Lackfi János

Helyben utazva, sokszorozódva

Motívumkeresés az első Nyugat-nemzedék
lírájában

 

1. Ágyrajárók

   Az egyik legszemélyesebb, a rendszeres testi közelség által egészen közvetlenül az emberhez kapcsolódó bútordarab az ágy. Ez nemcsak az „ágyrajáró” életmód következménye, de annak is betudható, hogy fekhelyünk funkciója miatt mitikus helyet foglal el a létezésben, határpont két világ – nappal és éjszaka, ébrenlét és álom – antagonisztikus birodalmai között. Kikötő az ágy, nem csoda, hogy az ébredés és a felkelés közötti pillanat különös jelentőséggel bír: az egyetlen testet lakó kétféle ember, a nyugatosok felfogása szerinti álomi valódi és az éber hamis itt még nem szorítja ki egymást. Az álombeli alteregó az éber világ szemlélőjeként más perspektívából láttatja a világot, de ezt a világszemléletet már felfogja a tudatos, éber agy is, vagyis a lírai én egyszersmind átlép a realitásba.
   A gyerekkori ébredés paradicsomi egysége, amely Kemény Simon és Kosztolányi egy-egy versében rögzíttetik, a hónapos szoba közegében meghasad. Eltűnik az ágyruhák anyai gyengédsége, magzatburok-szerűen körbeölelő biztonsága, és szertefoszlik az idill felett őrködő, Kosztolányinál zongoraszó formájában, Kemény Simonnál az apai kézen megcsillanó (nemzedékről nemzedékre öröklődő) smaragdköves gyűrű révén jelenlévő atyai gondoskodás képe is. 1 Az ágy Szép Ernő, Babits, Kosztolányi más verseiben már a felnőttkor tudatos, tudathasadásos ébredéseinek-elalvásainak helye. Ki kell emelnünk azt a tényt is, hogy a lefekvés a hagyományos keresztény létrend szerint az összegzés, a leltárkészítés pillanata is egyben, míg minden ébredés az új életet, a feltámadást, a tiszta lappal indulást is jelenti. Az első nyugatos nemzedék (akár egyetértő, akár polemizáló éllel) nyilvánvalóan kötődik ehhez a hagyományhoz, és a Babits által közös kultúrkincsünknek nevezett, gondolkodásunkat meghatározó középkori himnuszköltészet újradefiniált, modern variánsait is adják az ágyra, mint „gyászos koporsóra” vonatkozó észleleteikkel.
   Az ágy, s vele az álom egyfelől a kívánatos feledés, a boldog, tudatlan állapot, a vágybeteljesülés helye, ám lehet a vigasztalanul magába ölelő komorság, a bizonytalanba való alámerülés terepe is. Ez a kettős szemlélet jellemzi a legtöbb idevágó versrészletet. Somlyó Zoltán kétségbeesetten tiltakozik az (orvosi kifejezéssel élve) ágynyugalom ellen, „Megvetett ágy ne pörgessen rám tátongó, huzavona álmot!”2. A Somlyó verseiből ismert bohém életritmusban nappal és éjszaka felcserélődik, a tisztes polgári munkaidő a kábult alvás, az éjszaka pedig a munka és az irodalmi „közélet” ideje. „Sűrű homályban áll a nagy diófa ágy. / Ó, mily bánatosak e setét reggelek! / és setét este lesz, mikorra felkelek”3. Ez a létezés „még sötét” és „már sötét” végletesen komor partjai között tántorog, örök éjszakára, rabságra kárhoztatva.
   Az ágy a társtalanság gondolatát is asszociálja, valahogy úgy, ahogy az ismert népdalban megfogalmazódik: „Lám, én szegény szolgalegény / Csak egyedül hálok, / Akármerre tapogatok, / Csak falat találok”. Komolyabbra fordítva a szót: a pártalanság nemcsak szerelemhiányt jelent, de egzisztenciális elhagyatottságot is. Éjszaka, az ágy és az álom fogságában ki-ki csak magára számíthat, és passzív elszenvedője a hunyt szemű utazásnak. Azt sem tudhatja bizonyossággal, hol jár, azt sem, partot ér-e holnap. A „huzavona” álom úgy pörgeti, hentergeti a testet, mint egy folyó sodrása, a „tátongó” mélység pedig a vízfenéken leskelődő bizonytalanságot, a rendezett napjaink mögött megbúvó irracionalitást, illetve az öntudatos cselekvéseinket elnyeléssel fenyegető halált is sejtetheti.
   „Rossz szalmaágyon fekszem, / falak csatasorában, sötéten, valahol. / Valami: csendnél mélyebb, szívemre ömlő mély csend / a padlóból s magamból a fülembe dalol… / Ez átkozott, ez ólmos, e sötét, bús helyen: // hol temetkezve foszló, kopott ágyiruhákba, / testem elúszik halkan szegény vizek felett”4. Az elevenen eltemetettség érzete tölti be a fenti pár sort. „Ólmos, sötét, bús” színérzet ez, szinte már teátrálisan „foszló, kopott” az ágynemű, „szegény” még a ringató, képzelt vízfelszín is. Mitológiai, teremtés közeli vizek ezek, talán még a magzatvízzel is van némi rokonságuk, jóllehet az elúszó, elenyésző tetem képe sok jót nem sejtet. Egy biztos, a hónapos szoba átokföldjéről menekülést kínál az álom, ha nem is túl vidámat.
   Nem is átkozza, nem is szökik előle minden költő. „Ölelj, ölelj, ó ne eressz még, / ágyam, te különös vacok, / akit nem szőttelek magamnak, / mint fészkét a madár / de enyém lettél szolgaságban, / te jó, te jó, te ölelő, / meleg és messze és magányos.”5 Az ágy itt egyszerűen menedék, az egyenlőség helye, ahol a szolga úr, az úr szolga lehet. Itt van a közelben, de bárhová elragad, akár valami repülő szőnyeg, benne fekve a közeli nyomorúság messze száll, a messzi, mesés gazdagság pedig szinte karnyújtásnyi közelbe kerülhet. Az álom a lehetséges, a csoda, a fantázia terepe: beteljesíthet minden vágyat. És éppoly puha, meleg, akár egy szerető teste, ölelése is ingyen van, még csak a szerelem sorozatos kompromisszumait sem kell megkötni érte. Szép Ernő is egyenesen az álomba futna az ébrenlét túl rideg világa elől, hiszen ott mélyebb távlatok nyílnak előttünk. „Milyen jó nékem lefeküdni, / Eldúrni magamat az ágyban, / A párnák halmait ölelni, / Míg a szender havaz be lágyan [...] Az ágyam szélire leülnék / Ha lehetne, mikor elalszom, / A villanyt újra felcsavarnám / S nézném az én idegen arcom”6. Igaz, az álom keltette jó érzéshez itt egyfajta tüköreffektus is hozzátartozik. Az ágy kerete tükörkeret lesz, melyben a megkettőződő vers-én megváltozott önmagát vehetné szemügyre. Valójában ki tudja, hol vagyunk, kik vagyunk és mivé, kivé leszünk, mikor elalszunk? Vajon azonosak vagyunk-e még azzal, akit nappalonta magunknak hiszünk, és nem lépünk-e át egy olyan válaszfalon, amelynek túloldalán valaki más, önmagunk talán hűbb és valódibb mása néz ránk gyanakodva? Ki tudja, ki a káprázat, az álom vagy az álmodó? Ki tudja, a borgesien egymásba nyíló világok melyikének vagyunk lakói? Akár a Szabó Lőrinc-féle, jóval később íródott Dsuang Dszi álmában, itt is egy pillanat alatt meginog és elbizonytalanodik az úgynevezett realitás.
   Ezt a hatást fokozza hátborzongatóvá egy Babits-idézet: „Jaj, nem tudok én fölkelni még! / Lelkemben zsibbad gyönge vágy / bús testemet marasztja az ágy […] csak fekszem az ágyon lankatag, / mint egy levágott szomorú tag”7. A naturalisztikus kép a későbbiekben fokozódik: a narrátorba reggel úgy tér vissza az élet, mint ahogy a hullában tavasz jöttén megmoccannak a férgek… A horror borzongását a fantasztikum, a lehetséges világok sokaságának és összetettségének képzete fokozza. A test, ez a „szomorú tag” gyaníthatólag nem is olyan régen egy álmon túli, eleven szervezet darabja, része volt, melyhez elevenítő keringéssel kapcsolódott. Hol lehet az az elveszett Atlantisz, melynek életébe szervesebben kapcsolódunk, mint abba, amit sajátunknak és valósnak hiszünk?
   Balázs Béla alábbi verse számvetéspillanatot ragad meg, bont ki és mitizál át. A személyes év végi leltár itt nem konkrét lajstromkészítést, sokkal inkább egyfajta távlatkeresést, az élet-egészre való rálátás igényét jelenti. Az ágy viszont szimbolikus bútordarabbá válik, nem pusztán az élet, a test bárkája, kompja, hordozója, de szinte eggyé testesül a benne fekvővel.

VETEM AZ ÁGYAM


Megint egy esztendőt gyűrtem alábam
Szilveszter-éjszakán vetem az ágyam.
Vetem az ágyam, nem fekszem lágyan.

Harminc esztendőim tornyosra vetve.
Finom a királyfi, bőre is gyenge
Bőre is gyenge, mégis fáj benne.

Kemény kis borsószem odalent mélyen,
Kemény kis borsószív odalent régen,
Régen, jaj régen, átfáj száz éven.

Teríthetek még száz évet alábam,
Szilveszter-éjszakán vethetem ágyam,
Vethetem ágyam, nem fekszem lágyan.8

   Egyetlen élet s mégsem főként egy individuum létének summája a fenti szöveg. Szinte semmi leíró, semmi érzelmi sajátságot nem látunk itt, alig valamit, ami az úgynevezett alanyi líraiságra utalna („súroltam hajót, rántottam az ampát” stb.). Balázs Béla, akárcsak egyéb munkáiban, itt is mesei távlatban értelmezi a versszituációt. Bár az adott pillanat, a harmincadik életév betöltésének momentuma határozottan néven neveztetik, az általános létfájdalom, a századvég-századelő modern spleenje szólal meg inkább e hangulatban. A fiatalság puffadtra, kényelmesre megvetett nyoszolyája, a körülpárnázó létöröm egyetlen borsószemtől megromlik, ahogy egyetlen morzsa megsavanyíthat egy hordó mézet. A modern királyfi egyszerű helyzetdalába talán nem túlzás a „minden egész eltörött” fájdalmát, a század veszteségérzetét beleérezni. Valami nem úgy működik, ahogy az emlegetett „száz év” során, melyet maga alá, maga mögé gyűrt az emberiség. Mintha már a lét-fordulópontok egykori jelentősége is elenyészett volna: a számadás foghíjas, az értékveszteség nyilvánvaló. Talán ama másik, mitikus, elvesztett világ, melynek hiányára az iparosodást átélt nemzedékek ébrednek rá, kelti a fantomfájdalmat, zaklatja a leltározni kész elmét. Az álruhás királyfi, a nagyvárosi jelenbe börtönzött érzékeny bőrű értelmiségi hiába párnázza körül magát illúziókkal. Birodalma elveszett, marad a keserű számvetés, az ágynyi kényelmetlenség, a szűk négy fal csakis mesterségesen tágítható univerzuma.
 

2. Albumok, keretek lakói

   A századfordulós élet ikonjai a fényképek, melyek szinte kultikus funkciót töltenek be. A nyugatosok fényképpel kapcsolatos viszonyában a relatíve friss találmánynak, az újdonságnak kijáró felfokozott érdeklődés és a klasszikus ikonográfiai fogékonyság izgalmas összjátékát figyelhetjük meg. Szinte az első nemzedékbe tartoznak, akik egyes idősebb, elhunyt rokonaiknak emlékét már ily módon őrizhették, akik a fényképezés gyakorlatát mint a megörökítés ünnepélyes, de szokványos metódusaként élhették meg. A képhez való emberi viszony forradalmi megváltozása éppoly fontos volt a korban, mint annak ősi, szinte mágikus funkciója. Minden ábrázolás, a legkezdetlegesebb is megragadja, megigézi a tárgyául szolgáló személyt vagy dolgot, s bizonyos értelemben hatalmat jelent felette. A képek világa az álom, a vágy, a művészet helyei mellett újabb virtuális terepként tárul fel, mint a létezésnek felderítetlen, ismeretlen, kiaknázatlan mezője. Egy ábrázolt ábrázolás már önmagában is kiváló alkalom a századelő tükörjátékot kedvelő művészeinek: itt fellelhető, meglelhető a sosem látott mértékben megsokszorozódott személyiség változó arcainak egynémelyike. Nem csoda hát, hogy a fotográfiák számos versben felbukkannak: meglehet, fontosabb, pontosabb módszernek tűnik fénykép után dolgozni, mint a puszta emléket felidézni.
   Az alábbi Falu Tamás-idézet valóságos, de legalábbis lehetséges világnak mutatja a fényképalbum szobasarokban megférő univerzumát. Egyfajta mennyei garnizon ez, volt-múlt, halott katonák díszszemléje. „Az albumba egy téli este / Megérkezik az új lakó, Oldalán kard, a vállán fegyver, / A szeme büszkén csillogó. / A szomszédja egy dolmányos kép, / Emléke, fénye rég fakult. / a katona ennek jelenti, / Hogy mindörökre bevonult. ”9 Az album tehát a történelem kicsinyített mása, emberi léptékre szétdarabolt, pózba beállított történelem. Véres, összekaszabolt, felismerhetetlen hullaként kellene ott hevernie a katonának, aki az emlékezés viaszmúzeumába ennek ellenére nyalkán, kihuzakodva, snájdig ifjú képében vonul be. Az album a valóság-hamisítás helye, ám a korlátlan ábrándozásnak épp ezáltal nyit tért, hiszen az ágyban, párnák közt elhunyt boldogabb nemzedékek tagjai ugyanúgy néznek ki a képen, mint aki gyufát ivott, tüdőbajban múlt ki vagy kútba ugrott. A kép mögül, a szemekből, a hangulatból kell tehát olvasni, a történeteket az emlékezet és a fantázia hosszabbíthatja meg.
   Szándékosan groteszk hatást kelt a katona előírásszerű viselkedése, ahogy „lejelentkezik” a túlvilági hadseregben. A kedélyes militáris hókusz-pókusz, az alakiasság értelmetlen volta a halál után ütközik ki a legjobban. A nem norma szerint viselkedő halott katona nem vonható felelősségre, nem fegyelmezhető. Mégis rajta ragadt a póz, a máz, önmaga látszatának meghosszabbítása már csak. A mundér alatt, a beállított fénykép tucatpozitúrájában eltűnik az emberi, marad a bábszerűség. Panoptikum a fényképalbum, melynek rejtelmes volta abban áll, hogy a tipikus helyzetben megdermedt, kétdimenziós bábok valahol a kép hátterébe vagy retusált vonásaikba sűrítve őrzik egyéni és genetikai sajátosságaikat.
   Juhász Gyula még beljebb hatol a fénykép bábok labirintusába. Nemcsak a képek, de az eredetik is életre kelnek, beszállnak a körtáncba, melyet „rendezőjük”, teremtőjük vezényel:

Én úgy szerettem rendezgetni őket
Fekete album szürke erdejében,
Mely halkan zizegett, mint csendes őskert.

Ó, arcok, amint némán, egyre néznek,
örökre néznek, és a végtelenbe,
Mert ide lopta őket egy igézet.

A földi másuk jár, kél, tova, messze […]
Amíg pereg, pereg a homokóra
És rám köszönnek ők is, kik nem élnek. […]

Ma úgy tekintek már kábulva rátok,
Mint Andersen-mesék rajzára néztem,
Én, koravén fiú, kit sújt az átok.10

   Az „igézetre” tett utalás a fotográfia művészetének alkotóerejére utal. A fotográfus létrehoz, világot teremt, isteni tulajdonságokkal ruháztatik fel, csakúgy, mint a fényképnézegető gyermek. „Őskert” ez a titkos tenyészet, hiszen lakói az emberi létezést egyfajta növényi létmóddal cserélték fel. A lapozgató gyermek narrátor valóságos szellemidézést végez: felbukkan neuraszténiás apja, a fiatal költőként elhunyt Petőfi, de olyan arcok is, akiknek már történetét sem ismeri. Arcok, amelyeket nem láthatott, arcok, amelyek időközben megváltoztak, megint mások, amelyek tovább élik tőle és képmásuktól független életüket – élők és holtak vonulnak fel a seregszemlén. Mese, legenda, valóság, történelem: mindezek összekeverednek a kétdimenziós emberkertben. Ami lehetséges, az már létre is jött, ami létezett, az korántsem bizonyos. A mozgó és mozdulatlan figurák tánca nemzedékeken, de talán civilizációkon át is folytonos.
   Magánlegendák terepe, családi mitológia tárháza Kosztolányi alábbi verse is.

Fényképek

Az albumban és az állvány
nádas fonatján, a sarok homályán.
Sok pap-rokon, délceg katona köztük.
Kis, furcsa nénikék. Násfák, kösöntyűk,
kesztyűk, legyezők, lenge fátyolok.
Itt egy magas leányzó mosolyog.
Anyám barátnője. Mily hűs, kevély.
Hattyú-nyakát emeli. Már nem él.
Jeges vizet ivott egy báli éjen,
reggelre meghalt, húszéves korában.11

   A múlt alakjainak kimerevített képsora tulajdonképpen leltár, egy élet díszleteinek leltárja. Kellékeiket, a „kesztyűk, legyezők, lenge fátyolok” sokaságát a vers-én ugyanazzal a szenvtelen tárgyilagossággal veszi sorra, mint magukat a valamikor élő-eleven személyeket. A sereglet egyes alakjait egyneművé mosta az idő, a statisztéria öntudatlanul is csupán a szegény kisgyermek édesanyja létezéséhez szolgál háttérül. Lehet-e tudni az életben, ki a címszereplő, ki a karakterfigura? Nyilvánvalóan nem. A halál osztja itt a szerepeket, s ez különösen jellemző Kosztolányi fényképszemléletére (valamint természetesen egész világszemléletére is). Hogy anyuska barátnéja miért emelkedik ki a névtelenek sorából? Mert halála rejtelmesebb, koraibb, természetellenesebb volt a többiekénél, s ezáltal jobban rávilágít a halál eredendően természetellenes, rejtelmes voltára. Minthogy pedig az illető leányt éppen az osztatlan hímnős univerzumban élő kisgyermek narrátor édesanyjához fűzték szoros szálak, magától értetődően adódik a behelyettesítés gondolata. Hogy miért nem anyuska volt az, aki „jeges vizet ivott egy báli éjen”? A természetes, gyermeki önzés teszi, hogy mi sem könnyebb, mint e kérdésre felelni: hiszen ha anyuka meghal, akkor nem jöhetett volna létre az én-nézőpont, és megteremtetlenül, felfedezetlenül marad a világ, mint valami elátkozott Amerika. A fénykép Kosztolányi korai kötetében nemcsak a halottidézés eszköze, de az univerzum keletkezésének fontos „dokumentuma” is.
   Hasonló szentkép a következő, jóllehet áttétel nélkül a valódi szentséget, az Édesanya személyét ábrázolja.

Anyuska régi képe.

Jaj, de édes
[...] Mellén egy nagy elefántcsont kereszt.
De dús, komoly haján, bársonyruháján
titkos jövendők szenvedése rezg.
Keze ölében álmodozva nyugszik
karperecek, gyűrűk súlya alatt
és könnyen az asztalra könyökölve,
feje előrebillen hallgatag.12

   A kép minta, jóslat és előérzet. Az élet előrehaladását beleszámítva már a kiindulópontnál tudatában lehetünk a bekövetkezendőknek. Könnyű persze visszanézve jósolgatni, mégis: akár utólagos tudással képzeljük, hogy az isteni gyermeken már idejekorán kiütköztek csodás tulajdonságai, akár a befutott pálya és a kapott tálentumok titokzatos összefüggéséből éreztünk meg valamit, egy biztos: létezésünk pulzusát tapintjuk az ilyen öntudatlan pillanatokban. Kosztolányi miniatűrje pillanatfelvétel a pillanatfelvételről, a sűrítmény sűrítménye. Mindkét pillanat telített: a lencse túloldalán álló kislány a jövőbe lát, az innenső oldalon álló kisfiú a múltba, amelyben már az ő jövője is megíratott, vagyis a múlton keresztül nézhetünk mi is vele a jövőbe. Az egyik legrejtelmesebb evilági elem, az idő itt átjárható lett, lencséken sokszorozva ismétli üzenetét. És mindez a kettős ábrázolás, fotográfia és poézis tükröztető képességének eredménye. Figyeljük csak meg a jelzők, határozók, főnevek kettős játékát: „édes”, „dús, komoly”, „titkos”, „álmodozva”, „súlya”, „komoly”, „hallgatag”. Ez a kislány maga az öntudatlanság, a könnyedség, szinte elrepül. De ugyanez a kislány maga a végzettudat, a sorslátó, jövendőmondó komolyság. Íme a gyermeki tudás és tudatlanság végletei. És íme a fénykép, mely szinte anyagtalan anyagán keresztül ezt érzékeltetni képes.
   Szentélyt közelít Szép Ernő is. A gyerekszobában, ahová belép, rebbenékeny nyugalom honol: „A csipkefüggöny félve összerezzen, / Mert én átléptem ezt a küszöböt, / A Házi Áldás megütődve néz rám / Az elhalt zongora fölött. / Az asztalon az album és a képek, / Érzem, borzadnak, hogy ide belépek. ” A betolakodó által feldúlt mozdulatlanságból úgy tűnik: klauzúrát sért, aki itt áthalad. Önmagában azonban mindez még nem lenne megrázó, inkább csak álnaiv szemszögből felnagyított, gyerekszemmel láttatott átlagszituáció. A verszárlat azonban sokértelműségében zavarba ejtő: „rád néznek meredten / Szemeim a halovány gyászkeretben”13. Nem tudható, vajon a narrátor szeme nézi-e a gyászkeretbe foglalt kislányt (ez a legvalószínűbb verzió), avagy a fénykép üvegén visszatükröződő narrátori szempár szemléli saját magát, netán hirtelen, mágikus személyváltozás folytán a narrátor maga költözött be a fényképkeretbe kislánynak, és most saját tekintetét veszi szemügyre onnan. A fénykép mint tükör, mint lehetséges lét, így sokszorozza meg önmagát, a rejtelmek terepe így válik belakhatóvá. Minden fénykép ablak egy másik világra, s talán még ajtó is egy másfajta megtestesülés felé.
   

3. „Mély tükör titokzatos taván”
   A tükör mint motívum az első Nyugat-nemzedék lírájában
 

   A századvégi-századelős identitáskeresés evidens tárgyi rekvizítuma a tükör. Férfi talán még ennyit nem nézett tükörbe, mint a kor költői (legalábbis ha a versek tanúságának hihetünk). A tükör vonzerejének titkát leginkább talán két különböző Somlyó Zoltán-versből vett idézettel érzékeltethetnénk. „Pillám bezárul: nézem az arcom. / Nem kell tükör se, csak befelé”14. Vagyis a tükör az önvizsgálat helye, a külsőben tükröződő belső világok felkutatásának terepe. A vanból a nincset, a láthatóból a láthatatlant, a megmutatkozóból a rejtettet próbálja találgatni, aki a foncsorozott üveglap fölé hajol. A fenti részlet narrátora ugyan épp eltolja magától az önismeret eszközét, a kor költői azonban, ha önmagukba, az én-ek belsejébe kívánnak behatolni, gyakran folyamodnak a tükör segítségéhez. A tükör ugyanis nemcsak az énünkre való rátalálást, de a személyiségvesztést, a személyiség szétforgácsolódását is feltárja. Csalóka vízfelszín, amelybe igen könnyű belefulladni. Egy másik vers még tovább vezeti, még inkább meghosszabbítja a tükör szerepét: „A tükröm lapján át a napsugár / tüzes szúrással fut a végtelenbe”.15 Vagyis a tükör üzeneteket küld, üzeneteket hoz, az áloméhoz vagy a fényképekéhez fogható, külön világ tartozik hozzá. A tükrön túliba átlépni másik, nem ismert dimenziót jelent, ahogy a felületéről visszaverődő napsugár útja is máshol (ki tudja, hol) folytatódik. A két funkció, az én megtalálása vagy elbizonytalanítása, valamint a „túlvilágokkal”, más világokkal való kapcsolatteremtés lehetősége persze nem mindig különül el hermetikusan. Mert hiszen ama másik (valódi?) én, akivel a tükör terében találkozom, nyilvánvalóan a káprázattá mélyülő tükörvilág lakója. Vagyis a tükör-én sokat elárul ugyan rólam, de máshová tartozik, ahogy a tükör-világ is a világról beszél, egészen más koordinátarendszerben értelmezve azt. Különös: a tükör elvileg másol, ám itt ezzel szemben egészen más fényben láttatja a valót.
   A művészet, amely Shakespeare unásig ismert és értelmezett szavával mintegy „tükröt tart a természetnek”, egészen magától értetődően kelti a tükör képzetét. Miklós Jutka egy verse, melyben művészideáljairól, -barátairól beszél, egészen határozottan kijelöli ezt az értelmezési zónát. „Lelkem zárt négy falát / Aranyrámás tükrökkel, / Remekbe metszett, drága, / Tért visszaverő, csalfa, / Sokszorozó tükrökkel / Teremmé tágítjátok.”16 Vagyis az alkotás tükörjáték, a képzelet-tér, az álom-tér, a vágy-tér tükrei mind arra szolgálnak, hogy meghosszabbítsák, kiterjesszék, kiteljesítsék a létet, a „lelket”, távlatot és kifutást adjanak neki.
   Persze korántsem mindig ilyen csodás és varázsos a tükör keltette hatás, ami persze nem jelenti, hogy ne lenne jótékony, kijózanító, szembenézésre ösztökélő mindannyiszor. „Úszó alak, szegény árnyékbarátom, / a mély tükör titokzatos taván, / most eltemetlek, mostan elsiratlak. […] Tükör visszfénye voltál, álmok árnya, / hogy is, hogy is kerülhettél ide? / Fáradt kezem lassú mozdulatától / még meg se billen a tükör vize”17. A fiatalságtól, annak leváló, elúszó arcától (mondhatni levedlett kígyóbőrétől) búcsúzik itt a vers narrátora. A „tükör visszfénye” és az „álmok árnya” kifejezések mind a bizonytalanra, a meghatározatlanra és -hatatlanra irányítják tekintetünket: az ifjú, a még változékony én, az a fiatalember, akivel Karinthy (s egy hasonló novellájában Somlyó Zoltán is) összeakad az utcán. Ez a képlékeny személyiségminta rengeteg lehetőséget rejt magában. Akár József Attila Altatójának kis Balázsából, bármi lehetne még belőle, bármerre elágazhatna útja. Éppen ezért formátlan entitás, különböző irányokba próbál szétterjedni, igyekszik konkrét próbák által pontosabbá tenni homályos arcán a vonásokat. Mindenáron létet, karaktert követel magának, jóllehet nem igazán tudja még, mire vágyik, pontosan merre igyekszik. A fenti idézetben e polivalens, bizonytalan helyi értékű én tekintete találkozik össze a felnőtt individuum szempárjával. A találkozás vegyes érzelmeket kelt: ott van benne a sajnálat, a jól érthető irigység mindazon életpályák és sorsok iránt, amelyeket a felnőtt narrátor betölthetett volna, de ugyanígy az ifjú képmás féltékenysége a megöregedettre, hisz annak már kialakult arca, valósága van. A kétségtelen ráismerés ellenére a tükör mégis görbe tükörré változik. Lehetetlen ugyanis összhangot találni a két énváltozat között. Mindkettő azt irigyli a másikban, ami őt magát szükségképpen nem jellemezheti, és amit nem is ismerne el saját lényegéhez tartozónak. A fiatal én semmi pénzért nem merészkedne még messzire egyik lehetséges útján sem, hiszen akkor nem táncolhat vissza a választást kínáló középig, de ugyanígy a felnőtt én sem hagyná ott megkezdett s félig bejárt ösvényét holmi meddő kísérletezgetésért cserébe. Reménytelenül sóvárognak tehát egymás lényére, anélkül, hogy e sóvárgásukat beteljesíteni képesek lennének vagy akárcsak kívánnák.
   Ugyanígy siratja Juhász Gyula a gyerekkor és az ifjúkor édenét. „Mivé lettem? Fakó tükörbe nézek / És nem lelem már magamat magamban!”18. Az ifjú én, minthogy több út metszéspontjában áll, azt hiszi, valamennyi az övé. Azt hiszi, a világ teljességét birtokolja, s az csupáncsak az ő kedvéért jött létre. Ezt a nyitott, formátlan, puha tükörkép arcot azonban keserűbbre, határozottabbra gyúrják-gyűrik az évek, tapasztalatok, választások. A képzelt teljesség fájdalmas fantoma elmarad mögötte, mint levedlett gumimaszk.
   „Álltam sokszor a tükörben s láttam, bámulok, félek / s próbáltam hangom: ha! – és magam meg nem ismertem.”19. Szép Ernő tapasztalata eggyel bonyolultabb a fentebb elemzett kétpólusú találkozásokénál. Itt már a felnőtt én és annak képe, ábrázolt mivolta között nyílik szakadék, e kettő idegensége válik nyilvánvalóvá. Akit belülről ismerünk, az talán nem is úgy fest kívülről, mint várnánk, gondolnánk. Könnyen lehet, hogy szándékaink, mimikánk, gesztusaink mire a felszínre törnek, olyannyira deformáltak, hogy eredetük szinte felismerhetetlen. A gondolatban magunkról alkotott kép tehát korántsem felel meg a mások által látottaknak. Túl sokat éltünk egy testben önmagunkkal, túlságosan jól ismerjük azt a valakit, akivé lenni szándékozunk, s gyakran összekeverjük őt igaz magunkkal. A tükörbeli találkozások döbbenetes ráismeréseit ez váltja hát ki: vágy-magunk és való-magunk két külön személy, s még az is könnyen lehet, hogy ilyen egyszerű duplázódással nem ússzuk meg a kalandot.
   Kemény Simon saját néhai képmását keresi a tükörben: „Profilba látom a fejet / A nagy, metszett tükörben, / S a bal szemet, mely áll helyén / A nedves sírgödörben”20. A régebbi, sokszoros alakmások mindegyikét elnyelte már ugyanaz a tó, ugyanaz a vízzel teli sírgödör. A foncsor tehát vesztőhely is, elnyeli arcainkat, elnyeri a többszörösség lehetőségeit és egyetlen, pillanatnyi arcunkba fagyaszt. Egy másik Kemény-vers nosztalgikusan idézi fel az elveszett tükörlapot:

EGY RÉGI TÜKÖRHÖZ

Ah, nem ma volt, de nem is tegnap,
Hogy kék szemem tavába mélyedt.
Hol van? S ha van, ugyan kié lett
A drága, vén, kopott üveglap?

Azóta kik néztek beléje,
Hogy én tizenhat éves voltam,
S ránevettem, belébókoltam,
S annak már tizenhat éve?

Száll szívemből felé a bánat:
Ki látta lánynak nagyanyámat;
Hol van ódon aranykeretje,

Ezüst tava, benn ifjú képem?
Hol pusztult el, milyen szeméten
A vén tükör, a bús ereklye?21

   „Hol pusztult el, milyen szeméten” avagy: hol pusztulunk el, milyen szeméten. Ami egy emberi képeket őrző tárggyal megtörténik, az magával az emberrel, a kép eredetijével is megeshet. A sorstársi fájdalom elővételezése ez az életút felét, a krisztusi kort megörökítő vers (mely újabb felezéssel a kétszer tizenhat év emlékét is felidézi), és azt a meggyőződést sugallja, hogy ha túlontúl könnyedén veszni engedjük minket körülvevő dolgainkat, apránként elveszünk velük. A nemzedékeken át hű tükörre, amely ráadásul a képmás megalkotásának sámáni hatalmával van felruházva, hordalékként idegen arcok vetülnek, elborítva ki tudja, hány évnyi, évtizednyi családi múltat. Ez az üveglap a tárgyak tömegvonzásának hatalmával a sírba csalogatta a narrátor őseit és ifjúkori önmagát, és minden további képmásra is, egészen a halotti maszkig, ugyanez a sorsa vár.
   A tükörbeli képmás ilyenformán holt tetemünket, romlandóságunkat is leleplezi. „Hullámtalan sík, sima víz. / Nincs egyetlen kisujjnyi fodra. […] Test, szétfolyó. Arc, amiről / Puha húsdarabok leválnak… / S rámmered képe az örökké mozgó, / Az életbe örökké visszanéző / Nyugtalan halálnak. ”22 Gellért Oszkár a szerves anyag bomlására, a fensőbbrendűnek vélt (mert a világra reflektálni képes) személyiség sebezhetőségére csodálkozik rá. Amit annyi gonddal hittünk építeni, arcszoborrá formázni, arról egyetlen prizma-pillanat fénytörésében kiderül: mállékony sár, puszta agyag csupán. Hiába a (nem látható, csak gond-ráncok formájában bemaródott) pompás cerebrális konstrukciók, hiába minden szellemi emelkedés, a sár visszahúzó, marasztaló erejénél, a tükörbeli vegyvizek marásánál nincs semmi erősebb. A gravitáció földbe húz, a tükörkép szemlélete lemeztelenít, mégpedig puszta csonttá. A tükör mélyén mint valami történelem előtti sírban hever a mindenétől megfosztott ember.
   Hasonlóan siratja el kisöccsét Kosztolányi narrátora. „Csupán egy tükör az egész, / aki belenéz, belevész / és aztán nincs többé remény, / egy kép az üvegen kilobban”23. A tükör bűvészeszköz is, elvarázsolhat bárkit bármikor. Az egyik pillanatban még ott vagyunk, belezárva, a következőben már lehetetlen visszakeresni volt magunkat, hús-vér valónkat.
   „Mentem a kávéház tükrös éjjelébe, / százezer tükör közt s hirtelen megálltam […] Tükörszobába járok. S száz alakban / másolja halvány képemet a fény. // Csak Én! Csak Én! A Végtelen egy Én!”24 A sorokban kifejeződő döbbenet egyszerre szól az Én megsokszorozódásának és önazonosságának. Az Én labirintus, az Én börtön. Látszólag ellentmondásos kijelentés. Mégis úgy áll a dolog, hogy lehetetlen önmagunkból kiszabadulnunk, mégpedig éppen azért, mert bár százfelé menekülünk, mindenhol alteregóinkra bukkanunk. Annyi elvetélt szándék, elhibázott cselekedet hever körülöttünk a földön, hogy mindnek tükörszilánkjaiban óhatatlanul magunkra ismerünk. A konkrét (kávéházi) sokszorozódás tapasztalatából a vers az önkívület, az eksztázis sokszorozó terébe lendül. Az éjszakai vagy hajnaltáji kimerültség állapota csak kedvez a különös hallucinációnak. Mint egy különös, narcisztikus Kékszakállú várában, itt van az összes valamikori önszerelem, minden kétségbeesett önmeghatározási vagy megváltozási kísérletünk. Hiába menekülünk e tükör-evilágban, tükör-másvilágban, saját teremtmény-voltunkba, egyszersmind teremtő-voltunkba ütközünk minduntalan, elvetélt én-magzataink, bűntudatunk, romlásunk ezerarcú mása néz szembe velünk mindenfelől.

 

   1 Oly jó ébredni… = KOSZTOLÁNYI Dezső, Összes versei, Szépirodalmi, Bp., 1989, 139., illetve Smaragd gyűrű = KEMÉNY Simon, Balkon, Athaenaeum, Bp., 1914, 14.
   2 Utcai szonett = SOMLYÓ Zoltán, Jajgató Felicián, Szépirodalmi, Budapest, 1982, 26.
   3 Így lettem harmincéves = SOMLYÓ Zoltán, Jajgató Felicián, Szépirodalmi, Budapest, 1982, 84.
   4 Megbeszélések az Istennel XIII = SOMLYÓ Zoltán, Jajgató Felicián, Szépirodalmi, Budapest, 1982, 38.
   5 Korán ébredtem = BABITS Mihály, Összegyűjtött versei, Századvég, Bp, 1993, 263.
   6 Milyen jó lenne lefeküdni = SZÉP Ernő, Összegyűjtött versek, Unikornis, Bp., 1995, 45–46.
   7 Reggel = BABITS Mihály, Összegyűjtött versei, Századvég, Bp., 1993, 264.
   8 BALÁZS Béla, Tristan hajóján, Kner, Gyoma, 1916, 33.
   9 Album = FALU Tamás, Vidéki állomások, Magvető, Bp., 1974, 36.
   10 Fotográfiák = JUHÁSZ Gyula, Összes versei, Szépirodalmi, Bp., 1964, I. köt., 455.
   11 Fényképek = KOSZTOLÁNYI Dezső, Összes versei, Szépirodalmi, Bp., 1989, 141.
   12 Anyuska régi képe = KOSZTOLÁNYI Dezső, Összes versei, Szépirodalmi, Bp., 1989, 117–118.
   13 Leányszoba = SZÉP Ernő, Összegyűjtött versek, Unikornis, Bp. , 1995, 27.
   14 Meddő Shiráz = SOMLYÓ Zoltán, Jajgató Felicián, Szépirodalmi, Budapest, 1982, 27.
   15 Forró nyári délután = SOMLYÓ Zoltán, Jajgató Felicián, Szépirodalmi, Budapest, 1982, 25.
   16 Kedvenc poétáimhoz = MIKLÓS Jutka, Visszaölel a föld, Magvető, Bp., 1971, 100.
   17 Arcom a tükörben = KOSZTOLÁNYI Dezső, Összes versei, Szépirodalmi, Bp., 1989, 171.
   18 Ó, szent gyerekség... = JUHÁSZ Gyula, Összes versei, Szépirodalmi, Bp. 1964, I. köt., 157.
   19 Néked szól = SZÉP Ernő, Összegyűjtött versek, Unikornis, Bp. , 1995, 77.
   20 KEMÉNY Simon, Lamentációk, Nyugat, Bp., 1909, 25.
   21 Egy régi tükörhöz = KEMÉNY Simon, Balkon, Athenaeum, Budapest, 1914, 9.
   22 Tükör = GELLÉRT Oszkár, Testvérbánat csillaga, Régi és új versek, 1900–1922, Kner, Gyoma, 1922, 51.
   23 Múlt este én is jártam ottan = KOSZTOLÁNYI Dezső, Összes versei, Szépirodalmi, Bp., 1989, 104–105.
   24 Gyűlölöm magamat = KOSZTOLÁNYI Dezső, Összes versei, Szépirodalmi, Bp., 1989, 171.