Móricz Zsigmond

A szabolcsi földvár

 

   Ez a földvár, amelyről a magyar közvélemény jóformán semmit sem tud, a magyar nemzeti kincsek közé tartozik.
   Szabolcs megyének északi sarkában, Rakamazon felül van, Tokajjal szemben, ez a kis, pár száz főnyi lakosságú falucska; maga a falu a földvár lejtőjén van megtelepülve.
   Ezen a tájon nagy homokdombok vannak, s ezek egyikét használták fel még az avarok egy földgyűrűnek az építésére. Egy hosszabb földhányás, amelyhez háromszögben még két hasonló magasságú sáncot építettek kézzel rakott s igen magas, harminc-harmincöt méter magas partot. Annak idején a Tisza, mely ma is ott kanyarog a vár alatt, mocsarakkal vette körül, mint egy szigetet, s a vár csúcsáról messze terjedő gyönyörű panoráma nyílik, az Alföld egyik legszebb kilátása, a Hegyaljai hegyekre.
   A vár udvara csaknem olyan mélység, mint a környező sík. Négy kapu vezetett be a várba, ma is felismerhetően. S még harminc évvel ezelőtt megtalálták a cölöpöket, amelyek hídoszlopai voltak a hajdani mocsár felett.
   Az alföldi földvárak csaknem mind elenyésztek, s hogy ez ma is megvan, megbecsülhetetlenné teszi ezt a különös építményt.
   A nomádkor képe tisztán megelevenedik az ember szeme előtt. A várgyűrű, amely tizenkét katasztrális holdra terjed, elég volt arra, hogy egy uralkodó nép abban az időben biztos oltalmat nyerjen benne. A vároldalak igen meredekek, úgyhogy még gyermek sem tud ma sem, le- vagy felmászni rájuk, s könnyű volt az oltalmazásuk.
   Ahogy az ember megáll a vár fokán, érzi a hódító és büszke érzést, ahogy uralkodott ez a központ a táj felett. Egy kis országot jelentett, a leigázott népek feletti uralmat.
   Mikor a magyarok bejöttek s elfoglalták az országot, Szabolcs vezér birtokba vette a várat s még magasabbra emelte, négy-öt méterrel a régi falakat. Itt tanyázhatott az Árpád-kor elején az a törzsfő a maga táborával, innen szállott ki hadra, ha a roppant távolságból jövő hír érkezett. Még ma is emlékezik a néphagyomány arról, hogy Budáról tűzjelzéssel adták a hírt, s különböző színű tüzek jelentették a parancsot. Egy vagy két éjszaka alatt így jutott el az ország parancsa idáig.
   Végig az Alföldön meg lehet állapítani az őrhalom sort, amelyekről ezeket a tűzjelzéseket adták.
   S ezeken az emlékeken át feltűnik valahogy az ezer év távola is. Ez a vármegye talán legtisztábban őrzi az Árpádok alatt kialakult rendi szerkezetet. Ez egy egészen más világ, mint az ország többi része. A Kunságban például fel lehet ismerni ma is a három századdal később érkezetteknek frissebb nomád jellegét. A Kunság akkor alakult, mikor a tatárjárás kitörése idején a magyarság telepítési politikával volt kénytelen foglalkozni. S maguk a kunok lekéstek az eredeti magyar világtól. Még 1390-ben pápai bulla inti a magyar királyt, hogy gondoskodjék arról, hogy a kunok, akik már több mint száz éve megkeresztelkedtek, valóságos keresztények legyenek.
   Hajukat nyírják le, pogány áldozataikról és szokásaikról mondjanak le, s tűrjék meg a papot maguk között. Ha 1400-ban még ilyen pogányok voltak, száz év kevés volt arra, hogy lélekben katolizálódjanak, s mivel a reformáció megjelenésekor az egész nép azonnal áttért az új hitre, a kunok valósággal a pogányságból léptek át a reformációba. S ezt az egyetemességet végig megőrizték, a tagosításig vagyonközösségben s rendi közösségben éltek, nemesnek helyet nem adtak, s így egy különös gerinces kommunitásban éltek, Mária Terézia koráig, sőt a szabadságharcig.
   Ezzel szemben Szabolcs megyét a török kor is megkímélte attól a teljes pusztulástól, ahogy például Békés megye s más alföldi megyék elpusztultak.
   Szabolcs megye megtartotta teljes szerkezeti életmódját. Itt még ma is vannak nemesi kúriák abban az állapotban, mint Nagy Lajos korában élhettek. A kemecsei házakból látja az ember a hatszáz év előtti életet. Kemecsén még ma is szernek mondják az utcasort, Derékszer a Derék utca neve.
   A jobbágyságnak, a kisnemességnek s a nagybirtoknak, az uradalomnak levegője sehol oly tisztán és egyetemlegesen nem maradt meg, mint ezen a tájon. S ezzel annak az ősi kultúrának a karaktere is megvan, amely a nomád magyarságot az Árpád-házi királyok alatt átalakította földművelő, majd kultúrvilággá.
   Itt áll a szabolcsi földvár, ahonnan kiszállottak a kalandos hadakra, s érzem a füvek és a levegő ízéből, mikor megjöttek a vad magyarok az itáliai, a német, a francia, sőt a spanyol hadjáratokból, s felhasított az itthon maradtak rivalgása, mikor megjöttek, néha évekig való odalét után a hősök s megrohanták őket az itthon maradottak s leszedték a lóról a bátrakat. Hányan jöttek meg, kik maradtak oda? E pillanatban, mikor ezeket jegyzem föl, a vár túlsó partján hatalmas asszonyi jajszó harsan föl, rettenetes és vérfagyasztó sikoltás:
   Jaj, jaj, jajaj, jaj; édes apám!
   Megkérdeztem a helybeli urakat, mi történt, s elmondták, hogy a várudvaron tragikus halott fekszik.
   A falu csordását tegnap délután agyonszúrta a bika.
   Lementem a hullaházba, kis fabódé, s megnézhettem a halottat a koporsóban.
   Hatalmas szál magyar, deres bajszú, csontos, kemény ember, egy az ősmagyarok közül, mereven fekszik s hullaformában oly ősi s oly rendkívüli jelenség.
   A bikának „futosója” volt, s mikor elvitték a tehenet, utána akart menni a bika még egyszer; a csordás nem engedte, mert fizetési zavar volt. A fiatal bika azonban nem nyugodott bele a késő évezredek jogállapotába s a gulyást, aki különben maga nevelte fel az állatot, megfélemlítette. A gulyás hátrált, egy árokba esett, az erősebbik állat rá s beledöfte a szarvát a bordái közé. Csak egy percig volt rajta, csak leszúrta, akkor felemelte fejét s elment legelni. A gulyás azonban ott maradt. Kevés vártatva felállott, s ötven méternyire még elvonszolta magát, egy jajszó nélkül, a kút felé ment, hogy kimossa sebét. Összeesett és meghalt. Az egész falu népe részvéte kíséri s közelednek asszonyi jajszavak. Özvegye és négy árvája maradt. Felesége, kis, száraz alföldi asszony, tele tüdőből, s valami hallatlan erővel jajgat. Ennek a vidéknek ősidőktől megmaradt még a halott-siratása is. Nem néma gyásszal, nem önuralommal viszik a fájdalmat, hanem szabad folyást adnak annak s rettenetes nagy üvöltéssel, a pogánykor kegyetlen, eget hasító jajdoklásával gyászolnak.
   Iszonyúan illett ez a borzalmas időkhöz, amelyek még itt lebegnek a földvár felett.
   De az ég ragyogóan derült, a búzatáblák éretten hullámzanak a szélben, a szénagyűjtők rendületlen nyugalommal vonják össze a rendeket, s a déli órában egy ezeréves ősi kép és hangulat borzong.

   Az Est, 1928. jún. 22.

 

Halásztanyán

Tiszapart, július 13.

 

   Gyönyörű, gyönyörű a Tisza. Egyet kanyarodik, olyan, mint a selyemszalagos csokor egyik fodra.
   Szél fut végig, könnyű szél a habján, csókolja az ég a szőke vizet.
   Füzes ezüstgomb bokrai bozótolják, szárcsa kiált, vadkacsa fürdik a tövén. Ennél szebb pont nincs a tájon. A kecsege felüti hegyes orrát, a süllőt kézzel szedik a gyenge sárban.
   Szép szál halász ül a parton vasárnapi ruhában, a soklikú bárka ott billeg a víz színén hallal megrakva. Bőség, gazdagság, nyugalom, a magyar természet pompás szakasza.
   Valaki kinézte ezt a helyet, egy úrlelkű, bohém szívű úr; nagyurak fia; a szabolcsi kiskirályok maradéka, vadászpuskával a vállán cserkészett erre s parancsot adott embereinek, hogy tanyát építsenek a szabolcsi vinkó s a tokaji bor számára e helyen. Nem kérdezte ki földje, mi van a telekkönyvbe írva, magas cölöpépítményre házat rakatott, betonnal verette ki a cölöpök közét, hogyha jön a zöldár, el ne vigye. A Tiszától jobban féltette, mint a magántulajdon vészeitől. S igaza volt. Pár éve jött egy árvíz… a töltések, a hatalmas, Széchényi-húzta nagy töltés martjáig színelt a víz, a házat is csaknem ereszig elöntötte. De megmaradt a ház, csak épp a szőnyegeket meg a bútorokat vitte el (zárt ajtón keresztül; ilyen csudák esnek). Hanem a tanya itt maradt, s a csip-csup tulajdonjogi dolgok is elintéződtek, s most a szabolcsi urak vadásztársaságának van itt egy hét megyére szóló – jaj, alig nagyobb egész kis Magyarország ma, e kicsi drága magyar kert – híres-neves, nevezetes tanyája, ahol tölgyesek remek alléja szegélyezi a rétet, ahol az ég derűsebben néz, mint másmerre s ahol a kecsege nyáron sütve ízesebb, mint bárhol a világon: olyan, mint valaha a Pruth és Szeret mellett, mint a Volga partján, mint az ázsiai steppék vizein.
   Valami ősi kedves van itt.
   Nem lehet azt szóval kibeszélni, csak érezni lehet.
   Iksz-lábú hosszú asztal a remek fák alatt, magyarok ülik körül, vérbeli, bővérű úri magyarok, bölcs alispán, pompás szolgabírák; mind olyan, csak insurgens ruhát kellene rájuk adni s mehetnének újra Napóleon ellen.
   És micsoda nóták, nótázások. Kár ezért a főbíróért, hogy csak itt hallatszik fel a dala:

Szép asszonynak ábrázatja,
Visz engem a gyalázatra!…

   Régen voltam ennyire otthon magyar világban.
   Dagad a szív s a tüdő s valóban a gyomor is megkapja a magáét, olyan halászlé, olyan zsiványpecsenye s különösen mindeneknek a koronája, a legősibb, honfoglalás kori csemege, a nyárson sült kecsege, egy kis só minden fűszere, mint egy különös virág, rózsaszín és ínyenc falat.
   Az nem lehet, hogy ennyi erő, ennyi férfiasság, ennyi emberi pompa végső lobbanása legyen egy fajnak.
   Az nem lehet, hogy ez a fajta csak éppen idáig hozta volna a nemes vért, ebben a jövőnek kell jelen lenni, egy új és kemény és hajnalos jövő ígéretének.
   Itt valahogy tömören, tömény módon van meg a magyarság minden úri erénye; oly egészségesen, oly zordon és sorskihívó potentiával, hogy büszke századok első szakaszának látszik, a vármegyei autonómia ez utolsó napjaiban.
   Virít a Tisza és virítanak a füzek és lombos fák és füvek és az egész élet:

Meglássátok, él magyar, áll
Buda még.

   Körös-körül büszkén lihegnek fel a magyar halmok, s rekordtermést ringat a szárán a szél. Mintha valami roppant erő dagasztaná ezt a magyar kertet.
   Csak összefogni, csak kezet kézbe fogva új munkára indulni, hódító, új élő munkára s újabb ezredév emeli árvalányhajas kalapját a magyar faj előtt… Ma nincs fájdalom s nincs csüggedés, ma nincs kishitűség, nincs szegénység, nincs kolduspanasz, ma nincs csüggedtség, nincs verejték. Autók találtak ide a füzek alá s a puskák hallgatnak és a magyar tervek rajai repültek fel, mint méhraj, munkának s teremtésnek boldog rajai.

   Az Est, 1928. júl. 15.