Vasy Géza

„Magyarnak számkivetve”

Balázs József Magyarok című regénye és fogadtatása

 

 

      A hatvan éve – 1944. március 19-én – született és sajnos már évek óta eltávozott Balázs József neve az utóbbi tizenöt-húsz esztendőben igencsak ritkán került szóba. Vele rokonszenvező nemzedéktársai, egykori olvasói, köztük különösen földijei persze számon tartották, de a varázsszóként használatos kánon nemigen tudott róla, s így újabb olvasói se támadtak, részben kihullott az emlékezetből. N. Pál József igazságot szolgáltatni próbáló szép esszéje1 és a lokálpatrióta Miklós Elemér könyvecskéje2 törte csak meg a körülötte lévő csendet. Szülőfalujában, Vitkán emléktáblát, majd emlékszobát avattak, a budai házat, ahol lakott, már ugyancsak emléktábla jelöli, ám könyveinek csak egyetlen újabb kiadásáról tudok.
   Pedig nem így indult a pályája. Ha volt hirtelen, robbanásszerű prózaírói pályakezdés, olyan tehát, amely egyúttal beérkezés is a hetvenes években, akkor az övé volt ilyen elsősorban. Mondták az időben azt is, hogy későn kezdte a pályát. Való igaz, elvétve megjelenő tárcanovellái nem keltettek, üzemi lapnál zajló újságírói munkája nem kelthetett nagyobb figyelmet. S a hetvenes évek derekához közeledve az irodalmi folyóiratok szerkesztőinek kissé már elegük volt a fiatal írók végeláthatatlan seregléséből: az 1968-ban megindult felfedezési kampány kezdett kifulladni. Ez is magyarázhatja, hogy Balázs József jó darabig hiába próbálta Koportos című kisregényét – hosszú elbeszélését – valamelyik folyóiratban publikálni. Így már betöltötte harmincadik életévét, mire a Forrás 1975. évi januári számában megjelenhetett ez a mű. Önmagában is a felfedezés erejével hatott, s a pályakezdők bizonytalanságainak semmifajta jelét nem mutatta. 1975 őszén megjelent a Magyarok, majd 1976-ban a Fábián Bálint találkozása Istennel, s könyv alakban is a Koportos. Egyetlen esztendő alatt három regény – még ha karcsú is mindegyik – önmagában is figyelemkeltő, ám ezúttal – a fogadtatás szinte egybehangzó véleménye szerint – az esztétikai teljesítmény is magával ragadó volt. A visszhangot tovább mélyítette, hogy mindhárom alkotásából hamarosan film is készült. Fábri Zoltán előbb a Magyarok (1978), majd a Fábián Bálint találkozása Istennel (1980) megfilmesítésére vállalkozott, Gyarmathy Lívia a Koportos filmváltozatát készítette el (1980). Balázs József harmincas éveinek derekára híres író lett, akit ráadásul a hivatalos irodalompolitika is rokonszenvvel fogadott, ugyanis az ő műveinek némely vonását egyrészt nagyon hiányolta a nemzedék legtöbb tagjának munkáiból, másrészt éppen ezeket kiemelten fontosnak tartotta. Nevezetesen a szegény emberek, az alullévők világának ábrázolásáról, s ennek a móriczi út folytatásaként is értelmezhető módjáról van szó.
   Igaz azonban az is, hogy már az első három regény kapcsán is megfogalmazódtak mind világszemléleti, mind poétikai kifogások. A továbbiakban ezek fölerősödtek. Az ártatlan (1977), a Szeretők és szerelmesek (1978) és Az eltévedt tank (1983) kapcsán a kritika elbizonytalanodásáról, kifáradásáról értekezett, elégedetlenségének adott hangot. Azonban mire ez az utóbbi kötet megjelent, az író már életveszélyes állapotban került kórházba, s 1997. október 13-án bekövetkezett haláláig állandó, életmentő kezelésre szorult. Innen kezdve a legzordonabb ítésznek is be kellett látnia, hogy az élet előbbre való, mint az irodalom. S bár Balázs József tett hősies erőfeszítéseket az irodalomért is, pályája valóban s tragikusan félbetört. Tragikusan, mert szörnyű igazságtalanság ez a sors részéről a modern epika egyik legnagyobb tehetségével szemben. De az epika fejlődéstörténetében is növelte a gondokat, a furcsaságokat ez a szörnyű kór. Éppen 1980 táján kezdett egyértelművé válni a posztmodern irodalom diadalmas előretörése, amelyet irodalmi hatalomátvétele követett. Mint tudjuk, a klasszikus avantgárd óta a hagyománynak ilyen mértékű átértékelése, lesajnálása ez idáig nem volt tapasztalható, s a posztmodern túltett az avantgárdon is. Az újszerűség az epikában jelentkezett a legnagyobb erővel, s még inkább az őt támogató elméleti kritikában. S bizony ez posztmodernné válni nem óhajtó íróink jó részét megzavarta. Műfajt, sőt művészeti ágat váltottak, szerkesztővé váltak, elhallgattak, válságba kerültek. Ha példaként Bereményi Géza, Czakó Gábor, Marosi Gyula, Ördögh Szilveszter, Simonffy András nevét említem, akkor a negyvenes években született prózaíró nemzedék húsz évvel ezelőtti élvonalának legjobbjairól van szó, ha nem is mindükről, hiszen Nádas Péter ragyogó kivételként be tudott érkezni.
   Még a körültekintő elemzés is odasorolhatná könnyen Balázs Józsefet az előbbi névsorba, még ha azzal a megszorítással is, hogy nem ő tehetett róla, nem tehetségének természetével volt baj, hanem egészségével, s bizonyára ki tudott volna kapaszkodni az alkotói hullámvölgyből. A Forrás két tavaszi száma közölte az írónak mindeddig kéziratban lévő, s 1982-ben, tehát éppen betegségének kitörése előtt írt regényét. A torcellói Krisztus befejezett alkotás, s csak abban az értelemben befejezetlen, hogy szerzője, szokása szerint, javítani szokott munkáin a kötetleadás előtt, ez esetben azonban ez már nem történt meg. Elgondolkoztató kérdés lehetne, hogy miért nem, hiszen az író betegsége alatt is dolgozgatott, de erre a választ inkább annak a regénynek az elemzése adhatná meg – ha egyáltalán megadható bizonyossággal. Aki majd elolvassa ezt a több mint két évtizedig Csipkerózsika-álmot alvó regényt, meggyőződhet róla, hogy Balázs József pályája az elkerülhetetlennek tetsző hullámvölgy után visszatért az indulás magas szintjéhez. A torcellói Krisztus: fő mű. Az idei esztendőnek remélhetően irodalmi eseménye lesz. S nem csupán az értékmentő felfedezés okán, hanem azért is, mert alighanem ez ma az író legidőszerűbb alkotása. Az irodalomtörténeti folyamatba utólag beillesztve pedig azt tanúsíthatja – nem egyetlenként –, hogy a nem posztmodern próza is képes volt érvényes válaszokat adni az ezredvég kihívásaira. Ha Balázs József tovább mehetett volna ezen az úton, s ha nem térnek más utakra, nem hullanak el a társak, alighanem gazdagabb és érvényesebb lehetne az ezredvégi magyar epika.
   Folyóiratközlések inkább csak szakmai érdeklődést szoktak kiváltani, tágabb érvényűvé a könyvek tehetik az írói jelentkezést. Balázs József első könyve a Magyarok. 1975 őszén a Magvető Kiadó pályakezdőket bemutató Új Termés sorozatának éppen századik köteteként jelent meg, s ez a formai elem már önmagában is figyelmet keltő volt. A következő nyáron már megkezdődtek a filmváltozat előkészítésének munkálatai, s természetes, hogy a sikeres film tovább mélyítette a mű ismertségét.
   A Magyarok kritikai visszhangja igen széles körű volt.3 S megtörténhetett az is, ami elsőkönyves szerzőknél meglehetősen kivételes: a bírálók egy része több mű ismeretében fogalmazhatta meg véleményét. A Koportos ugyebár bárki által olvasható volt már, s hamarosan a harmadik regény is. S több folyóirat közölt olyan kritikát, amely egyszerre foglalkozott mindhárom könyvvel.4
   Ma már nyilvánvaló, hogy a regény értelmezésében és megértésében kulcsszerepe van a címnek. Ehhez képest meglepő lehet, hogy a kritikák egy része egyáltalán nem reflektál erre, s amennyiben mégis, inkább csak mint a német földön vendégmunkáskodó tíz magyar megkülönböztető jegyét veszi figyelembe. Az egyik bírálat pedig – Funk Miklósé – rossznak tartja a regény címét, mert szerinte a regény szereplőit nem az jellemzi igazán, hogy magyarok, hanem az, hogy szegények. S ami még meglepőbb: Kulin Ferenc két évvel a regény megjelenése után írt tanulmányának kivételével senki sem említi elemzésében Kondor Ábris álmát: a legutolsó magyarral való találkozását. Erre a visszafogottságra, hallgatásra van egy magyarázat: a Kádár-kor minden szakaszában kiválthatta a nacionalizmussal való megbélyegzést a magyarságra való hivatkozás, a nemzeti sorsproblémák említése s még inkább elemzése. Egyes kritikák tárgyalásmódját ez is befolyásolhatta. Másrészt talán az is, hogy természetesnek mutatkozott számukra: e könyv szereplői magyarok, miért ne lehetne ez a cím. Funk Miklós említette, hogy ezt a címet Illyés 1938-ban megjelent naplójegyzetei számára már lefoglalta. De hát említhető lenne egy azonos című Illyés-vers is a harmincas évekből, megrázó magyarságsirató:

   Haj, szegény nép, haj magyar nép,
   napod hátra mennyi van még,
   talán halott is vagy már rég,
   nem vagy több, mint hiú emlék,
   már hantot rád én is vetnék,
   ha nem a te fiad volnék.

   *

   Haj szegény nép, földre rántva
   arccal a fekete sárba,
   árvábban a fuldoklónál,
   mintha szívemben forognál,
   hogy felnyögjek én is, állván
   apám pusztuló portáján.

   A regény ajánlása: „Apám emlékének”. A filmé József Attila ugyancsak Magyarok című, ifjúkori verséből négy sor:

   Leszámítva az ostobaságot,
   múltunkat, életünket és a gyomraink,
   ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
   nyisson ajtót nekünk a reménység!

   A Balázs-regény címválasztása – példát még egyet idézve – tudatos kötődés egy eszmetörténeti és irodalmi hagyományhoz. Mivel e mű a II. világháború idején játszódik, kimondatlanul is erősen utal Ady Endre világháborús verseire. A Magyarok alakjai is mesebeli Jánosok, és sorsuk rajza krónikás ének – 1943-ból. Természetesen Ábris álma is Adyt idézi fel.
   A regény szereplőinek sorsa az Ady-, az Illyés-versekével rokon. Vagy József Attila Hazámjának körképével. A film mottójává azért válhatott a korai József Attila-mű, mert annak zárása a reménységgel, annak óhajtásával fejeződik be. A regényben az ad okot a reményre, hogy a főszereplővé váló Fábián András – két társával ellentétben – élve érkezik haza a front utáni hadifogságból. A filmben viszont ő is meghal. S komorabbá teszi a filmet az is, hogy emlékként, látomásként beleépül a Fábián Bálint találkozása Istennel néhány kulcsjelenete is. (Ez a regény az I. világháború után játszódik, s címszereplője Fábián András édesapja.)
   Balázs József megnyilatkozásaiból, önértelmezéseiből is a remény fogalmát kell ideillesztenünk. Egy 1977-es interjúban így vallott: „amikor – még nagyon régen – otthon voltam, és Herder hírhedt jóslatáról olvastam, tudniillik, hogy a magyarság elvész a történelem süllyesztőjében, akkor azt gondoltam magamban: de kár, hogy ez a Herder úr sohasem járt mifelénk. Ha ugyanis járt volna, akkor ő maga győződött volna meg arról, ami számomra nyilvánvaló: a magyarság elpusztíthatatlan.”5 Évekkel később pedig arra a kérdésre, hogy e regény vendégmunkásai egy nemzet sorsát jelképezik-e, ez volt a válasz: „Botorság lenne ilyesmit mondani. Nem hiszem, hogy a figurák az egész nemzetet, legalábbis az akkori nemzetet szimbolizálták volna. De azokat mindenképpen, akik történelem alatt élnek, akik nem rendelkeznek hatalommal. Azokról az emberekről akartam beszélni, akik nem tudnak beleszólni sorsuk alakításába, nem tudják azt befolyásolni. Ez egy elég jelentős csoportja volt az akkori Magyarországnak. S az az érzésem, hogy ez volt az a csoport, amelyik a második világháború után elkezdte rendbe szedni az országot. Kis túlzással ez volt az a csoport, amely olyan erkölcsi értékeket képviselt, ami nélkül a nagy világégések után újra emberi életet létrehozni, társadalmat építeni, nemzeti keretek között valamit csinálni nem lehet.”6
   A kritikákban Balázs József mestereiként-elődeiként Móricz Zsigmond mellett Veres Péter, Hemingway neve íródott le többször. A talán legnyilvánvalóbb párhuzamot csupán Szekér Endre említette: Sánta Ferenc munkásságát, az ő kisembereit, azok helytállását. S nemcsak Az ötödik pecsét kisembereire gondolhatunk, hanem a Húsz óra alakjaira is. Az imént idézett interjú fényében nem is csak egykori szegényember-sorsukra, hanem 1945 utáni szerepükre: ők is „elkezdték rendbe szedni az országot”.
   A Görömbei András által készített 1977-es interjúnak még egy igen fontos gondolatsora foglalkozik a magyarsággal. A kérdés történelemszemléletünkre vonatkozik: „A legfontosabb dolgokat kérdezted meg... Még mindig – s valószínűleg még évszázadokig – a legnagyobb ajándéka az embernek, hogy orosznak, amerikainak, franciának, románnak, szlováknak vagy éppen magyarnak született. A kisgyermeket nemcsak az anyja, de egy közösség kultúrája – szokásai, nyelve, sajátos atmoszférája, tájai – is dajkálja. S egyszerre folytatja és átveszi annak a közösségnek a történelmi hagyományait, amelyben élnie kell. (...) A jelenlegi helyzetben úgy látszik, hogy a magyarságnak – egy igen szűk rétegétől eltekintve – nemhogy összetett vagy igaz képe lenne elődeiről, történelméről, de elemista színvonalú képe sincs róla. (...) Tudom, hogy amit én elképzelek az ideális történelmi-nemzeti tudatról, utópia: szigorú, felszámolhatatlan törvényei vannak a valóság mozgásának, így nemigen marad más hátra, mint az álmodozás ezekről a dolgokról. Nekem és a hozzám hasonló gondolkodású embereknek az a feladat jut, hogy amit fontosnak, helyreigazítandónak érzünk, azt írjuk is meg, ne csak beszéljünk róla.”7
   Egyértelmű ez az írói hitvallás. Talán mégsem felesleges európai uniós csatlakozásunk kapcsán időszerűségére figyelmeztetni. Alighanem örök marad a vita: mik vagyunk előbb, emberek-e vagy egy nyelvi közösség tagjai? Másként: embernek vagy magyarnak születünk-e? Pedig az élet évezredek óta kínálja az értelmes választ: konkrét közösség, konkrét kulturális, felnevelő hagyomány nélkül nincs ember. Egy ma született csecsemőt persze a világ bármely pontjára, bármilyen nevelőszülők közé helyezhetünk, s akkor tetszésünk szerinti nyelvhez és kultúrához fog tartozni, bár szüleitől, őseitől akkor is olyasmit örökölt, ami öntudatlanul is egy kicsit mássá teszi majd őt. Vagyis bármilyen kultúrában fel tudunk nevelődni, és a sokféleségben is nagyon sok a közös elem, mégis egy vagy két körülhatárolható kultúra, nyelv, nép, nemzet nevel fel bennünket, és – mint Balázs József megfogalmazta – gyakorlatilag ahhoz tartozónak születünk. Egy adott közösség nélkül – hiába születünk embernek – nem válhatunk emberré, mert sem biológiai, sem szellemi értelemben nem vagyunk életképesek. A regény magyarságfogalmába ez is beleértendő.
   Mikor játszódik a regény? Az első kiadás szerzői vallomása szerint „a második világháború már javában folyt”. A könyv zárófejezete pedig azt közli, hogy „A háborúnak pedig nemsokára vége lett.” A cselekményidő pedig egyetlen szűk esztendő. A film egyértelmű választ ad: Kondor Ábris fejfáján szerepel az, hogy „Meghalt idegenben 1943-ban.” 1943 végén, amikor Fábián Andrásék bevonulnak, bizony még messze van a háború vége. Egy évvel később azonban Kelet-Magyarországról már aligha lehet frontra hívni katonákat, hiszen ott vannak az orosz csapatok. A „nemsokára” inkább balladisztikus kifejezés. Fölvethető lenne az is, hogy a német gazda az őszi hónapokban emlegeti, hogy mindennek vége, elvesztették a háborút. Ez reálisabbnak tűnne 1944-ben. Ne feledjük azonban, hogy a gazda ekkor már elvesztette katonafiát. Másrészt tájékozott ember. Eddigre a háború történetében nemcsak az év elejei sztálingrádi csatán vagyunk túl, hanem a szicíliai partraszálláson, az olasz fegyverletételen is. A szövetséges csapatok pedig rendszeresen bombázzák Németországot. A Fábri Zoltán által írt forgatókönyv mellett Balázs József forgatási naplója8 édesanyját idézve ugyancsak 1943-at említi, de ez a valóság, a regény ettől akár el is térhetne, bár aligha teszi.
   A regény alaptörténetét Balázs József emelte be a szépirodalomba. Németországban a munkaképes férfiak egyre nagyobb része került a frontra, s a veszteségek állandó utánpótlást igényeltek. Így került sor arra, hogy Magyarországról – s alighanem máshonnan is –, idénymunkásokat szerződtessenek a mezőgazdaság számára. Így indul el egy Kraszna menti faluból tíz ember: négy házaspár, egy idősebb és egy fiatal férfi. Itthon nyomorúságosan élnek: a napszámosmunka bizonytalansága létfenntartásuk alapja, esetleg kevéske földjük is van. Kivétel a tüdőbeteg Kondor Ábris, aki a kocsmáros fia, akit apja a többiek véleménye szerint kapzsiságból küld el. Németországi fizetésük – az ígéretek szerint és valóságosan is – többszöröse itthoni lehetőségeiknek. Az ő szintjükön a meggazdagodást kínálja: akár házacskát is vehetnek. S van még egy szempont: a férfiakat nem viszik el addig sem katonának.
   Ez a valóságos történéseken alapuló cselekmény természetesen önmagában is foglalkoztatja a regény elemzőit, de általában nem figyelnek fel a téma újszerűségére. 1948 után a II. világháború sok szempontból tabunak számított, hiszen akkor azzal is érdemben kellett volna foglalkozni, hogy a fasiszták szövetségese és egyúttal 1945 utáni legfőbb jóakarónk, szövetségesünk ellensége voltunk. Így az irodalom inkább csak romantikus – és a valódi történelemben csak epizodikus – ellenállási, partizántörténetek lelkes bemutatására vállalkozott. A hallgatásnak és a hamisításnak a légkörét Cseres Tibor Hideg napok (1964) és Örkény István Tóték című kisregénye és drámája törte meg igazán. Utánuk kezdtek hiteles alkotások megjelenni, s ezek sorában illeti meg fontos hely a Magyarokat. Cseres műve a hadsereg tisztikarának, Örkényé a félig-meddig tájékoztatott kisembereknek, kispolgároknak a világszemléletét, magatartását szembesíti a történelemmel. Balázs József még mélyebbre ereszkedik: a társadalmi hierarchiában legalul lévők közül választja ki hőseit, akiknek szegénységéből, iskolázatlanságából is következik tájékozatlanságuk a világ dolgaiban, történéseiben.
   A fogadtatásban ez a helyzet hangsúlyos szerepet kapott, minősítése azonban nem egyértelmű. Mindenki felfigyelt szinte arra a jelenetre, amelyben Brainer, a nyilván német nemzetiségű magyar gazdatiszt az újonnan jött vendégmunkásokkal a világhelyzetről próbál beszélgetni, s azok még azt sem tudják, hogy kik is háborúznak, s bizonytalan választ adnak arra is, hogy ki az a Hitler. A huszadik századi Európa közepén ez valóban tájékozatlanságra utal. Két dolgot azonban mindenképpen célszerű megfontolni. Ha elfogadjuk azt, hogy ezek az emberek sok szempontból nem csupán naiv, de kifejezetten archaikus világszemléletűek, s nem az újságok, a rádió, hanem a népmesék, a népballadák, az íratlan hagyomány formálta őket, akkor nincs okunk meglepődni rajtuk. S ide illesztendő Kondor Ábris álom-látomása is a legutolsó magyarról, dacára annak, hogy ez Ady-rájátszás, s hogy Ábris bizonyosan iskolázottabb volt, alighanem elvégezte a polgári iskolát, tehát a nyolc osztályt. Ez az álom-látomás és Szabó János közlése, amit az édesapjától hallott még az első világháború idején, vagyis az, hogy akik a magyarokkal állnak össze, azok mindig elveszítik a háborút, ugyanannak a világszemléletnek kétféle kifejeződése. S ez esetben természetesen szükségtelen a magyar-német kapcsolat valódi történelmével szembesíteni a népi bölcsességet. S másodszor azt sem árt tudni, hogy ezek a földmíves emberek egymás közt sem bőbeszédűek, de a náluk hatalmasabbakkal, főként idegenekkel szemben gyanakvóak, visszafogottak. Korántsem biztos, hogy annyira tudatlanok, tájékozatlanok, mint mutatják. A jelenetben megmutatkozik Brainer által tudatlanságnak értelmezett archaikus világszemléletük, de ott van óvatosságuk is.9 Egyébként Brainer hol erélyesen, hol tárgyilagosan, de többször figyelmezteti őket, hogy ne törődjenek semmi mással, csak a munkájukkal. Ez neki személyes érdeke is, hiszen nem szeretne konfliktusokba keveredni. (Elvileg ő maga is bármikor a frontra kerülhet, akár büntetésként.) De annyiban azért szolidáris a vendégmunkásokkal, hogy őket sem akarja bajban látni.
   Márkus Béla szemléletes megfogalmazása szerint ebben a regényben az a fő kérdés, hogy „mi lesz, ha a »puszták népe« a nagyvilággal találkozik”. Kis Pintér Imre a nagyvilág helyett a történelem fogalmát használta, s a morális dilemmát emelte ki. Szerinte „A regényhősöknek az értelmes és erkölcsös cselekvésre objektívan nincsen lehetőségük; ha élni akarnak: cinkossá kell lenniök, szándékaiktól, indokaiktól függetlenül, erkölcsiségük ellenére. E ponton kap átvittebb jelentést a kisregény címe: Magyarok. A történet problematikája a nemzeti önismeret, a magyar történelem súlyos és gyötrelmes konfliktushelyzetei felé mélyít. Kérdése: lehet-e elítélni embereket vagy embercsoportokat olyan méltatlan helyzetért, amelynek ők ugyan részesei, de nem az okai, amelynek valójában maguk is kiszolgáltatottjai.” Én úgy gondolom, hogy Balázs Józsefben az elítélés gondolata föl sem merült. Ha ugyancsak második világháborús regényének, Az ártatlannak csak a címére figyelünk, már maga az is cáfolat. Igaz, az 1970-es években már reálisabb összefüggésekben vetődött fel a magyarság második világháborús szerepe, de még mindig élt az „utolsó csatlós” torz képzete, s Balázs József azok közé tartozott, akik e csatlósminősítés ellen hadakoztak. Kis Pintér Imre a tehetetlenség kiváltotta bűntudatot említette. Elismerte, hogy „e tíz ember helyzetében méltóbban viselkedni nem lehet”, s úgy látta, hogy „Az író nem eszményít, és nem vádol. Jól látja, hogy a törést a csoport szubjektív igaza és a regényszituáció külső – nagyobb arányú szóval – történelmi igazsága között semmi hatalom nem szüntetheti meg.”
   A szolidaritáseszme ott él ebben a tíz emberben. Az nyomná el a bűntudatot? Mert az aligha mutatkozik meg bennük. Tehetetlenségüket valóban érzékelik, de lázadozni csak akkor kezdenek, ha saját magukról van szó, akár anyagi értelemben, mint a krumpliszedés elszámolásakor, akár szellemi síkon, mint Ábris temetésének megszervezésekor. Nem csupán önző érdek ez, nem is csupán nemzedékről nemzedékre öröklődő hagyomány. Egy számukra teljességgel idegen világba vetődve, nyelvtudás és eszközök nélkül, még ha kommunisták volnának, akkor se lehetne tőlük öngyilkos partizánakciókat elvárni. Vajon tisztességesebb lett volna, ha nem vállalkoznak németországi munkára? Hiszen ezzel is a fasisztákat segítették. És ha itthon maradnak? Az egész magyar gazdaság kényszerűen a németeket szolgálta. S akit behívtak katonának, az is. Számukra nem volt érdemi választási lehetőség. S így még mindig jobban jártak, hiszen valamennyire segíthettek saját magukon, családjukon. S közben erkölcsi károsodást sem szenvedtek. Konok erkölcsiségüket említi Kis Pintér Imre is.
   S általános gondolata ez a korabeli bírálatoknak. Az etikai konfliktusokat és az azokban való helytállást emelik ki. Az alakok naiv tisztaságáról (Fogarassy Miklós), öntudatra ébredt emberekről (Földényi F. László), emberség és embertelenség konfliktusáról (Funk Miklós, Görömbei András, Márkus Béla, Nácsa Klára, Tóth Piroska, Vasy Géza) esik szó. Görömbei András az erkölcsi konfliktust állítja a regény középpontjába: a szereplők „Erkölcsi hatalommá válnak, végül maguk döntenek sorsukról, lemondanak a felajánlott védettségről és könnyebb munkaalkalomról. Hazamennek.” Így jelentheti ki, hogy a kisregény „az erkölcs önvédekezésének tükre”. Eltérő véleményen volt Kenyeres Zoltán. A szerző mindhárom regényét értelmezve úgy látta, hogy közülük kettő egy történelmi archetípus, a „lelki szegény” változatainak bemutatása, a Magyarok alakjait viszont – Gáspár Dániel kivételével – a lelki szegénység hiánya jellemzi. Értelmezése szerint a lelki szegénység nem ostobaság, hanem tudatlanság. Egyúttal „Szomjúság a szellemire, a szépre, a jóra.” Az ilyen alakoknak perspektívája van. Ennek a típusnak az ellentétjei „az anyagi érdek megszállottjai (...) Hiányzik belőlük a tudásvágy lángja, hiányzik belőlük a lelki szegény fölemelő tulajdonsága, a kíváncsiság. Zárt lelkek, lelkükbe résnyi fény se hatol be: csak a ház, a bicikli és a pótlánc.”
   Nehezen érthető meg, hogy ebbe a koncepcióba Gáspár Dániel mellé miért nem sorolódhatott oda Kondor Ábris legalább. S bár a Biblia értelmezése évezredes gond, talán elfogadható Herbert Haag magyarázata, mely szerint az Újszövetségben e fogalmat vallási kategóriának kell tekinteni. A lelki szegények azok az alázatosak, akik „tudatában vannak kicsiségüknek, méltatlanságuknak, mindent Istentől várnak, a világtól semmit nem kívánnak”.10 A Magyarok vendégmunkásai közül egyedül Kis Daniné tekinthető mélyen vallásosnak, bibliai értelemben ő nevezhető lelki szegénynek. De világi jelentéskörben e tíz emberre kevéssé áll a lelki szegénység hiánya. Valóban az anyagi érdek hajtja őket, ám nem megszállottan. S ez az anyagi érdek korántsem öncélú. A ház, a szekér, a ló, a kicsinyke föld olyan javak, amelyek emberszabásúbbá, méltóbbá tehetik az életet. Az anyagi gyarapodás perspektívája egyúttal szellemi, erkölcsi távlatot is ígér. A biciklit pedig nem is magának, hanem a testvérének veszi meg Fábián András. A bátyja beteg, azért nem tarthatott velük, s katonának sem viszik el. Ugyanakkor öccse távollétében az ő otthoni érdekeinek, értékeinek gondozója, nyilván a nagymamánál otthon hagyott kisfiúval is törődik. A bicikli a szeretet és a hála jelképe egyszerre. Ezeknek az anyagi javaknak szimbolikus jelentésük is van.
   Nézzük „közömbösségüket” a tengeri és a párizsi kirándulás kapcsán. A tengert borult, esős időben látták, késő tavasszal, de eleve illúziórombolóan. Pedig foglalkoztatta őket a tenger korábban is. A faházban talált holttest teszi negatívvá a kirándulást. S a párizsi kirándulás? Az autóból látnak menet közben valamit a városból, s bemehetnek egy templomba, majd a Szajna-parton töltik az időt a másnap hajnali visszaindulásig. A regényben ugyan ez az utóbbi elem nem említődik, de a filmregényben igen, ráadásul Brainer nyomatékos felszólításával, hogy onnan el ne mozduljanak, mert nem tudnak visszatalálni.11 Gáspáron és Kondoron kívül semmi előzetes ismeretük nincsen Párizsról, Brainer nem válik idegenvezetőjükké, így érthető, hogy a nagyvárosokat eddig nemigen látott emberekre a nagy forgalom, a nagy épületek és a tarkaság van hatással. Nincs módjuk megtudni, hogy mit jelent Párizs az emberiség számára. De azt tudják, hogy mit jelent a ház, a család, az otthon, a szülőföld, a haza, mi a másik ember iránti szolidaritás. Tudják, hogy helyt kell állniuk a munkában, mert nemcsak önmagukat, hanem a magyarságot is képviselik. S mikor a hadifogolytábor-beli francia pap azt mondja, hogy ő embert dolgozni így még nem látott, mint Fábián Andrásnét, akkor ez az elismerés egy kissé a magyarságot is éri, azt a nemzetet, amelyről a művelt francia pap feltehetően ugyancsak alig tudott valamit.
   A szereplőknek ez a negatív értelmezése a legsúlyosabban Fábián Andrást érinti, aki ebben a homogénnek tetsző közösségben mégiscsak főszereplő – a feleségével együtt. Igazi emberpár ők ketten: egyetértéseik és vitáik is érzékeltetik ezt. Nézetkülönbség kétszer keletkezik köztük. Először akkor, amikor a férfi a végső döntés előtt mégis visszakozna: ő nem megy el külországba. Az asszony szidja és rábeszéli, mire a férfi belátja: ha az asszony már döntött, akkor az úgy lesz, úgy lesz jó. Másodszor a krumpliszedés elszámolásakor támadt vitában csitítgatja a feleségét, ugyanakkor ő maga is ölre menne a gazdatiszttel az asszony igazságának védelmében. Végülis nem a szembenállás, sokkal inkább az összhang jellemzi őket ez ügyben, akárcsak a munkában. Vagy az egyetlen felidézett korábbi, hazai történésben: Fábiánné Kis Dani feleségének a segítségére sietett, hogy visszaszerezze az iszákos férje által Amerikás Kis Jóskának adott malacot. Próbálkozását végül odahívott férjének erélyes fellépésével siker koronázta.
   Ami pedig Fábiánék zártságát, a kíváncsiság hiányát illeti: Fábián azonnal kíváncsi lesz arra, hogy mi van a tiltott szomszéd épületben: az első munkanap az istálló padlásáról kilesi a fogolytábort. Ő is örült annak, amikor szóba került a tenger megtekintése. Egy naplementekor hallucinál: harangszót hall, s erre lelkendezni kezd, a többiek pedig furcsállva nézik, mert ők semmit sem hallottak. Foglalkoztatja őket, hogy mi lett a kocsissal, de csak Fábián meri megkérdezni a gazdától. A válasz félelmet kelt bennük, mert azt jelenti, hogy ne kíváncsiskodjanak, mert könnyen hazakerülhetnek idő előtt. A tengerparti házhoz is ő ér oda elsőnek, ő tekint be az ablakon, látja meg a hullát. S amikor Kondor Ábris meghal, hatalmas indulattal ő harcolja ki a méltó temetést Brainertől, kényszerítve őt, hogy szerezzen tisztességes koporsót. Szinte önkívületben üvöltözik az udvaron: „– Se koporsó! Se harangszó! Se pap! Harangozzatok, az anyátok úristenit! Eldugtátok a harangot? Mert egy magyarnak minden jó? Egy ágrólszakadtnak minden jó? Harangozzatok! (...) Mindenki a magyarral akar elbánni? Mindenki a magyarra pályázik? Azt hiszik, azt hiszik, hogy nekünk a láda is jó?” S a koporsó után ő harcolja ki azt is, hogy a fogoly francia papot engedjék el a temetésre. S míg a német útra indulásban a feleség szava volt a döntő érv, az ott nem maradást, a hazautazást ő mondja ki.
   Az asszonynak sem csak az egykori malacügyben és az útnak indulásban volt döntő szerepe. Az átmenetileg a kastélyba érkező lengyel özvegyasszonyok és árváik sorsát is ő szánja meg, ő ad tejet az egyik fiatalasszonynak, majd ő kelti fel éjnek idején a gazdát, mert nagyon lázas az egyik kisgyerek, s szerez így életmentő orvosságot.
   Fábián Andrást rendszerint az ösztöne, az indulatai vezetik, de ezek mögött gondolatok vannak, határozott értékrend szerint. S ez az értékrend egyre tudatosabbá válik benne. Márkus Béla fogalmazta ezt meg a legpontosabban: a regény „Fábián András öntudatra ébredésének története is. Az ő világjárása pokoljárása egyben”. S bár Fábián András másodszor is hazatérhet falujába, lényegében ugyanazt kell felismernie, amit a másik regényben apja így fogalmazott meg: „hiba van a teremtésben. Helyrehozhatatlan hiba van a világban, mert bármihez kezd az ember, csak a vereséget ismerheti meg.”12
   A magyarság, a munka, a háború, a fogság, a ház, a tenger, Párizs motívumai mellett még néhány más is meghatározó. Ilyen a szülőföld, az otthonosságtudat és vele szemben az idegenségérzet. Ilyen az utazás és az utazások az ideiglenes lakóhelyről. Márkus Béla utazásregénynek is nevezte a Magyarokat, s valóban: különleges formája annak. Aztán említendő a tudás és a tudatlanság; a vallás, a templom, a pap, az ima; az álom, az álmatlanság, a látomás; a zene; a találkozás más népekkel (németek, lengyelek, franciák, oroszok); a kiszolgáltatottság s annak különböző stációi; a halál, a temetés, a sír, a temető; végül: a bolondok.
   E két utóbbi motívumra a Magyarok elemzése kapcsán meglepően kevés figyelem esett. Pedig a halál nemcsak a másik két pályanyitó regényben, hanem ebben is központi szerepű. Közülük a legfiatalabb, Kondor Ábris hal meg idegen földön. A fiú érthetően sokat foglalkozik halálával. Gáspár Dániel, a negyvenes éveiben járó férfi elképzeli a saját halálát. Tudják már itthon is, hogy a háború szedi a maga áldozatait, s ennek számos esetével találkoznak a hátországban. Amíg ott vannak, eltűnik a német kocsis. Társa agyonlő egy német kiskatonát, mert az szökni próbál: nem akart agyonlőni két végsőkig elcsigázott orosz hadifoglyot, akik nyilván mégis agyon lesznek lőve. Megtudják, hogy a lengyel asszonyok férjeit mind agyonlőtték. S ki tudja, rájuk, a gyerekeikre milyen sors vár. A tengerparton is egy halottat látnak. Meghal a gazda orvos fia is a fronton. Az epilógusból megtudható, hogy Kis Dani és Tar Elek nem tért vissza a frontról. A népek háborúskodása ebben a kamaratörténetben is mennyi halállal jár. S mindezt általánosítja Ábris álma a legutolsó magyarról, aki egyedüliként őrzi már a földet, ahol mindenütt az egykori magyarok feküsznek, s most ő meg fog halni, kéri a fiút, temesse majd el.
   A német kocsis sánta és félnótásnak mutatkozik. Mégis, nagyon örül a magyaroknak. Ő mutatja meg Fábiánéknak a padlásról a fogolytábort, s bizonyosan azért lövik agyon, mert a foglyokon akart valamiképpen segíteni. A szatmári faluban pedig Bacskó Bandi „A bolond. Vagy nem is bolond, csak ráfogták a népek.” Amikor a tíz ember elindult, Bacskó Bandi maradásra szerette volna bírni őket. S amikor a hazatérőket meglátja az úton, lelkesem segít nekik, kíséri őket.13 Ez a két figura alighanem születésétől fogva kilóg társadalmi környezetéből, s ezért minősül bolondnak, pedig igaz emberek, akik kiélezett helyzetekben emberségesen képesek cselekedni. Balázs József más regényeiben normálisan felnövekedett emberek megbolondulása jut szerephez, meghatározóan a Fábián Bálint találkozása Istennel lehet erre példa. A két típus nem azonos egymással. A megbolondulás válasz arra, hogy tragikus hiba csúszik be az egyén sorsába, általánosabban: a teremtés hibái kényszerítenek a torzulásra. A falusi, városi kisközösségek bolondjai azonban sokszor valóban nem bolondok: valamilyen testi hibájuk vagy egyéb ok miatt maradnak ki a kisközösség szokásos nevelődési folyamataiból, s válnak önhibájukon kívül legalábbis különccé. A Magyarok bolondjai pozitív jellemek, a teremtés hibáit ezek a hibás emberek is csökkenteni szeretnék. Amiként a királyoknak, a falvaknak is szüksége volt a bolond szerepre.
   Ács Margit a Magyarokat és a Koportost tárgyaló kritikájában a két mű kulcskérdéseinek a következőket tartotta: „Mi a haza? Mitől magyar a magyar? – ez az egyik; Hogyan érti meg az élő a halált? – a másik.” A halálmotívum kicsit részletesebb vizsgálata alapján belátható, hogy a második kérdéskör a Magyarokban is meghatározó. Így félreértés Nácsa Klára igényes tanulmányának az a tézise, hogy a másik két pályanyitó regénnyel ellentétben, ebből hiányzik „a metafizikus árnyalat”.
   Balázs József ábrázolásmódjával, poétikai eszközeivel kapcsolatban sokan említik a meghatározó szociográfiai-történelmi életanyagot, s az ebből következő realista eszközhasználatot és szemléletet. Kis Pintér Imre találó megfogalmazása szerint „Balázs nem azonosul egészen a hőseivel, de végig az ő szemükkel látja az eseményeket, és annyit mutat fel csupán a világból, amennyit az érzékek tényszerűen képesek befogadni. Hemingway-re emlékeztető stílusfogása így nem válik pózzá, sőt éppen ez a forma mutatja fel közvetlenül a szituáció belső törvényeit.” Vagyis az író nagymértékben azonosul a hőseivel. Bár sokkal többet tud náluk, ezt nem érzékelteti. Mindeközben a lehetséges mértékig tárgyilagosságra törekszik. Mások a balladai jelleget (Márkus Béla, Nácsa Klára), az erős atmoszféra-teremtő képességet (Szász Imre), a tömörséget (Szekér Endre), s nagyon sokan a filmszerűséget emelték ki.
   A Magyarok fogadtatása méltó volt a műhöz. S bár a regény megjelenése óta majdnem harminc év telt el, a mű érvényessége nem fakult meg.

Jegyzetek

   1 Aki „fiatal író maradt mindörökre” = Kortárs, 2000. 9. 94–99.
   2 Miklós Elemér: Balázs József emlékezete (Nyírbátor, 2002.)
   3 A korabeli kritikák, elemzések; Bp., 2000, 185–188.
   Ács Margit = Magyar Nemzet, 1976. május 1. és Á. M.: A hely hívása, Bp., 2000. 185–188.
   Czakó Gábor = Tiszatáj, 1976. 4.
   Fogarassy Miklós = Új Forrás, 1976. 3.
   Földényi F. László = Mozgó Világ, 1976. 2.
   Funk Miklós = Jelenkor, 1976. 5.
   Futaky László = Szabolcs-Szatmári Szemle, 1976. 1.
   Görömbei András = Alföld, 1976. 8. és G. A.: „Ki viszi át...?” Bp., 1986. 247–263.
   B. Juhász Erzsébet = Napjaink, 1979. 1.
   Kenyeres Zoltán = Jelenkor, 1977. 7–8. és K. Z.: A lélek fényűzése, Bp., 1983. 432–438.
   Kis Pintér Imre = Élet és Irodalom, 1976. 1. és K. P. I.: Helyzetjelentés, Bp., 1979. 87–91.
   Kulin Ferenc = Kortárs, 1978. 2. és Fiatal magyar prózaírók, Bp., 1980. 25–35.
   Márkus Béla = Tiszatáj, 1976. 4.
   Miklós Elemér = Kelet-Magyarország, 1975. december 7.
   Nácsa Klára = Népszava, 1975. november 29.
   Nácsa Klára = Valóság, 1977. 1.
   Szász Imre = Magyar Hírlap, 1975. november 16. és Sz. I.: Háló nélkül, Bp., 1978. 110–116.
   Szávai János = Kritika, 1976. 3. és Sz. J.: Zsendül-e a fügefa ága? Bp., 1984. 87–90.
   Szekér Endre = Napjaink, 1977. 1. és Sz. E.: Érték és írás, Kecskemét, 1981. 136–142.
   Tóth Piroska = Forrás, 1976. 1.
   Vasy Géza = Magyar Ifjúság, 1976. 2.
   4 Két vagy három műről írt Ács Margit, Fogarassy Miklós, Földényi F. László, Funk Miklós, Kenyeres Zoltán, Kulin Ferenc, Szávai János, Szekér Endre.
   5 Görömbei András: „Egyforma esélyeket a társadalomban.” Válaszol Balázs József = Alföld, 1977. 5. és Kérdések és válaszok. Tizenkét interjú a hetvenes évekből. Lakitelek, 1994. 63.
   6 Kovács Dezső: „A máról írni a legnehezebb.” Beszélgetés Balázs Józseffel = Kritika, 1984. 5. 11–13.
   7 Kérdések és válaszok. Lakitelek, 1994. 67–68.
   8 Magyarok. Balázs József és Fábri Zoltán filmje. Bp., 1978, 385. Ötlettől a filmig c. sorozatban.
   9 Van olyan világtörténelmi jelentőségű hadiesemény, amelyet a tudomány is „népek -csatája”
   elnevezéssel tart számon. Ez Napóleon döntő veresége Lipcse mellett 1813-ban.
   10 Herbert Haag: Bibliai lexikon, Budapest, 1989. Szegénység címszó.
   11 A regény epilógusa szerint „Fábián András pedig még egyszer megjárta Párizst – amerikai hadifogságba esett.” A filmben viszont kérdésessé válik, hogy Párizsban jártak-e. Vizuálisan egyértelmű, hogy nem; a Bad Doberani templom a helyszín. A szerző forgatási naplójában azt mondja az édesanya, hogy ő nem is tudja, tényleg Párizst látták-e, a teherautót nemigen hagyták el, de azt mondták nekik, hogy ez Párizs. N. Pál József kései tanulmánya (Kortárs, 2000. 9. 94–99.) nehezen tartotta elképzelhetőnek, hogy Németországból egy fél nap alatt Párizsba lehessen jutni, meg a tenger is közel legyen, ám ez sem földrajzilag, sem technikailag nem abszurd: a német–holland határvidéktől a tenger kb. 200, Párizs pedig 400 km.
   12 Fábián Bálint találkozása Istennel. Idézte Kulin Ferenc.
   13 A regényben a bolond Gáspár Dániel kísérgetője, a filmben Fábián Andrásé.