Ménesi Gábor
A tisztaság művészete
Feljegyzések Görömbei András
Nagy Gáspár-monográfiájának margójára
A 2004-es könyvhét alkalmából, csaknem egy
időben, két olyan kiadvány is napvilágot látott, amely a Nagy Gáspár-életmű
olvasása, értelmezése szempontjából rendkívül fontos. Az egyik a régóta várt,
több mint harminc év esszétermését egybefoglaló, a verseskönyvekhez szervesen
kapcsolódó, azokkal dialogizáló kötete, a Szavak a rengetegből, míg a másik
Görömbei András hiánypótló monográfiája1. Ez utóbbi a Kalligram Kiadó tíz
évvel ezelőtt indult jelentős vállalkozása, a Tegnap és ma című, egy-egy
meghatározó kortárs író, költő pályaképét megrajzoló kiadványokat közreadó
sorozat huszonhetedik darabjaként jelent meg. A sort a sorozatszerkesztő,
Szegedy-Maszák Mihály Ottlik-monográfiája nyitotta, majd a későbbiekben
rendszeresen, szabályos időközönként vehettük kezünkbe a további köteteket.
Ugyanakkor a közel harminc könyv megjelenése után némi keserűséggel és
hiányérzettel állapíthatjuk meg, hogy máig nem került sor (csak a ma élő
alkotókat sorolva, a teljesség igénye nélkül) Somlyó György, Szabó Magda, Lator
László, Tandori Dezső, Juhász Ferenc, Ágh István, Jókai Anna, Bertók László,
Konrád György, Sándor Iván, Tar Sándor, Marno János, Zalán Tibor, Kovács András
Ferenc pályájának monografikus igényű felmérésére. (A legújabb kötetből viszont
örömmel értesülhetünk arról, hogy megjelenés előtt áll Parti Nagy Lajos, Márton
László, Szilágyi István és Karátson Endre monográfiája.)
„Az irodalom önkifejezés, az egyéné és a közösségé. Nem
beszélhet másról az ember, mint ami izgatja, töprengésre, virrasztásra
kényszeríti. S boldog közösség nélkül aligha képzelhető el érzékeny
lelkiismeretű boldog etikus ember. Nem szorul mentegetésre az az irodalom, amelyik
belső kényszerből és természetes módon vállalja a nemzeti önismeret, s ezen
keresztül a nemzeti közösség megtartó képviseletét, ügyeinek erkölcsi
megítélését. A szép és megtartó eszmék önmagukban nem pótolhatják az
esztétikai értéket, az esztétikai értéknek viszont szerves és elidegeníthetetlen
része a morális és gondolati erő, s az életérdekű, az egyén és közösség
sorsát felelősen elemző eszme”2 – olvashatjuk Görömbei András „Ki viszi
át?” (1986) című tanulmánykötetének ajánlásában. Ezek az
irodalomtudósi hitvallásként is értelmezhető mondatok pontosan írják körül a
szerző vizsgálódó, értelmező, rendszerező alapállását. Ennek jegyében
vizsgálja köteteiben, irodalmi folyóiratokban megjelenő tanulmányaiban és
kritikáiban a határon túli magyar irodalmak alakulástörténetét, meghatározó
alkotóinak életművét, a népi írók tevékenységét. Írásaiban rendszeresen
foglalkozik a nyugati emigrációval, a Kilencek és a Hetek körének művészetével
(elsősorban Utassy József, Ratkó József, Ágh István és Buda Ferenc
költészetével), mások mellett Ady Endre, Illyés Gyula, Németh László műveinek
értelmezésével. Görömbei emellett gyakorlott és következetes monográfus.
Elkészítette Nagy László, Sinka István, Sütő András oeuvre-jének átfogó,
összegző bemutatását és elemzését, 2003-ban pedig napvilágot látott (ugyancsak a
Kalligram sorozatában) Csoóri-monográfiája.
„Ma sok kánon van, de ezek érvénye részleges, többnyire nem is
érintkeznek egymással. A kánonalkotók nem fogadják el, sokszor nem is ismerik egymás
kánonképző szempontjait. Így történhet meg az, hogy az egyik kánonban például
Kányádi Sándornak a neve sem szerepel, a másikban pedig az első vagy legalábbis az
első helyek egyike illeti meg őt a mai magyar költészetben”3 – írja Görömbei
Pécsi Györgyi Kányádi-monográfiája kapcsán. Az idézett megállapítás éppúgy
érvényes Nagy Gáspár művészetére is. Költészetét az egyik kánon, a Papp Endre
által „nemzeti paradigma”-ként említett irodalmi közösség4 képviselői a
legjelentősebb művek között tartják számon, míg a másik irányzat teoretikusai
szinte a nevét sem említik meg az elmúlt három évtized lírájáról szólva.
Ugyanakkor többen kétségbe vonják versei esztétikai értékét, noha nem vitatják
Nagy Gáspár bátor és következetes erkölcsi-politikai helytállását.
„Vélekedhetünk bárhogy az effajta poétikáról – szögezi le ezzel kapcsolatban
Pécsi Györgyi –, ma már bizonyos, hogy verseivel, illetve e versek
nyilvánosságával tabut tört meg, és a politikai, közéleti kimondhatóság határait
is radikálisan tágította –, ugyanis többé nem lehetett úgy beszélni és
hallgatni, mint előtte.”5
Kötete élére egy bevezető tanulmányt helyezett Görömbei (A
magyar líra az ezredfordulón), amelyben vázlatosan feltérképezi az ezredvégi
költészet legfontosabb irányzatait, folyamatait, poétikáit, alkotóit, hogy aztán
ennek kontextusában elhelyeződjön a Nagy Gáspár-életmű. A szerző négyféle, az
ötvenes-hatvanas években kialakuló költői beszédmódot különít el: a
„szemléletes-vallomásos tárgyias”, az „elvont tárgyias”, a
„látomásos-metaforikus” és az „alakváltoztató vagy próteuszi”. Görömbei
számot vet az ezek nyomában kibontakozó lírai fejleményekkel, így a hetvenes évek
„paradigmaváltás”-ával, „nyelvi fordulat”-ával, a posztmodern
kialakulásával, azokkal a poétikai eljárásokkal, amelyek „sorra megkérdőjelezik,
elbizonytalanítják, ironizálják, depoetizálják az addigi költői beszédmódot”.
(9.) A monográfus hangsúlyozza, hogy a „líratörténeti fordulat” alkotói által
képviselt „új vagy kreatívan felújított beszédmód hatása szinte az egész
ezredvégi magyar költészeten megfigyelhető. Ha másképpen nem, akkor az ellentétes
költői magatartás kialakítása, a vele való folyamatos vita, párbeszéd révén.”
(10.) Ugyanakkor számba kell venni „az új poétika túlhajtásaiból származó
negatív következményeket”: „Mindenekelőtt azt, hogy a szerepnélküliség
abszolutizálása, a jelentésképzés szélsőséges elbizonytalanítása, a költői én
teljes trónfosztása, a nyelvroncsolás és nyelvjáték túlhajtása, a
valóságvonatkozások ünnepelt kiiktatása leszállította a költészet értelmét a
társadalom tudatában” (13.) – folytatja gondolatmenetét Görömbei. Ezért mutatja
fel és állítja példaként az olvasó elé azt a költészetet, amelynek alapgesztusa
az „átalakító, megújító továbbvivés” (16.), vagyis hagyomány és újítás
termékeny ötvözése, „egyensúlytartó szintézise”. Ilyen poétika – többek
között – a Kányádi Sándoré, Csoóri Sándoré, Tőzsér Árpádé, Ágh Istváné,
Utassy Józsefé és másoké. És ilyen Nagy Gáspáré, akinek életműve sokféle
„klasszikus költészeti hagyományt és kortárs-ösztönzést fogad be és formál a
sajátjává”. (18.)
A monográfia felépítését a vizsgált költészet fejlődéselve, az
életmű jól elkülöníthető három korszaka, az egyes csomópontok, hangváltások
bemutatása, Nagy Gáspár lírájának kötetről kötetre nyomon követhető
gazdagodása határozza meg. A szerző a korai versek és az első kötet (Koronatűz, 1975)
anyaga mellett a Halántékdob (1978) című verseskönyv szövegeit is a
pályakezdés időszakához sorolja. Mint ismeretes, Nagy Gáspár „átrajzolta
pályakezdését” azzal, hogy az 1968 és 1972 között keletkezett, ám a Koronatűzből
és későbbi köteteiből is kimaradt korai verseit, az ún. „prae-korszak”
termését a Szabadrabok (1999) című hatalmas, az addigi életmű szintézisét
adó válogatott kötet élére helyezte Tejfogak címmel. Éppen ezért fontos
része Görömbei könyvének az a fejezet, amelyben a Tejfogak-ciklus darabjait
tárgyalja, akarva-akaratlanul is a későbbi szövegek felől olvasva azokat. A szerző
véleménye szerint az első évek költeményei „karakteres, érett” alkotások,
ugyanis a bennük megnyilatkozó „költői személyiség etikai tartása már
előkészíti a későbbi Nagy Gáspár »egyenes testtartását«, erkölcsi
igényességét, magatartásbeli keménységét”. (38.) A költő már korai ars
poetica-szerű verseiben, majd a Koronatűz és a Halántékdob műveiben a
„kemény és dacos szembeszegülésben, igazságvédő-igazságtevő helytállásban
ismeri fel küldetését”, s már ekkor jellemző versvilágára „az a küzdelmes
líraiság is, melynek drámai feszültsége az egyéniség tiszta etikumának és az
elrontott világ tényeinek ütközéséből származik”. (56.) „Az bérelt föl a
pörlekedésre, / aki befogta a számat!” – fogalmazza meg az induló lírikus a
„prae-korszak” egyik versszövegében közéleti lírájának alapelveit.
Nagy Gáspár költészetét tehát kezdettől fogva a közösségi
gondok vállalása, az illúziók nélküli, kilátástalan küzdelem, a rejtett,
kimondhatatlan igazságok kimondásának igénye szervezte. Ez erősödött föl a költő
második pályaszakaszában, a nyolcvanas években, amikor beszédmódja a nyíltabb,
közvetlenebb kimondás felé tolódott el, és „élükre állított versekkel,
kibiztosított beszéddel végezte földi pöreit”. (81.) Ekkor jelent meg a Földi
pörök (1982) és a Kibiztosított beszéd (1987) című verseskönyve, amely
„a szerves folytatás mellett új hangot, nyersebb, összetettebb látásmódot hozott
költészetébe”. (82.) Említett köteteiben bátrabban nyúl a modern költői
eszközökhöz, verseiben hangsúlyosabbá válik az irónia, a nyelvi játék, a
parafrázis, az intertextuális szövegformálás, a posztmodern nyelvhasználat, a
tipográfiai játék szerepe. Görömbei könyvének egyik meghatározó szólama éppen
az, hogyan tartható egyensúlyban a közvetlen politizálás, a nyílt szókimondás és
a modern költészet teljes arzenáljának kiaknázása. Precíz folyamatrajzában
vázolja fel a vizsgált költészet organikusságát, amely különböző, gyakran
egymással ellentétes irányzatokat, poétikákat is képes magába olvasztani. Nagy
Gáspár több verséből kirajzolódik, hogy a költő a „funkcionális modernség”
híve, s ezért kiábrándultan beszél „az újabb magyar költészetnek arról a
számára is felkínálkozó módjáról, amelyik a közösségi sorskérdések, a
személyiség titkai helyett az »egynapos csodát«, a trükkök fénylő görögtüzét
választja”. (88.)
Nagy Gáspár bátor szellemi-erkölcsi-politikai magatartása,
közéleti felelősségvállalása a köztudatba leginkább az Öröknyár: elmúltam 9
éves (1984) és A Fiú naplójából (1986) című „rendszerváltó
vers”-ek révén épült be. Ennek következtében a két versszöveg vizsgálata
Görömbei monográfiájában is központi szerepet kap. Két ötvenhatos költeményében
Nagy Gáspár a kimondás, a valóság hiteles feltárásának azon fokára jut el,
amellyel a vers „teherbíró képességének” határait tapogatja. Ezért jut több
kritikus arra a konzekvenciára, hogy „ezek a szövegek a szó- és tipográfiai
játékok ellenére is csupán igazságértékkel bírnak, esztétikai értékkel nem”.6
„Az Öröknyár: elmúltam 9 éves című vers értékes művészi
alkotás. A maga világát összetett vonatkozásokkal nyitja ki, s hibátlanul
érvényesíti ennek a világnak a törvényeit” (115.) – állítja határozottan
Görömbei, szembefordulva Gál és mások állításával. Ezzel elérkeztünk a szerző
egyik legfontosabb, a monográfia egészén végighúzódó kérdésfeltevéséhez.
Görömbei ugyanis az esztétikai érték és a morális, gondolati erő szintéziseként,
szerves egybekapcsolódásaként mutatja be a vizsgált életművet. „A Nagy Gáspár-i
vers esztétikai alkatát a valóságmegnevező és a morális értékek egységének
formateremtő ereje minősíti” (211.) – olvashatjuk a kötetben.
Az 1989-es esztendő történelmi fordulata Nagy Gáspár pályáján is
újabb hangváltást jelez. Az életmű első nagy összegzéseként ekkor jelenik meg a
költő Múlik a jövőnk című gyűjteményes kötete, amelyben már a két –
korábban kicenzúrázott – „rendszerváltó vers” is helyet kap. Nagy Gáspár
boldog, eufórikus hangulatban üdvözli a kommunista rendszer összeomlását és a
demokrácia, a többpártrendszer kiépülését. „Most kéne születni! Korán
szültél, halott Édesanyám” – írja az említett verseskönyv fülszövegében.
Ugyanakkor már ekkor figyelmeztet arra, hogy a múlt bevallása, „a történelem
tisztázása nélkül nem lehet új korszakot teremteni”. (125.) („Nagyon kellemetlen
/ bizonyos dolgokról beszélni / viszont legalább ilyen kellemetlen / bizonyos
dolgokról hallgatni” – idézhetjük egyik szövegének sorait.) A költőnek új
kihívásokkal kell szembenéznie, s keserűen konstatálnia „a szabadság
megcsúfolását, a valóságos rendszerváltás elmaradását”. (169.) Verses
látleleteiben pontos képet ad az erkölcsök érdek miatti erodálódásáról, az
értékek devalválódásáról, az egykor vállvetve küzdő barátok ellenséggé
válásáról („Mint a békebeli / kannibálok / egymást zabálják / föl a barátok /
mintha nem volna / már ki ellen / hurrá hajrá most / egymás ellen!” – fogalmaz Békebeli
kannibálok című versében), az elvadult politikai csatározásokról. A keserűség
és a csalódás az oka annak, hogy Nagy Gáspár költészete a kilencvenes években
„az erőteljes, egyértelmű kimondás helyett a csönd falai közé húzódik
vissza”7, felerősödik verseiben a „transzcendens érzékenység”, s a társadalmi
problematikát centrumba helyező versszövegek mellett kialakul Nagy Gáspár
poétikájának másik meghatározó motívumköre, amely a személyiség létfilozófiai,
erkölcsfilozófiai számvetését, az emberi lét végső nagy kérdéseiről való
töprengéseit állítja előtérbe. Nagyon szépen fogalmaz a hangváltás kapcsán a
költő egyik értő kritikusa, Jánosi Zoltán: „Ha a változó időkhöz idomított
emberi metamorfózisok, alig titkolt állati éhségek látványa korábban morálisan
háborította fel (…), az új helyzet már lélektanilag is megviseli. Maga is pontosan
érzi, »vers-sirályait« a közvetlen, amorf napi politikai alakulások, kulturális
fejlemények közelében ugyanaz a veszély fenyegeti, mint Baudelaire hajófedélzetre
zuhant albatroszát.”8 Ezen ellentmondásos élményekből táplálkozik tehát Nagy
Gáspár költészete a kilencvenes és a kétezres években. A rendszerváltozás után
született négy verseskötet – állapítja meg Görömbei András – „éppoly pontos
és ítéletes létdokumentációja a magyar történelem újabb korszakának, mint a
korábbi kötetei voltak a diktatúra évtizedeinek.” (153.) A Mosolyelágazás
(1993), a Fölös ébrenlétem (1994), a Tudom, nagy nyári délután lesz
(1998) című könyvek „egyértelmű bizonyítékai annak, hogy művészetének rangját
nemcsak a diktatúrával szemben álló erkölcsi magatartása teremtette meg, hanem
művészi látásmódjának és kifejezésmódjának esztétikai értéke és
összetéveszthetetlenül egyéni karaktere biztosítja azt”. (153.) S ebbe a sorba
tartozik az Ezredváltó, sűrű évek (2003) költői számvetése, lírai
naplója, amelyben Nagy Gáspár az ezredforduló kilátópontjából szemléli ezeréves
magyar történelmünket.
Görömbei András külön fejezetekben foglalkozik Nagy Gáspár
prózájával, Zónaidő (1995) című tematikus opusával, valamint
esszémunkálkodásával. Az Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában (1995) című
prózakötet darabjait – gazdagon felvértezve a posztmodern próza eszközeivel –
történelem és szerelem kettőssége szövi át. Centrumába 1968 élménye kerül, a
csehszlovákiai bevonulás időszaka, amely Nagy Gáspár és nemzedéke számára 1956
eseményeit világítja meg, felébreszti bennük a múlttal való szembenézés igényét
és kötelességét: „Aztán 1968-ban, Szent István király napjának éjszakáján
tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat.
Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben. Az emlékezés jogát és
felelősségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk” – olvashatjuk a Múlik
a jövőnk fülszövegében. Nagy Gáspár Zónaidő című „közép-európai
napló”-jában versben, esszében és interjúban tekint határainkon túlra,
megvilágítva a sajátos közép-európai lét tragédiáját. A monográfus
megállapítja, Nagy Gáspár nemcsak költészetében, hanem prózájában, esszéiben
és interjúiban is az emberi helytállás, az etikus cselekvés példáit állítja
középpontba.
A személyes sors és a költői tevékenység elválaszthatatlanul
kapcsolódik össze Nagy Gáspár életművében. Ezt tükrözi Görömbei monográfiája
is. A szerző ugyanakkor csak azt mutatja meg a személyes élet történéseiből, ami
feltétlenül szükséges a műértelmezéshez. A Gyökerek és mesterek című
fejezetben viszont részletesen tárja fel azokat a hatásokat (szülőföld, családi
hagyományok, pannonhalmi neveltetés, szombathelyi időszak, 1968 élménye, találkozás
a Kilencek alkotóival és a sepsiszentgyörgyi Kapuállító című antológia
költőivel, máig vállalt mesterei, Nagy László, Kormos István, Jékely Zoltán és
Pilinszky János költészete és emberi tartása), amelyek erőteljesen meghatározzák
Nagy Gáspár költői alkatát és beszédmódját. A kötetet – a sorozat korábbi
darabjaihoz hasonlóan – rövid életrajzi áttekintés, válogatott bibliográfia,
valamint a fényképek sora zárja. A fotók a költő életének dokumentumaiként
aktívan bekapcsolódnak a monográfia olvasásába és a Nagy Gáspár-oeuvre
értelmezésébe.
Görömbei részletes műinterpretációk segítségével, világosan,
áttekinthetően fejti fel a vizsgált költészet megújuló folyamatosságát.
Kérdésfeltevés és konklúzió egysége, az életmű pontos és sokoldalú
megvilágítása, következetes vizsgálata jellemzi a monográfiát. A szerző
bőségesen támaszkodik a költő műveit kiválóan ismerő recenzensek (Jánosi
Zoltán, Márkus Béla, Monostori Imre, Olasz Sándor, Pécsi Györgyi, Szakolczay Lajos,
Vasy Géza és mások), valamint saját korábbi tanulmányaira és kritikáira, ám
ezeket az eredményeket összegezve és rendszerezve egy új, egyéni értelmezés- és
olvasásmódot konstruál. Hiányolom ugyanakkor a kötetből a Nagy Gáspár-recepció
történetének rövid, áttekintő felvázolását.
A monográfia első borítóján, mintegy az egész kötet mottójaként
a következő mondat olvasható: „Személyisége, művészete tisztaságot sugároz és
követel.” Valóban, Nagy Gáspárra leginkább a tisztaság, hitelesség,
felelősségvállalás és következetesség jellemző. A költő Csoóri Sándorról, de
saját költői alkatára is érvényesen írja egyik esszéjében: „Versben, esszében
és filmben ott a berzsenyis kőropogtatás. És ami a legfontosabb: a személyesség
tettekben is megmutatkozó hitele.”9
Jegyzetek
1 Görömbei András: Nagy Gáspár. Pozsony, 2004,
Kalligram Kiadó (A könyvből vett idézetek lelőhelyét a továbbiakban a főszövegben
adom meg.)
2 Görömbei András: „Ki viszi át…?” Budapest, 1986,
Szépirodalmi Kiadó (fülszöveg)
3 Görömbei András: Az önazonosság pecsétje. Pécsi
Györgyi: Kányádi Sándor. Hitel, 2003. 8. 125. o.
4 Papp Endre: Identitáskeresés irodalomértésünkben.
Hitel, 2003. 11. 122–131. o.
5 Pécsi Györgyi: Nagy Gáspár: Ezredváltó, sűrű évek.
Új Forrás, 2004. 4. 24. o.
6 Gál Ferenc: Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk. Kortárs,
1990. 7. 166. o. (A recenzióból Görömbei András idéz.)
7 Pécsi Györgyi: Mosolyelágazás – a hallgatás könyve.
In P. Gy.: Olvasópróbák. Miskolc, 1994, Felsőmagyarország Kiadó. 192. o.
8 Jánosi Zoltán: „Ítéletidőben, puszta-országban”.
Vázlat Nagy Gáspár közéleti lírájáról. Kortárs, 2000. 3. 108. o.
9 Nagy Gáspár: Hát vannak költők? Csoóri Sándor 50
éves (1980). Magyar Nemzet, 1990. február 2.