Legenda Nadányi Zoltánról

Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa

 

 

   Albert Zsuzsa: Nem tudom, Nadányi Zoltánt, a költőt a közönség mennyire ismeri, azokat a chansonokat azonban, amelyeket az ő verseiből írtak, bizonyára igen. Például Karády Katalin énekelte „Az volt a veszted, mind a kettőnk veszte” kezdetű dalt, aztán egyik kései verse volt, amelynek emlékszem a refrénjére: „Nem tudsz te elmenni, csak jönni, csak jönni” – .
   Lator László: Van még egy – ne haragudjon, hogy a szavába vágok, az volt talán a legnépszerűbb: „A két szemed szeretett legtovább, még mostan is szeret, még éjszakánként zöldes csillaga kigyúl ágyam felett”. Csakugyan, nagyon sokan ismerik ezeket a slágerré lett versszövegeit, dalait, csak éppen nem tudják, hogy Nadányi Zoltán írta őket. Ráadásul, a Karády-slágerek szövege nem egyezett teljesen a Nadányi-versekével, egy picit el vannak – ha szabad ezt mondanom – giccsesítve, ez különben természetes.
   Mészöly Dezső: Én úgy tudom, Laci, ez úgy történt, hogy Zilahy, a saját filmjében, a Halálos tavaszban, fölkérte a zeneszerzőt, hogy Nadányi szövegét zenésítse meg. És a zeneszerző változtatott a maga szempontjai szerint valamit a szövegen, ami miatt Nadányi nem volt hajlandó aláírni a szerződést, óriási összegek gyűltek már föl a zeneszerzőnél, mert Nadányinak az aláírása hiányzott ahhoz, hogy fölvehesse a pénzt. És akkor Zilahy Lajos könyörgött és elintézte, hogy kapja már meg Nadányi végre azt az összeget, amit a zeneszerző mindig fölvett és félretett, hogy végre már a szövegírónak is jusson. Szóval, egy ilyen apróság volt mögötte.
   Domokos Mátyás: Ez nagyon jellemző, sőt, kis túlzással azt is mondhatnám, hogy sorsszerű Nadányi Zoltánt illetően, hiszen ezekben az években ő nem élt valami fényes anyagi körülmények között. Viszont, volt főnököm, Illés Endre emlékeiből tudom, hogy rendkívül kényes volt versei szövegére: elküldött expressz ajánlva egy verset a Pesti Hírlap szerkesztőségének, majd a kézirattal szinte egy időben érkezett tőle vidékről, ahol élt, Berettyóújfaluból két-három távirat, amelyekben apró szövegmódosítások voltak. Illés elmondta, hogy egy alkalommal két táviratban magyarázta el neki, hogy „ittvagy” ezt egybe kell írni az ő versében. Általában a távirati számlák magasabbra rúgtak, mint a tiszteletdíj. Ezért a költői becsületességnek egy furcsa, de nagyon jellemző és megható példája ez, hogy valaki nem hajlandó egy betűt, egy vonást se föláldozni semmiféle anyagi vagy mozisiker érdekében.
   Mészöly D.: Kérlek szépen, a leánya, Nadányi Gertrúd, elmondta nekem, hogy az édesapja elmagyarázta: ha egy vers kész van, akkor azon már egy betűt se szabad változtatni. És akkor azt mondta Gertrúd: de apuka, hát a te kézirataid tele vannak áthúzott részekkel, föléírásokkal, újrajavításokkal! – Erre azt mondta Nadányi: ja, igen, az azt jelenti, hogy akkor még az a vers nem volt készen!
   Domokos M.: Ezek a szülési kínok és fájdalmak! Egyébként, a különös az – ha szabad így szabadon asszociálni az irodalom és a költészet világában –, hogy az ilyen látszólag sima versbeszéd, mint amilyen a Nadányié is volt, vagy például Szabó Lőrincé egy egészen más karakterű költőé, vagy drámában – amit te tudhatsz legjobban – Gerhardt Hauptmanné, szinte az utca nyelve, magnetofonról lekopírozva – aki látott kéziratot Szabó Lőrinctől vagy fotókópiát Gerhardt Hauptmanntól, az tanúsíthatja, hogy minden egyes szó többszörösen át van húzva, föléírva, javítva, újra áthúzva, a végtelenségig, egy svájci órás türelmével hozták létre ezek a kitűnő költők és drámaírók a természetesen folyó versbeszédet.
   Mészöly D.: Nadányira jellemző, hogy szinte titkolja, milyen bravúros rímelő. Van az a híres verse, Bessenyeiről.
   Domokos M.: A testőr!
   Mészöly D.: A testőr, amelynek a vége... valahogy így van, fejből mondom:

   „Aztán a toll után kapott,
   utolsó szalmaszál után.    

   Bizony, utolsó szalmaszál,
   bizony, fuldoklik, aki él.
   De aki több a többinél,
   e szalmaszállal partra száll.”

   – Hát ez a rím, hogy: „szalmaszál, – és partra száll”, gyönyörű, három szótagos asszonánc. Ez parádés! De úgy rejti el a versben, hogy alig lehet észrevenni, mert messze van a két rímelő sor egymástól, tehát valami olyan elegancia van benne, amiről mindig eszembe jut az elegancia filozófiai meghatározása: elegáns az, ami erőfölösleget sejttet.
   Domokos M.: Méghozzá úgy, hogy az ember szinte utólag döbben rá arra, micsoda elegancia is ez, hogy ez a hatalmas és játékosnak tetsző formakészség és fogalmazáskészség tulajdonképpen nagyon keserű, súlyos létfilozófiai mondanivalót sugároz. Majdnem a könnyed szövegek áramában, amiről az ember rögtön megérzi, de utólag tudatosítja magában, hogy ez a könnyedség nem könnyűség. Egyébként nem én mondom ezt, hanem Kosztolányi Dezső, aki az első kritikát húszban vagy huszonegyben írta Nadányi Zoltán verseiről, és éppen erre figyelt föl, és éppen ezt hangsúlyozta a kritikájában, hogy Nadányi oly nagyszerűen, pompásan tud magyarul, hogy az ő magyar nyelvtudása a költészetében párosulva mindazzal, amit Kosztolányi szerint „a magyar költészet múltja, századok tárnáiból fölhozott, és a Nyugat megújított, azt úgy tudta ötvözni egy olyan hangszert teremtve, amin nagyon kevesen tudnak játszani.” Ő tudott rajta játszani.
   Dalos L.: 1946-ban kerültem a Rádió irodalmi osztályára, és 1947-ben azt hiszem, minden vasárnap volt egy irodalmi folyóirat, az volt a neve: Magyar Parnasszus, szerkesztette Kolozsvári Grandpierre Emil. Ebben a Magyar Parnasszusban versek, rövid novellák, kis tanulmányok voltak. Nadányi Zoltán is verseket adott. Nekem az volt a dolgom, hogy ezeket borítékba rakjam stb., és nagyon örültem, hogy végre találkoztam a költővel, és mivel kamaszkoromban ez az egész „ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte” – izgatott, mondtam: Zoli bácsi – akkor bácsi volt, 56–57 éves, én voltam huszonegy-huszonkettő –, meséljed el, hogy volt ez pontosan. És akkor elmesélte, a következő történt: ő akkor Berettyóújfaluban volt levéltáros, Zilahy Lajos volt az ő élete legfőbb jóembere, azt mondja, már 1920-ban, mikor az első kötetem megjelent, ő vezetett be az irodalomba, aztán Kosztolányi is írt stb., 1920-ban volt ez.
   Domokos M.: Még egyszer írt, 1932-ben, jó viszony fűzte őket egymáshoz, Kosztolányi meg is látogatta őt Bakonszegen.
   Dalos L.: Azután azt mondja, Zilahy volt a jóembere, „hogyha neki volt valami terve, akkor engem is mindig betervezett.”– ezt így mondta például, tehát ha szerkesztőséget csinált, akkor odahívott, ha filmet stb. stb. – akkor mindig jelentkezett. – Azt mondja: – egyszer kapok tőle egy részletes levelet, amelyben megírja, hogy a Halálos tavasz című regényének filmváltozata készül, és ő megrendelt egy dalt Karády Katalin számára Polgár Tibortól, Polgár Tibor nagyszerű szövegíró is volt, és szövegestől hozta ezt a zenét. Ez a szöveg így hangzott: „Ma szívemben a vágyak lángja ég, ma elküldöm a szívemet feléd, nézd az élet izzó parazsára...”, szóval, ez Zilahynak nem tetszett. Viszont két nap múlva már zenei felvétel volt. És a pénz ugye, bánatpénzt kellett volna fizetni. Azt mondja, megírta nekem – meséli Nadányi –, hogy éjszaka elővette a verseskönyvemet, -könyveimet, és próbált keresni verssorokat, ráhúzandó a meglévő zenére. Végül is így jött létre Zilahy keze nyomán az Ezüsthálóval foglak, és a Tűz című versből – az Ezüsthálóval foglak az úgy kezdődött, hogy „Az volt a veszted, mind a kettőnk veszte”. S ebből Zilahy azt csinálta, hogy „Ez lett a veszted”, ti. előtte volt az, hogy „váratlanul rohant ránk”, amit a Tűzből vett át, tehát ehhez igazította, ehhez kérte a hozzájárulását, ezt pontosan leírta neki, Nadányihoz írott levelében. Nadányi természetesen, ahogy Dezső is elmondta, fölháborodott, hát hallatlanul kényes volt minden sorára, és írt, válaszolt vagy táviratozott, hogy nem járul hozzá. Mire Zilahy válaszolt, hogy közben már megvolt a felvétel – azt mondja: akkor se! –, de hát akkor mit csináljunk? –, azt mondja: vedd le a nevem a filmről. – Leveszem. Így a filmen nem szerepelt a neve.
   Mészöly D.: Ezért nem tudta fölvenni a honoráriumot. És tudod-e, mi volt a fő-kifogása a szövegváltoztatás ellen? Hogy őnála júliusi este van, és a zeneszerző átírta májusra. Dehát májusban hideg van még, csillagos ég alatt heverni éjszaka júliusban, egész más élmény, mint májusban! Ilyen apró, de valóban fontos dolgokhoz úgy ragaszkodott, mint minden igazi költő.
   Dalos L.: Na most ehhez hozzá kell tenni azt, hogy Zilahy részéről ez az egész merénylet, ha úgy mondjuk, ez azért mégis valami nagyon érdekes pillanata volt a magyar filmgyártásnak. Tudniillik addig csakugyan csupa közhelydalok hangzottak el, és itt most egyrészről elhangzott egy olyan dalszöveg, amelynek a zömét költő írta. Mint ahogy később József Attila Ódájából a Valamit visz a víz című Zilahy-filmben elhangzott a „szeretlek, mint anyját a gyermek... minden mosolyod, mozdulatod, szavad őrzöm, mint hulló tárgyakat a Föld”. Tehát ez a két gyönyörű hasonlat: „Szeretlek, mint anyját a gyermek” és az utóbbi belekerült a könnyűzenei vérkeringésbe, és ettől valami azért mégiscsak nemesebb lett, mint ami addig volt.
   Lator L.: Valamit szeretnék hozzáfűzni az iméntiekhez. Kiegészíteni, amit Dezső, illetve Nadányi a július májusra változtatásáról mondott. A május a szerelem hava igazi slágerközhely. A daliparban nélkülözhetetlen, de Nadányihoz ez nem tartozik hozzá. Van ez a sorpár: „Kifeküdtünk a csillagfénybe ketten, a zöld kabátot is rádterítettem.” Nem emlékszem és nem esküszöm meg rá, hogy igaz, amit mondok, de nagyon valószínű, hogy ez a zöld kabát, amitől az egész hirtelen köznapian bensőségessé válik, ez a Karády-dalban nincs benne. De, sőt az is nagyon lényeges, hogy az „ez lett” helyett a Nadányi szövegében azt olvassuk: hogy
   Mészöly D.: Az volt.
   Lator L.: Vagy A két szemed szeretett legtovább kezdetű dal esetében is...
   Dalos L.: A Nincs vége még az is
   Lator L.: Az énekelt szöveg sokkal közelebb került a giccshez, akár azt is mondhatnám, hogy giccses szöveg lett. Most hadd emlékeztessek arra, amit Vas István írt. Nagyon szerette Nadányit, tőle idézem: „Legtöbbször szívesen súrolja a giccset, de sohasem bukik le az igazi költészet kényes köteléről.” Vagyis Nadányiban eleve benne van, ott kísért a giccs lehetősége. De hadd idézzem Domokos Matyit, aki már jelentkezik, hogy folytatja, de én elidézem tőle azt a mondatot, amit Szabó Lőrinc mondott neki: „Minden igazi költő giccset szeretne írni, csak nem mindenki tud.”
   Domokos M.: Csak a nagy költő meg is tudja! – mondta diadalmasan. Szabó Lőrinc minden verset, amit fordított, remekműnek érzett, és fölolvasta egyszer könnyes szemmel egy szovjet költőnő versét, Szejfulina, vagy ki volt, és azt kérdezte: nem gyönyörű? – mire én félénken megjegyeztem, hogy hát kedves Lőrinc bátyám, azért ez giccs! – Micsoda? – lekapta a szemüvegét. – Hát vedd tudomásul, hogy minden költő a giccset akarja megírni, de a nagy költő meg is tudja!
   Lator L.: Természetesen ez vicc, és azt jelenti, hogy a nagy költészet nagyon közel lehet a giccshez, egy hajszál választhatja el, de a nagy költő mégiscsak úgy tudja megírni, hogy megszűnik giccs lenni. Olyan, mintha giccs volna, de nem az, illetve a giccsből sose lesz nagy költészet.
   Domokos M.: Beleolvad egy alaphelyzet vagy alapérzés, amit különben, ha nem úgy van megcsinálva, ahogy a nagy költő megcsinálja, giccsnek érzünk, mert túlságosan általános. Nem tudom, ki az a kínai költő, aki arról írt verset, évszázadokkal ezelőtt, hogy egy kínai festő, aki folyton tájképeket rajzolt, egyszer elkezdte magát belerajzolni az egyik tájképbe, és lassan ő maga is belépett, átolvadt és eltűnt abban a természetben, amit létrehozott. Valahogy így lehet ezzel a giccsel.
   Dalos L.: Amit most Matyi mondott, azt hadd egészítsem ki vagy pontosítsam, ez nem Szejfulina volt, hanem Szilva Kaputikjan, örmény költő. Az a vers címe, hogy Elment, ez itt hangzott el, a Rádióban, óriási sikere volt, százával jöttek a levelek az irodalmi osztályra, amikor ez elhangzott, szovjet vers, vagy hogy mondjam, Szovjetunióban élő költőnek ez volt az első sikere Magyarországon. Hallatlanul népszerű volt, és nem győztük másoltatni és küldeni a hallgatóknak.
   Domokos M.: Minden huszadik századi magyar irodalmi legenda alfája és ómegája a Magyar Rádió. Nem baj az, egyébként egy spanyol filozófus azt mondta, hogy a legenda mindig legyőzi a történelmet. Vagyis a valóságot. De mi itt valóságos legendákról beszélünk.
   Ha szabad, akkor elmondok én is egy ilyen valóságos legendát, hogyan ismertem meg személyesen Nadányi Zoltánt. Meglehetősen különös körülmények között, és ez egy másik nagy legendaköltő, Kormos István nevéhez fűződik. Ugyanis az ő szobájában ismertem meg, még az Ifjúsági Könyvkiadóban, talán 1954-ben. Bejött egy tartózkodó küllemű úriember, akiről nem tudtam, hogy kicsoda, aztán később kiderült, hogy költő, mert a Hét falu kovácsa című verses mesejátékát hozta be a kiadóba, egyébként nagyon szerényen hallgatta a beszélgetésünket. Jelen volt még Kovács Miklós, és mi hárman, Kovács Miklós, Kormos István és szerénységem, mint sakkőrültek, elkezdtünk beszélni a Botvinnik–Bronstein világbajnoki páros mérkőzés egyik játszmájáról, hogy az milyen érdekes, Nadányi ezt figyelemmel hallgatta, egyszer csak megszólal: igen, és elkezdte mondani nekünk fejből a játszma lépéseit, és elkezdte elemezni Botvinniknak egy merész újítását, hogy szinte a megnyitásban föltépte a király szárnyát, rohamot intézett Bronstein ellen. Hallgattuk, ámulva, honnan tudod ezt, és később kiderült, onnan tudja, hogy ő maga is szenvedélyes sakkozó volt, mi több, állandó sakkpartnere volt Berettyóújfaluban dr. Nagy Géza főorvosnak, aki viszont a magyar olimpiai sakkválogatott nemzetközi mestereként két aranyérmet nyert sakkolimpiákon. Tehát azt lehet mondani, hogy mester erejű játékos volt, és jóval később a verseiben is találtam ennek a nyomát. Az egyik fiatalkori versében, amely Az átkok könyvéből című többrészes vers, a vége felé írja ezt, hogy

   A kávéházban Váradon ki látott?
   Sakktábla mellett ültem éjjelente,
   a partnerem már elment, bejelentve,
   hogy álmos...

   pár sor hiány: ...

                Oktalan fabábok
   a kockás vásznon szanaszét hevertek,
   egy biztos állás tört abroncsai,
   szicíliai játszma roncsai.

   No most ebben az volt az érdekessége mellett a megható, hogy rendkívül szerény körülmények között derült ki mindez, tehát ő nem hivalkodott ezzel. Olyan jól tudott sakkozni, hogy tudta, ez nem elég. Mindegy, amit mi tudunk, az nem is érdekes. Hát ő Nagy Gézához és az igazi professzionális sakkozókhoz mérhette magát, és tudta, hogy mekkora különbség van közöttünk. Így ismertem meg, másfél év múlva kaptuk meg a halálhírét, úgy tudom, rákban halt meg, és arra is emlékszem, hogy még szinte a halálos ágyán rendezgette az utolsó kötetét, az Aranypiros pillangót, amit azonban már nem vehetett kézbe. Ez válogatott kötet, de szinte valamennyi versét tartalmazza, ez a könyv a Magvető Könyvkiadónál jelent meg, valamiképpen rehabilitáló jelleggel. Ugyanis 1949-ben történt valami Nadányi körül, ami máig kideríthetetlen, hogy igazi ok volt-e, igazi bornírt ok, amely az akkori időkre jellemző, vagy csak ürügy. Tudniillik hirtelen szilencium alá helyezték, mintha nem is volna, verseit többet nem közölték, és tartott ez az állapot egészen 1953 utánig. Volt neki két sora, ami a szerelmi beteljesülés extázisát azzal jellemezte, hogy „díjak miatt nem fáj fejem, enyém a mennyei díj”. Tehát valamelyik donna, akit ő megszerzett, és állítólag a kor hivatalos prüdériája következtében, vagy ki tudja, mi minden miatt még, Nadányi indexre került.
   Mészöly D.: Hát a dzsentri származás maga is már bűnnek számított.
   Domokos M.: Igen, de ez is bonyolultabb, mert ő Nagyváradon feleségül vett egy hölgyet, aki a harmadik zsidótörvény hatálya alá esett. 1943–44-ben ő visszakerült Nagyváradra (ő ott járt főiskolára, ott végezte el a jogakadémiát), s ő lett a vármegyei főlevéltáros. Úgyhogy amikor Nagyváradon elkezdődtek a deportálások – egyébként szomorú elsősége ez ennek a városnak, hogy ott kezdődött el –, akkor ők menekülésszerűen eljöttek Váradról. Féltette nyilván a feleségét, de megyei főlevéltárosként nagyon sok emberen segített hamis papírok, okmányok, anyakönyvi kivonatok, igazolások stb. segítségével. Tehát Nadányi igazán nem volt jobboldali érzelmű, mentalitású ember.
   Albert Zs.: Az Ének a kötőtűről című versében megírja, hogy a felesége édesanyját meg a testvérét elvitték.
   Lator L.: Egyébként Matyinak igaza is lehet, meg nem is, Dezsőnek igaza is lehet, meg nem is, tudniillik nem kell külön ok ahhoz, hogy valakit 1949-ben kiseprűzzenek az irodalomból. Nadányi költészete az volt, amit akkor úgy hívtak, hogy izolált polgári költészet. Privát érdekű költészet. 1949-ben már csak az jelenhetett meg, aki hajlandó volt – ahogy Kormos mondta, hogy költőileg fejezzem ki az egyébként sokkal kíméletlenebbül megfogalmazott ismérvét az elfogadható költészetnek – beállni az „egyszólamú zenekarba”. Vagyis elég volt az is, hogy Nadányi nem volt hajlandó, vagy nem tudott – nem is mondom, hogy nem volt hajlandó, az ízlése tiltakozott ellene –, nem tudott olyanfajta költészetet, agitatív célokra alkalmas párt- vagy állami előíráshoz idomuló költészetet csinálni. Nem kellett hozzá külön ürügy, hogy Nadányit elhallgattassák. Mindamellett könnyen lehet, ismerve a diktatúra kezdeteinek a korát, abszurd gesztusait, nagyon könnyen lehet, hogy a Matyi említette vers valamiképpen elindította ezt a folyamatot.
   Domokos M.: Hát én is Nadányi költészetének a jellegében vélem megtalálni az igazi okot, amihez a többi csak ürügyként társult, mert akkor már azt is el kell mondani, mit jelent az ő dzsentrisége. Azt jelenti, hogy az édesapjának volt körülbelül hatszáz-hétszáz hold bihari földje, elég sovány föld, azon gazdálkodott, inkább kevesebb, mint több sikerrel, aztán később egy időben, a harmincas évek elején, Nadányi is hazamenvén megpróbálkozott ezzel, még kevesebb sikerrel, úgyhogy tulajdonképpen ez a kurtanemesi állapot jellemezte őt, ezért kellett elmennie a több száz hold föld ellenére levéltárosnak, ami szintén nem volt magasan díjazott hivatalnoki állás. De ezek az életrajzi, származási stb. motívumok kiváló ürügyet szolgáltattak ahhoz, hogy egy költő, akinek a hangját nem akarjuk hallani többet, idézőjelben mondom, „legálisan” elhallgattattassék, és emelt fővel mondjuk ki Nadányira az anatémát.
   Szabadjon még valamit mondani, hát mindannyian jól ismeritek és szeretitek Nadányi költészetét, idejövet merengve ezen a lírán, jutott szembe, hogy van itt egy furcsa kapcsolat – messzire megyek, de villámgyorsan visszatérek ide a tizenkettes stúdióba –, Nietzsche írta a Zarathusztra elején, hogy a Nagy Pán halott. S ebből lett ez a szállóige-szerű mondás, hogy Gott ist tot – Isten halott. Nagy Pán halott. De föltámadt Nadányiban. Nadányi költészetében támadt föl Nagy Pán is, ebben páratlan a magyar költészet történetében, úgy, ahogy Kosztolányi jellemezte őt, kellemmel és bájjal visszaadta ennek a két szónak az eredeti értelmét. Hogy mit jelent a kellem és mit jelent a báj, ami ősi magyar nyelvi jelentése értelmében a varázsoláshoz, a bűbájoláshoz, a vajákossághoz áll közel. Hát ez aztán a kor képmutatásának, prüdériájának végképp nem kellett.
   Domokos M.: Most képzeljük el – de nem érdemes elképzelni –, hogy, mondjuk az ötvenes években, nyomdafestéket kapható versek mellett képzeljük el Nadányinak ezeket a verseit.
   Albert Zs.: Ezért volt nagyszerű, amikor Nadányi verseit az ember kézbe vehette. Menjünk egy kicsit vissza az időben: tizenhat éves korában megnyert egy pályázatot az Idill című versével, de a háború alatt meg a háború után, amikor visszakerül Berettyóújfalura, egészen másféle verseket ír. Az ún. piripócsi verseket, amelyek lehetnének akár Tóth Árpád, akár Kosztolányi hasonló szatirikus versei. De ezt aztán elhagyta, ez nem az igazi Nadányi. Az igazi Nadányi ez után tér vissza.
   Domokos M.: Kicsit ellentmondanék, mert ahogy meg vannak formálva ezek verses karikatúrák, az a mód, az Nadányi teljesen.
   Mészöly D.: De nem csak az. Olyan finomságok vannak benne, amik hiányoznak a más szatirikus költők műveiből. Például van az a verse, a hajdúról, „Vöröszsinóros, régi szolga, ajtó előtt áll, ez a dolga.” Rátér arra, hogy az urak megkérdezik időnként, mikor szivarral akarják kínálni, hogy dohányos-e? Soha mást nem kérdeznek. Soha nem kérdezik például, hogy „mióta házasember, mióta olvas pápaszemmel, jól él-e, bánattalanul,” mindig csak ennyit, hogy dohányos-e, és ő azt mondja: igenis.
   Albert Zs.: Nadányiból ezt is ki lehetett volna emelni azokban az években.
   Lator L.: De visszamenőleg, azt nem...
   Domokos M.: Ennek a finomságnak a csúcspontja szerintem az a két sor: az a kizárólag Nadányi hangját, ujjlenyomatát viselő két sor, amiben mindezt elmondva azt írja, hogy: zsebreteszi a kapott szivart, „e célra egy külön rekesz szolgál a hajdúszív fölött”. Ez a „hajdúszív” – ebben minden benne van. Ez a reménytelen, kedélyesnek tetsző, mégis reménytelen, megválthatatlan szolgaság. Amit a zseb a hajdúszív felett már előre sugall, tehát olyan, szinte láthatatlan árnyalatokkal dolgozott, nem is érdemes tovább elemezni.
   Lator L.: Valamit, Zsuzsával vitatkozva, hadd tegyek még hozzá: nemcsak a piripócsi versek voltak – hogy mondjam – a társadalmi elkötelezettségű magyar költészethez hasonlóak, muszáj ezt mondanom. Egyébként köztudomású, hogy őhozzá Erdélyi József nagyon sokszor és szívesen betért.
   Domokos M.: Rajzolt is! Erdélyi karikatúrát rajzolt Nadányiról.
   Lator L.: És azonkívül pedig nem csak karikatúra-versei vannak. Ahogy ezt a hűdött vidéket, ezt az Istentől elrugaszkodott, porba fúlt Bakonszeget meg tudta írni, abban azért a magyar népsors is benne van, igaz, hogy ezt aztán később elhagyta, ezt a hangját. De azért ezt megírta. Hadd olvassam fel azt a kicsi részt, ahol a parasztsorsot a szegény nyöszörgő szalmás szekerek képében örökíti meg:

   Mennek szegények, mennek szakadatlan,
   tovább, tovább, dűlöngve, megrogyón,
   mennek magukban és mennek csapatban,
   le a lejtőn, fel a kapaszkodón,
   mennek, döcögnek, porfelhőbe fúlnak,
   dagadó sárban vonszolják maguk,
   hajnalban, este rózsaszínbe gyúlnak,
   fehér holdfényen nagy fehér batyuk,
   vetés közt úsznak, fordulnak, letérnek,
   alattuk nyög a föld, a híd ropog...

   Hát azért ez is egy Nadányi-hang, csak, igaz, Nadányi költészetének az a hangja, amire mindnyájan szívesen emlékszünk, az nem elsősorban ez, hanem a szerelmi költészete.
   Albert Zs.: Ezt akartam mondani.
   Mészöly D.: A szerelmes versekben is az a csodálatos, hogy ő elkezdi egy teljesen reális képpel, és csak a második strófában vesszük észre, mint mikor a repülőgép elrúgja magát a földtől, és emelkedik egyre följebb... Ilyen az Így volt című verse, amelyben megírja azt a csodálatos élményt, hogy a szerelem zuhanás, és az első strófa teljesen reális, figyeljétek, majd most fölolvasom a verset, az első strófa teljesen reális, és a másodikban már kiderül, hogy repülünk! Így kezdődik:

   Zuhantál és elkaptalak
   ruhád csücskénél és a vak
   mélységbe fejjel lefelé
   csüngtél és én tartottalak
   a rácsnak rogyva, görcsösen,
   öt ujjal, kínnal és dühvel.
   Egyetlen szörnyű akarat
   volt bennem: nem engedlek el!   

   És megvirradt, és este lett,
   és jöttek őszök, tavaszok,
   és még mindig tartottalak,
   és már harmadszor havazott,
   és még mindig tartottalak,
   és súgtam lázas szavakat,
   és az öt ujjam majd letört,
   és a ruhád szakadt, szakadt...   

   Hogy volt tovább, nem is tudom.
   Egyszer csak – elmúlt az egész.
   Kiszállt belőlem az a láz,
   az a vad, gyilkos rettegés.
   Itt állok az erkélyen és
   az élet zúg a körúton,
   és a felhőkbe nézek és
   nem is tudom... nem is tudom...

   Csodálatos vers. Egy szerelem története három strófában. De egy olyan szerelem története, amelyre egy drámaírónak legalább három felvonás kellene.
   Lator L.: Azt szeretném hozzáfűzni, hogy a rendezés sem utolsó. Ahogy ez a vers meg van rendezve, nemcsak az, ahogy elválik a földtől, hanem ahogy színpadra van téve.
   Domokos M.: Egyébként itt megint egy nagy tekintélyű íróra szeretnék ezzel kapcsolatban hivatkozni, Karinthy Frigyesre, aki szintén írt Nadányiról kritikát, és az egész kritika arról szól tulajdonképpen, és azt fejtegeti, hogy Nadányi látszólag a legegyszerűbb eszközökkel dolgozó, valódi szívköltő. S utána kifejti, hogy mit ért ezen. Annak az ellentétét, amit évekkel korábban Ady írt meg egy cikkben, hogy vannak daltalan szívek. És a daltalan szívek versei konganak. Tehát itt lüktet minden, akármiről ír, amire nincs tényleg jobb szó, csak ez, hogy szívköltő, tehát egy olyan emberi szív, amely át tudja érezni azt is, amit a magyar nép sorsával kapcsolatban László megidézett, csak nem tekinti költői programnak, hogy ő erről beszéljen, de a természettel is olyan szinte animális közvetlen viszonyba tudott kerülni ez a költőszív, ami szintén páratlan, csak annyira finom, hogy nem figyelünk rá igazán. Hát emlékezzetek például arra a versre, amit a harkályról ír, a fák tudós doktorára, aki kopogtatja a fáit, de hát itt már ő se tud segíteni. Itt az ősz. Hihetetlen finom. Tehát én még érzem az ihletének és a kellemének a gyökereiben Csokonait is. Nagyon közel áll ez a báj Csokonai költői szemléletéhez.
   Mészöly D.: Ezzel kapcsolatban Illés Endrének van egy észrevétele, ami azt hiszem, nagyon helyes, hogy Csokonainak van az a hallatlanul merész erotikus verse, a Feredés. És ennek a megfelelője Nadányinál az a csodálatos vers...
   Mind: Mariann a kádban.
   Mészöly D.: Hát a Mariann a kádban ez olyan vers, hogy ahányszor elolvassa valaki, újra megdobban a szíve és fölmegy a vérnyomása.
   Albert Zs.: Nem túl hosszú? Szerintem túl van írva.
   Lator L.: Én szerintem nem túl hosszú, ahhoz túl hosszú, hogy itt felolvassuk, de nincs túlírva, tudniillik, abban az a – ha mondhatom ilyen léhán – trükk: hogy Mariann a fürdőszobában van, és Nadányi nem látja. Csak hallja a neszeket, a zajokat. És ebből támad egy olyan intenzív, erotikus légköre a versnek, amit semmiféle szókimondással nem lehetne különbül megcsinálni.
   Mészöly D.: „Csapokon csavarint”, „Lepedő lobbanás” – ilyen neszek.
   Domokos M.: Lélektani igazság, hogy az elképzelt erotika mámorítóbb, mint a meztelen valóság. Ez megint az, amiről korábban a giccsel kapcsolatban beszéltünk. Hogy meg tudja csinálni. Egyébként úgy érzem, Illés Nadányiról írott kritikájában egy kicsit igaztalan volt, mert valami olyan kifejezést használ, hogy a „szerelem kártyalapjára tette föl Nadányi a költészetét.” Ez igaz is, de ugyanakkor itt mélyebb dolgokról van szó, mert nála ez nem kártyalap volt, hanem sors. Ami kitöltötte, és nemcsak erotikus örömökkel Nadányinak az életét, hanem bánattal, fájdalommal, szenvedéssel is.
   Mészöly D.: Hogyne, hát Nem szeretsz a címe a leghíresebb kötetének.
   Domokos M.: És Vas Pista, idősebb barátunk vette ezt észre, amikor azt írta, hogy mindig együtt van az ő hangjának a könnyedségével és könnyedségében a harmatos érzékiség – őt idézem – a tündéri mélabúval. Tehát egy állandó veszteségérzéssel is. Tehát itt nem egy diadalmas Don Juan kukorékol ezekben a versekben, hanem a szerelemnek minden motívuma, szenvedése, mélabúja, vágyakozása. Kielégíthetetlensége és hiábavalósága. Tehát minden együtt van.
   Mészöly D.: Amit mondtál, azt egy verssel lehetne illusztrálni. Van neki egy verse, amelyben nem magyarázza, hogy miről van szó, hogy a „megöltél” azt jelenti, hogy szakítottál velem. Nyilván egy nőhöz beszél – így kezdődik a vers:

   Ha valakit megöltél,
   ne állj meg teste mellett.
   Öltél, mert ölni kellett,
   de most már hagyd magára,
   legyél jó gyilkosa.

   Fantasztikus, hátborzongató. S így folytatja:

   Ha valakit megöltél,
   minek azt meg is csalni?
   Megölted, hagyd meghalni.
   Ha már melle tövébe
   döfted a kést tövig.    

   Ha valakit megöltél,
   keze után ne nyúlkálj,
   lelket belé ne fújkálj.
   Orvosa már te úgyse
   leszel, csak gyilkosa.    

   Ha valakit megöltél,
   ne ültesd asztalodhoz,
   nem illik az halotthoz.
   Azzal, akit megöltél,
   karonfogva ne járj.    

   Ha valakit megöltél,
   add át hamar a földnek
   és menj! Csak egyszer öld meg!
   Talán boldog lehet még
   egy másik csillagon.

   Domokos M.: Ha megengeded, fölolvasok én is egy verset annak érzékeltetésére – nem az egészet –, hogy milyen rétegezettsége van ennek a bizonyos mélabúnak Nadányi költészetében. – Te már seholse vagy – ez a vers címe. Így kezdődik:

   A kezedet már nem adod,
   a szádat nem adod
   és a ruhámon nem hagyod
   az édes illatod.    

   Álmomban is, jaj, mindig oly
   hideg vagy, csupa fagy...

   Tehát nemcsak arról van szó, hogy egy nő, akit szeretett, aki után vágyakozott, valami okból eltűnt az életéből, hanem az álmaiból is eltűnt, olyan dolgok fejeződnek ki, amikről tulajdonképpen egy novellát lehetne írni.
   Dalos L.: Egy-két ismeretlen adatot is pihentetőül hadd mondjak a sok szép lírai sor és versszak után. Nadányinak, azt hiszem, 1934-ben megjelent egy kis prózakötete, egy emlékezéskötete, amelyben Szép Ernőről is ír, Szomory Dezsőről, teljesen ismeretlen valami, utána kellene nézni. Ismeretlen adat az is, hogy 1930-ban, az akkori Magyar Színház bemutatta, ugyancsak Zilahy segítségével, közbenjárásával, az Ajtó című vígjátékát, amiről senki nem tud. Ennek is jó lenne utánanézni. Hátha ma is játszható darab, milyen érdekes lenne, hogy egy költőnek a darabját fölújítják. És a kis prózáiból most, 1994-ben megjelent egy kis kötet, Hajnali találkozás címmel, ebben tárcái vannak,
   Domokos M.: Urbán László szedte össze.
   Dalos L.: Igen, különböző napilapokból, hetilapokból, ezek a kornak a tárcanovella színvonalán vannak, nem alantasabbak, nem rosszabbak, mint amilyeneket akkor írtak jó írók, ez is teljesen ismeretlen valami. Az ördöngős kocsi című kis tárcájában van pl.: „Ugrált a kocsi a rögökön, majd szétesett a kottyanókon”. „Kottyanók” – ez olyan jó. Másutt pedig azt írja: „olyan kis pehelykönnyű rántotta-színű kiscsirke”. Aranyos. Aztán ahogy keresi valaki „az aprókulcsokat.” Mert nagyon sok kulcs van Irma néninél. Szóval, ezek nagyon kellemes olvasmányok, remélem, hogy ez folytatódik.
   Domokos M.: Egyébként ez a darab, amit említettél, erről maga Nadányi nyilatkozott mélabúsan, hogy bukás volt, összesen kilencszer játszották, noha parádés szereposztást kapott, és azzal dorongolták le, hogy hát ez nem dráma, nem színdarab, hanem líra.
   Lator L.: Ne haragudjatok, hogy visszakanyarodom: Matyi elkezdte idézni a Te már seholse vagy kezdetű verset, hadd tegyem én hozzá a végét, mert a végén egy nagyon jellegzetes Nadányi-hang szólal meg. Vas Istvánnak az egyik kedvenc verse volt, Vas nagyon szeretett volna chansonokat írni. És ezért, hogy úgy mondjam, irigyelte Nadányit. Ez a vers azzal fejeződik be, hogy:

   Valahol együtt járhatunk,
   talán egy régi nyár
   kanyargó, kedves útjain,
   a régi, régi pár.

   És itt hirtelen eltolja a képet, kívül reked rajta, nem tud többet hozzáférni:

   A hídon túl kis gyalogút,
   kökénybokrok szegik,
   ott mennek ők! Hogy szeretik
   egymást! Be jó nekik!

   Vagyis az ők, az Nadányi és a szerelme. Egyszer csak kívül van az egészen, és ez kelti a furcsa, mondhatni egzisztenciális szorongást, a magány, a végső magány érzését, amely nem egyszerűen szerelmi magány, hanem az ember, a teremtett lény árvasága, amikor magára marad, és egy pillanat alatt átérzi, hogy ott áll egyedül, a semmiben. A Körmenet nőalakjai (ez lett a címe az összegyűjtött, vagy ha tetszik, válogatott verseinek) mennek körbe-körbe, és nem tud velük szót érteni. Nincs többet kapcsolat köztük. Így végződik:

   Mennek, mennek, meg újra jönnek
   és vége-hossza nincsen ennek,
   domb körül járnak fejlehajtva,
   egy szál jegenye reszket rajta.

   Csodálatos ez az egy szál jegenye! Tökéletesen kifejezi a magára maradt ember remegő magányát.
   Albert Zs.: Mint egy Fellini-film.
   Domokos M.: Egyébként ez nemcsak filozofikus értelemben átélt magány volt nála, hanem a természetszerető, a természetben magát otthon érző embernek a – mondjam így? – természetes magánya, csak itt valamilyen tragikus, sötét hanggal, színnel itatódik át ez a magányérzés. Egyébként maga Nadányi Zoltán helyezte ezt a Körmenet című verset az Aranypiros pillangó végére, ezt nagyon fontosnak, mintegy summázatnak érezhette, és ezért lett aztán a húsz évvel később kiadott Körmenet című kötetnek ugyanez a címadó verse.
   Albert Zs.: Hadd mondjak néhány objektív adatot: 1892-ben, a Bihar megyei Feketegyörökön született, elég szegények voltak ezek a földbirtokosok többnyire, mert el voltak adósodva, ezért nem mehetett bölcsésznek, jogakadémiát kellett végeznie, hogy majdan ő is el tudjon helyezkedni a vármegyénél. Aztán ebből se lett semmi, s amikor Budapestre került, meséli a lánya, Gertrúd, hogy kétszobás lakásban voltak öten, Hubay Miklós mondta nekem azt a történetet, hogy volt egy nagy kredencük, az alsó része akkora volt, hogy bele tudott tenni egy matracot meg egy villanykörtét. Oda vonult vissza, ha egyedül akart maradni.
   Mészöly D.: Ez volt az „alkotóháza”.
   Domokos M.: Egyébként ez a konfliktus családi konfliktus is volt, mert őneki a legelső verseskönyve tizenhat éves korában – rimbaud-i életidőben – jelent meg, és ő úgy gondolta, hogy bölcsész lesz, és a költészetnek szenteli az életét, az apja azonban erről hallani se akart. És ez a családi konfliktus az egyik versében meg is fogalmazódik. A versnek Az apám a címe, és a következő sorokban jelenik meg ez, amiről én beszélek: – apám mondja nyilván:

   „Ne fussak bohóan hiú
   Csalóka ábrándok után.   

   Versírásból megélni nem lehet.
   Legyek csak gazda. Fogjak ekeszarvat...    

   Kövessem őt, mondjak búcsút a dalnak.
   Dobjam sutba a költészetet.

   (Ezt a verset Bakó Endre idézi a Nadányi Emlékkönyv bevezetőjében. Nadányi nem vette föl a Körmenetbe. )
   Hát szerencsére ez nem történt meg, de a család nem nagyon rokonszenvezett azokkal a vágyakkal és eszmékkel, amelyek Nadányit...
   Mészöly D.: Ezért lett belőle vidéki költő. Berettyóújfalura került levéltárba, betették a rokonok, hogy legyen neki valami fix fizetése.
   Albert Zs.: Ahol egyébként nem is volt levéltár, mert a levéltár Nagyváradon maradt.
   Lator L.: Bihar megyei levéltáros volt, nem berettyóújfalusi, vagyis csakugyan levéltáros volt, sőt, ha már ez szóba került, akkor hadd mondjam el, hogy, gondolom, mindnyájatok közül én ismertem meg leghamarabb Nadányi Zoltánt. Mikor Erdélyt visszacsatolták, nagyváradi levéltáros lett, az volt az igazi levéltár. Egyszer átjött apámhoz – mi Ugocsa megyében laktunk akkor –, hogy régi írásokat, leveleket keressen a levéltárnak. Akkor láttam Nadányit először. Talán pepita zakóban volt, legendás volt, hogy mindig pepita zakót hord csokornyakkendővel. Ez a pepita zakó és a csokornyakkendő 1949-ben önmagában is elég lett volna, hogy visszatérjek Matyi érveléséhez, hogy soha többet ne közöljék a verseit. Látogatásakor ott hagyta apámnak éppen megjelent Bocsáss meg című kötetét. Hadd tegyem hozzá, hogy mikor elkezdtem olvasni – hallatlan csalódás ért. Úgy éreztem, ez olcsó, vacak. Én már akkor Vajthó László antológiájából nagyjából tudtam, milyen a modern magyar költészet. Nadányi nem illett a képbe. Sok időnek kellett eltelnie, mire rájöttem, miért igazi költészet az övé. Ekkor ismerkedtem meg vele. De volt egy második ismerkedésünk is, ezt is el kell mondanom, mert nagyon jellemző Nadányi kedves eleganciájára. Ott ültem, mint ahogy Matyi mesélte, feljövén Körmendről, ahol tanítottam, a Kormos kiadói szobájában, és egyszer csak bejött Nadányi. Kormos valami fordításról készült vele tárgyalni, de közben felhívta Kovács Miklós, a kiadó igazgatója. Abban az időben az volt a szokás, hogy Marconnay Tiborral ugratták egymást az írók, Kovács Miklós is menekült szegény Marconnay elől. „Kérlek Miklós, hazudta a telefonba Kormos, itt ül nálam Marconnay Tibor.” Erre Nadányi felállt, odajött hozzám – csokornyakkendőben természetesen –, és hihetetlen kedvesen kezet nyújtott: Marconnay Tibor! – emlékszel, kilencszázhuszonnyolcban együtt jelentünk meg a Protestáns Szemlében. Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek. Én meg roppant zavarban dadogtam: nem Marconnay Tibor vagyok, hanem Lator László. És erre jött az, amiért elmondtam a történetet, az a nadányis elegancia és a kedvesség: „Nem baj, annak is nagyon örülök” – mondta.
   Domokos M.: Egyébként, ha már minden műfajt megemlítettünk, amiben Nadányi dolgozott, ne maradjon említés nélkül, hogy ő szerkesztette Bihar vármegye monográfiáját, ha nem tudnátok. És ebben nagyon sok érdekes írás található, például Szűcs Sándor néprajzosnak alapvető tanulmánya a Sárrétről.
   Mészöly D.: A Régi Sárrét világa. Az gyönyörű könyv!
   Dalos L.: 1955. február másodikán halt meg, akkor is itt voltam még az irodalmi osztályon, és akkori osztályvezetőm, Somlyó György fölhívta Füst Milánt, aki nagyon szerette Nadányi Zoltánt, sőt, úgy tudom, hogy Nadányi Gertrúdot adoptálta, játékosan örökbe fogadta, nem tudom, szóval mindig úgy emlegette. Milán bácsitól telefonált Erzsébet asszony, hogy elkészült a nekrológ, engem küldtek érte. A Párizsi utcában lakott akkor Milán bácsi, fölmentem hozzá, mert én annak idején az egyetemen jártam az óráira, és indexemben most is ott van az aláírása, úgyhogy professzor úrnak köszöntöttem, és azt mondja nekem: kész van a nekrológ Nadányi Zoltánról, csak még akarok írni a végére három vagy négy sort. Addig te ülj le fiam, és olvasd el a Csillag legújabb számát, amelyben a legjobb írásom van, amelyet Gelléri Andor Endréről írtam. És én kénytelen voltam elkezdeni olvasni, ami rettenetesen zavart, hogy a nagy költő jelenlétében azt olvasom, amit ő írt. Ő közben írta a hiányzó három sort, amelyet cugolni akart a Nadányi-nekrológhoz. Közben odaszól nekem, azt mondja: No, hogy tetszik? – mondom: nagyszerű, professzor úr kérem. Azt mondja: de mégis, mondj valamit – mondom: az, például nagyon tetszik nekem, hogy...hogy ...Gelléri Andor Endre egy helyen azt írja a küszöbről, hogy „kuglóf színű”. Azt mondja: – Maga nem tud olvasni. Nem ez a fontos benne. – Aztán folytatta az írást. – Mondtam, hogy jaj, nem tudok más jelenlétében... lényeg az, hogy elkészült a kiegészítéssel, azt mondja – hol tegezett, hol magázott: tud maga gépelni? – mondom: tudok. Azt mondja: akkor üljön oda az asztalhoz, jobboldalt van kettévágott fehér papír. Ötöt vegyen a kezébe. Megtörtént? – Megtörtént, tanár úr kérem. – Azt mondja: bal oldalt nyissa ki a második fiókot, abban talál indigót. Vegyen ki négyet. De vigyázzon, nehogy fordítva tegye a papírok közé. Megvan? – Megvan. – Fűzze be édes fiam. Figyelmeztetem, hogy az írógépen van hosszú í, hosszú ű. Kérem, hogy ezeket használja. Utána lediktálta a kiegészítést, tehát elmondhatom, hogy az ő nekrológja utolsó sorai írógépelője is vagyok, ezek a sorok így hangzottak, Nadányiról szólva: „Úgy ringat bűvölőn és annyi báj van benne. Egyszóval édes költő volt, szegény Nadányi Zoltán, édes költő, bizony az. Ezt egész szívemmel állítom. S hogy nagyobb figyelmet érdemelne, mint amennyiben élete folyamán része volt”.

    * Dalos László, Domokos Mátyás, Lator László és Mészöly Dezső emlékezései