Orosz László

Katona vadásznaplója – a vadásznapló Katonája

 

   1820 novembere igen sikeres hónap volt Katona József életében. 3-án szülővárosának vicefiskálisává, alügyészévé választották, 15-én megjelent Kecskemét főbírájának és tanácsának ajánlott Bánk bánja, 22-én a városi tanács úgy döntött, hogy a szerzőt „a magyar nyelv pallérozhatására törekedő dicséretes igyekezetiért” száz forint jutalomban részesíti.1 (Nagy pénz volt az akkor: az alügyész félesztendei fizetésének felelt meg.)
   A jutalmazásról, Kún János főjegyző ez alkalomból a hazai nyelv szeretetéről mondott beszédéről a Tudományos Gyűjtemény is beszámolt, Katona azonban nem vált országosan elismert íróvá. Még ismertté sem. Színpadtól eltiltott drámáját hiába nyomtatta ki Pesten Trattner János Tamás, a könyvet nemigen vásárolták. Trattner 1821 végén állítólag azt panaszolta, hogy a Bánk bánból egy év alatt alig kelt el húsz példány.2 Az irodalmi életben egyre inkább vezető szerepre jutó Kisfaludy Károly, akinek Katona „szíves tisztelete és állandó barátsága jeléül” elküldte drámájának egy példányát, levelére, amelyben azt kérte, „ha hírt hall Bánk bánról”, tudósítsa, nem válaszolt. Talán azért, mert nem hallott róla hírt, talán azért, mert megsértődött. Tudomására juthatott, hogy Katona a szerzője annak a hozzá kézírásban eljutott bírálatnak, amely nagy sikerű drámájának, az Ilkának a hibáira mutatott rá. Az is lehetséges, hogy olvasta Katona ekkorra már elkészült, noha a Tudományos Gyűjteményben csak 1821 áprilisában közölt dramaturgiai tanulmányának a kéziratát is, amelynek a „nemzeti dicsekedéssel” érdemtelenül élre tolakodó írójában magára ismerhetett. Csak egyet közölt Aurorájában Katona hozzá eljuttatott versei közül, a legrövidebbet, annak is megváltoztatva a címét.3
   Valószínűnek látszik, hogy kapcsolatot keresett Katona a Kisfaludy Károly vetélytársaként fellépni készülő Kovacsóczy Mihállyal, az általa indított Aspasiára ugyanis Kecskeméten „Tek. Katona József hites Ügyvédő Úrnál” lehetett előfizetni. Az Aspasia azonban első száma után megszűnt.4
   Katonának aligha volt lehetősége arra, hogy drámaírói, költői vagy kritikai tevékenységét Kecskeméten, Kecskemétről folytassa. A történetíróit talán inkább. Szülővárosa történetének a honfoglalás előtti szakasza már Pesten elkészült, folytatásához a városi levéltárban kellett volna kutatnia, mivel – mint írta – „egész megírt históriánkban alig leljük fel háromszor Kecskemét nevét”. Erre azonban ideje sem lehetett, engedélyt sem kapott a szabad kutatásra. Ismét őt idézve: „ahol csak a molyoknak szabad járni, hamar felfricskáznák odaütött orromat”.5 Levéltári anyagot használva csak egy rövid tanulmányt készített, Pusztaszerről. A Kecskeméti Pusztákról címmel jelent meg a Tudományos Gyűjtemény 1823. évi áprilisi számában.
   E tanulmány bevezető részében így aposztrofálta magát: „a hírnek sereghajtó barátja”. Kesernyés feladása ez az írói hírnév utáni törekvésnek. Maradt számára a vadásznapló.
   Ahhoz azonban, hogy a vadásztársaság jegyzőjévé válasszák, a takácsmester fiának be kellett illeszkednie a város úri társaságába. 1824-ben túl volt már azon, hogy a főbíró leánya visszautasította a közeledését, túl azon is, hogy írásba foglalta a kecskeméti szegény nép panaszát a magisztrátus ellen.6 Ez év februárjában ügyésztársaival, Csányi János fő- és Sárközy Sándor tb. ügyésszel együtt a nagy siker miatt megismételt farsangi bált rendezett. Márciusban álarcos bálra került sor, jelmezeket többeknek Katona szerzett Pestről, így például Csányi Jánosnak.7 Egy leánynak is, Banó Krisztinának, akinek a neve megtalálható a Katonának (is) tulajdonított Kiáltó-Szó A' Ketskeméti Szűzek és Leányokhoz című verses szatírában. Az abban szereplő 32 leány közül 20-nak a családneve előfordul a vadásznaplóban is. Ugyanazt az úri társaságot mutatja be a két mű. Emlékezések szerint Katona nemcsak vadászott, hanem részt vett előkelő lányos házakban tartott mulatozásokban is.8 Arra azonban jó oka volt, hogy a szatírán – ha valóban ő írta – ne tüntesse fel a nevét: egyik-másik leány viselkedését ugyanis a tréfálkozáson jóval túlmenő módon pellengérezte ki.9
   Rátérve most már a vadásznaplóra, első megállapításunk az lehet, hogy tartalma szerint napló ugyan, de címe és megformálása szerint protocollum, jegyzőkönyv. Teljes címe a következő:

A'
Vacsi Vadászi Társaság'
csötörtökölhetetlen
Protocolluma
mellyben
találtatnak a Vadászi Társaság'
Kezdete
Folyta
és
mind azon nevezetes Vadászoknak
kik ebbe bele írattattak jeles tetteik,
sőtt még a neveik is; és hogy hány
Nyúl fog elpusztúlni, annak jövendő-
ben való Feljegyzése és módja.
Hihetetlen Forrásokból
öszve szedte
A Társaság Notáriussa.
1824-ben
a Vadászi Társaság' tudja a Guta
hanyadik esztendejében.

   Nemcsak korabeli cikornyás címek paródiája ez, hanem tréfálkozik egyes szavaival, kifejezéseivel is. Kettőt kiemelve: „csötörtökölhetetlen”, ellentétben a gyakran csődöt mondó vadászpuskákkal, forrásai pedig „hihetetlenek”, mint a vadászok dicsekvései. A szövegben10 azután visszájukra fordulnak ezek: „Szörnyű munka” a jegyzőnek „nem csötörtökölni, mikor ő mindent nem láthat, világszerte pedig tudva van, hogy egy Vadász is a maga vadászi tettét, ha agyon vernék se hozná elé”.
   A naplónak, vagyis a jegyzőkönyvnek három jól elkülöníthető része van. A vadászság őstörténetét bemutató első rész történelmi, művelődéstörténeti értekezések paródiája. A vadászattal kapcsolatba hozható bibliai és mitológiai nevekkel bizonyítja, hogy a Vadászi Társaság „minden Respublicáknál elsőbb, minden Birodalmaknál régibb”. Vadász Ország nagyságát pedig azzal érzékelteti, hogy benne a világ nemzetei társulnak egymással: valódiak és kitaláltak, például „a Szeretsen a Lilipútival”, ellenségesek, például „a Török a Göröggel”, egymástól távol esők, például „a Magyar a Jamajkaival”, de még állatok is belépnek ebbe a szövetségbe, így társul „a Frantzia a Majommal”.
   A második, a legterjedelmesebb rész foglalkozik a vacsi vadásztársaság viselt dolgaival, előbb röviden a múltjával, majd részletesen 1824 és 1829 közötti jelenével. Harmadik résznek tekinthető A Vadászi Esküvés Formája a kézirat végén, üresen maradt lapok után.
   Fokozza a tréfás hangot a korabeli jegyzőkönyvek latin formuláinak a használata. Például: „Datum in congregatione nostra Vadászica die 30 Decembris 824 Vacsini celebrata” (vagyis: kelt Vacson 824 december 30-án tartott vadászi összejövetelünkön). Majd „Errata. Corrige” hívja fel a figyelmet arra, hogy a Datum helyére Ablatum ('eltűnt') írandó. Csodálatos esemény elbeszélése követi ezt. A jegyzőkönyv „nyúltáblája” a postasípot brahmin követ jelzésének vélve megelevenedett, megszökött. Csak miután kiderült, hogy nem utazott errefelé vadakat védő brahmin, baktatott vissza az archívumba.
   A vadásztársak jellemzését állandó jelzőjükké vált cselekedetükkel a társaság tagjai bizonyára jobban élvezték, mint a kései olvasó. Néhány ilyen azonban megnevettethet bennünket is. Például:
   „A maga lőtt Nyúlját, ha már éppen Kutyáitól el nem veheti, azoknak önként oda adó – Fórián György.”
   „A két csővel két vadat önnön maga csodálkozására ledurrantó – Tóth Antal.”
   „A vadat csalhatatlanul megtaláló, de ritkán ölő Fegyverű – Vég Péter.”
   A benne található nevek miatt várostörténeti forrásként is használható a protocollum, az említett személyek ugyanis, mint a szöveg kritikai kiadásának a jegyzete tanúsítja, az 1820-as években Kecskemét tekintélyes tisztviselői és birtokosai voltak. Katona életének kutatói számára azonban fontosabb kérdés, mi olvasható ki ebből a műből arról, hogy a szerzője hogyan érezte magát vadásztársai között.
   Elsőként az, hogy egyenrangúként tréfálkozott a város előkelői közé tartozó társaival. Megtoldva néhánnyal a már idézett jellemzéseket:
   „A vad-szagot messziről megérző, 's mind a két Csőjét egyszerre elsütögető” – olvassuk főnökéről, Csányi Jánosról;
   „A Puskája végére botlott Farkasnak véletlen agyon lövője, 's Felelet helyett tsak nagy Srétjeit mutogató” az a Deák János, aki Katona előtt volt alügyész, majd hamarosan al-, s nemsokára főjegyzővé lépett elő.
   Kún János főjegyzőt pedig, aki a már említett beszédet mondta a Bánk bán megjutalmazásakor, „Kutyarókát lövő Orátor”-ként mutatta be, emlékeztetve arra, hogy „róka képében rövid farkú Kutyát lőtt”.
   Hasonlóan tréfálkozott a társaság többi tagjának a rovására is.
   Saját magát öniróniával mutatta be. „Sőtt még az is megtörtént, hogy Nyúlat lőtt a Vadászi Társaságnak megjózanodott Tarisznyájú Nótáriussa – Katona Jósef” – olvassuk az 1824. évi jegyzőkönyvben, 1826 januárjában pedig már azt, hogy a nótárius resignált, lemondott, resignatióját azonban nem fogadták el, sőt meghagyták neki, hogy a protocollum hiátusait, „tátottságait” pótolja, továbbá azt is, „hogy Hívatalát tovább is viselni tartozik, ha akarja”. Ez évben újra „megjózanodott Tarisznyájú” a jelzője. Talán úgy érthetjük ezt, hogy nem volt bővében az anyagi javaknak.
   A róla szóló következő bejegyzés: „1828-ba két Karátson közt (ez is hazugság) a Notarius betegen ment ki, és Ember majd hamarébb halt mint vad.” A „két Karátson közt” a nyugati meg a keleti egyház ünnepe közti időt jelölheti (gazdag és tekintélyes görög kereskedők az 1820-as években építtették kecskeméti templomukat), nem tudjuk azonban, mire vonatkozik a zárójelbe tett „ez is hazugság”. Talán arra, hogy a jegyző nem vállalja már, hamisnak minősíti a protocollum tréfáit. Ezt valószínűsíti a napló (a jegyzőkönyv) zárómondata az 1829. jan. 15-i bejegyzés végén: „Ennek megtételével tisztelettel jelentetik, hogy a szerentsétlen Tarisznyájú Notarius a Társaságnak minden Kincseivel elszökött, és többé nintsen, hagyván maga után egy megszomorodott, és több siránkozó – Semmit.” A tarisznya tehát kiürült, a nótárius nem lemondott, hanem elszökött, vagyis kivált a társaságból, a kincs pedig, amelyet magával vitt, talán a korábbi évek tréfálkozása. Aki ezt írta, mintha a halálára készülne. Alig többet kellett rá várnia egy esztendőnél.
   (Megtévesztheti az olvasót a kiadásokban az idézett mondat után következő vidám hangulatú, tréfás vadászeskü. Ez azonban korábban került – üresen hagyott lapok után – a kézírásos kötet végére.)
   Katona elkomorodásának okát hiába keressük a vadásznaplóban. Nem tételezhetjük fel, hogy vadásztársai sértették meg. Az élete került válságba. Csak találgathatjuk, hogy miért. Nyomaszthatta az a sok emberi nyomorúság, amellyel ügyészként találkozott.11 Zokon eshetett neki, hogy színházépítési tervét elutasították, éppen abban az évben, amikor egy Kecskeméten szereplő társulat színre vitte néhány korábbi darabját.12 Reá nehezedett családja: szülei, testvérei támogatásának a terhe.13 Lehet, hogy szerelmi csalódás is érte: nem tudjuk, ki lehetett az a leány vagy asszony, akire a gyűrűjét hagyta, aki azonban visszautasította a hagyatékát.14 Utolsó évét, éveit jellemezhették a hallgatagságáról meg társaságbeli félszeg viselkedéséről tanúskodó emlékezések.15
   Első kiadója, Hajnóczy István, a vadásznaplónak a tréfás hangját említette. Azt emelte ki a kiadást ismertetve Hegedüs Zoltán és Kárpáti Aurél is, az utóbbi azonban, mintegy negyedszázaddal később, Katonáról írott életrajzi regényének A vacsi vadászat című fejezetét már a nótárius elkomorodásával zárta. Zilahi Kiss Béla, aki még kiadása előtt olvasta a kéziratot, szatirikus modorára figyelt fel, abban pedig, hogy vadásztársai jegyzőjükké választották az írót, „kegyetlen, bár nem tudatos gúnyt” érzett. Komáromi Jánosnak a vadásznaplót követő Örök bú című elbeszélésében Katona nem vidám cimbora, hanem a tréfát csak erőltető, szívesebben félrehúzódó, csalódott ember. Waldapfel József monográfiájának a vadásznaplóról szóló részében kiemeli a vadászság őstörténetének komoly értekezéseket parodizáló bemutatását meg a „nyúltábla” megelevenedésének szellemes elképzelését. A mű egészéről azonban így ítél: „Szűk körnek szóló s alkotó szellemét olcsó tréfálkozásban elsziporkáztató vadásznaplója fájdalmas, de nem érdektelen emléke a szellem haldoklásának, fájdalmas abban is, ami igazi írói tehetség megnyilvánulása e mindenáron szellemeskedő, egy mulató társaságot kielégíteni törekvő írásban.”16
   Ehhez, azt hiszem, csak azt tehetjük hozzá, hogy az alkotó szellem elsziporkáztatása mögött egy mind reményvesztettebbé váló emberi élet fájdalma áll: a vadásznapló zárómondata már nem tréfa, hanem vallomás, líra. Az itteni „Semmi”-hez Katona verseiben találhatunk párhuzamokat:
   „Múlt és Jövő csak Semmi” (Idő)
   „látom, hogy ez mind – Semmi” (A Képzet)
   Idézhetjük a Bánk bánt is, Bánk szavait az ötödik szakasz végéről:
   „vég-semmiség az én itéletem”.

 

 

Jegyzetek

   A műveket megjelenési évükkel jelöltem:
       1883 – GYULAI Pál: Katona József és Bánk bánja
       1926 – HAJNÓCZY Iván: Katona József Kecskeméten
       1930 – CSÁNYI János: Katona József, in: Katona Emlékkönyv
       1935 – HORNYIK János: Adomák Katona József életéből, in: Emlékkönyv Hornyik János halálának félszázados évfordulója alkalmából.
       1959 – Katona József összes művei
       1979 – JOÓS Ferenc: Katona József hivatali irataiból, in: Cumania VI.
       1983 – KATONA József: Bánk bán. (Kritikai kiadás.)
       2001 – KATONA József: Versek, tanulmányok, egyéb írások. (Kritikai kiadás.)
   1 1983: 514; 2001: 224.
   2 1983: 515.
   3 2001: 90, 225.
   4 2001: 226.
   5 1959: II. 454, 439.
   6 2001: 111–112, 245–247.
   7 2001: 226.
   8 1926: 40–41.
   9 2001: 153–163, 259–265.
   10 2001: 92–101. A szövegből vett idézetek – előfordulások sorrendjében – a következő sorok ban találhatók: 97–99, 5–6, 63–67, 170–171, 183–184, 133–135, 154–155, 157–158, 126–127, 128–130, 140–141, 102, 159–161, 212–215, 241, 296–297, 320–323.
   11 1979: 87–118.
   12 2001: 102–104, 232–234.
   13 1926: 32.
   14 1883: 175–176.
   15 1930: 20; 1935: 127–129.
   16 2001: 230–231.