Orosz László

„Közelebb az éghez”

Jókai és Katona

 

   Legmaradandóbb hatással Jókaira a Bánk bánnak az az előadása volt, amelyen csak az első felvonását játszották el. 1848. március 15-én a közönség kívánságára tűzték műsorra a Nemzeti Színházban, a nagy nap mámorától lelkes embereknek azonban nem volt türelmük végignézni az akkor már jól ismert, 1845. november 1-jei felújítása óta rendszeresen játszott drámát. A Petur jelmezét viselő Egressy Gábortól nem a második felvonást kezdő, már időszerűségüket vesztett szavakat kívánták hallani, azt, hogy „A hajnal érkezik, s még mind csak ily határozatlanul?”, hanem azt, hogy „Talpra magyar”. Majd azt kiabálták: Lássuk Táncsicsot! Petőfi, Irinyi, Vasvári hiába csitították a kiabálókat a nézőtérről: hagyják a börtönből nemrég kiszabadult Táncsicsot családja körében pihenni, a zaj nem csitult. Jókainak adom át a szót: „Ekkor nekem egy mentő gondolatom támadt. Felmegyek a színpadra, s szólok a néphez. [...] S azzal térdig sárosan, [...] vállalom a karbonári köpönyeggel, behorpadt cilinderi kalapom mellett egy óriási veres tollal, oldalamon egy jurátus karddal felrontok a színpadra.”1 Emlékezését Mikszáth előadásában folytatom: „[...] egyszerre meghökkent, a lába legyökerezett. Egy tünemény állt előtte. A forradalmár előtt egy királyné. Gertrudis. A legszebb Gertrudis Magyarországon. Laborfalvi Róza levett a saját kebléről egy nemzeti színű kokárdát, és a Jókai szíve fölé tűzte, aztán a szeme közé nézett mélán, édesen, sejtelmesen. És Jókai e pillanatban érezte bizsergő ereiben, hogy ez a nézés az ő jutalma a végzettől a mai napért, és hogy ez a jutalom egy egész életre szól.”2
   Augusztus végén házasságot kötöttek.
   Jókai minden bizonnyal már korábban is ismerte Laborfalvi Rózát, 1845 nyarán Szigligetiéknél lakott, ott találkozhattak. Színpadon Gertrudis szerepében is láthatta: 1845 novembere óta játszotta a királyné szerepét. A Bánk bánt nagyra értékelték, eszméik megszólaltatójának tartották azok a fiatal írók, akik közé Pestre kerülése óta Jókai is tartozott.
   Katonáról talán már kecskeméti jogászként is hallott, noha több mint ötven évvel későbbi emlékezését erre nehéz hitelesként elfogadnunk. Ezt írta 1899-ben: „Derék házigazdám jól ismerte Katona Józsefet mint ifjú költőt is, és később mint hivatalviselő férfit, s sok adomát tudott felőle elmondani.”3 Nemcsak azért támad bennünk kétség, mert Jókai házigazdája, Gyenes Mihály csak Katona halála után, 1831-ben lépett friss diplomás ügyvédként és mérnökként a város szolgálatába, hanem azért is, mert Jókai azt is említi, hogy Katona apja „hites polgár is volt a polgárhatóság korszakában, melynek Gyenes Mihály inzsellér volt a főbírája”, márpedig az idősebb Katona József 1800-ban, Gyenes Mihály születésének évében volt hites polgár, s amikor utoljára viselt városi tisztséget, sáfárságot, 1812-től 15-ig, Gyenes Mihály még akkor is csak iskolás fiú volt.4 Mint máskor is megesett, az emlékek összekeveredtek, egymásra rétegeződtek Jókaiban. Az az írásához csatolt széljegyzet sem felel meg a valóságnak, hogy a Katona-kiadásokban közölt arcképet iskolatársa, Muraközy János készítette.
   A magyar irodalom és színészet hőskoráról szóló, benne a Bánk bánnak kiemelt helyet juttató regényét, az Eppur si muove (És mégis mozog a föld) címűt 1870–71-ben írta. E regény főhősének, Jenőy Kálmánnak a Bánk bánnal azonosítható történelmi tragédiája nem tud megbirkózni a kor vele ellentétes, sőt ellenséges körülményeivel, erőivel: a pályázaton nem figyelnek fel rá, a színészek nincsenek felkészülve arra, hogy helyesen játsszák, a közönség éretlen igazi megértésére, az elnyomó hatalom leparancsolja a színpadról.
   A színészek és a Bánk bánnal azonosítható dráma „viszonyáról” a regény három fejezetében esik szó. Először a Közelebb az éghez címűben. Jenőy találkozik színésznek állt volt iskolatársával, Borcsayval, aki Bányaváry néven egy vándortársulatot igazgat, meg a testvéreként szeretett unokahúgával, Cilikével, akit a nagyanyjuk kitaszított a családból, mert elszökött a színészekkel, s most színésznőként Bányaváry felesége. Felolvassa nekik drámáját, pontosabban az első néhány lap után már Cilike olvassa. A költőt föllelkesíti, hogy „lelke teremtményét egy igazi művésznő ajkán megdicsőülni hallja.” Bányaváry lelkesedése is határtalan: „Te fiú! Téged Isten csókja ért, hogy vezérvilága légy népednek a sötétben. Ha te ezt a világot elrejted, ha te ellopod magadat mitőlünk: ha te eltagadod a világ előtt azt, hogy költő vagy, ha te nem szolgálsz annak az oltárnak, melynél én csak ministráns vagyok, holott te pontifex; hát én esküszöm neked itt ezen oltárkövön, hogy én tégedet megöllek.”5
   Felkészületlen színészekről szóltam? Nem sokkal inkább lelkesnek kellett volna őket neveznem? Hiszen Bányaváry rajongását igazolta, hogy a Bánk bánt színészek vitték a színpadra: Udvarhelyi Miklós jutalomjátékaként került először színre 1833-ban Kassán, az 1834-i kolozsvári előadás Egressy Gábor, az 1835-i budai Kántorné, az 1839-i első pesti újra Egressy jutalomjátéka volt.
   Más dolog azonban lelkesedni egy drámáért, mint teljes egészében megérteni, mélységeit feltárva eljátszani.
   A Vál-úton című fejezetben egy másik volt iskolatárs, a borotvaéles eszű Biróczy nyilatkozik a szerzőnek drámájáról. Kitűnőnek tartja, de éppen azért azt javasolja, hogy rejtse el fiókja mélyére: kora nem képes megérteni. Ha Bányaváryék eljátszanák, tönkretennék. Egyedül Cilike lenne képes „a szenvedő erény szerepébe” beletalálni magát. „Már Bányaváryról nem állok jót. Neki szokása túlságosan tüzelni: a vidéki közönség így szereti azt. Sokat hadonáz és minden indulatot apróra kifest. Ezzel pedig a te hősödet egészen eltorzítja. Azt a jellemet, melynek csak nagyszabású indulatai vannak; mely halálos sérelmét az utolsó kitörés bekövetkeztéig ki nem mutatni büszke; mely önmagával küzd, s uralkodik szenvedélyein, míg azok felül nem kerülnek. Bányaváry ezt nem tudja felfogni. Neki elejétől végig kiabálni kell. Így szoktatták. – Hát a többi szereplők mit fognak csinálni magas alakjaidból? A hevesfejű főnemes személyesítője, ki honszerelemből lázadó, lesz ott egy akasztófától elszabadult zsíros szájú betyár; az agg férfi, kinek kesergésében annyi megható van, lesz egy sápítozó vén banya; a parasztból, ki együgyű panaszával a kor arculatát rajzolná, a színpadon egy szószátyár gányó lesz, akinek huszonöt bot kell a panasza végén, s a nagylelkű fejedelmi alak olyan kálvinista prédikátor lesz, amilyen csak valaha Bergengóciában írásból olvasta a halotti búcsúztatót. A cselszövődet kifütyülik a komiszkodásáért, s fejedelmi asszonyod egy derék tekintetes asszony lesz a javából.”6 Szerepük megnevezése nélkül is világos, hogy Cilike Melindát, Bányaváry Bánkot, a következők, említésük sorrendjében, Peturt, Mikhált, Tiborcot, a királyt, Bíberáchot és Gertrudist személyesítenék meg.
   Néhány mondatban a Bánk bán szereplőinek kitűnő jellemzését adta itt Jókai, a hibáztatott színészi megjelenítés mögött mindenütt megmutatkozik, vagy legalábbis fölsejlik, milyennek látta ő ezeknek az alakoknak a hiteles képét. Fried István 1991-i kecskeméti előadásában az előbb idézett Jókai-szöveggel azt érzékeltette, hogy a Bánk bánt azért lehetett így játszani, mert Katona nem tudott teljesen kilépni a korában szokásos szereptípusok köréből.7 Ez bizonyára így igaz, minket azonban ezúttal az érdekel, honnan vehette Jókai azt, amit Biróczy szájába adott. Fried úgy véli, hogy „legszűkebb családjában élt az 1810-es évek színházi-színészi hagyománya” apósa, Benke József révén, s „még az 1830-as évek színjátszása sem volt mentes a Jókai leírta elemektől”, ezekről pedig a feleségétől is hallhatott.8 A megírás évtizedébe visszavetített elképzelt előadás szereplőinek jellemzéséhez azonban felhasználhatta Jókai az 1858. márciusi felújítástól regénye megírásáig látott Bánk bán-előadásokon szerzett tapasztalatait is. A korabeli színikritikák rendre elégedetlenek voltak a színészekkel. Az előadás „nem volt méltó a remekműhözt” – írta a Hölgyfutár a felújításról, az azt követő előadások szereplői ellen is sok a kifogás, többnyire csak Jókainét dicsérik, az őt 1859 közepétől 1861 tavaszáig Gertrudis szerepében felváltó Szatmárinéról azonban megállapítják, hogy a IV. felvonás tragikus jelenetében komikai hatást keltett. A kiegyezés előtti előadások sikertelenségéért erősen meghúzott szövegüket is felelőssé lehetetett tenni, az 1867 utániakból azonban már nem törölt a cenzor. A Pesti Napló kritikusa szerint a színészek „a művész önérzetes pietásával” játszottak, ezt a pietást, ezt a kegyeletet azonban hamis pátosszal és éneklő hanghordozással juttatták érvényre. Jókai lapja, A Hon az Eppur si mouve közlése előtti utolsó nemzeti színházi Bánk bán-előadásról többek közt ezt írta: „Bánk bán igen jeles mű a papíron, de annál unalmasabbá teszik most a színpadon. Legfőbb szerepei gyöngén vannak képviselve.” Bánk és Petur, Gertrud és Melinda alakítójával elégedetlen a kritikus. Egy 1871-i előadásról ugyancsak A Hon azt írta, hogy a II. felvonásban Bánk és Petur versenyt kiabáltak.9
   Aligha lehetne személy szerint azonosítani a Biróczy „jóslatában” meg az azt beteljesítő elképzelt előadáson szereplő színészeket a korabeliekkel: a magyar színjátszás sokáig élő típusai voltak. Az azonban, amit az elképzelt előadás közönségéről olvashatunk A rundellában című fejezetben, sok vonásában illik az 1839-i pesti bemutatóéra. A Melindát játszó Lendvayné Hivatal Anikó évtizedek múlva így emlékezett: „Az első felvonás nem tett semmi hatást. Halálos csend követte a függöny legördülését.[...] Mikor azután Szentpétery elmondta Petur bán hazafias kifakadásait, egy kis mozgás támadt. Az talált, és a karzat meg is éljenezte. De a földszinten nem talált visszhangra ez a cenzúrától különben is megnyirbált beszéd, fáztak a szokatlanul erős hangja miatt. Az igazi hatás akkor mutatkozott, mikor Bartha panaszolta el Tiborc keservét, mert ő volt akkor a pesti közönség kedvence. Én is megtettem a magamét, Laborfalvy Róza gyönyörűen szavalt, és a többit megtették a szép magyar kosztümök, melyek mégis itt-ott idegenszerűeknek és barbároknak tetszettek – különösen a páholyok közönsége előtt. Egészben véve olyan volt a hatás, hogy gratuláltunk Egressynek, mivel 'ép bőrrel menekült', de kívüle alig volt közöttünk, aki azt merte volna remélni, hogy a Bánk bán tartja magát. S valahogy nekünk adott igazat a jövő, mert beletelt hat esztendő, míg Egressy, az ő művészi konokságában, melynek forrása azonban az igazi belátás volt, újból elő mert hozakodni az ő nagy költőjével.”10 Hozzátehetjük ehhez a páholyok közönségének megrettenéseként, amit Széchenyi írt a naplójába: „Felfoghatatlan, hogy a kormány hogy engedhet ilyen esztelenséget játszani. – Rossz, veszedelmes tendencia.”
   Jókai regényében ezt olvassuk Jenőy drámájának előadásáról: „A mestermű hatása a közönségre nagyon kétséges volt. Tapsoltak eleget egyes költői helyeknél; de az egyetemes, megragadó hatás, melyet Kálmán maga várt tőle, elmaradt; [...] A karzatok tombolnak a hangzatos mondatoknak; de az értelem maga a nagy közönségre nézve – kaviár. Néhányan megértik a szellemet is – ott a páholyokban. Nagyon jól megértik. Azoknak lúdbőrzik a testük tőle, s Kálmán kezdi észrevenni, hogy egy páholy megüresül. Azok félnek hallani is amaz eszméket, amiknek ő élő szavakat adott. És az egész költői remek alkotást, a tragikum fenségét, azt nem fogja fel senki.”11
   A regény szerint az ügyesen félrevezetett cenzortól engedélyezett előadás megismétlését a helytartótanács betiltotta. A valóságban, tudjuk, megírásakor a Bánk bán egyetlen előadására sem kerülhetett sor.
   Jenőy Kálmán életkörülményei lényegesen különböznek ugyan Katonáétól, életük egy-két mozzanatában azonban fölfedezhetünk megfeleléseket. Jenőy is pályázatra írta a művét, mint Katona, mind a ketten ügyvédi vizsgára készültek közben. Különböznek azonban abban, hogy a sikertelenség után Jenőy tűzbe vetette a drámáját, csak Bányaváry memóriájában maradt fenn, Katona pedig átdolgozta, szerette volna előadatni, a cenzor engedélyével élve kinyomtatta. Ahogy Jenőy Biróczyval, Katona Bárány Boldizsárral olvastatta el művét, s a két baráti bírálatban akár rokon hangütést is fölfedezhetünk. „Azon mű ez, melyhez, ha ötven évig száz lángeszű költő minden remekét egymás fölé rakja is, megfelelő nagyot nem fog teremteni” – kezdte Biróczy, de mint láttuk, azzal folytatta, hogy el kell rejteni az utókor számára. Bárány dicsérete visszafogottabb: „Ha azon eredeti nemzeti színdarabok, melyek hőseinket [...] előnkbe teszik, ritkák nem volnának is litteraturánkban, mégis, akkor is az elsők között érdemlene helyet ez a Bánk-bán.” Ő azonban nem az elrejtését, hanem további csiszolását javasolta; tanácsai nagy részét meg is fogadta Katona.12
   Az Eppur si mouve egyik legfontosabb fejezete: A nádornál. Annak a „Fiatal Magyarországnak” képviselőjeként kerül itt szembe Jenőy a régi rend legfőbb őrével, amely fölfedezte a Bánk bán időszerű politikai mondanivalóját, amelyhez a márciusi forradalmat közvetlenül megelőző években Jókai is tartozott. Jenőy azonban, akit a nádor kedveltjének szólít, messze kerül itt Bánk bánt író alteregójától. A nemzeti érzés fölkeltése miatt a soknemzetiségű ország egységét féltő nádor érvelésére nincs igazán meggyőző válasza. Katona dramaturgiai tanulmányának a színészek lebecsüléséről szóló mondatai azonban mintha a nádort idéznék, illetve neki felelnének. „A magyar úrnak született, nem hisztriónak – mondja a nádor. – Szereti a jó muzsikát, de maga nem muzsikál senki pénzéért. Tapsol a kötélen táncolónak, de maga nem hány bukfencet.”13 Katona a színészekkel szembeni előítéletet, amely a magyar büszkeség mezébe bújik, hasonlóképpen szólaltatta meg: „a magyar nem született arra, hogy pénzért más bolondja legyen”.14
   Átszövi Jókai regényét a színészekkel szembeni előítélet megmutatása. Noha Jenőy nagyanyja pártolta, többször vendégül is látta a színészeket, kitagadta Cilikét, amikor közéjük állt. Kitagadta Kálmánt is, amikor megtudta, hogy kapcsolatot tart vele. Említett és idézett dramaturgiai tanulmányában Katona is írt arról, hogy akadnak, akik barátkoznak a színészekkel, asztalukhoz is meghívják őket, de „próbálja meg [...] valaki, hogy egy ily játék és játszók kedvelőinek gyermekét társul felvegye, már akkor vége a barátságnak [...]”15 Jól látta persze azt is, hogy ez nemcsak a megrögzült előítéleteknek a következménye, hanem a színészeket fenyegető sorstól való visszariadás is. A regényben Bányaváry iszákossága, Cilike nehéz sorsa az iszákossá vált férj mellett érzékelteti ezt.
   1890-ben, Kelemen László színtársulata fellépésének századik évfordulójára írta Jókai Földön járó csillagok című darabját. Ennek a tizedik jelenetében felhőkárpiton megjelennek Kelemenék kezdeményezésének beteljesítői, elsőként a Bánk bán nevezetes szereplői, fölöttük Katona szobra. 1899. április 5-én a Nemzeti Színház ifjúsági előadáson mutatta be a Bánk bánt. Jókait kérték fel bevezető beszéd tartására. Visszaemlékezett az 1848. március 15-i előadásra: „Itt álltam, itt beszéltem, akkor is megtelt a nézőtér fiatal arcokkal, mint most.” Beszédét így fejezte be: „Hazámnak fiatalsága, jövendőnk örököse, tudd meg és megtartsd, hogy amíg Katona Bánk bán-ja a nemzeti színpadon tündököl, addig Magyarország egén a szabadság napja ragyog. Ez a mi uralkodó planétánk.”16

Jegyzetek

   1 Jókai Mór: Az én színpadi életem. In: Életemből. Nemzeti Kiadás, XCVI. 68.
   2 Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. Kritikai kiadás, 1960. I. 128. Ennek a jelenetnek regényesített változata megtalálható a Politikai divatok (1862) Aki a sorsot kényszeríti és A tengerszemű hölgy (1888), Az a nő, aki együtt jött velem c. fejezetében is.
   3 Jókai Mór: Katona József Bánk bánja. Szemlélődés. In: Katona József: Bánk bán. Bp. 1899. Pesti Napló. X.
   4  Id. Katona József tisztségeiről: Hajnóczy Iván: Katona József Kecskeméten. Kecskemét, 1926. 7–8.
   5 Jókai Mór: Eppur si muove. És mégis mozog a föld. Kritikai kiadás, 1965. II. 15.
   6 Uo. II. 58.
   7 Fried István: Színjáték, dramaturgia, kortárs drámaés a Bánk bán. Színháztudományi Szemle 29. 1992. 15–25. Nézetei támogatására Kerényi Ferenc műveire hivatkozik: A régi magyar színpadon. 1790–1849. 1981. 15–173. és Magyar színháztörténet, 1790–1873. 1990. 49–144. és 468–471.
   8 Laborfalvi Róza 1845. nov. 1-jén játszotta először a királyné szerepét a Nemzeti Színházban, s kisebb megszakításokkal 1869-ig volt a Nemzeti Gertrudisa, föllépett e szerepben vendégként még 1871-ben is. A Bánk bán előadások a kolozsvári Magyar Színházban c. összeállítás szerint (az Állami Magyar Színház, Kolozsvár 1971. évi Bánk bán-műsorfüzetében) 1842-ben Kolozsváron Melindaként szerepelt.
   9 Az idézetek Németh Antal Bánk bán száz éve a színpadon c. művéből (Bp. 1935): 106, 119, 120, 121.
   10 Németh A. i. m. 64. Lendvayné rosszul emlékezett arra, hogy Laborfalvi Róza szerepelt az 1834-i előadáson; Gertrudis szerepét Bartháné játszotta. (L. Németh A. i. m. 63.)
   11 Eppur si muove II. 119.
   12 Biróczy: Eppur si muove II. 56; Bárány: Katona József: Bánk bán. Kritikai kiadás, 1983. 334.
   13 Eppur si muove II. 94.
   14 Katona József: Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? (1821) In: K. J. összes művei. 1959. II. 74.
   15 Uo. II. 76.
   16 Idézi Németh A. i. m. 132.