Buda Ferenc

Rendkeresés

– Jegyzetlapjaimból –

 

   Szüleim halála óta az igen lassú lelki lábadozás állapotában vagyok. Igyekszem, hogy ezt mások előtt ne mutassam, de bárhol vagyok, bármit teszek, ott nyomaszt belül, mint egy lenyelt kődarab. Tudom persze, hogy ez a dolgok természetes rendje, s hogy egyáltalán: hálás lehetek hosszú életükért, aminek legvége számukra nem volt már öröm. De mégis. De mégis. El-eltűnődöm például régi dolgokról, általuk és általam ismert eseményekről, emberekről, esetleg épp olyasmiről, aminek ismeret-hézagait egyedül ők tudnák számomra kiegészíteni, de most már nem kérdezhetem meg egyiküket sem, amit még elmondhattak volna, végképp elmerült velük a nemlétbe, a nincsbe.
   Felirat a maroktelefon kijelzőjén: ÜZENET TÖRÖLVE. Minden ezután esedékes üzenet törölve.
   Ama belül nyomasztó kődarab súlyát tetézi, hogy a múlt hónapban, csaknem pontosan egy esztendőre anyám után az én Kemény Géza barátom is meghalt. Míg élek, örökösen bánni fogom, hogy Bálint fiamék Hárskútra költöztetésének másnapján, délelőtt hazafelé utaztomban nem ugrottam be hozzá Veszprémben. Akkor még élt. Délutánra már vége lett.
   A mulasztások. Az elmaradt látogatások. Levelek. Telefonhívások. Van miért bűnhődnie az embernek.

*

   Nem akarok már több halált!

*

   De hiába nem akarok, minduntalan előtolakszik. Tudtam róla, felfogtam létezését persze korábban is, hisz az idők során barátok, rokonok, jó ismerősök mentek el, sőt egyszer-kétszer magam is ott álltam tőle karnyújtásnyira. Valódi jelenlétét azonban csak anyám távoztával éreztem át: azóta itt van, szinte belém költözött, lényemmel egy fedél alá, kényszerű társbérletbe.

*

   Anyám: Aki Maga Volt Az Élet. Aki szenespincéből, düledék viskóból is otthont teremtett. Aki szíkföldön, futóhomokon, sziklapárkány peremén is virágoskertet varázsolt volna. Anyám.

*

   Medgyesy Ferenc – az őt túlélő nagy pályatárs, Ferenczy Béni kertelés nélküli, tömör megjelölése szerint: a legnagyobb magyar szobrász – bölcsője, termőtalaja, indító élménye nemhiába volt Debrecen a maga puritánul kálvinista mivoltával s hagyományaival, mindegyik más magyar városétól különböző erőteljes szellemiségével, a M. F. ifjúkorában még egységesebben klasszicista városképével, s nem utolsósorban szűkebb-tágabb hátországával: a Nagyerdővel és a Hortobággyal. A földrajzilag, illetve korszak szerint is távoli találkozások, rátalálások – Maillol s a mezopotámiai művészet – termékenyítő hatása mind erre az alaprétegre rakódik. Eredendő alkat és felnevelő, útnak bocsájtó környezet szerencsés párosulását példázza az ő életműve. Roppant erőt magukba tömörítő, megbonthatatlan harmóniát sugárzó szobrait, domborműveit, érmeit szemlélni, meg-megérinteni soha meg nem unnám. Kisgyermekkoromban a közvetlen, szoros testi kapcsolat szintjéig emelkedett ez a műélvezet: felkapaszkodván gyakorta elidőztem a Déry Múzeum előtti négy allegorikus bronzfigura valamelyikének vállán vagy ölében. Számomra ők: e két-két hatalmas férfi- és nőalak voltak a szobrok, s a bizalmas – már-már bizalmaskodó – megközelítés révén plasztikai szemléletem talán idejekorán gazdagabbá is vált, mint a kitanult műítészeké, akik a szobrot legfeljebb körbejárhatják. Lám, mi mindennek lehet meghatározó jelentősége. No de tovább. A Medgyesy-művek lekerekített formái, a fölöslegest elhagyó, ám a lényeget mindig megragadó, szűkszavúan beszédes szépsége, egy-egy mozdulat szelíden meghitt poézise (Táncosnő), a leplezetlen, tiszta erotika (Debreceni Vénusz), a statikai szilárdság s a hegyeket mozdító dinamika egysége, a mérettől úgyszólván független monumentalitás, amely erőt és nyugalmas biztonságot áraszt, de erőlködésnek nyoma sincs benne, a szobrász vissza-visszaköszönő arca – és még hosszan sorolhatnám, hisz alig tudok betelni velük.
   Egyetlenegy szobra felől vannak kétségeim: ez a debreceni Petőfi-szobor. Úgy látszik, a Költő alakja nem illeszkedett bele maradéktalanul M. F. sajátosan egyvágású formavilágába. Így aztán, ha már Petőfi-szobor, akkor az legyen a Ferenczy Bénié. Vagy legyenek a Szervátiusz Tiboréi.

*

   (Hosszú idő után a napokban ismét eljutottam Debrecenbe. Elég volt két pillantást vetnem a Petőfi téren álló szoborra, hogy röstellkedve rögvest visszavonjam az előző bekezdés három mondatát – de legalábbis annak M. F.-re vonatkozó megállapításait. Bizony, Petőfi áll azon a talapzaton: Petőfi szelleme s eszméi szoborban megtestesülve.)

*

   A vénülés visszataszító, gusztustalan, nyomorúságos tünetei, velejárói. A hidegtől – vagy a fene tudja mitől – könnyező szem. Ugyanezen okok folytán csöpögő orr. A folyton hulló haj (amíg csak van belőle), ezzel együtt az orrlikak, fülnyílások kiszőrösödése. Petyhüdt bőr, ráncok, redők keresztbe-kasba az arcon, nyakon, egyéb testtájakon. Szeplők, májfoltok itt-ott, főleg a kézfejen, borsónyi, babnyi, mogyorónyi zsírdaganatok a test különböző felületein; fájni nem fájnak (szerencsére), ám egyre több van belőlük (sajnos). Romló, hiányos fogazat; jó esetben: teljes fogatlanság (ez legalább nem fáj). Hasűri bántalmak, emésztési zavarok: kóros falánkság – vagy étvágytalanság; puffadás, székrekedés, avagy ellenkezőleg: szelek a legrosszabbkor, váratlan hasmenéssel koronázva. Ehhez még: visszatarthatatlan vizelhetnék, alattomos vizeletszivárgás, szép tudományos – már-már esztétikailag is értékelhető – elnevezéssel: inkontinencia. (Szinte úgy hangzik, mint egy apácakolostor priorisszájának a neve.) Verejtékezés okkal, ok nélkül, lépten-nyomon, kiváltképp a lábujjak között s a különböző testhajlatokban. A bomlás szaga, ami körülleng, követ, áthat. Továbbá: távoltart, elriaszt (másokat). A szánnivaló testi ügyefogyottságokon túl a szellem, a lélek lefékeződése, lefokozódása. A magunkat-másokat egyaránt bosszantó, már-már tragikomikus feledékenység. Hol a kulcs? A szemüveg? A toll? Hol a – mi is? Unásig ismert történetek elmesélése hatszázhuszonötödszörre is. De kivel is történt? De mi is a vége? Kóros befelé fordulás. Fagyos közöny vagy izzó ellenszenv mások iránt, a külvilág iránt. Az amúgy is már jó ideje kisarjadt tüskék tövissé fejlődnek. Kialakul, esetleg állandósul a kaktuszlét (folyton védekezik), a sündisznóállapot (gyakorta támad is). Mindezek kísérőjelenségeként: hirtelen elérzékenyülések, önsajnálat, sírógörcsök. Továbbá: a képességeket messze meghaladó vágyak beteges eluralkodása, ami nevetség tárgyává, de tragédia okozójává is tehet. Vagy pedig: minden vágy végleges kihunyta. Egyik rosszabb, mint a másik. (Melyik? No?) Van-e védekezés mindezek ellen? Bizonyára akad néhány, mégpedig hathatós. (Ha nem is tökéletes.) Például: Ne hagyd el magad, öregem. Mozogj, amennyit csak bírsz. Ha nehezen megy, hát erőltessed: majd belejössz. (Ezzel együtt: tartózkodj a testi erődet messze meghaladó próbatételektől – érd be a kevésbé látványos, kis kudarcokkal.) Az önismeret elmélyítéséről lemondani fölösleges, ám ha túl sokat bíbelődsz magaddal, nyavalyáiddal, azzal csak még több bajt szerzel magadnak. Annyi minden van a világon, ami százszorta érdekesebb a te mozgásszervi és anyagcsere-problémáidnál – foglalkozz hát azokkal! Meglásd: még a panaszaid is csitulni fognak. Ha mégis bekövetkezik a baj, s egy időre leesel a lábadról, hát legalább az agyadat mozgasd: olvass, írj, hallgass jó zenét, lapozgass lexikonokat, s ha ezek mindegyike terhedre van, fejts rejtvényeket. (Majd elfelejtettem: még a Ne hagyd el magad kezdetű szakaszhoz – ne feledkezz el a viszonylag rendszeres tisztálkodásról sem...) Légy tudatában: az öregedésnek, az öregségnek előnyei is vannak. No persze nem valami sok, de mégis. Bizonyos életkort elérvén például belföldön ingyen utazhatsz. Tapasztalataidnak a fiatalabbak hasznát vehetik. (Ha akarják; ám a világért se tukmáld rájuk erőnek erejével.) Tapasztalataidnak esetleg magad is hasznát veheted. (De ha nem, úgy legalább elgondolkodhatsz rajta, hogy miért nem, s ez újabb hasznos tapasztalatra vezet.) Talán a legfontosabb gyógytényező: legyen valaki, akit szeretsz. (S ez a valaki ne magad légy.) Ha többen vannak, még jobb. Hát ennyi. Egyelőre.

*

   Az Ország Házában, s úgy általában a napi (heti, havi, évi) politikában zajló kisebb-nagyobb kutyakomédiák láttán-hallatán:

 s a hozzáértő dolgozó
 nép okos gyülekezetében
 hányni
            (József Attila)
            volna kedvem
                            (én)

*

   Szüleimtől maradt, használatba is vett tárgyak. Például anyám Pobjeda márkájú kis karórája. (Az oroszul – már, még – nem tudók kedvéért: pobjeda = győzelem.) Az óraszíj bújtatós vége rég leszakadt. Utazásaim alkalmával zsebben viszem magammal, ilyenkor fel is húzom. A tél folyamán egy nap favágás közben kiránthattam a zsebemből, s hiába keresgéltem, nem sikerült ráakadnom. Szomorúan vettem tudomásul, hogy odaveszett. Vagy másfél hét múltán egyszer csak váratlanul előbbukkant a hó alól. Nagyon megörültem neki, annak meg kiváltképp, hogy a felhúzás után vidám ketyegéssel jelezte: nem vált ártalmára a nedvesség. Azóta csak utazáskor helyezem szolgálatba, idehaza a pihenésen kívül nincs egyéb dolga.
   Egy-egy Szokol (= sólyom) rádió mindkettejüktől. Apámé egy idő után elhallgatott. Meg kellene javíttatni, de manapság minden szerelő húzódozik az efféle munkától. A másik: az anyámé kifogástalanul működik. Időközönként elemet kell cserélni bele, más tennivalót nem igényel. Leginkább a feleségem használja. Gyakorta előfordul, hogy ő már aluszik, a kis rádió meg ott duruzsol halkan a feje mellett az éjszakában.
   Sok mindent hordok még magammal, tőlük eredőt. Kiváltképp belül, de kívül is: arcvonásokat, alkati jegyeket, gesztusokat, mimikát, mozdulatokat. Ezek a megmaradt tárgyaknál is mélyebben emlékeztetnek rájuk.

*

   Second hand – sőt third, fourth hand – könyvek árusítása a szolnoki MÁV pályaudvar aluljárójában. Az elárusítópulton kirakva hatvanas-hetvenes években megjelent könyvek bőséges kínálata: Maupassant-novellák, Gorkij-művek, Tímár Máté valamely regénye, Engels életrajza, s nagy meglepetésemre a 35 évesen végzetes baleset következtében elhunyt Kertész László posztumusz kötete: Egyszer még. A könyvek ára 200–300 forint. Ennyi pénzen igazi irodalmat vásárolni nem akármi. Fél lépést jobbra tartva látom, hogy a pult nagyobb részét újabb kiadású, rikító színes fedelű lektűr – vagy inkább: álirodalom – foglalja el, egészen jobb szélen pedig alig használt erotikus, félpornó (vagy tán egészen az) kiadványok tömkelege, megközelítőleg hasonló árfekvésben, mint az irodalom. Szóval: együtt mindenféle. Szemlátomást diadalt ül itt is a pluralizmus szelleme. Akárcsak az igazi könyvesboltokban.

*

   Egy falunév Vas megyében: Pornóapáti. No lám: nincs új a nap alatt.

*

   Ballagok Debrecenben, a Kálvin tértől kifelé a Nagyerdő iránt, végig a Péterfia utca páratlan oldalán. (Péterfia utca sincs másutt sehol az országban; az országon kívül pedig – gondolom – még úgysem.) Sok új ház, főleg az utca elején. Lennebb, távolabb régi nevek, régi hangulatok. Egymalom utca. Most meg átellenben épp a Thaly Kálmán utca torkolata. Érdekes: nem rögzült meg az emlékezetemben, hogy az a két utca szegletén álló takaros ház a kovácsolt ablakrácsokkal, oszlopos sarokloggiákkal éppen kétemeletes: én csak egy emeletre emlékeztem. Pedig de sokszor megjelentem nyiratkozás végett a földszinti utcafronton működő borbélyműhelyben. (Nem felejtem el – főleg mert anyám később is föl-fölemlegette – azt az esetet, amidőn 1946 karácsonya előtt kopaszra nyiratkoztam, hogy megtakarítsak 60 fillért a családnak: a tarvágás épp ennyivel volt olcsóbb a „frizura”-nyírásnál.) Az egykori Fodrász Ktsz. cégtáblája helyén most a Van Gogh Café portálját látom ott díszelegni. A Honvéd utca sarkánál még ott a vegyesbolt – persze: Alaszka névre elkeresztelve –, túlnan pedig a hajdani laktanya, későbbi hadkieg, jelenlegi toborzóiroda. (Ez utóbbit a Bem térre néző új kapu felirata tudatja.) Bem tér. A Trianonra emlékeztető Fájdalom szobra ismét a helyén. Az Országzászló fehér kőoszlopa is ugyanott áll, ahol régen. Ötéves koromtól húszéves koromig itt laktunk a 7. szám alatt, a kapuból épp a zászlóra lehetett látni. Balra pillantok hát, s a szívem összeszorul: a hetes számú háznak a többiek sorában csak a hűlt helye tátong, akár egy kihúzott, kiszakított fogé a szájban. Ismét odaveszett egy fontos darab életem színtereiből. („Szülőházamat”: az egykori DEMKE szülőotthont már réges-rég eltakarították.)

*

   Félrehallás a rádióból: elmúlás autópálya. Jobban odafülelek. Nem, nem elmúlás (még): csak emnullás (M–0-ás). Megkönnyebbülök.

*

   Leadtam a Forrás Hiány–lexikonába szánt címszavaimat. Magát a listát még hosszan folytathatnám, fejtegethetném. Megírni ennyit sikerült.

*

   Szomorú hír: a napokban meghalt Bálint Tibor. A Hiány-lexikonba küldött írása már a halála után érkezett meg Kecskemétre. Utolsó üzenet. Palackposta.
   Egy ennél jobb hír: Szabó T. Anna igen szép verse.

*

   Játékos mondóka a távoli gyerekkorból, falun tanultam (azaz: ott ragadt rám):
   Két tenyerünket telimarkoljuk homokkal:
   – Ennyi tetű vót a fejembe!
   Feldobjuk s a kezünk fejére visszahullatva folytatjuk:
   – Ennyit anyám kiszedett!
   Ismét feldobván, egy újabb kézfordulattal a markunkban fogjuk fel a maradékot:
   – Ennyi maradt benne!
   Talán sejthető: nem a legmódosabb családok ivadékai játszottak efféléket. Mindenesetre sokkalta olcsóbb játék volt, mint a lego vagy pl. egy távirányítható Terminátor.
   (NB. Nem a magam mentségére közlöm: tetves, rühös sohasem voltam. Nagyon régen, úgy kétéves korom körül, míg anyám vörhennyel a klinikán feküdt, valahogy megótvarosodtam. De aztán anyám hamarosan rendbeszedett, kikezelt belőle.)

*

   „Születtem, elvegyültem és kiváltam.” J. A. Ezzel kapcsolatban: a kitűnni és elvegyülni-beolvadni vágyás kettőssége, ellentmondásai; lehetséges egyensúlya és egyensúlyzavarai. Késztetései és gátlásai. Siker- és kudarcláncolatai.
   A sikerekhez és kudarcokhoz való viszonyaink.

*

   Az irodalomra-eszmélésem első perceitől fogva egyre jobban vonzódom Arany János iránt. Költészete az idő – s benne az én életem – teltével mind tisztább s maradandóbb fénnyel ragyog. Szebben s találóbban is szavakba önthető ez – valahogy ekképpen: „Nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik.”
   Vonzalmam nem csupán szakmai természetű: emberi alakját úgyszintén itt őrizgetem legbelül. Mélyről indulása, apró dolgokban is szigorú lelkiismeretessége, tudósi alapossága mindig nagy tiszteletet ébresztett bennem, a hatalmas tehetséggel párosult – s időszakonként gyötrő – önbizalomhiánya pedig szinte kézsimításnyi közelre hozza Őt hozzám. Mostanában, hogy lassacskán túlélem Őt is, kiváltképp sokat gondolok rá, nem szentségtörésnek szánom, értsük hát, ahogyan kell: szinte mint egy távoli, idős rokonra. Elfog a sóvárgás, hogy a lehetetlenség béklyóit ledobván visszautazzam hozzá az időben – hová is? Szalontára? Pestre-é? Vagy Debrecenbe? Talán mégis ide a közelbe: Nagykőrösre. S akkor a megszólításával sem kerülnék szorult helyzetbe, szólíthatnám úgy, hogy Tanár Úr. Persze, csakis nagy kezdőbetűkkel. Gyermeteg képzelődéseim közepette még azt is elgondoltam: vinnék neki a mából egy rakás vitamint meg gyógyszereket, hogy egészsége erősödjék, élete hosszabbodjék. Hisz az a vers gyönyörűségesen szólna ilyetén kezdettel is: „Életem nyolcvanhatodik évébe”:
   Ha nem veszem is elő, látom Arany János arcmásait: a fiatalkori fényes szeműt, a szürkülő hajú Tiborc-arcút, s végül – amelyiknek láttán mindannyiszor megrendülök – az öregkorit, a legutolsót, a kifehéredett fejűt, arcán s tekintetében a sorscsapások árkaival és árnyékaival. Akár mindannyiunk arca is lehetne.

*

   Távoli s közelebbi utazásokról való tűnődések – ábrándozások? – közepette ötlik eszembe: talán eljön egyszer az az idő, amikor egy ország közlekedési infrastruktúrájának fejlettségét nem az autópályák, hanem a kerékpárutak hossza fogja megszabni.
   Attól tartok, hogy e vágyott időt, ha megérem is (no, aligha), a majdani kerékpárutak valamelyikén jó esetben kerekes székkel tudok önerőből közlekedni.

*

   (Sorbanállás közben a körzeti földhivatalban.)
   Korábban is rajtakaptam magam olykor, ám igazából most ébredek tudatára: mint rágcsálnak bennem az embergyűlölet rusnya férgei. Valami ok, ürügy, alkalom persze mindig kapóra jön, hogy ez az utálatos lény felüsse fejét a belső sötétség zegzugaiban. Még az sem okvetlenül szükséges, hogy a vélt vagy valódi ok (ürügy, alkalom stb.) nyíltan s egyértelműen megmutatkozzék; nemegyszer az is elegendő, hogy felületes, futó benyomás alapján, vagy ami még rosszabb: előítéletből feltételezzek valami galádságot embertársaimról. Például azt, hogy ez a most érkezett vörös képű alak elibém akar furakodni a várakozók sorában, s ha figyelmeztetem, egész biztos, hogy pökhendi vagy goromba szót lök majd ide – s már készül fortyogva bennem a feltételezettnél is gorombább, érdesebb válasz. Riasztóan sötét üregek tátonganak belső tereink mélyén: pusztító indulatok, szorongva titkolt, rút jellemvonások rejtett tanyái. Talán egy élet teljes hossza sem elegendő rá, hogy egytől egyig mind kiismerjük – s lehetőleg hatástalanítsuk.
   (Az újonnan érkezett vörös képű egy zsebkendővel megtörli verejtékező homlokát, ócska aktatáskájából iratokat húz elő, s miközben nehéz, ziháló lélegzete lassan elcsendesedik, fegyelmezetten beáll a sor legvégére. Fejemet elfordítom róla. Szégyenkezem.)

*

   58–60 évvel ezelőtti feliratok hazai nyilvános helyeken:
   HÁBORÚ VAN, NE VÁLOGASS!
   HITEL NINCS!
   A PADLÓRA KÖPNI TILOS!
   DALOLNI, LÁRMÁZNI, KÖPKÖDNI TILOS!
   RUHÁZATÁT TÁVOZÁS ELŐTT RENDEZZE!
   S egy 25 évvel későbbi, vörös alapon nagy fehér betűkkel, Moszkvában, a Kijevi pályaudvar fogadócsarnokában:
   
   Azaz: „Óvakodjatok a zsebtolvajoktól!”

*

   Egy véletlen melléütés a billentyűsoron néha mindennél jobban rávilágít a dolgok lényegére. Kormánykörökben bennfentes píár-szakértő, netán arculat-tervező vajon mi egyéb lehetne, mint fontos politikai fényező?

*

   Ballagok Pestről Budára a Szabadság hídon át. Nagy torlódás, veszteglő, hosszú kocsisor, a Buda felőli hídlábak közelében tűzoltók létrás, darus járműveikkel, magasba bámészkodó járókelők csoportjai: valaki ismét felmászott a híd tetejére, ott kuksol a délre néző turulos vastraverz tövében. Egy sisakos tűzoltó a két hídlábat felül összekötő hídelem idomacélokból összeszerkesztett zegzugain át kúszva iparkodik megközelíteni, a többiek pedig ellenkező irányból, a Duna fölé nyúló csuklósdaru kosarából. A kúszó tűzoltó már ott van a közelében, az acélszerkezetre hasalva szemlátomást beszél valamit hozzá, s mintha olykor az is válaszolgatna neki. Most felemeli a jobb kezében szorongatott zöld palackot, s hosszan kortyol belőle. Közben a darukosárbelieknek sikerül némi üggyel-bajjal közel férkőzniük hozzá. A megcsappant tartalmú zöld palack a magasból kalimpálva a Dunába zuhan, röptében ragyogó harmatként porzik belőle a maradék ital. Előtűnik a hídramászó ingósága is: egy jókora fehér reklámszatyor. Az ember ellenkezés nélkül hagyja, hogy a tűzoltók erős kézzel karon ragadva egyetlen összehangolt mozdulattal beemeljék maguk közé a kosárba. Sokan szemlélik lentről a szokatlan jelenetet, közülük néhányan fényképezőgépet, videokamerát szegeznek a magasba. Nem várom meg a dolgok végkifejletét, megyek tovább Budára, a Gellért Szállóba.
   Este a tévéhíradóban a Balassi-emlékkard átadásáról néhány másodperces jelenet összevágva. Látom az idei díjazott Farkas Árpádot, látom Nagy Gazsit, majd a másik, a külföldi díjazottat: Ernesto Rodriges portugál költő-műfordítót (született 1956-ban, leánya neve Celia), egy pillanatra még én is feltűnök a képernyőn.
   A hídembert nem mutatják.

*

   Vasárnap reggel. Egy katolikus pap szavai a rádióból: 45 előtt – úgymond – soha nem volt akkora nyomorúság Magyarországon, mint a kommunizmus alatt.
   Felkapom a fejem, majd elgondolkozom: vajon tudja-é ez az ember, hogy mit beszél? S egyáltalán: honnét, miféle forrásokból szerezte értesüléseit?
   No persze: a papoknak, főleg a római katolikus papoknak bizonyára jobb soruk volt, mint – teszem azt – a néhány holdon gürcölő-gazdálkodó, esetleg föld nélküli földműveseknek, uradalmi cselédeknek, külvárosi nincsteleneknek s a harmincas évek állástalan diplomásainak – annak a hárommillió léleknek, akik az akkori létminimum szintje alatt tengődtek napról napra, s akik zömének semmi esélye nem volt rá, hogy az ínség mocsarából kievickéljen a partra.
   Aki csak egy kicsit is megélte ama letűnt, s mostanság némelyek által eszményített korszak nyomorúságát, az – hacsak nem szenved kóros emlékezetkiesésben – maga megítélheti, hogy a mikrofonközelbe jutott tisztelendő úr szavainak mennyi a valóságfedezete s az igazságtartalma.
   Aki viszont életkoránál fogva nem élhette meg, az – egyebek közt – Móricz Zsigmond műveit bármikor bátran fellapozhatja.
   Életem első nyolc esztendeje abban a korban telt el. A környező világról, a társadalomról szóló ismereteimet saját személyes benyomásaimon túl a szüleimmel, elsősorban anyámmal folytatott beszélgetések alapozták meg. Ezek az ismeretek szinte tökéletesen egybevágtak mindazzal, amit Móricz Zsigmond, Veres Péter, József Attila, Sinka István és mások művei révén később megtanulhattam. Vajon a szüleim s az említett írók, költők hazudtak volna nekem? Aligha. Akkor viszont más hazudik.
   (Fenti tűnődéseimet természetesen nem az 1945-től 1956-ig, majd 1989–90-ig terjedő – túlságosan is hosszúra nyúlt – korszak rejtett fölmagasztalása végett vetettem papírra. A meglehetős pontatlanul kommunizmusnak titulált renddel kapcsolatos mindenkori véleményemet én akkor sem nyeltem le, amidőn az a saját jól felfogott érdekemben ajánlatos lett volna. Ma már tudom, hogy a történeti-társadalmi valóság szövevényes hálói némiképp bonyolultabbak az egyrétű részkérdésekre – valamint az erkölcsi döntéskényszerekre – adható (és adandó) úgy, úgynem, nem válasznál. De minderről később, majd máskor.)

*

   „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat.” (Ismét csak J. A. E forrás – azt hiszem – kimeríthetetlen, elapadhatatlan.)
   Az írás – egyebek közt – a magunk s a világ dolgainak meggondolása, végiggondolása, azaz őspatkányirtás: hogy a pestist és a többi járványos (testi, szellemi, lelki) nyavalyát idejében megelőzhessük.
   Az írástudók legjobb szándéka s igyekezete ellenére ez nem mindig sikerül. Olykor pedig közülük áll be őspatkánynak valaki.

*

   Egyébként isten ments tőle, hogy bármiféle kánont, szabályzatot, kiagyalt normát, mondvacsinált zsinórmértéket az írók számára valaki (Valaki, VALAKI, esetleg: valaki...) kötelezővé tehessen. „Az én vezérem bensőmből vezérel.” Továbbá: „játszani is engedd”. (Mindkét idézet – már megint! – J. A.-tól.)
   A kicsi pacsirta című s kezdetű „kazak népdalom” keletkezésének története például ez:
   1999. szeptember 12-én Körmendi Lajos barátom s Berekfürdő polgármestere szíves meghívására e Karcag és Kunmadaras közt található kies kis település felé kerekezvén egy dallam járt a fejemben. A dallamot majd másfél évtizeden át egy Almatiban vásárolt olcsó hanglemezen őrizgettem, mígnem a lemezt valaki orvul eltulajdonította tőlem. Maga a melódia szerencsére eltulajdoníthatatlan maradt, időnként azóta is dúdolgatom. Szöveg eredetileg nem volt hozzá: mély zengésű, leginkább a gordonkára vagy a brácsára emlékeztető hangú húros-vonós hangszeren, az ún. kobyzon játszották (az elnevezés etimológiailag azonos a magyar kobozéval), zsetigen kísérettel. A zsetigen – mint azt a neve is mutatja (zseti kazak nyelven = hét) – héthúrú pengetős hangszer, némiképp hasonlít a japánoknál használatos kotóra; a hangmagasságot a kifeszített húrok alá szorított csigacsontok megfelelő helyre való tologatásával állítják be. (Te jó ég, mi minden szorul itt magyarázatra! Csigacsont: a juhok lábtőcsontja – os astragalus –, kazakul: aszyk. Pásztornépeknél – Mongóliától a Nagykunságig – hagyományos gyermekjáték, afféle dobókocka gyanánt használatos.) A kazakok egyébiránt a Nagy Göncölt is ekként szólítják: Zsetigen – vagyis „hetellő”. Óhajtottam már régtől fogva, hogy ez az egyszerűségében is gyönyörűszép dallam ne csupán dúdolható, de énekelhető is legyen. Túl Mezőtúron, miután kimasszíroztam lábam szárából a hirtelen jött, komiszul sajgó izomgörcsöt, s Túrkevét beirányozván immár félrekanyarodhattam a kitartó, makacs szembeszéltől, motoszkálni kezdett az agyamban valami ráillő szövegtöredék. Nagyrészt álmatlanul töltött első berekfürdői éjem évadján vagy másfél szakasznyit sikerült is összehoznom belőle. A rákövetkező hetek során pedig addig forgattam-faragcsáltam, míg egy hatstrófás ének elő nem kerekedett. Mindehhez azonban igen kellett, hogy a tágas közép-ázsiai térségekre oly szívfájdítóan emlékeztető Nagykunságot vasszamaram nyergében oda-vissza végigaraszoljam, s közben erőt gyűjtsek, megfüremedjek Berekfürdő hévizeiben.

*

   Születésem esztendeje 1936. A kínai (továbbá a tibeti, mongol, vietnami stb.) kalendárium szerint ez az egér éve. Feleségem úgyszintén ebben az évben született. Nos: családunk szaporulata nem cáfolt rá a keleti hagyományokra. Gyermekeink közül viszont egy sincs egér-jegyű. Talán ezzel magyarázható, hogy unokáink száma eddig mindössze három? No igen: ha a valós okok feltárására rest az elme, úgy még egy egér farkincájába is örömest belekapaszkodik. Csak el ne ragadja aztán az az egér! (Ilyenre is volt s van példa, több a kelleténél.)
   36 nyarán zajlott a berlini olimpia, Csák Ibolya, Csík Ferenc s a többiek jóvoltából emlékezetes magyar sikerekkel. A fekete amerikai Jesse Owens – Hitler mérhetetlen bosszúságára – világcsúccsal győzte le hazai pályán a német atléták legjobbjait.
   A trianoni béke jegyében megcsonkolt ország ekkorra már úgy-ahogy kilábal a gazdasági világválság sivatagából; a Szovjetunióban dúl a sztálini terror. (Alig egy évtized múltán minket is megcsap a szele, majd e széljárás hosszú időre eluralkodik. Húsz év múlva pedig eljön 56...)
   Ekkor még él Móricz Zsigmond, József Attila.
   Megszületek november harmadikán, hajnali fél háromkor, a debreceni DEMKE szülőotthon fűtetlen falai között.
   Néhány órával később ugyanezen a napon Budapesten meghal a század egyik legnagyobb magyar költője: Kosztolányi Dezső.

*

   (A busz ablakából kitekintve színehagyott február végi tájat látok magam előtt s mögött, magam körül. Se hó, se dér vagy zúzmara, se egyéb dísze a télnek. Ősz óta ősz a mező, a lapályt fakó fű lepi, közbül helyenként a nemrég felszántott-tárcsázott homokföldparcellák sötétszőkére szikkadt pászmái, csupán itt-ott mosolyog elő a kifakult határ hátteréből egy-egy zöldellő, sarjadó vetés. A városhoz közeledvén aztán a repülőtér következik a betonsáv szegélyén pihenő MiG-29-esekkel, majd a bekerített lakótelep szögletes, szürke tömbházai, a lámpánál jobbfelé lekanyarodva pedig vörösen rozsdálló vasak a vastelepen. Bizony, elég sivár a látvány, főleg ilyenkor, a tél vége felé.)

*

   Lupana-ria latinul bordélyházat jelent, a lupa pedig – nőstény farkason, farkasszukán kívül – prostituált nőt.
   Ennek alapján okkal elgondolkodhatunk Romulus és Remus mondájának lehetséges eredetváltozatairól.
   Természetesen nem zárható ki a közismert mese valóságalapja sem. Meglehet tehát, hogy egy óitáliai Maugli-történet áll az eset hátterében, hisz farkasok, kutyák nevelte gyermekek itt-ott időről időre felbukkannak, s nem csupán a messzi Indiában.
   Halványan ugyan, de bizonyos totemisztikus szálak is kitapinthatók a történet mélyén. A farkas- vagy kutyaeredet párhuzamaira Eurázsia más népeinél – például a kirgizeknél – is rátalálhatunk.
   Ám az is lehet, hogy a két gyermek anyja valójában csak egy szegény kis prosti. (Aki mindazonáltal szíve parancsa szerint felneveli ikerfiacskáit – hogy aztán az erősebb s erőszakosabb végül megölje a másikat.) Egyszóval: az a bizonyos farkas Róma és egyéb – kelet-európai – városok terein talán csak az ikreit híven szoptató szajha eufémisztikus átfogalmazása? Ki tudja.

*

   Fontos, nagyon fontos az identitás, a ki vagyok én, kik vagyunk mi öntudata, ám csakis úgy, ha nem rekeszt ki, nem bélyegez meg másokat, s nem válik kezet-lábat, elmét és lelket bénító nyűggé, hanem lényünk s lényegünk szerves és természetes tartozékaként működik, akár a bőrünk, a pupillánk, belső szerveink, velünk született, nélkülözhetetlen érzékeink és végtagjaink.

*

   Hosszú heteim múltak el Tisza-nézés híján. Ma délután végre szakítottam rá egy kis időt, hogy kerékpáron leszaladjak az inokai révhez. Árad a Tisza: kiutat keresvén magának a mederből a galériaerdő aprócska, szeszélyesen elrendeződött emelkedései között, a víz már közvetlenül a gát alját áztatja. Nyárak, füzek, fiatal kőrisfák, gyalogakácok álldogálnak fázósan a fodrozódó vízben. A révi lejáró teljes egészében víz alá került. Túlnan ott pihen ugyan kikötve a kis komphajó, ám alig hiszem, hogy mostanában átjön az innenső partra: ideát nem tudna hol kikötni.
   Egy darabig még elidőzöm a folyó társaságában. Jó nézni a sima voltában is változékony víztükör fényes arcát, eltűnődni rajta, honnét jön, hová tart, mi lehet a mélyén, s belehallgatni a csendbe, ami itt nem süket, nem nyomasztó, hisz mindig történik valami: ág zizzen, szél neszez, kismadár csipog, sőt, ha jól odafülelek, még a víz sodrát is hallani.
   Jó volna gyakrabban elüldögélni a víz – az áramló idő partján.

*

   Valamirevaló írásmű, főleg vers létrejöttéhez általában nem elegendő a puszta gondolat; többnyire kell valaminő formai, akusztikai indíttatás is, ami bekapcsolja, működésbe hozza az agynak azon területeit, ahol a vers készül. (Ha készül.)

*

   J. A. (még mindig Ő): a világ általa megélt káoszából, összevisszaságából („Akár egy halom hasított fa”), a Nihil sötétjéből („a semmi ágán ül szívem”), sőt mindezek ellenében rendet teremtett, kristályos, szerves, tökéletes Rendet.
   Milyen borzongató. És milyen gyönyörű!

*

   A Lyukasórában – egyebek közt – K. D. írása: Kézfogás Petőfivel. Valami szépre, jóra gondolok a cím láttán, de csalódnom kell: a Költő állítólagos szibériai fogságáról van szó. Egykori hadifoglyok másod-, harmadkézbeli tanúságait (?) emlegeti, no meg az „önzetlen kazánkovács” érdemeit. Pályatársam, K. D. jóhiszeműségében nincs okom kételkedni. Sokadmagammal együtt azonban jól emlékszem még ama (sok mindenre) vállalkozó úr kitartó ténykedésére az első szabad választások idején, épp Petőfi szülőhelyén s annak környékén. Semmi késztetést nem érzek rá, hogy tevékenységét megítéljem: képzett s hivatott szaktudósok azt már rég megtették. Ami pedig választási buzgólkodásának némely szokatlanul érdekes mozzanatát illeti, azt a nyomozó hatóság annak idején már megfelelően értékelte.
   Rosszkedvem támad, pedig anélkül is nyomott a hangulatom.

*

   Tavaly vettünk kéz alól egy használt zsebtelefont. Magasabb a percdíja, mint a vezetékesé, viszont a mozdíthatóságán túl az is a javára szól, hogy nem előfizetéses: a lebeszélhető számlát kártya segítségével lehet feltölteni. Kártya a benzinkútnál, a postán s az újságosbódéban vásárolható. Ha épp nincs pénzünk kártyára – vagy ami olykor megesik: mindhárom helyen kifogyott –, úgy nem telefonálunk rajta; a készülék azért egy hónapig még hívható. Örökös bosszúság viszont, hogy itt, a környékünkön baj van a térerővel. Sokszor az egész házat-udvart bebolyongom, s mégsem jön be rajta a hívás.
   Nem is olyan régen még megvoltunk zsebtelefon nélkül. Hosszú évtizedeken át pedig semmilyen telefonunk nem volt, s lám: azt is túléltük.
   De azért jó, hogy a gyerekeinkkel most már bárhol, bármikor tudunk beszélni. (Legalábbis elvileg.)

*

   Anyám – olykori szorongásai, elkeseredései, bánatai ellenére (amelyek egyébként sohasem voltak ok nélküliek) – alapvetően derűs, nyitott természetű volt, szépségre szomjazó, szépségre rácsodálkozó, szépséget teremtő. Szerette, ápolta, nevelte a virágokat. Míg erővel győzte, sokat el is adott a piacon: így pótolgatta csekély kis nyugdíját, s az ekként összekuporgatott pénzből időről időre juttatott nekünk s az unokáinak is. Tavasztól őszig tartó piacozásait ne soroljuk a kereskedés kategóriájába: megtermelt javait értékesítette.
   Fiatalkorától fogva nagy kedvvel s kiváló érzékkel kézimunkázott. Eleinte előrajzolt feliratos, figurás falvédőket varrogatott – napjainkban már ez a műfaj is a tárgyi néprajz kutatási területéhez tartozik –, majd a háború utáni években rátért a kalocsai hímzésre. Változatos méretű, szebbnél szebb darabok kerültek ki a keze alól. Egyszer aztán elkezdte a keresztszemest. Roppant beledolgozta magát ebbe a technikába: apránként beszerezte hozzá a megfelelő szakirodalmat, végigtanulmányozta a magyar nyelvterület – főleg a Dunántúl, a Felső-Tiszavidék és Erdély – keresztszemes hímzéseinek javát, s hímzőtűje alatt szinte megelevenedtek a farkasnyomos, gránátalmás, pelikános terítők, párnák, falikárpitok. Aztán innét-onnét – főként hetilapok mellékleteiből s hímzőrovataiból – távolabbi tájak textilművészetével is megismerkedett. Egyik szépséges munkája éppenséggel egy örmény szőnyeg egyéni színösszeállítású dupla keresztszemes változata. Elfogultság nélkül mondhatom: művészi tökélyre vitte ezt a tevékenységet. Bár nem vallott volna szégyent velük, pályázatra, kiállításra soha nem küldött munkáiból, se el nem adogatott belőlük. Ami a háztól valaha is elkerült, legföljebb ajándékba: rokonnak, jó ismerősnek, háziorvosnak, de főleg nekünk s az unokáknak.
   Életerejére, bizakodó életszeretetére jellemző, hogy földi élete vége felé, a szürke hályog homályosította látással valami kiszolgált, régi ruhadarabból még kiszabott s megvarrt egy füles szatyrot, sőt, kissé nagyocska pelenkaöltésekkel be is szegte. Igazából még ez a keserves félvakság sem vett erőt rajta.
   – A betűket sajnos már nemigen látom, de – s messzire, a szemközti házak fölött húzódó villany- és telefonvezetékekre mutatott – azokat a drótokat ott már látom – mondta s mosolygott.

   (2002. tél közepe – 2002. tavasz vége)