Kabdebó Tamás
Morus Tamás ünneplése
Thomas Morus: Erősítő párbeszéd balsors idején
Ez a szép kiállású, kora újkori metszetek és
festmények másolatával készült könyv Fáj Attila, volt genovai egyetemi tanár és
Szőcs Géza író, a Dunánál főszerkesztője összefogásával készült. Alig
hihető, hogy az angol nyelvű eredetinek magyar fordításával négyszázhetven
esztendőt kellett várni, bár fejezetek, próbafordítások előtte is láttak
napvilágot. És ha már így van, csodálatos, hogy a fordítás egy kora húszasaiban
lévő lány, Gergely Zsuzsa keze által látott napvilágot. Megoldásai csaknem
maradéktalanul jók, szó és kifejezési formái olykor optimálisak. Apróságként
említem, hogy a Maud név Magda-ként fordítása azért kétes, mert ismert Magdánk
már van, mint a Magdalen-Magdelene-Magdalena magyar változata.
Ami a lényeg, ha nincs Fáj, nincs magyar Erősítő Párbeszéd
sem, mert az ő kutatásai, kolozsvári előadása ösztönözték ennek a Magyar Morus
hungaricának létrejöttét. Egyelőre találgatásokra vagyunk hagyatkozva, miért
viselte Morus különösen szívén Magyarország sorsát, voltak-e magyar kapcsolatai,
és vajon másik híres könyvét, az Utópiát is Magyarországról mintázta-e. A
kísérő szöveg említi Morton püspök környezetét, valamint János király
emberének angliai követjárását. Hogy az utóbbi találkozott Morusszal és beszámolt
neki Mohácsról, az adatok hiányában is biztosnak tűnik. Az előbbiek nyomai túl
koraiak. Viszont van egy harmadik kapcsolati lehetőség, melyet a Morus-kutatók nem, a
Mohács-kutatók viszont ismertek. VIII. Henrik tizenkét angol íjászt küldött Lajos
királynak, akik részt vettek a Mohácsi csatában aztán nyomuk veszett.
Elképzelhetetlen, hogy Morus, aki a tisztségénél fogva minden katonai kiadást is
ellenőrzött, e veszteség súlyát ne érezte volna, mely ugyan mérsékelt volt
Angliára nézve, Magyarországot viszont, hol a katonák fele, a főurak háromnegyed
része, az ország kétharmada elveszett, letaglózta. A Mohács utáni hangulat lengi át
az Erősítő párbeszéd minden szavát, ha nem is azzal a közvetlenséggel, mint
Istvánffy krónikája vagy a fél évszázaddal később szerzett áhítatos
Balassi-versek.
A Morus-könyv két főszereplője Vince és Antal, két magyar nemes,
rokonok, beszélgetésük színtere három könyvön át Buda, Antal lakhelye. Noha név
szerint nincs megemlítve, a két magyar nemes párbeszédéből kiviláglik Zápolya
János utálata és a török szultán gyűlölete. Morus, meggyőződéses katolikus,
még azoktól a keresztényektől is irtózott, akik valamilyen módon lepaktáltak a
„pogánnyal”. A tizenhatodik század egészére és Morus kiállására ugyancsak
jellemző, hogy a sok világi bűn között a legszörnyűbbnek a hitehagyást vélte.
Luther fellépte után VIII. Henrik kis könyvet, mai szóval röpiratot írt a
hitehagyás ellen, a pápa mellett, az eretnekség ellen. Nyílt titok volt, hogy a
könyvét, mely urának a hit védelmezője titulust szerezte, Morus Tamás írta.
És itt meg kell említenünk royalista lojalistának sajátos
megnyilvánulását. Morus jóváhagyta angol „eretnekek” kivégzését, pecsétjét,
aláírását is adta hozzá. Nem kétséges, hogy életének utolsó éveiben a Tower
börtönében erre is emlékezik bűnbánattal. S ez a bánat ugyancsak tükröződik az Erősítő
párbeszédben.
A könyv alaphangja lehetne a következő idézet: „Isten mindenütt
és mindenkor ott áll mindenki mellett, nem hagyja el, sőt fia feláldozta magát
érettünk.” Ergo: mindenekfelett Istenhez kell lojálisnak lennünk. Morus ezt a maga
életében úgy értelmezte, hogy a királyi követelés fölött áll a római katolikus
követelés. A pápa az egyház feje, a válás tiltva van. VIII. Henrik tehát
félreállíthatta első nejét, Aragóniai Katalint, elválhatott tőle, Boleyn Annát
elvehette feleségül, de mindez a pápa és Morus nevében az isteni törvény ellen
volt.
Érdekes, hogy erre egyetlen közvetlen királyellenes utalást sem
találunk Morus utolsó könyvében, hacsak nem az, hogy amikor a török szultánt
szapulja, azzal allegorikusan saját királya kegyetlenkedése ellen szól. Morus, hogy
magát védje, könyvét egy fordítás fordításának nevezte, mondván, hogy az eredeti
magyar szöveg franciába tétetett át, onnan, általa, angolba. Ebből egy szó sem
igaz, Morus eredeti művet írt, habár nem korábbi példák nélkül. Kezdjük a bibliai
példákkal, Jób és Jeremiás könyveivel. Biztosra vehető, hogy Morus, aki papírt és
írószerszámot kaphatott, birtokában volt a latin nyelvű szentírásnak, a
Vulgátának, és nagy valószínűséggel Boetius: De consolatione philosophie
című könyvének. A latin klasszikus a 6. században íródott hasonló körülmények
között, és a 16. század egyik legnépszerűbb írása lett. Birtokomban van egy
1507-es kiadás, egy példányát (példának) használhatta Morus a börtönben.
Ha a bukott kancellár visszagondolt az angol történelem véres
századaira, akkor óhatatlanul fel kellett idézze a másik Tamás, a Canterbury érsek
alakját, ki ugyanúgy betöltötte volt a legmagasabb tisztséget, ugyancsak egy Henrik
király mellett és ugyanúgy végezte, mint ő, Morus Tamás. A király emberei
megölték. Morus számára életközelből itt van a másik példa: a sikertelen, épp
ezért bukott Wolsey érseké.
Érdekes, jól érzékelhető, hogy a vesztőhely árnyékában
körmölő szerző könyve elején csak a „temetésesdi” gyerekjátékkal utal a
halálra, mintha ez a sors a két magyar nemest – vagy őt magát, a szerzőt – nem
fenyegetné. Az Utópia szerzője nem képzeli el részletesen a mennyországot,
egyelőre itt mint a legfőbb vigasztalást adja. Aztán példabeszédeket ír a
félelemről, helyesebben az ellen. Fáj találóan írja le, hogy Morus Isten igazának
bizonyítására Isten hatalmas pajzsát ígéri. Persze, ezért óhatatlan előkerül
vajmi számvetés a halállal, ekképpen: balsorsban szerencsétlenek azok, akik csak
akkor fordulnak Istenhez, mikor már halálukat érzik.
Nem titok, a kortársaknak a More família is tanúságot tesz erről,
hogy a király volt barátja kegyelmet remélt, de ha ezt a királytól nem kapja meg,
elnyeri Istentől, a másvilágon, hová bűneinek bocsánata révén bebocsáttathatik.
Ám de ezt a gondolatmenetet nem adhatja Antal és Vince párbeszéde tárgyául, már
azért sem, mivel „kilógna belőle a lóláb”. Annyi azonban valószínűnek
látszik, hogy rémségek s félelem elutasítása nem más, mint a halálfélelem ideje
korábbi elhárítása. Morus erre int, okkal.
A törökök, a szultán, a nemesek szimbolikus, allegorikus figurák,
ám valóságosak is. Morus felismeri, hogy a muzulmánok világhatalomra törnek. És
ennek érdekében nemcsak vadállatiasan kegyetlenek, de szószegők is. Mindazonáltal
képesek arra, hogy néhány keresztényt maguk oldalára fordítsanak. Morus tudja, hogy
a szultán Magyarország után Európa meghódítására tör, mely úton csak első,
vérző állomás Magyarország. Morus még megéri a lepantói győzelmet, de saccodi
Romát is, mikor a császár zsoldosai kirabolják Rómát. Látja és a két nemes
szájával kimondja, hogy a Nyugatnak se ereje, se kedve a törököt kiűzni, mely
immáron rabigába hajtja Hungariát, Transzilvániát.
Bús és bút elhárító alaptónusa ellenére ez a könyv sok
vidámságot is tartalmaz. Talán kedv-vidítás okáért is Morus jó családi életének
morzsáira lelünk itt, amott pedig állatmesék szerepelnek sorjázva. Magyarország
olykor úgy szerepel, mint aminek leírása szuggerálja a hallgatóságot.
VIII. Henrik második házasságát megtagadó John Fisher érseket
kivégezték, Thomas More sem várhatott mást. Könyvének hat utolsó fejezete a
halálról szól, Vince és Antal annak előzményét és következményét vitatja. A
szégyenletes és kínkeserves haláltól való rettegés az első vitapont. A halál
ténye a második; a halál a hit üldözésének viszonylatában a harmadik, ennek
folytatása a negyedik idevágó fejezet. Ami a következményeket illeti: bűnbánat a
pokolbeli kínok elkerülését eredményezi. Ez nincs távol az ókorban gyökeredző ars
moriendi gondolatától, mint ahogy a kereszténység sincs távol a sztoikus
gondolkodástól. Ha a szép halált követő üdvözülésben Morus sziklaszilárdan nem
hitt volna, valószínűleg beadta volna a derekát. Ám hitt, és könyvét így fejezte
be: „Kérem az Urat, hogy lehelje Szentlelkét az olvasó szívébe, mely belülről
taníthatja, és mely nélkül igen keveset ér bármi, amit embernek mondhat a világ
még olyan eszes embere is.”
Morus Tamás mártírhalált halt, részben egy ügyért, amelyet nem
kevéssé értékelne a szekularizált világ; részben egy zsarnok kényének
visszautasításáért, melyért ma is kalapot emelhetne előtte minden tisztességes
ember. Thomas More férfi volt, aki állta a sarat: minden időben.
(Szent István Társulat, 2004.)