Kabdebó Tamás

Morus Tamás ünneplése

Thomas Morus: Erősítő párbeszéd balsors idején

   Ez a szép kiállású, kora újkori metszetek és festmények másolatával készült könyv Fáj Attila, volt genovai egyetemi tanár és Szőcs Géza író, a Dunánál főszerkesztője összefogásával készült. Alig hihető, hogy az angol nyelvű eredetinek magyar fordításával négyszázhetven esztendőt kellett várni, bár fejezetek, próbafordítások előtte is láttak napvilágot. És ha már így van, csodálatos, hogy a fordítás egy kora húszasaiban lévő lány, Gergely Zsuzsa keze által látott napvilágot. Megoldásai csaknem maradéktalanul jók, szó és kifejezési formái olykor optimálisak. Apróságként említem, hogy a Maud név Magda-ként fordítása azért kétes, mert ismert Magdánk már van, mint a Magdalen-Magdelene-Magdalena magyar változata.
   Ami a lényeg, ha nincs Fáj, nincs magyar Erősítő Párbeszéd sem, mert az ő kutatásai, kolozsvári előadása ösztönözték ennek a Magyar Morus hungaricának létrejöttét. Egyelőre találgatásokra vagyunk hagyatkozva, miért viselte Morus különösen szívén Magyarország sorsát, voltak-e magyar kapcsolatai, és vajon másik híres könyvét, az Utópiát is Magyarországról mintázta-e. A kísérő szöveg említi Morton püspök környezetét, valamint János király emberének angliai követjárását. Hogy az utóbbi találkozott Morusszal és beszámolt neki Mohácsról, az adatok hiányában is biztosnak tűnik. Az előbbiek nyomai túl koraiak. Viszont van egy harmadik kapcsolati lehetőség, melyet a Morus-kutatók nem, a Mohács-kutatók viszont ismertek. VIII. Henrik tizenkét angol íjászt küldött Lajos királynak, akik részt vettek a Mohácsi csatában aztán nyomuk veszett. Elképzelhetetlen, hogy Morus, aki a tisztségénél fogva minden katonai kiadást is ellenőrzött, e veszteség súlyát ne érezte volna, mely ugyan mérsékelt volt Angliára nézve, Magyarországot viszont, hol a katonák fele, a főurak háromnegyed része, az ország kétharmada elveszett, letaglózta. A Mohács utáni hangulat lengi át az Erősítő párbeszéd minden szavát, ha nem is azzal a közvetlenséggel, mint Istvánffy krónikája vagy a fél évszázaddal később szerzett áhítatos Balassi-versek.
   A Morus-könyv két főszereplője Vince és Antal, két magyar nemes, rokonok, beszélgetésük színtere három könyvön át Buda, Antal lakhelye. Noha név szerint nincs megemlítve, a két magyar nemes párbeszédéből kiviláglik Zápolya János utálata és a török szultán gyűlölete. Morus, meggyőződéses katolikus, még azoktól a keresztényektől is irtózott, akik valamilyen módon lepaktáltak a „pogánnyal”. A tizenhatodik század egészére és Morus kiállására ugyancsak jellemző, hogy a sok világi bűn között a legszörnyűbbnek a hitehagyást vélte. Luther fellépte után VIII. Henrik kis könyvet, mai szóval röpiratot írt a hitehagyás ellen, a pápa mellett, az eretnekség ellen. Nyílt titok volt, hogy a könyvét, mely urának a hit védelmezője titulust szerezte, Morus Tamás írta.
   És itt meg kell említenünk royalista lojalistának sajátos megnyilvánulását. Morus jóváhagyta angol „eretnekek” kivégzését, pecsétjét, aláírását is adta hozzá. Nem kétséges, hogy életének utolsó éveiben a Tower börtönében erre is emlékezik bűnbánattal. S ez a bánat ugyancsak tükröződik az Erősítő párbeszédben.
   A könyv alaphangja lehetne a következő idézet: „Isten mindenütt és mindenkor ott áll mindenki mellett, nem hagyja el, sőt fia feláldozta magát érettünk.” Ergo: mindenekfelett Istenhez kell lojálisnak lennünk. Morus ezt a maga életében úgy értelmezte, hogy a királyi követelés fölött áll a római katolikus követelés. A pápa az egyház feje, a válás tiltva van. VIII. Henrik tehát félreállíthatta első nejét, Aragóniai Katalint, elválhatott tőle, Boleyn Annát elvehette feleségül, de mindez a pápa és Morus nevében az isteni törvény ellen volt.
   Érdekes, hogy erre egyetlen közvetlen királyellenes utalást sem találunk Morus utolsó könyvében, hacsak nem az, hogy amikor a török szultánt szapulja, azzal allegorikusan saját királya kegyetlenkedése ellen szól. Morus, hogy magát védje, könyvét egy fordítás fordításának nevezte, mondván, hogy az eredeti magyar szöveg franciába tétetett át, onnan, általa, angolba. Ebből egy szó sem igaz, Morus eredeti művet írt, habár nem korábbi példák nélkül. Kezdjük a bibliai példákkal, Jób és Jeremiás könyveivel. Biztosra vehető, hogy Morus, aki papírt és írószerszámot kaphatott, birtokában volt a latin nyelvű szentírásnak, a Vulgátának, és nagy valószínűséggel Boetius: De consolatione philosophie című könyvének. A latin klasszikus a 6. században íródott hasonló körülmények között, és a 16. század egyik legnépszerűbb írása lett. Birtokomban van egy 1507-es kiadás, egy példányát (példának) használhatta Morus a börtönben.
   Ha a bukott kancellár visszagondolt az angol történelem véres századaira, akkor óhatatlanul fel kellett idézze a másik Tamás, a Canterbury érsek alakját, ki ugyanúgy betöltötte volt a legmagasabb tisztséget, ugyancsak egy Henrik király mellett és ugyanúgy végezte, mint ő, Morus Tamás. A király emberei megölték. Morus számára életközelből itt van a másik példa: a sikertelen, épp ezért bukott Wolsey érseké.
   Érdekes, jól érzékelhető, hogy a vesztőhely árnyékában körmölő szerző könyve elején csak a „temetésesdi” gyerekjátékkal utal a halálra, mintha ez a sors a két magyar nemest – vagy őt magát, a szerzőt – nem fenyegetné. Az Utópia szerzője nem képzeli el részletesen a mennyországot, egyelőre itt mint a legfőbb vigasztalást adja. Aztán példabeszédeket ír a félelemről, helyesebben az ellen. Fáj találóan írja le, hogy Morus Isten igazának bizonyítására Isten hatalmas pajzsát ígéri. Persze, ezért óhatatlan előkerül vajmi számvetés a halállal, ekképpen: balsorsban szerencsétlenek azok, akik csak akkor fordulnak Istenhez, mikor már halálukat érzik.
   Nem titok, a kortársaknak a More família is tanúságot tesz erről, hogy a király volt barátja kegyelmet remélt, de ha ezt a királytól nem kapja meg, elnyeri Istentől, a másvilágon, hová bűneinek bocsánata révén bebocsáttathatik. Ám de ezt a gondolatmenetet nem adhatja Antal és Vince párbeszéde tárgyául, már azért sem, mivel „kilógna belőle a lóláb”. Annyi azonban valószínűnek látszik, hogy rémségek s félelem elutasítása nem más, mint a halálfélelem ideje korábbi elhárítása. Morus erre int, okkal.
   A törökök, a szultán, a nemesek szimbolikus, allegorikus figurák, ám valóságosak is. Morus felismeri, hogy a muzulmánok világhatalomra törnek. És ennek érdekében nemcsak vadállatiasan kegyetlenek, de szószegők is. Mindazonáltal képesek arra, hogy néhány keresztényt maguk oldalára fordítsanak. Morus tudja, hogy a szultán Magyarország után Európa meghódítására tör, mely úton csak első, vérző állomás Magyarország. Morus még megéri a lepantói győzelmet, de saccodi Romát is, mikor a császár zsoldosai kirabolják Rómát. Látja és a két nemes szájával kimondja, hogy a Nyugatnak se ereje, se kedve a törököt kiűzni, mely immáron rabigába hajtja Hungariát, Transzilvániát.
   Bús és bút elhárító alaptónusa ellenére ez a könyv sok vidámságot is tartalmaz. Talán kedv-vidítás okáért is Morus jó családi életének morzsáira lelünk itt, amott pedig állatmesék szerepelnek sorjázva. Magyarország olykor úgy szerepel, mint aminek leírása szuggerálja a hallgatóságot.
   VIII. Henrik második házasságát megtagadó John Fisher érseket kivégezték, Thomas More sem várhatott mást. Könyvének hat utolsó fejezete a halálról szól, Vince és Antal annak előzményét és következményét vitatja. A szégyenletes és kínkeserves haláltól való rettegés az első vitapont. A halál ténye a második; a halál a hit üldözésének viszonylatában a harmadik, ennek folytatása a negyedik idevágó fejezet. Ami a következményeket illeti: bűnbánat a pokolbeli kínok elkerülését eredményezi. Ez nincs távol az ókorban gyökeredző ars moriendi gondolatától, mint ahogy a kereszténység sincs távol a sztoikus gondolkodástól. Ha a szép halált követő üdvözülésben Morus sziklaszilárdan nem hitt volna, valószínűleg beadta volna a derekát. Ám hitt, és könyvét így fejezte be: „Kérem az Urat, hogy lehelje Szentlelkét az olvasó szívébe, mely belülről taníthatja, és mely nélkül igen keveset ér bármi, amit embernek mondhat a világ még olyan eszes embere is.”
   Morus Tamás mártírhalált halt, részben egy ügyért, amelyet nem kevéssé értékelne a szekularizált világ; részben egy zsarnok kényének visszautasításáért, melyért ma is kalapot emelhetne előtte minden tisztességes ember. Thomas More férfi volt, aki állta a sarat: minden időben.
   (Szent István Társulat, 2004.)