Faragó Kornélia

Váltópont és átfordulás

(Köztes szerkezetek a Századvégi történetben)

 

   Úgy tűnik, akár jellemzőnek is tarthatjuk a szinkrón befogadás azon döntését, hogy erősen a hatalommegjelenítési értelemhez rendelte Sándor Iván Századvégi történetét. Ez a kelet-közép-európai vonatkozású századvég-regény mindenekelőtt hatalomközpontú történetszemléletével váltotta ki elismerését. Bár az élettörténetet látta előtérben, és csak hátterében az „alakulást eldöntő erőt” (Grezsa Ferenc: Lélektükör és történelemkép. Jelenkor, 1987/12), mégis ez utóbbit, a mögöttest olvasta nagyobb hangsúlyokkal. A regény ismerősnek ítélt történetszerkezete választ keres (Balassa Péter: Századvég idő előtt. Jelenkor, 1987/12) egy önmaga által feltett kérdésre: „Miféle élet az olyan, amit az embert gyötrő hatalom beteges szenvedélyének nyomása alatt kell leélni?” A Századvégi történet valóban jelentékenyen szól bele a magyar irodalom hatalomképének alakításába, de mára ez a rejtélyes képességű, kiismerhetetlen hatalom már nem a „totális állam elidegenedett hierarchiájához” való kötődéseivel szólít meg elsősorban, inkább azzal, hogy olyannak mutatkozik, mint ami természeténél fogva totalizál. Abba itt nem bonyolódhatunk bele, hogy az „elnyomás” terminusa a focault-i (A hatalom mikrofizikája = Nyelv a végtelenhez. Debrecen, 1999) elképzelések nyomán mostanra többszörösen is vitathatóvá vált. Mindenesetre lényeges, hogy az individuumot itt már nem úgy kellene olvasnunk „mint valami elemi magot, ősatomot, olyan többtagú és néma anyagot, amin és amivel szemben a hatalom kifejti és érvényesíti erejét, alávetve és megtörve ezáltal az egyéneket”. Ha tartható, hogy az egyén úgy is elgondolható, mint a hálószerűen szerveződő, láncolatokban funkcionáló hatalom közvetítője, továbbítója, reléje, sőt – ha kissé talán erősen is hangzik – egyik „effektusa”, ha elfogadjuk, hogy a hatalom az „egyéneken keresztül árad szét, nem pedig rajtuk, bennük jut nyugvópontra” (i. m.), akkor erősen meginognak az élettörténeti előtér és a hatalmi háttér megoszthatóságáról alkotott elképzelések. Az újraolvasás jelenkori helyzetében az élettörténet, a létezés viszonylatainak és viszonylagosságainak kitett én, a szerelem megszilárdíthatatlan, folytonosan elmozgó-távolodó életélménye, de a vágyak, az érdekek és a kényszerek különös játéka sem a hatalmi problematika valamiféle előlapjaként, hanem egy sajátságos áramlásrendszer, egy „korlátlan működés” (Századvégi történet. Bp., 1987. 190) aktív mozgástényezőjeként nyerhet értelmezést.
   A fejezeti tagoltságot teljesen kizáró regény látszatra szinte gáttalan folytonossággal alakuló belső rendje, három egymásnak megnyíló beszédnek engedi át az elbeszélés poétikai terét. Ezek közül kettő szereplői nézőpontú, a velük egy szintre kerülő harmadik viszont kimozdítja az elbeszélést az én perspektívájából. Mindkét szereplői perspektívában, Clara Krakowskáéban és Orczy Ferdinándéban is, feltűnnek az egymás iránti bensőséges érzelmek jelei, a viszonyformák összevetését kínálva. Egy jellegzetes félbeszakító megoldással a beszédváltás mondatközépen is bekövetkezhet, zárójeles beékeléssel, helyenként egyidejűségi képzeteket keltő eljárásként. Olyan szimbiozitásban ad helyet a beszéd a Másik saját szempontúságának, mintha önmagában szólaltatná meg, mintha öntestével jelölné ki annak kétoldali határait.
   Így elrendezve, a különös szólamkapcsolási módokat működtető hármas narráció, a zárójeles beszédek közrefogottsága, elkülönítettsége, vagy – nézőpont kérdése csupán – éppen el nem különítettsége, sőt egymásban való elhelyezkedése, textuális szinten visz színre egy sajátos közölő gondolkodást. Mint ahogyan, egy gyermekkori emlékképet idézve, a résben, a nyílásban, a közöttiségben való elhelyeződés tematikai-poétikai adományára hívja fel a figyelmet a szövegkezdet is, a felhők alakváltó mozgásával, a kettéváló, a szakadékosan megnyíló felhőtenger „sehova sem vezető, de azért utakra csábító” tériességével. A gomolygó felhőjáték, a regényműködés önértelmezője, nemcsak a szakadék-jellegű megnyílásban, de ellentétében, a bezárulásban is megjeleníti az úttalanság potencialitását, minthogy „a felhők bármelyik pillanatban álcás puhasággal összezárulhatnak”. Hogy miért éppen ezek a kivehetetlenül változó alakzatok képezhetik le a legpontosabban a szöveg szervezőelvét, egy kierkegaard-i kijelentés nyomán világosodik meg: a felhőjátékban „az Igazi soha nincs”.
   Felmerülhet, miért, hogy a teljes zártság metaforái, a kezdeti előfordulási arányukat tekintve szinte súlytalanok, s a teljes körülkerítettség tematikusan is kibontakozó mozzanatai, a „körülhatárolt hangtalan sűrűségek” a regény későbbi pontjain is majd csak szórványosan jutnak jelentéshez. Ezek a szövegjelenségek, a körülöleltség, a bekeretezettség semlegesítenék a mozgáspotenciált, érvénytelenítenék az utakra csábítottság szemantikáját, eleve kizárnák a lehetőségben létezést. Nem feltételezhetnék ugyanis azokat a mozgásaktusokat, amelyek a beteljesítetlenség sajátos potencialitását, a mozgásban levés folytonos látópont-módosulásait működtetik. A körbezártság, a csapdaszituáció egyféle stabilizálhatóságot sugallhatna, a különböző irányú mozgásvonalak kényszerű rögzítését hozná. Olyan mozdulatlanságot, amely kevésbé szolgálná annak a széles áramlásrendszernek, mindenre kiterjedő hatalmi dinamikának a megjelenítését, amihez a regényi fikció alakítottságával a Századvégi történet közelít. Az interpozicionális szerkezetek sajátosan nyitott közrefogottságában egy ideig belé lehet fogódzni az út, a lehetőség létezésének feltételezésébe. Éppen ezért a szöveg minden momentumában ott lüktet a közöttiség-metaforika, a léttér hasadékszerűsége, a keskeny folyású folyó és a még keskenyebb, a „torokká szűkülő” folyosó, a „jegenyék közé szorított” út képzetrendje, az öböl metaforája és a partoké, „a kilátástalanság és a reménytelenség közötti sávé” (151). És természetesen erős hangsúlyokkal, a keréknyomokba passzírozott Történelemé. (155) A kétoldali határoltság kijelöli ugyan a haladási irányt, közvetíti a köztes lét szüntelen beszorítottságát, de nem kényszeríti passzivitásba a lehetőség-gondolkodást. Hagyja jelentéshez jutni az „esélyek hívogatását”, a kelet-közép-európai történelmi léghuzatot mint szimbolikus dinamizáló erőt. Mintegy bemozdítva a cselekvési hajlandóságot, pl. a tiszti összeesküvésre irányuló törekvést, „sorsfordító erőket serkent”. Miközben mégis az adja a szerkezeti-poétikai elképzelés különösségét, hogy a potencialitás már-már radikális közvetlenséggel fordul esélytelenségbe. Balassa Péter megfogalmazásában: „szinte minden elvész, még mielőtt történne valami, még mielőtt az értelemadás és a cél artikulálódna” (i. m.). A narratív változásreláció eredményeként még a köztesség is megszűnik kinetikus jelentéseket feltételező, mozgást közlő szerkezetként működni. Kifogynak a „járható lehetőségek”. Mígnem a regényszöveg utolsó fázisában minden a dermedtség köztes sávjába süllyed. A hívások azonnali visszavonásokban oltódnak ki. A dinamikus szerveződés lehetőségét „tétova imbolygás”, a hangokét a mindent elárasztó némaság tölti be. Még a kérdésesség is kiveszik. Groteszk nevetés kíséri, amint a lepusztítás a szavaknak a mellékjelektől való megfosztódásában teljesedik ki. A közvetlen zárlatban, a teljes kitörlésre tett ajánlatként, megjelenik a létfeledés imperativusa: „felejtsd el! El kell felejtened, ugye elfelejted...” (225)
   Clara emlékezetében az idő évszakos ritmuskülönbségei mintegy feloldódnak az indulásra, a továbbindulásra való szüntelen készenlétben. A végeszakadatlan nyergelés az ismétlés bűvöletében jeleníti meg az örökös indulófélben levést, mint az út megnyílását, a cselekvés lehetőségét feltételező létélményt. Ezt az irányulást rendkívül erősen támasztja alá a szövegfolyam azzal, hogy mindig a lehetségességek mellett dönt, és szinte sohasem az ígylétet kimondó tényállás mellett. Mintha mindig a „bizonytalanságból biztonsággá átforduló pillanatot” kívánná megidézni, a mindkettőnek teret adó fordulat mozzanatát, a váltás közöttjét. Hogy a regény megértési módszerében hogyan áll ellent a biztos megközelítésnek, a kettősségek és többességek pazarlóan variatív gazdagságában is megmutatkozik. Az azonosítható egyetlen, az egyedüli verzió szinte sohasem tud kibontakozni „a sok lehetőségből”. A zárt elbeszélés illúziójának kimozdítására szolgáló hagyományos elbizonytalanítási formák (a képzelet, az emlékezet, az álom, a látomás) közül sem szegődik egyik mellé sem az elbeszélés. A tapasztalati és/vagy emlékezeti sohasem mint egyértelműség, mint véglegesség, sokkal inkább mint feltételesség, mint átmeneti jelentésekben gazdag érzékelési-tudati bizonytalanság reflektálódik: „mintha nem is a szánban dülöngélnék, hanem valamelyik ló nyergében ülnék, már csak a láthatatlan utak, emberek, feltételezhető tömbök kísértek, kétségessé téve helyszínt és időt; közben újra láttam magam tizennyolc évesen, buzgón tartva lovam ütemét, a szolgálat szerinti rövid vágtában; de azért mégsem volt így, mert valójában semmit sem láttam határozottan, semmi sem jelent meg előttem véglegesen...” (36). Abban a poétikai leleményben, hogy mindig minden egy más, egy újabb jelentés lehetőségében áll, van valami nyugtalanító, valami, ami folyamatos hiányérzetet kelt. A jellegzetesen kitágított közlésmód, az alternatívák és eldöntetlenségek mondatba foglalása, ha nem is a maga teljességében, de számottevő gazdagságában mutatja be a beszélő én többdimenziós viszonyát ahhoz, amiről beszél, amiről beszélni szeretne. A két vagy több viszonyítót működtető alakzatok, a rétegelt struktúrák, a sajátosan szintetikus mondatformák, a visszautalás és előrevetítés egymásba forduló technikái, mind a köztes értelmezhetőség irányába mutatnak.
   Ha a temporálási szerkezetek nyomán értelmezünk, figyelmünket arra kell fordítani, ahogyan a felidézett történéseknek időköziségük ad gazdagságot, ahogyan van bennük valami, ami a múlthoz köti, s olyan is, ami már a jövőben látja őket. Ahogyan a beszélő a jelent átengedi az elmúlásban lévőnek, vagy éppen az elkövetkezőnek, a várhatónak, a jövőbelinek, annak, aminek előrevetíti a képét, de amit a múltból rekonstruál, amiről álmodik, amiben reménykedik, ami után vágyódik... Egy helyütt arról olvasunk, hogy az „ismét” szóban hogyan préselődik össze a múlt és a jelen. Mindennek különleges szerepe van a vágyhoz kapcsolódó anticipáló gondolkodás megjelenítésében is. Helyenként élénken befolyásolja a mondat temporális teljesítményét, hogy a vágygondolkodás természeténél fogva, mindig is sajátos sűrítettséget hoz létre. A vágycselekvés a emlékekből serken és időben a tényleges előtt jár. A temporálisan gazdag mondatjelentés-tartalmak a „már nem”– és „még nem” jellegű képzetek, a valamikori megelőző szerkezetek és a majdani utólagosságok közé („A hajnal és a reggel közötti percek a naptól már fényes, ám még nem tikkasztó váltópontján...”) helyezik a gondolkodást. Arról nem szólnak, milyen is valójában a szóban forgó, legfeljebb arról, milyennek tűnt, s milyenné válhat. Bekényszerítve múlt és jövő alternatívája közé. E beszédmódban „...azzal, ahogy megteremti a múltra és jövőre egyszerre utaló kapcsolatokat, az így létrehozott összefüggések között minden tovább mutat annál, ami éppen történik”. (32) A beszélő élhet és fogalmazhat ugyan a jelen vagy a jövő tudatában de nem hagyhatja el a múlt dimenzióit. A múlttal együtt ugyanis kiiktatódna a jelen is, prezentálva az időknek „a voltnak és a vannak a szétszakíthatatlan összefonódását”. (57) Ugyanakkor, ami volt, csak annyit ér, amennyit felidézésének pillanatában jelent, a múltnak a jelen élménykörnyezete adhat értéket. A köztesség, a résbe foglalás az „eredetében és tendenciáiban is látni” stratégiájának részeként is értelmezendő. Ez a jellegzetes köztesség korlátokat kreál, de miközben behatárol, voltaképpen rálátást nyit mindkét határoldal jelentéstereire. Mindemellett antitetikus viszonyt is rejthet a kétoldali behatároltság gondolata és a kirekesztődés artikulációjának lehetőségeit is felmutathatja. A dinamikus váltóhelyzet összes determinánsaira kérdezni, azt jelenti, a heterogén érzés- és érzékelésvilág megértésének közelébe kerülni.
   Külön kellene beszélni arról, hogy a regény egy köztességi vonatkozásrendben rajzolja meg a szubjektum megképződésének feltételét is. „Ön az uram? Kérdezte, és végre úgy éreztem, valóban én vagyok az, aki ott áll.” (8) Mintha a kérdés saját önazonossága mibenlétének sejtelmével töltené el azt, akihez szól. Mintha a kérdező Másik az önazonosság megélésének interszubjektív feltételeit nyitná meg. Egyedi lehetőségét nyújtja, mondhatnánk, a történetmondói én konstituálódásának, az önismeret stabilizálhatóságaként nyer funkciót. De ez a narratíva, alapjellemzőinél fogva, kizárja az ilyetén egyszerűsítés lehetőségét: a megszólított emlékezetében ugyanis egy más női alak azonos formájú megszólítása is felmerül, és a közöttiség izgalmával tölti meg az önélményt és a Másik élményét is. Ezek szerint a beszélő én harmóniája a szeretett Másikhoz való odatartozásban sem gyökerezhet, mert a Másik egy hasonlósági alapon kétszerezett entitás. Vagyis: az én-te viszonyt feltételező, abban megképződő én, a töredékes azonosság tudatosulásával szükségszerűen együtt járó megosztottságot jeleníti meg, mégpedig a hasonlítás műveletében. Egy újabb megszólítás feltételessége érzékelteti annak lehetőségét is, hogy akihez szól, bizonytalan identitású, esetleg mégsem azonos önmagával: „Hát ha ön az uram...”
   Mégis, az együttlétet megjelenítő beszéd-helyek a vágy és lehetőség egybeesésének, az én jelentős kiterjesztésének egészen egyedi helyei. A kényszerességből kiszabadított hol-létek, az akarati szabad cselekvés és a beszéd szabadságának élményszférái: „hogy így is lehet: annak a kezét szorítani, akiét szorítani akarjuk, ott lenni, ahol kívánjuk, azt mondani, amit szeretnénk.” (18) Aszerint, ahogyan a regény megjeleníti, a császári testőrtiszt mégis a Clara-élményben kerül a legközelebb önmagához, kelti leginkább az önmagára való ráismerés érzetét. A bensőséges érzelmi helyzet egyértelműségének mindkettőjüket „megtisztító pompája” és a nyíltság, a leplezetlen megmutatkozás páratlansága villanásnyira kivonja az egész élménykört mindabból, ami a regényi konstrukcióban az embert megfosztja szabadságától, s „maszkos merevséget” kényszeríthet rá. Ezzel ellentétben: a későbbi Wanda-történet „része a szótlan körforgásnak”, az érdek formái tartják életben, és nem szakad ki a megmásíthatatlan összefüggések rendjéből, a „maszkos hullámzásból”.
   Innentől mind erősebben érzékelhető, a regény az elvesztést reprezentálja, s minthogy Clara az énformáció meghatározó mozzanata, elveszítésével az önelveszítést is. Clara megközelíthetetlenségében a lehetetlen identitás jelentőjévé stilizálódik. Jelentése az elérhetetlenhez közeli, így teremti meg a Másikat mint lényegénél fogva vágyódó lényt. Aki aztán a folytonos távollét egzisztenciális helyzetében minél több időt tölt el a nyomában, annál beláthatatlanabbnak érzi a távolságát. Úgy tűnhet, van benne valami a „női távolságot” megjelenítő emlékezetes nőalakokból, de a távolság itt nem a nő hatalmának elementuma, hanem a távolt mint olyant konstituáló „korlátlan működésrend” terméke.
   Clara eltávolítottságában jelenlétének játékos szimbolizációja rajzolja meg Hanka figuráját, majd Wandáét is, a narratív keresésben megképződő helyettes alakváltozatokat. Az olykor már groteszk jelentéseiben is megnyilvánuló hiányformáció helyettesítőkre töri szét az Egy-et, hogy létrehozhassa. Hanka jelenléte attól olyan különleges, hogy az alakításban, a hasonlóvá formálódásban, a „felidézésben válik egyre határozottabbá”. Felmerül azonban, hogyan lehetséges egyáltalán a hasonulás, a „hozzáalakulás”, amikor Clara maga is mindig azzal azonos, akivé mások kigondolják. Az elbeszélés lehetővé teszi az önmagából való kilépés gondolatát is: „legfeljebb itthagyom azt aki én vagyok... mert aki... a főkamrás háza felé tart... már nem én leszek...” (134). Clarán kívül más nő nem szólal meg, közvetlen beszélőpozícióval csak ő rendelkezik. Sem Hankának, sem Wandának nem artikulálódik a hangja közvetlenül. Ezért is lehetséges, hogy Hanka nyom nélkül tűnjön el, miközben létezése az elbizonytalanítást a legerősebben játékba hozó szövegponton radikálisan megkérdőjeleződik.
   „Kápráztató színterek” és „jól felépített, kis jelenetek”, kiszámított és végigjátszott mozdulatok, színjátszó hangok, arcfestések, jelmezek és beöltözések, szerepgyakorlások és mintaidézések, tükör előtti próbák és együtt játszások, marionettjátékra emlékeztető mozdulatsorok teremtik meg a létérzés lényegi aspektusaként értett színpadiasságot. Külön hangsúlyt érdemel: a riadtság kivételével minden elleplezhető. Nyilván mélyen belejátszik a regény szemléletrendjébe, hogy a tizennyolcadik század vége „minden korábbi és minden későbbi kor kultúrájánál inkább színpadi ihletésű volt” (Frank R. Ankersmit: A történelmi tapasztalat. Bp., 2004. 47.) Az egyik és a másik figura közötti szokatlan közlekedés, fölöttébb különös egymásba oldódásuk, a cserélhetőséget is megengedő szövegjáték, a mindig átfedésben lévő arcok, az inkognitók, a maszkcserék, név- és identitásváltások a kor életérzését meghatározó általános teatralizálódás eszközrendjébe is beletartozhatnak. Ferdinánd egy névcsere nyomán idegenné válik a maga számára is, szinte semmi sem marad belőle azonosnak önmagával, egyedül a szinekdochikusan érzékelt testi azonosság, egy körömnyi bőrfelület, vagy a vállában érzett fájdalom köti múltbéli önmagához. A múltbeli és jelenbeli „én” koherens egészként kizárólag a Clara házába való újra belépés reményében tűnik visszaállíthatónak: „azzal, aki éppen megérkezett, együtt áll ott az is, aki valamikor eltávozott innen” (209). Talán az sem mellékes, hogy a köztességek, a relativizáló beszédmódok által végletekig elbizonytalanított kifejezésrendben Clara távoli hintajának felismeréséhez egy biztos igenérzés rendelődik: „bizonyos voltam benne, hogy Clara hintója. Miből, mikor azt is nehéz volt megállapítani, hogy egy hintó az? Mégis biztosan tudtam...” Nem csak elmozdítja, mélyíti is az értelmezést, hogy a látás csak ebből az egyetlen szemlélői pozícióból valósul meg, hogy a hintó egyedül Ferdinánd számára tárul fel, mutatkozik meg, így válhat kizárólagosan saját élménnyé, a látvány és a szemlélő közösségének megrendítő jelentéshelyévé. Nem kevésbé lényeges az sem, hogy kirajzolódik a Másikban való bizonyosság kölcsönössége is. (151) A „szavakkal kifejezhetetlen hozzátartozás” olvasatát erősítheti, hogy a határozott érzékelés, az emlékezeti biztonság, a folyamatosság érzete másutt is Clara Krakowska személyéhez kapcsolódik, csak vele osztható meg a múlt. Idegenségében is ismerős alakja a másféleség metaforájaként mindenkor felidézhető.