánosnál: „Ritka l vendég ll Rácor–l szágban...” A legfelső, legszűkebb csík, amely lezárja a képet, az ég (a felhők, a horizont?) jelenlétét sejteti. Az Akácfák alatt grafikusabb megoldású kép, és a fekvő emberalak, valamint a belőle kinövő fák együttese összetettebb, rejtettebb gondolatot sejtet; a Fák élete tisztább, kiegyensúlyozottabb tartalmat sugároz. A képen a vidám színek uralkodnak: a zöld, a rózsaszín, a világoskék, a lila, a sárga, a fehér.
    Nézem a képet, és valóban a fák életére kell koncentrálnom. Arra, hogy a fáknak több élete van. Létezik a látható, térbeli élet, a fa törzse (meglevő vagy itt éppenséggel hiányzó) ágai, lombja. Aztán létezik a fa láthatatlan, föld alatti élete, a tápláló gyökérzet. És végül létezik a fa időbeli élete, jövője: virágai, termése. Tóth Menyhért olyan fákat jelenít meg festményén, hogy egyszerre érzékelem fáinak mindhárom életét.
    Jelképek ezek a fák. A megújuló, minden tavasszal újra kisarjadó, termékeny élet szimbólumai.
    Költészet, intenzív megszólító erő sugárzik Tóth Menyhért festményéből. Nagy kontemplatív erő van ebben a művészetben. Tudom, hogy ez a festő megtapasztalta, átélte, amiről beszél.
    Nézem Tóth Menyhért fáit, és arra gondolok, amit Pilinszky János mondott a fákról. „Na most, szemlélődéssel vagy kontemplációval tulajdonképpen be lehet hatolni egy kőbe. Észrevettem, hogy például iksszer leírják, hogy fa, de ha előtte nem hatoltak be abba a fába, amiről leírták azt, hogy fa, akkor az meghal a papíron, az egy szó; ha behatoltak, akkor nagy ereje van.” Tóth Menyhért hosszas szemlélődéssel és meditációval jutott el odáig, hogy behatolt a fába, és fái jelképekké váltak. Pilinszky egy másik interjúban is a fákkal példálózik. „Nézd, mondjuk nagyon primitív szinten, ha egy író leírja azt, hogy fa; sokan leírják, mindenki ismeri ezt a szó, hogy »fa«; ha azonban pontosan látja, illetve érzékeli azt a »fát«, amit leír, természetesen csak így, hogy: »fa«..., akkor az a papíron megjelenik. Ha nem érzékeli, akkor nem. Na, most van egyfajta, ez az a bizonyos misztikus pozíció, hogy tulajdonképpen leírás és megközelítések nélkül, az egyszerű kimondás a legelemibb, és aztán már a részletezés ebből az elemi magból nyeri az erejét. Nem pedig abból, hogy egy gazdagsággal akarja megközelíteni a mozdulatlan magját a dolognak. Ami lényegében mozdulatlan...”
    Mutatis mutandis: A fák lényegében mozdulatlanok, gyökerükkel a földhöz vannak kötözve. De Tóth Menyhért fái mozognak, nyújtóznak, vonaglanak, örülnek, feszültséget hordoznak, élnek, és több életük van. Tóth Menyhért pontosan látja, érzékeli a fák lényegét, életét. „Megjelennek” fái. Részletezés, konkretizálás, „leírás és megközelítés” nélkül, mert nem tudjuk, hogy hol és mikor álltak azok a fák, amelyek a képen láthatók. Fái „az egyszerű kimondás” erejével vannak jelen a képen.
    Hová vezetett el Tóth Menyhért Fák élete című festménye?
    Alighanem Tóth Menyhért is abból a sajátos szemszögből szemléli, és azzal az egyéni tehetséggel festi – ábrázolja, azaz „írja le” – a világot, amivel Pilinszky, és amit a költő ama „bizonyos misztikus pozíciónak” nevezett.