Fehér Zoltán

Arra járnak a nagy ezüstgombosok

(A betyárvilág emlékei Bács-Kiskun megye néhány kétnyelvű közösségében)

 

 

 

    A társadalomból kiszakadt vagy kivetett, deviáns, maguk törvényei szerint élő alakok talán legjellegzetesebb típusa volt a betyár. Emléke mély nyomot hagyott a kelet-európai népek folklórjában. Míg azonban a görög, bolgár és szerb betyárok mint a török elleni nemzeti ellenállás hősei maradtak meg a népi emlékezetben, a román, a magyar, a szlovák és ruszin sorstársaikat a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelem hőseiként tartja számon nemcsak a népköltészet, de a ponyva- és a szépirodalom is. Petőfi versében Büngözsdi Bandi a puszták szabad embere, s a költő romantikus életképe (Fürdik a holdvilág) nem kerülhette el a folklorizálódást. Móra Ferenc azt tapasztalta, hogy Szeged környékén a leghíresebb magyar betyárt a huszadik század elején csak a Sándorként emlegették. Nem véletlen, hogy később a mély szociális érzékenységű Móricz Zsigmond népi, sőt nemzeti hősként állította be Rózsa Sándort csonkán maradt regénytrilógiájában. A szocialista eszmeiségű Jancsó Miklós meg filmjében tragikus hősnek ugyanőt.
   A magyar néprajzi kutatás régtől foglalkozik a betyárokkal. Miként Gönczi Ferenc írja 1944-ben megjelent a Somogyi betyárvilág című monográfiájában, levéltári és néprajzi adatokból egyre világosabban látta, hogy itt egy külön világgal áll szemben. Bálint Sándor korabeli újságcikkek, tárcák, novellák – főképpen Tömörkény és Békefi Antal írásai alapján – színes képet adott a 19. századi szegedi betyárvilágról. (Történetek a szegedi betyárvilágból. Szeged 1961) Tiszántúl szegénylegényeiről Szűcs Sándor több könyvében is írt. (Pusztai szabadok, Bp. 1957., Betyárok, pandúrok és egyéb hírességek. Bp. 1969.) A Mátra-vidék híres Vidróczkiját is valóságos mondakör övezi. A Kiskunság pásztor- és betyárvilágának összefonódását a kiskunhalasi Nagy Czirok László örökítette meg Betyárélet a Kiskunságon című élvezetes könyvében. A bugaci puszta híres törvénytelenségeiről A nagy pusztán címmel (1981) Szappanos Jolán állított össze (hiányosan adatolt) áttekintést. A kelet-európai összehasonlítást az 1959-ben megjelent Betyárok tüzénél című gyűjteményes kötetében Domokos Sámuel végezte el. A teljes magyar balladakincs interetnikus szempontok szerinti számbavételét Vargyas Lajosnak köszönhetjük.
   A Németországba kitelepített Rukatukl Ágoston egykori szülőfalujában, az észak-bácskai bunyevác–német–magyar vegyes lakosságú Csávoly községben gyűjtött egy Bogár Imréhez kötődő német nyelvű betyár balladát. A Sagen, Legenden, Märchen... aus Csávoly című kéziratában azonban csak magyar fordítását közli.1 Megértéséhez elmondja, hogy a híres magyar betyárnak volt egy csávolyi szeretője, a nyilvánvalóan bunyevác Vécó. Miatta kímélte meg a falut a betyár bandája. Lássuk a ballada nyersfordítását.

   Nem messze van egy rablóbarlang
   Sok híres betyár él ottan,
   Odament egyszer Vécó bátran,
   Női szeszéllyel és vággyal

   Ott meglátta Bogár Imre
   Játéknak tekintette a nőt.
   Hej, kislány, nem félsz a rablótól
   És durva pajtásaitól

   Ha nem félsz, boldogítsd lelkemet,
   És mutasd meg nagy szerelmedet
   Gyere a titkos mély erdőbe,
   Annak fekete sötétségébe.

   Jól van hát eleget teszek (kívánságodnak)
   De szánd fiatal életemet
   Fiatal életedet én hát sajnálom,
   De szerelmedet érte kívánom

   Adok néked szép nagy gyűrűt,
   Hogy mesélje a rabló hírét
   Viseld emléknek, amíg élsz
   Mert a rabló keze mindenre kész.

   Így viselte e gyűrűt éveken át,
   Vele mindig az erdőbe járt,
   Egyszer egy rabló, ki gyűlölte,
   Gyilkos késével Vécót megölte.

   A balladához még hozzátették: Egy szép napon megtalálták Vécót meggyilkolva az Ördög-árokban. A továbbiakban. Rukatukl Ágoston közöl egy kincsásásról szóló csávolyi német hiedelemmondát. A történet szerint a sikertelen kísérlet után ismételten próbálkozó kincsásók a kincses gödörben késsel szívében megtalálják Vécó holttestét. (A hiedelemmondákban gyakran találkozunk a kincs fölé elásott, azt őrző emberi vagy állati tetemmel.) A holttestet hazavitték, s a kincset is fölszedték. Vécónak nagy temetést rendeztek, s a szertartás idején a környéken rablók lövöldöztek. (A régi magyar temetések alkalmával szokás volt a rosszak távoltartása érdekében lövöldözni. Ma a díszsortűz emlékeztet erre.) Vécó sírját évekig virágok borították.
   Szókincsünkben a betyár főnév szláv jövevényszó. A bátyai rác nyelvben a betyár szónak a 20. században nem az általánosan ismert rabló, útonálló, szegénylegény, zsivány magyar jelentése élt, hanem a mulatozó, könnyelmű, hetvenkedő, kurafit nevezték így. A jelentésváltozásba belejátszhatott az a tény, hogy a hajdani betyároknak volt egy ilyen arcuk is. Érdekes az is, hogy Bátyán ugyan nem ismerik a betyárac műfaj-terminus technicust, de sok olyan mulatónótát tudnak, amelyek ebbe a folklórműfajba sorolhatók, s bennük a betyár szó is megtalálható. Ezek szövegei igazolják fenti megállapításaimat:

   Ala smose sastali bećari
   Pa mi jedan ža zenu ne mari
   Ja ću piti ti ćes kurva biti
   A kuca ce raztavjena biti
   (De összejöttünk mi betyárok
   Egyikünk se törődik a feleségével
   Én iszom, te kurva leszel,
   A ház meg összedűl.)

   Vagy:

   Bećar bit ću al u Pešte neću
   Bit ću u Beću gde se frajle seću

   (Betyár leszek, de nem Pesten,
   Bécsben leszek az, ahol a frajlák sétálnak)2

   A közeli, Bátyához hasonlóan rác lakosságú Dusnokon ugyanazt tapasztaltam a betyár szó jelentését illetően. Egy népszerű mulatónótában (betyáracban) így énekeltek:

   Oj mojaj mama bećarusaj ću te
   Pa i mene bećarem na živa

   (Aj, az én anyám betyáros volt
   És engem is betyárnak hív)

   Bećar ni sam, bećarskim se vladam
   Što ukradem, dobro spravit znadem

   (Betyár nem vagyok, betyárosan élek
   Amit ellopok, jól el tudom dugni)

   Oj, rodi mamo još jednog bećara
   Kad lumpujem nek ja imam para

   (Ó, anyám szülj még egy betyárt
   Mikor lumpolok, legyen párom)3

   Bátyán zenei kétnyelvűsége és táji helyzete miatt nagyon sok országosan ismert magyar betyárdalt, betyárballadát énekeltek. Ezeket a dalokat elsajátíthatták vásárok alkalmával, nagy aratások, katonáskodás során más vidéki emberektől, az idekerülő béresek, pásztorok és a kalocsai gazdákhoz elszegődött bátyai cselédek egyaránt közvetíthették az akkor divatos dalokat. A 19. század végén, épp a betyárvilág felszámolása idején, és a 20. század elején ugyanis virágzott Magyarországon a betyárromantika. A népszínművek és a filléres ponyvafüzetek népszerűsége ezzel is magyarázható. A folytatásos betyárhistóriákat tartalmazó füzeteket jó néhány bátyai legény vásárolta és olvasta titokban, hogy szülei ne vegyék észre.
   Nyilván a ponyva- vagy a korábbi pikareszkregények hatására jöhetett létre, de még inkább ezek miatt válhatott népszerűvé egy betyárokról szóló rémtörténet: benne még az erkölcsnemesítő tanulság is arra utal, hogy forrását nyomtatott füzetekben kell keresnünk. Műfajilag novellamese, amelyet az 1960-as években három4 változatban is lejegyeztem. A történet a lányokat gyilkoló betyárokról és leleplezésükről szól.
   A Szűcs Péter Pálné által elmondott variánsban a király már-már öregedő hét lányát egymás után hét ismeretlen legény veszi feleségül. A legkisebb lány azonban leleplezi sógorait, akik tulajdonképpen betyárok, s nővéreit megölték. Vérüket, testrészeiket pincéjük hordóiban őrzik. A király ezért kivégezteti őket. A valósághoz közelebb állnak azok a változatok, amelyek közül az elsőt egy általános iskolai tanítványom ilyen címmel jegyzett le nagyapjától: Háromszáz évvel ezelőtti betyárokról szóló mese. Ez utóbbi két mesében a főszereplő már nem királylány, hanem egy kocsmáros leánya. Őt akarja feleségül venni egy titokzatos legény, aki tizenkét betyárnak a vezére. A lány kikémleli erdei tanyájukat, ahol lányokat kínoznak és gyilkolnak meg. Bizonyítéknak kicsempészi az egyik áldozat levágott kezét. (Ez a motívum mindhárom változatban szerepel.) Szól apjának, aki értesíti a katonaságot. A fegyveresek elfogják a betyárbandát, s bebörtönzik őket. A betyárvezér azonban megszökik vártömlöcéből. Újból elfogják. Egy koldus hatására megjavul, kiszabadul, és végre szabad emberként feleségül veszi a kocsmáros lányát. A mese-szüzsékből nyilvánvaló, hogy azok messze álltak a magyar valóságtól, és idegen gondolkodást tükröztek. Sztereotípiáik ellenére viszont elfogadjuk a valóság égi másaként népballadáink tanúságtételét.
   A bátyai magyar nyelvű népdalok közt számos betyár témájú is akad. A virtusból betyárcsínyt végrehajtó legény nótája:

   Az bátyai bírónak,
   Jó két lovat mondanak,
   Ellopnám az éccaka,
   Hogyha rám nem virradna5.

   A Lóra csikós, lóra kezdetű új stílusú betyárballada helyi szövegváltozata arra enged következtetni, hogy a délvidéki betyárvilág ismert lehetett errefelé.

   Zavaros Maroson
   Magam is átmegyek
   Magam is átmegyek,
   Bánáti gulyásnál
   Jó vacsorát eszek.6

   Ugyanezt erősíti meg a következő szöveg

   Szabadkai szőlők alja homokos:
   Arra járnak a nagy ezüstgombosok,
   Arra hajtják a sok lopott lovakat
   Azon veszik a nagy ezüst gombokat

   Az Isten is kurafinak teremtett
   Az a huncut pap is annak keresztelt,
   Szeretem a menyecskéket, lányokat
   Hogyha lehet, meg is csalom azokat.

   Vásárokról vásárokra járok én
   Sörrel, borral, sült húsokkal élek én,
   Sör előttem, két karomban a babám
   Hátam mögött Jókó bácsi muzsikál

   Ha feltűröm a gatyámnak két szárát
   Megkerülöm Ráday szép gulyáját
   Kiszakítok harminchárom darabot
   Netek lányok, tik is boldoguljatok7

   A dal tömören tartalmazza a betyár tulajdonságait, szokásos gesztusait. Mintha egy kései lovagot látnánk magunk előtt, aki elegáns (ezüstgombos), jómódú (sok lopott lovak), mulatós (sörrel, borral, sült húsokkal élek én), virtuskodik (épp Ráday gulyáját károsítja meg, aki az alföldi betyárvilágot felszámoló csendbiztos volt), kurafi (szereti a menyecskéket lányokat), és végül gáláns a nők iránt (netek lányok, tik is boldoguljatok).
   Bátyán is énekelték a Pápainé című ponyvaballadát, a Nem messze van ide Kismargitta, az Amott legel, amott legel hat pej csikó magába, a Loptam lovat, lopok rajta százat, az A halasi kishatáron (Hol az utazólevelem?), a Cifra csárda két oldalán ajtó kezdetű Patkó Bandiról szóló meg a Bogár Imrét gyászoló betyárdalokat és balladákat.8
   Hihetetlennek tetszik, de Bátya népzenéjének fölgyűjtése során mindössze egyetlen kétsoros szerkezetű betyár témájú ballada került csak elő. Valószínűnek látszik, hogy ez a dallam szövegével együtt még a balkáni őshazában keletkezett.

Majka Danku ćesjala
I u šumu poslala
Danka ide kroz šumu
Tri bećara na drumu
Nemoj mene braće klat
Otac mi je bolestan
Majka mi je stara hoj
Danku nisu slusali
Nego su ju zaklati

(Az anya Dankát fésülte,
És elküldte az erdőbe
Danka megy az erdőn keresztül
Három betyár az úton
Ne ölj meg engem testvér
Édesapám beteg
Édesanyám öreg, hoj
Dankának nem fogadtak szót
Hanem megölték)9

   Ennek a betyár-balladának egy versszakos töredéke más dallamon szól:

   Anka ide u šumu
   Tri žandara na drumu,
   Jedan teškom oštrom sabjom
   Čem če Anku zaklati
   (Ánka megy az erdőben
   Három csendőr az úton
   Az egyik nehéz éles szablyával
   Amivel Ánkát megöli)10

   Bár Dusnokon több rác nyelvű epikus tartalmú dal került elő a gyűjtés folyamán, rác nyelvű betyárballadára itt sem akadtam. Érdekes volt viszont, hogy a Dusnokon nagyon népszerű magyar betyárballada, a Nem messze van ide Kismargitta kezdetű pentaton dallam gyakran a betyárballadával rokon rabének műfajába sorolható rác szövegeket kapott.

   Vidiš, draga, kalaćke tavnice
   Tamo vene moje mlado lice
   Pogubijo kome zatvorio
   Koj nas dvoje mlado rastavio

   (Látod kedvesem a kalocsai börtönt
   Abban hervad az én ifjú arcom
   Vesszen, aki becsukatott
   Aki minket, két fiatalt, szétválasztott.
11

   A 19. század második felében már mint batyus paprikakereskedők újból találkozhattak a bátyaiak a balkáni hegyek betyárjaival. Egy történet arról szól, hogy rác tudásuk mentette meg őket a betyárok barlangi fogságából.12
   Közismert tény – s ez az idézett dalszövegekből is kiviláglik –, hogy a betyárvilág szoros kapcsolatban állott a pásztorvilággal. Bátya a Kalocsai Sárközben természeti adottságainál fogva régi időktől rákényszerült az állattenyésztésre, hisz kicsiny határának nagyobbik fele az esztendő hat-nyolc hónapjában a Duna áradásai miatt víz alatt állott. Csak a szállások körüli magaslatok, a hátak voltak alkalmasak kertészkedésre. Itt alakultak ki a bosztánok, amelyekben káposztát, hagymát, majd fűszerpaprikát termeltek. De maguk a szállások is az állattenyésztés miatt jöttek létre, a legelőről bevert jószágok téli istállói voltak. A bátyaiak az Árpád-kor óta szakszerű vízgazdálkodást folytattak, s a belvizeket a számos fok segítségével vezették vissza a Dunába. A vizenyős rétek, palék, barák a belső és a külső legelőkön, a paskumokon nagy létszámú méneseket, gulyákat őriztek a község pásztorai félnomád körülmények között. A jószág Szent György-naptól András napig éjjel-nappal a legelőn tartózkodott.13 1828-ban megállapítják: Van elegendő közlegelő az egész tehéncsorda táplálására, leszámítva a Duna kiöntésének eseteit.14 Fényes Elek szerint 1851-ben a 4740 holdas határból 3000 hold a legelő.15 Az úrbéri per után a legelő-elkülönítés meg a Duna szabályozása következtében 1931-ben ez a határ területének majdnem egyhuszadára, 218 holdra csökkent.16 Vályi András a 18. század végén ugyan a bátyaiakról nem, a hasonló etnikumú dusnokiakról azonban írja, hogy az árvíz miatt pásztorkodnak, de nyilván írhatta volna a bátyaiakról is.17 Az 1859. évi pásztorösszeírás pont egy tucat bátyai pásztor nevét őrizte meg, megemlítve, hogy mindegyiküknek van szolgakönyve, egyikük sem volt büntetve, továbbra is lehet őket szolgálatban megszenvedni, s viseletük jó18.
   A régi világ pásztorai nem nagyon tisztelték a magántulajdon szentségét. Bárth János írja, hogy a Kalocsai Sárközben a 18. sz. folyamán különösen a pásztorok lopkodták a gyümölcsösök termését. Valószínűleg pásztor volt az a férfi is, akit 1789-ben fogtak el Bátyán, mert szűrének ujja és tarisznyája tele volt szilvával, amit a bátyai szilvásokban szedett.19
   A községi jegyzőkönyvekbe a 18. sz. végétől a nótárius bemásolt minden vármegyei utasítást. Innen tudjuk például, hogy az 1800-as évek elején már rendszeresen gondoskodnia kellett a községi elöljáróságnak a közbiztonságot felügyelő vármegyei pusztázó katonák lovai porciójáról. Innen értesülünk arról is, hogy 1829-ben curentálták a brünni börtönből megszökött két rabot, Janosich Ferencet és egy Jeleni nevűt. Ők nevük alapján épp bátyaiak is lehettek. Föltételezhető, hogy az ilyen szökevények korábban, de szökésük után még inkább a betyárélet útját járták.20
   1962-ben a falu néphitének gyűjtése közben a hajdani tudós pásztorok leszármazottai véletlenül elmondtak néhány betyártörténetet is.
   Az 1849. évi faluégést egy történeti monda a betyárokhoz kapcsolja. Rózsa Sándor itt tekergett a tanyákon. Egy bátyai ember vitte őket kocsival Miskére. Egyszer hátranéz az ember, hát az egész falu ég. A Rózsa Sándor bandája gyújtotta föl. Csak egy sor ház, ott a Korsósica mellett, nem égett le.21 Szóláshasonlatként máig emlegetik a híres betyárt: Mentünk, ahányan vótunk, annyi felé, mint a Rózsa Sándor bandája...
   Az 1848-as szabadságharc idején a híres bátyai baltások uralkodtak a szállások körül meg az ártéri tölgyesekben. A szabadság hírére hazafias felbuzdulásból még egy osztrák hadihajót is megtámadtak. (A bátyai rácok tehát már ekkor egynek érezték magukat a magyar néppel, nem fordultak vele szembe, miként a bácskaiak.) Az első erről szóló történet még nem is nevezi meg a virtuskodókat. Negyvennyócba belelőttek egy hajóba a tőtésrül. Ahun a csőszház van, ott csárda vót, ott állították föl az ágyút. A hajó megállt, és ők is visszalőttek. Gondolták, hogy a házbul lőttek, pedig a diófárul lesték. Pontosan keresztüllőtték a boroshordót.22
   A második történet már megnevezi a bátyai baltásokat, „történeti összefüggésbe ágyazva” némileg másképp alakítja az eseményeket. A Kákonyi háznál vót egy csárda, és ott vót három ember. Ha valaki odament, vót neki egy forintja, akkor képesek vótak levetkőztetni és agyonütni, és beledobni a mészégető kemencébe. Máig is sok csont van ott. Erre vonult át egyszer a német a Dunán. Akkor vót, mikor kért a német az orosztul segítséget a magyarok ellen. Akkor a baltások – úgy hítták űket – kimentek a tőtésre, és fenyegették űket. Gyere ide, sváb! Gyere ide! Akkor közelebb gyütt a hajó. Belelőttek éppen a hordóba. A bátyai baltások meg elszöktek.23 Talán a kézbeli fokosokat nevezték baltának. Ez az ősi fegyver ugyanis az ólmos bottal együtt az első világháború előtti legénybandák verekedéseiben is gyakran előkerült. A csúfolódó kalocsai szóláshasonlat ezt így emlegeti: Okos, mint a bátyai fokos.
   Ráday kemény fellépésével, de különösen a magyar királyi csendőrség megszervezésével (1881) meg lettek számlálva a betyárvilág napjai. A Kalocsai Sárközben azonban mintha éppen ekkor lobbant volna még egy utolsót e daliás idők kétes dicsfénye. Simonyi Jenő legalábbis 1882-ben úgy vélte, hogy korábban nagyobb volt a közbiztonság. Van egy, a mit a régi jó idők dicséreteül emlegetnek az öregek, s ez az, hogy a rideg legelő életet élt gulyák- s ménesekben kevés ló- és marhalopás történt. De most már az egyszerű erkölcsű Sárközben is bekövetkezni látszanak az idők, hogy a gazda nem alszik gond nélkül, ha lovai szerszámát – mint ezelőtt Istenben boldogult apja is, maga is – kerítetlen udvarán az istálló falába vert faszegen éjen át lógni, marháját pedig felügyelet nélkül kényre barangolni tudja, mert most itt is már támadnak, kik a marha becsét jól érezvén, felkeresik azt még a keresztvasas istállókban is csak úgy, mint a tyúkokat a padláson, hova éjji szállásaikra elvonulnak.24
   A következő elbeszélésekben a táltosság hírében álló tudós pásztor, Pajika dedó (Tupcsia Sándor) leszármazottai a betyárokkal kapcsolatos családi emlékeiket mondják el. Figyelemre méltó, hogy a pásztorok és a betyárok jól ismerték egymást. A pásztorok vendégül látták a hozzájuk érkező betyárt. Nem illett őket kérdezgetni. Nem volt szabad elárulni őket a hatalomnak. A betyár a vele barátságban lévő pásztor jószágát nem károsította meg, sőt ellopott jószágait visszaszerezte.
   Öregapámékhoz szoktak járni betyárok. Értették egyik a másikát. Egyszer elveszett Koprivanaczéknál két gyönyörű szép csikó, és elgyüttek ezek (a betyárok) látogatóba. Öregapám vót a számadó, panaszkodott nekik. Bátorították: Ne félj semmit. Meglesznek! Harmadnapra megvótak. Idevezették a gazdájához. A vezetéknevit hallottam, hogy Mezeiek vótak Gerjenbül.25
   Együttek hárman. Jó husángokkal gyüttek, este. Szűrbe. És ez a Sándor állandóan kérdezte, hova valósiak. Öregapám pedig azt mondta: Hallgass! Ne kérdezd! De ő tovább kérdezte. Egyszer az egyik fölkelt és azt mondta neki: De b... meg az apja úristenit! Majd mingyá megmondom. Hát a sarokba ment. Alig tudta öregapám lecsillapítani.26
   Egy betyár szokott járni az ipamhoz. Mikor itatás vót: Jó napot, Sándor bácsi – köszön neki. De semmi nem vót nála, csak egy bot és rongyos kabát a vállán. Mondta neki az ipam: Adjon Isten. De ne ám hogy megkérdezze valamelyik bujtár, hogy hova mén, kicsoda maga. Azt nem szabad megkérdezni az ulyan embertül. Vége vót az itatásnak. Lenyugodtak a kút körül. És akkor ők is leültek ebédelni a bujtárok és a számadó. Megkínálták azt a valakit is, aki gyütt. Tessék hát falatozni. Ami van szegényembernek: kenyér, hajma, szalonna. – Jó van, Sándor bácsi, jó lesz az is – mondta szegény hangon. Akkor hát egy kicsit beszélgettek, míg a gulya nyugodtan vót. Kérdezte a Sándor bácsitul, hogy van-e valami baj a gulyába. Vagy a csikókba. Mondta Sándor bácsi: Nincsen hála Istennek, nincsen semmi bajuk se. Ment a gulya szanaszét legelni. És a vendég nem igyekezett tőlük, hogy elment vóna, hanem bevárta az estét is náluk. Akkó a jószág ment haza. Estefelé elengedték űket. Űk megen a Sándor bácsi meg a bujtárok jöttek haza, de ez is jött velük, az a betyár, de nem szótak neki semmit se. Nem szabad vót szóni, hogy ne gyüjjön. Akkor tájba uralkodott a Rózsa Sándor bandája. Begyüttek. A vacsora készen vót. Terítve vót már az asztal, mikor hazagyüttek. Mondta az asszony: Mosakodjanak, kész a vacsora. És hozzáfogtak vacsorázni. Megkínálták a betyárt is. S az vacsorázott velük szép nyugodtan. El is beszélgettek egész este. Hajnal tájba, úgy éjfél után két óra tájba akkor mondta a Sándor bácsinak az a betyár: No, Sándor bácsi, én most elmegyek. Ne féljen, nem lesz magánál semmi baj se. Nem is vót a gulyába semmi baj. Se a csikók közt. Ha jött valaki más erre, talán csendőrök, hogy megkérdezték az öreg gulyástól, nem látott-e erre olyan valakit, akkor hát felelte neki: Hát nem láttam. Mer nem szabad vót kivallani neki, mer a többi bandák valami kárt csináltak vóna a gulyába vagy a csikókba.27
   A bátyai állatteleltető téli szállások búvóhelyei voltak azoknak a bátyai legényeknek is, akik a 19. század első felében itt kerestek menedéket a katonafogdosók elől, mint erről ezelőtt ötven esztendővel még meséltek nagykort megélt öregek. Legényvirtusaik elkövetése után is odahúzódtak. Ha a legények loptak tyúkot a faluban, szálláson megfőzték valamelyik tanyában és ott mulattak.28 Jártak erre betyárok is még az 1800-as esztendők második felében, a betyárvilág fénykorában. Ha manapság építkezés közben egy szarmata kori csontváz kerül elő, megszenesedett emberi csontokat fordít ki az ásó vízvezeték ásása közben, kész a szentencia: biztosan betyárok ütötték agyon szegényeket.
   (Szálláson) a Kukorica csárdába lovastul állítottak be. Emlékezett erre családi hagyományok alapján feleségem.29 A férfiak ezért is jártak ki éjszakára a szállásokhoz, ahol bezárkóztak az istállókba. Előzőleg szóltak egymásnak a szomszédok, hogyha kiabálok, akkor gyere, mer lopják a lovat.30 Társaságban persze megnőtt az emberek bátorsága. Öt, hat, tíz ember is összegyütt egy-egy istállóba. Vigyáztak, mer loptak nagyon. Nagy lopások vótak. Kívül verték az ajtót, bent meg ezek nyomták. Akkor baltával kezdték verni. Begyüttek. – Maguk akarnak rabolni? – kérdezte valaki (a bentlévők közül.) Összeverték, aki mondta.31 Az efféle esetek, az ilyen közbiztonsági állapot eredményezte, hogy a tehetősebb gazdák kezdtek vasajtót szereltetni istállóikra. Az éjszakára legeltetni kicsapott lovakra pedig nemcsak a szabad ég alatt heverésző legények vigyáztak, de a jószág első két lábára nem kötél nyűgöt tettek, hanem vasból való gönci béklyót.32 Ezt persze nemcsak az a szegénylegény tudta kinyitni, aki megszerezte a varázserejű boszorkányos füvet,33 hanem bárki, aki vasfűrészt alkalmazott. Amint a népdal is mondja: Eriggy babám, fordítsd erre a csikót,/ Hadd szödjem le (vagy: reszeljem le) a lábáról a békót.34 Az úrbéri per (1860-as évek) híres bátyai bírójának szállását állítólag éjszakánként tizenkét puskás ember őrizte.
   Ha összevetjük az alig egy-másfél évszázada az Alföld közepén még virágzó betyár-hagyományokat huszadik század végi szerény adataimmal, látnunk kell, hogy annak – bár csak töredékei – szinte máig élnek a Duna bal partján néhány nemzetiségi faluban. A betyárvilág tehát e tájon is virágzott a hasonló történeti, földrajzi és társadalmi feltételek következtében. Az általános vonások mellett azonban felfigyelhetünk néhány olyan sajátosságra is, főképpen a tények magyarázatában, a velük kapcsolatos állásfoglalásban, amelyek a magyartól eltérő kulturális hagyományokból következtek. Errefelé a nagy betyár egyéniségek helyett inkább a névtelen lókötők, kapcabetyárok hagytak maguk után családi örökségként megőrzött emlékeket. Nyoma sincs annak az elmúlt évtizedekben sokat idézett osztályharcos felfogásnak, miszerint Isten teremtette a betyárokat,/ Azok által veri a gazdagokat. A történetekben megnyilvánuló rokonszenv pedig sokkal inkább a kárvallottak, a falubeliek iránt fejeződik ki, mint a betyárok iránt.
   

  1 A kézirat a birtokomban.
   2 FEHÉR Zoltán–FEHÉR Anikó: Bátya népzenéje. Kecskemét 1993.
   3 FEHÉR Zoltán: Šumo, šumo visoka si – Erdő, erdő, de magos vagy. Dusnoki népdalok. 93. Kalocsa 2000.
   4 FEHÉR Zoltán: Bátyai népmesék I–II. 1976. Kézirat. AaTh 955
   5 FEHÉR Zoltán–FEHÉR Anikó 1993. Zeneileg dudanóta.
   6 Uo.
   7 Uo.
   8 Uo.
   9 Saját kéziratos gyűjtés. Ak. Vida Istvánné Farkas Margit 76. é 2000.
   10 Uo.
   11 FEHÉR Zoltán: 2000. 97.
   12 FEHÉR Zoltán: Bátya életrajza. Bátya 1996.
   13 Uo.
   14 OL. Regnicol lt. Conscriptio. 1827–28. Bátya
   15 FÉNYES Elek: Magyarország geographiai szótára. Pest 1851.
   16 SZABÓ Géza: Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye általános ismertetője és címtára. Bp. 1931.
   17 VÁLYI András: Magyarországnak leírása. Buda 1799.
   18 BL Bátya V. 309/2 1859
   19 BÁRTH János: Kalocsa környéki ártéri kertek a XVIII–XIX. században (Agrártörténeti Szemle 1–2.) 1974. (KÉL I. u. i. 1793)
   20 FEHÉR Zoltán: 1996. 86.
   21 FEHÉR Zoltán: Bátyai történeti mondák és emlékezések. (Kézirat) Ak: Tarjányi (Tupcsia) Józsefné 68 é. 1962.
   22 Uo. Saját kéziratos gyűjtés. Ak.: Harangozó Ferenc 52 é. 1962.
   23 Saját kéziratos gyűjtés. Jéló Pál 81 é. 1962.
   27 Saját kéziratos gyűjtés. Ak. Uő.
   28 Ak. Özv. Sáfrán Józsefné 70 é. 1962.
   29 Ak. Fehér Zoltánné Jelencsity Anna 32 é. 1960. Nagyanyja Bencze Márta volt, akinek testvére Bencze Miklós volt a csárda tulajdonosa.
   30 Ak: Szűcs Péter Pálné Perity Margit 82 é. 1962.
   31 Ak. Anisity István 63 é. 1962.
   32 Az 1960-as években több béklyót sikerült tárgyi gyűjtésem során megmentenem. Saját tulajdonom.
   33 FEHÉR Zoltán: Bátya néphite. Bp. 1975. Folklór Archívum 3. A szárábul a tenyeribe szúrt, akkor bármilyen bilincset zárt ki tudot nyitni.
   34 FEHÉR Zoltán–FEHÉR Anikó: Bátya népzenéje. Kecskemét 1993. i. m.