Fekete J. József: Az idő mint elmozduló térelem

Fekete J. József

Az idő mint elmozduló térelem

Sándor Iván időfölülírásai

Véges-végtelen

Az első lépésig a névtelen időt

elképzelni,

gondolatban megérinteni magad,

ám addig is kié lesz az idő

mindig a retteneté,

pedig te sem vagy már gyermek

az idő megközelített

vele a félelem is,

de hol maradt az a mozdulat?

Sáfrány Attila

   Az idő lineáris. Megállíthatatlan, visszafordíthatatlan. Mérhető. Mindenkire egyetemes érvényű. Univerzális. Előrehaladása fejlődést feltételez. Dimenziójellege folytán kapcsolatban áll a többi dimenzióval…
   Ilyen és hasonló laikus elképzelések fogalmazódnak meg és közhelyszerűsödnek az időről a közbeszédben. A fizika ennél többet mondhat az idő természetéről. A relativitáselmélet például azt, hogy az idő múlása függ a sebességtől és a gravitációs tértől. A legújabb kutatások az idő irányáról beszélnek, megállapítván, hogy azt három szempont is megszabhatja: a termodinamikai irány, vagyis annak a feltételezése, hogy az idő előrehaladtával növekszik a rendezetlenség, vagyis az entrópia, a pszichológiai irány, ami kijelöli, hogy nem a jövőre, hanem a múltra emlékezünk, és a kozmológiai irány, aminek értelmében a világegyetem tágul, nem pedig zsugorodik. A természettudományok és a filozófia mellett azonban az íróknak, regényíróknak is van mondanivalójuk az időről. Nem csupán azoknak, akik sci-fi műveikben fantáziájuk témájául választják, és a tudományos ismeretekből kiindulva, képzeletük által generálnak virtuális időképzetet, hanem azok is, akik kételyeik témájaként helyezik az időt művük vonzáskörzetébe, és azok is, akik regénypoétikai kérdésként élik műbe az idő érvényes definíciójának hiányát. Az irodalmi időpercepció általánosítható megállapítása, hogy az idő természete az, hogy nincs természete, legalábbis metaforikusan megjeleníthető természete nincsen.
   Az író-pszichológus Mohás Lívia időtapasztalatát oly módon fogalmazta meg, hogy az időre „korántsem az a legjellemzőbb, hogy múlik, inkább az, hogy örökké körbejár. Csakhogy annyiféle körítést, koloncot, csip-csup elemet hurcol magával, ezektől nehéz észrevenni, hogy a lényeg egy és ugyanaz. Minden ismétlődik, ha spirálisan is, csak más-más ruhában.” Ebbéli elképzelésében nem áll egyedül. Miként a későbbiekben Sándor Iván A szefforiszi ösvény (Jelenkor Kiadó Pécs, 1998) című regényének olvasatából tapasztalhatjuk, a szerző idő- (és történelem)értelmezése rokonságot mutat ezzel a föltételezéssel.
   A ciklikusság Mohás Lívia által említett, a természeti szemléletből átemelt elvét paradox módon a történelmi szemlélet hozta előtérbe, rávetítvén az egyszeri, a megismételhetetlen, a karakteres, a mindig változó események sorozatát a természeti szemléletre, amelyben világosan felismerhetőek az ismétlődések, a periódusok, a ritmikus sorozatok. De ez már a huszadik század regényíróinak érdeme. A modern világkép ugyanis a történelmi jellege folytán a létezést az ismételhetetlenségben, a világ mozgásban való tapasztalhatóságában és a történések egyediségében érzékeli. Ezzel, a historikus értelmezéssel ellentétben a természeti értelmezés az általunk érzékelt jelenségeket az ismétlődésükben, visszatérésükben tapasztalja. Az időnek történelemként, és az időnek természeti adottságként való megjelenítése összemosódott, mindattól fogva, hogy az ember a gondolatai továbbadására gondolt, akár szóban, akár írásban. A két szemlélet egymásra kopírozódott.
   A tizennyolcadik századi idealista filozófia még elvonatkoztatva vizsgálta az idő természetét, és annak folyamatosságára esküdött. George Berkeley felfogásában az idő „az elmémben lévő ideák egymásra következésétől elvonatkoztatva egyenletesen folyik, s minden létezőt felölel”; David Hume szerint pedig „szokatlan pillanatokból tevődik össze”. A huszadik század mindenhez hozzászóló gondolkodó-írója, Jorge Luis Borges ezzel szemben tagadta, hogy létezne egy egyedüli idő, amelyben minden történés láncszerűen összekapcsolódik: „Tagadom, hogy – az esetek nagy részében – létezik egymásutániság; tagadom azt is, hogy – az esetek nagy részében – létezik egyidejűség.” Borges szerint az idő észbeli folyamat, amelyben minden pillanat autonóm: „A sebezhetetlen múlton semmi sem változtathat, se bosszú, se megbocsátás, se börtön, még csak a feledés sem. Éppilyen hiábavalónak tartom a reményt és a félelmet, amelyek mindig eljövendő eseményekre utalnak; tehát olyan eseményekre, melyek nem velünk esnek majd meg, hiszen mi a parányi jelen vagyunk... Minden átélt pillanatunk önmagában létezik, képzeletbeli összegük azonban nem létezik.” Az einsteini elméletet fölülíró fizikus, Peter Lynds cáfolja Borges álláspontját, éppen abban látva az idő jellegzetességének megértésére törekvő megközelítések kudarcát, hogy az egyes emberek időpillanatokban gondolkodnak, és ezt kivetítik a világra is. A fiatal kutató elméletét arra alapozza, hogy az idő nem osztható föl egymást követő képkockákra, miként azt Zénónnak az Akhilleuszról és a teknősbékáról szóló paradoxona feltételezi, szerinte ugyanis „egy test mozgásában nincsenek precízen elkülöníthető pillanatok. És mivel a helyzete folyamatosan változik, azt soha nem is lehet meghatározni.” Ez a megállapítás alapjaiban rengeti meg azt a definíciót, hogy az idő fogalma az egy vagy több létező tárgy viszonyának az eredménye.
   Bizony, innét nehéz továbbindulni. Túl sokat beszélünk az időről, anélkül, hogy az idő fogalmának tartalmáról közmegegyezés született volna. Továbbra is érvényes John Locke meglátása, hogy „a tartam, az idő és az örökkévalóság természetében valami nagy homályosság rejlik”, ami mögött éppen a fogalom tisztázatlansága által gerjesztett beszéd áll. Az elvont kategóriák és metafizikai problémák közül azonban éppen az idő áll legközelebb az emberhez, ugyanis képzetünkben azért múlik az idő, mert a tudatunk azt összekapcsolta a születés, az elmúlás és a halál tényével, pillanatával és folyamatával. Jorge Luis Borges erre vonatkozó megállapítása cáfolhatatlan: „Egyfolytában születünk és haldoklunk. Ezért az idő problémája jobban érint bennünket, mint a többi metafizikai kérdés. Mert a többi absztrakt. Az idő problémája a mi problémánk. Ki vagyok én? Kicsoda bármelyikünk is.”
   Talán ez a kérdés vezérelte Sándor Iván regényében Jehuda Hanaszit, hogy halálos ágyán így utasítsa fiát, Rubent: „Menj végig ifjúságod útjain…” A parancs teljesítése a fizikai megvalósítás lehetetlenségébe ütközik. Az emlékek útját ugyanis képtelenség úgy végigjárni, miként a filmezés technikája lehetővé teszi a visszafelé való pergetéssel, hogy az asztalról levert pohár cserepei a magasba emelkednek, majd az asztal lapján újra pohárrá állnak össze. Ennek a felismerésnek a következtében Ruben feladata oly módon módosul, hogy az emlékek mellett a fellelhető szavak kanyargását kövesse. Az útnak azonban egyszer vége szakad, onnét már semerre se vezet ösvény, csupán egyetlen irányba, befelé, önmagába. A kérdésre felelő válasznak pedig csak a töredékét találta meg a szefforisziakkal egyetemben: „azért jöttél a földre, hogy…”. Csupán ennyi volt olvasható a nemzedékeken át gyűjtött tekercsek egyikén. Ennek a befejezetlen mondatnak a hiteles befejezése a célja minden keresőnek. Bölcseleti kérdés, ami végső soron az irodalom kérdése is.
   Sándor Iván azt állítja, hogy az idő és a tér széttagolhatatlan, mivel egyiknek sincs se kezdete, se vége, hanem csak folyamata, mindkettő úgy működik, mint a történések tartálya. Ennek ellenére regényhősei egyéni, sajátos, egyedül csak számukra értelmezhető percepció folyományaként élik meg az időt és a teret, amelyek látomásszerűen, szekvenciákként egymásra rétegeződnek, fölülírják egymást, helyet cserélnek, az időszakaszok térelemekként tárgyiasulnak, a térlátványok pedig időelemekre vetülnek rá, s ami általánosan jellemző erre a szemléleti-megjelenítési világra: a múlt és a jövő a jelenben – a hősök individuális időélményében egymásra montírozódik vagy másolódik, a pre és a poszt állapot egy sajátos regényidőben és egyedi regénypoétikában jelenik meg. Sándor Iván a történelmi regény kapcsán ennek az eljárásnak bár százéves múltjára mutatott rá egyik esszéjében. A szefforiszi ösvény persze nem történelmi regény, de az állítás a regényírás egészére ernyőként borul. A huszadik század egyik legfontosabb magyar regénye, Szentkuthy Miklós Prae című monumentális alkotása, amely 1934-ben a modern magyar regényírás egyik lehetséges, de végül folytatás nélkül maradt irányvonalát teremtette meg és zárta is le egyben, hiszen egyszerűen létrehozta a maga folytathatatlanságát; éppen ennek a jelenben tapasztalható pre és poszt állapotnak a megfogalmazására törekedett. A regényidő megteremtéséhez térpoétikát épített, amely elemeire bontja az időt, de nem egy időegyenesen elhelyezett eseményeket szekvencálva és valamilyen újabb linearitást teremtve azok ismételt sorba rendezésével, hanem fölrúgva az időmonizmus epikai hegemóniáját, az időelemek térbeli mozgásának akcidentalitását igyekezett a prózapoétika nyelvén megfogalmazni. Szentkuthy regénye elvetette a jellemek szilárd körvonalait (azaz a modern epika egyik alaptételét fektette le, miszerint az embert nem az határozza meg a legtöbb esetben, amit mindennap megtesz, hanem az, amit csak egyszer cselekszik), a kötött teret és az időbeli folyamat egymásutániságát, és helyükre csempészte az akcidentalizmust és a szinkróniát. Célja a pre-állapot megragadása, amikor minden, ami most jelen van, pre volt, az egyidejűség és az előidejűség összefonódása egy mindent megelőző ősállapotban, az „átszülő álom” állapotában. A kronológia eltűnik a regényből, és a belső idő veszi át a helyét. A kontrasztmentes belső idő leírásának a technikai megvalósítása a stream of consciousnes, azaz a tudatfolyamat, a tudatfolyam leírása, ami nem más, mint az asszociáció. Az asszociáció ideje a tartam, a durée, ami nem rendelkezik sem a múlt, sem a jelen kategóriájával, ami közvetlenül kapcsolódik Sándor Iván időmobilizálási eljárásához, amely során „a kétséges múlt formát vált, amelyben a jövőbe lopódzik”. Az argentin mérföldkő, Borges egy évtizeddel később (1944/46-ban) gondolkodott el arról, amit a nyiladozó Szentkuthy 1931 és 1934 között művé tudott élni. Csakhogy ez az elképzelés több pontban sántít. Borges ugyanis túl távolra vonatkoztat el. Szerinte a remény és a félelem mindig eljövendő eseményekre utalnak, amelyek tulajdonképpen nem velünk történnek meg, hiszen mi csak a parányi jelen vagyunk – és éppen ezt cáfolja Peter Lynds elmélete. Ez a tétel nyit legfedetlenebb támadási felületet a feltételezés irányában. Üdvtörténetileg bár annyit jelent, nem vagyunk felelősek jövőbeli tetteinkért, hiszen csak a jelent éljük.
   A Prae epikaszaggató epikakísérlete elutasítja a megrögződött epikai tömegvonzást, az időmonizmust, aminek a monotóniája helyére az idő multidimenzionalitásának fikcióját helyezi. A többirányúság, a több kiterjedésben is megjelenés fogalma alatt olyan szövegviszonyt kellene elképzelni, ahol az időamőbák térbeli viszonyban állnak egymással, és így a durée-ben foglalt kvázi időkategóriák tetszőlegesen (szerkesztési elvek szerint) foglalhatnak helyet egymás mellett. A különböző események tehát nem az emlékezés technikája (megint csak linearitás!) szerint kerülnek egymás mellé, hanem teljes időmentességgel, a legszeszélyesebb építészeti-kompozíciós forgásokkal elhelyezett tiszta tér- és tudatelemekként, létrehozván a kronoid szférát. Sándor Iván a Rocinante nyomában 1998. januári följegyzésében leszögezte, hogy jelenben játszódó regény nincsen, ugyanis „a »jelenben« játszódó mondat a leírásával múlttá transzformálódik. A szövegnek a további szöveget generáló hatása így a nézőpont, a beszédmód egy »múltbéli« fokozatából dolgozik tovább, olyan feszültséget adva a nyelvnek, amelyben a leírás idejének különböző mozzanatai is koncentrálódnak.” Magának a regényírásnak is van pre-ideje, amit a szerző a regény „időszámítás előtti” szakaszának nevez. Ez tulajdonképpen a felkészülés ideje, lényegében primer alkotófolyamat, amely lehetővé teszi a felkészülés idejében megalkotottak organikus működését. A regény első sorának leírása pontot tesz a regény pre-idejének továbbélésére, ugyanis az éppen íródó változaton kívül a regény minden egyéb lehetséges változatát elpusztítja, és már csak az önmaga tradíciójának, vagyis annak, ami megmaradt a pre-időből, nyitja meg átírási lehetőségét.
   A Sándor Iván által teremtett regényidőről és poétikáról szólva Poszler György is kiemelte az előttiség és utániság állapotának a jelenben érvényesülő feszültségét: „…érzékelteti: valamin kívül, valami után, valami nélkül, valaminek a végén, valamihez képest »poszt« vagyunk. De érzékeltetheti: valamin belül, valami előtt, valamivel együtt, valaminek a kezdetén, valamihez képest »pre« lehetünk. Ez adja végig az elbeszélés és befogadás intellektuális feszültségét. Ami állandóan ide-oda vibrál az ellentétek, főként az után és előtt, a »poszt« és »pre« között. Persze nem extenzív-szenzuális, de intenzív-intellektuális feszültségről van szó. E feszültség külső, szerkezeti eleme – láttuk már – a végletekig vitt ellentét az elbeszélés ideje szűkössége és az elbeszélt idő tágassága között.”
   Az idő térbevetülését Sándor Iván regénye számos helyen képszerűen jeleníti meg. „A [Ruben] gyermekkorát felidéző helyszín rárétegeződött az apja testének látványára. A gyolcsdarab, amit a barlangot átjáró huzat kifeszített, mintha olyan felület lett volna, amelyre a tudata különböző időkben és helyeken játszódó eseményeket vetíthet rá. A múlt előhívásával a jövő is szemhatárba került, elszakadva a történésektől, amelyek körülzúgták.” E látvány vagy vízió nyomán tudatosodott az apját gyászoló fiúban az idő és a tér folytonossága, tagolhatatlan mivolta. Apja, „Jehuda Hanaszi minden törvényt összegyűjtött, amit a mesterei ráhagytak. Egymásnak ellentmondó tanításokat egyeztetett. Az a meggyőződés vezette, hogy minden emberi személy egy törvény is, tehát egy igazság.” Vagyis amíg Ruben tagolatlanságában tapasztalja az időt és a teret, apja az általános érvényű előírásokat is egyéni értelmezésű törvényekre bontja, a közösséget individuumok kollektivitásaként értelmezi. Az apa hagyatékában talált iratok olvasása után Ruben nemcsak a létét meghatározó dimenziókat, hanem magát is egységben működő, de különböző identitásokból összetevődő szubjektumként tapasztalja: „Hányféle ember lakik bennem, gondolta.” Az ifjúsága és emlékei útját járó fiú folytonos szimulációkban él és szimulákrumokat teremt: „Ruben nem tett egyetlen lépést sem, de úgy érezte, mérhetetlen hosszú utat járt be azóta, hogy elhagyta a sziklasírt. Magát a világot pillantotta meg, amely nem tényekből és nem tapasztalatokból, nem múltból és jelenből állt.” Ez a „mintha”-állapot határozza meg Ruben világát, ő mindent kettősségében tapasztal, egyszerre éli a múltat és a jövőt, egyszerre érzi magát telítettnek és üresnek, mindent tudónak és semmit se tudónak, egyszerre távolodik és közeledik, egy helyben van és halad, ami nem ellentmondás, hanem a létszemléletnek az a sajátos megnyilvánulása, amely képes az elveszített aranykori egységet és a dolgok harmóniáját megidézni, állítván, hogy ha létezik infra-lét, akkor van ultra-lét, a valaminek pedig nem a semmi az ellentéte, hanem a nem-valami. Sajátos értelmezése szerint „maga a szövegeket működtető folyamatos kiegészítés és átírás határozza meg az időt és a helyet, amiképpen sohasem a tengerek, a hegyek, a völgyek, a nappalok és az éjszakák határozzák meg a napnyugtát és a napkeltét, hanem a változások állandósága mutat rá az időre és a térre.”
   Az ősök történetét és törvényeit, azok feljegyzésének ezernyi változatát gyűjtő Jehuda Hanaszi számára bizonyos, hogy a leírás nem szólhat a múltról. Ellenben a tudás szólhat a múltról, de a jelenben élő azt mégsem ismerheti, csak azt jegyezheti fel, amit a jelenben érez, és ezzel a tettével kiiktatja az időt szabdaló hiátusokat. Ám az általa, majd Ruben és a tanítványok munkájával felhalmozott variációk variációjába ugyanúgy nem fér bele minden, miként a küldetéstudattól vezérelt Lévi által követett egyetlen (kinyilatkoztatás) is kiveti magából a különbözőt, végső soron tehát a sokféle is ugyanolyan üres, mint az egyféle.
   Itt egy pillanatra vissza kell kanyarodnunk az ókori zsidó időfilozófiához és a biblikus időfelfogáshoz. A zsidó gondolkodás az időt egy tartály képzetével írja le, amely megőrzi az élet eseményeit, éppen ezért ez az időképzet nem üres valóságként, hanem tartalommal teli fogalomként él a hagyományban. A Biblia az egyéni élet mellett a történelmet is valami hasonló időtartályként értelmezi, amelyben a múltban bekövetkezett és a jövőben bekövetkező események a jelenre is rávetülnek, és ezáltal megbonthatatlan egységet képeznek. Ez a felfogás az időhöz eseményt, az eseményhez időt rendel, miként az a Prédikátor könyvében (Kohelet; Ecclesiastes) olvasható: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.” A bibliai időfogalom – mai szemszögből nézve – hajlamos az időtartam torzítására: egy nap jelenthet valóban egy napot, de ugyanakkor jelenthet egy esztendőt vagy ezer évet is; a hét jelenthet hét egymást követő napot – amibe egy szombat biztosan beleesik –, de jelenthet hét évet, sőt hétszer hét évet is. A Biblia ugyancsak beszámol az idő viszonylagosságának olyan sajátosságairól, amit korunkban az elméleti fizika is bizonyít: Józsué kérésére a Nap megállt Gibeonban, Ézsaiás próféta könyörgésére pedig Akház király napóráján tíz fokot visszalépett az árnyék, vagyis az idő nemcsak hogy megállítható, hanem vissza is fordítható.
   A zsidó írásos tradíciónál jóval későbbi görög gondolkodásra, az arisztoteliánus hagyományokra hagyatkozó európai filozófia számára pedig a tér egy ugyanolyan hatalmas tartály, mint a zsidóknál az idő, s ez a tartály mindent magába foglal, elrendez és összetart. Ahogyan Poszler György fogalmazott A szefforiszi ösvény elemzésében: „az idő a tartalmas-értelmes mozgások közege”, s ezek a mozgások az időben realizálódnak, ugyanakkor az idő ezekben a tartalmas-értelmes mozgásokban valósul meg. Sándor Iván az idő ilyen tartályjellegű értelmezése mellett az időtlenség regénypoétikai megteremtésére törekszik, amelyben az infra-létnek és az ultra-létnek a létben való megnyilvánulása, vagy a pre-állapotnak és a post-állapotnak a post modum, vagy present-állapotban való szinkronitása mintájára a tartalmatlan-értelmetlen változások szimbolizálódnak, vagyis az ilyen, tartalmatlan-értelmetlen mozgások közege már nem az idő, hanem az időtlenség. Az időtlenség kategóriájának bevezetése a regénypoétikába – Wyndham Lewis felvetése, hogy az idővel vagy a tartammal való intenzív foglalkozás végtére is az „időtlenség” házastársa –, tulajdonképpen az idő kiiktatása, aminek folytán jelen textúrájának a külső és a belső időt sok dimenzióban egymásra rétegező mondat az idő tartályává tágasodik.
   Az idő végső soron viszonylagos. Mindenki számára a saját (jelen)léte által meghatározott: „Ez a soha véget nem érő napnyugta az életed. Ez a soha véget nem érő napkelte az életed. Éppen ez az idő: a jelenléted” – olvashatjuk a regényben, egy másik helyen pedig a következőket: „Nem tudta, hogy jól emlékszik-e rá, amit a sorok a húsz év előtti időből most előhívtak benne, de ezt nem is tekintette fontosnak. Nincs mérce az emlékeim azonosítására.” Figyeljük csak meg, az egyik mondatban még egyes szám harmadik személyében szól az elbeszélő, a rákövetkezőben pedig már első személyre vált. Az elbeszélt „ő” éppen azért fordul ilyen könnyedén át elbeszélő „én”-be, mert ebben segíti az időfelfogás, amennyiben az idő szubjektív kategória, akkor az idő megismerése is szubjektív, az időben folyamatosan történő megismerés is szubjektív, így eldönthetetlenné, de még inkább felesleges kérdéssé válik, hogy más emlékeit, vagy a magunk tapasztalását éljük-e: „Arra gondolt, vajon mennyi abban, amit érez, a múlt üzenete és mennyi az, amit a jelen hív elő. Mennyi az emlék és mennyi ő maga.” Ezt a viszonylagosságot tovább fokozza a gyakori álomszituáció, amikor Ruben azt álmodja, hogy álmodik, és az álmodott álomban is álmodik, ami által teljesen bizonytalanná válik minden tapasztalata: „Álmában azt álmodta, hogy mindezt álmodja.” Az idő szubjektív kategóriaként való kezelése erősen korrespondál Borges már vázolt időfelfogásával, sőt az einsteini relativitáselmélettel, amely tagadja az abszolút idő létezését, hanem egy saját, belső időmércéről beszél, amely mindenkiben működik, és attól függ, hogy hol tartózkodunk és hogyan mozgunk, ám sokkal mélyebben gyökerezik mindkettőnél, valahol még a pre-biblikus időkben. Az efféle szemlélet talán legköltőibb megfogalmazását azonban a középkor adta, Szent Ágoston a Vallomásokban így felelt a mi az idő filozófiai kérdésre: „Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban a kérdezőnek meg kell magyaráznom, akkor nem tudom. Mégis nagy merészen állítom: tudom, ha semmi el nem múlnék, nem beszélhetnénk múlt időről, ha semmi nem következnék, akkor nyomát sem lelnénk jövő időnek, és ha semmi nem volna jelen, hiányoznék akkor a jelen idő. Ámde miképpen van ez a két idő; múlt és jövő, ha a múlt már nincsen és a jövő még nincsen? A jelen pedig ha mindig jelen maradna, s nem zuhanna a múltba, nem idő volna, hanem az örökkévalóság.” Az ágostoni örökkévalóság természetesen teljesen más teológiai-filozófiai kategória, mint a regénypoétika által teremtett időtlenség fogalma, bár még ez utóbbi is felruházható teológiai-bölcseleti tartalommal, éppen a Bölcs Salamonnak tulajdonított Prédikátor könyve párhuzamában, amely a minden hiábavalóságát hirdető szkepticizmusában egy olyan Seólba-süllyedést vetít elő, mint amilyen Sándor Iván romlásvíziójának végére is odaképzelhető.
   Sándor Iván elkerüli Borges elméletének szélsőségességét, amit Az idő újabb cáfolata című esszéjében aköré az immár harmadszor említett tétel köré fejtett ki, hogy szerinte a remény és a félelem mindig eljövendő eseményekre utalnak, amelyek nem velünk történnek meg, hiszen mi csak a parányi jelen vagyunk. Az elmélet tetszetős és talán helytálló is, csak az a gond, hogy az elmélet és a gyakorlat között elméletileg nincs, de gyakorlatilag viszont van különbség. Bármennyire is szubjektív kategória az idő, tapasztalatunkban – a földnek a tengelye körül való elfordulásának nyomán – haladásáról, irányáról beszélő képzetünk van. A folyamatos jelent feltételezve, ha lábam töröm, akkor léteznie kellene egy jelen idejű énemnek, aki soha nem töri lábát, egy énemnek, amely folyton a lábát töri, és bár egy énemnek, amely valamikor a lábát törte. Vagyis, az idő végtelen számú, jelen idejű szekvenciára való bontása az „én”-ek számát is végtelen számúra sokszorozza, amelyeknek végső soron azonban el kell férniük az „Én” tartályában. Ez az az időszemlélet, amiről alább majd Ruben számol be az IDŐ szó három betűjének kiejtése nyomán.
   Az időtlenség kategóriájának bevezetése mellett, amely során „a múlt jövő lett, elkerülve, hogy jelenként számottevő legyen”, Sándor Iván időfölülírásai közé tartozik az idő mobilizálása és a kronotoposzok torzítása. Simon és Ráchel szótlan harmóniájának, egybehangolódásuknak tapasztalatát az idő lelassításának segítségével tudatosítja. Amikor az időt nem a nap állásából lehetett kiolvasni sem zsidóföldön, sem Rómában, hanem a fegyverek munkálkodásából és a légióparancsnokok döntéséből, akkor egybecsúsztak, talán egymásba is rogytak a hajnalok, a nappalok és az éjszakák. A múlt, a jelen és a jövő megjelenő képei kérdéseket indukálnak, választ keresvén arra, hogy miként létezik egyáltalán jelenidejűség, és mennyire lehet azonos a múlt a jövővel, illetve a jövő a múlttal. Ezek nem csupán a regényíró, hanem a regényírás poétikai kérdései, amelyekre egészében válasz A szefforiszi ösvény.
   Az idő mobilizálása olyan állapotot teremt, mint amikor Ruben saját álmában arról álmodik, hogy álmában a saját álmát álmodja; végtére is az történik, hogy összecsúszik az idő, az időelemek mobilizálódnak, ami által szimulált cselekvési terek nyílnak a narratív téren belül, ráadásul az elbeszélői látószög és az elbeszélő hang is mobilizálódik, az „ő” átcsúszik „én”-be. Csupán egyetlen példát említek a regényben fellelhető számtalan közül: „Látták, amint írni kezd. Ruben is látta, amint Jehuda Hanaszi a tekercsei fölé hajol. Látta önmagát is, amint írni kezd. Végre írt, látom, amint előrehajolok és írni kezdek, leírom, hogy látom, amint apám előrehajol és írni kezd.” Az írásban Sándor Iván szerint kulcsok a mondatok, kulcsok a szavak, amelyek különböző termekbe – tartályokba – nyitnak betekintést, ezekben pedig a hasonlóságukban is különböző, különbözőségükben is egymásra hasonlító sorsok vibrálnak a téridőben, a hozzájuk vezető kulcsok azonban nem hasonlítanak egymásra.
   A regény egyik hőse hajlamos az időt múltra-jelenre-jövőre való tagoltságában tapasztalni, a folyamatot a Szent Ágoston–Borges vonalon haladva elemeire bontani, de mégis folyamatosságában láttatni, amit imigyen szemléltet a szöveg: „kimondtam magamban háromszor: IDŐ. Lassan, amiképpen apámtól tanultam. Mire a második betűhöz értem, elmúlt az első. Mire a harmadik betűhöz értem, elmúlt a második. Mire kimondtam a harmadik betűt, letelt az egész szó.” Az írás, a szöveg, egyfelől az idő tégelye is, amely a nagy idő- és tértartálynak, amely magába foglalja a történelemtartályt is, egy parányi részecskéjét őrzi. A szöveg által leírhatóvá válik az idő, az idő által leírhatóvá válik a tér, és a kettő által leírható lesz a történet, amely annyi változatban él, ahány szöveg vállalkozik a leírására. A világ végtére textúraszerű egymásra rétegeződések alakjában is leírható. E leírás közben természetesen tovább él a dilemma, hogy „a szöveg a világot mintázza-e, vagy maga is élet, amelynek sorsa van, feldereng és elhamvad”, és azt is tisztázatlanul hagyja, hogy a szövegekben ki beszél: a történet elbeszélője vagy a történet lejegyzője, vagy a szöveg éppenséggel csupán a történet lejegyzését örökíti meg. A nyitott kérdéseken túlmenően, a szövegek által tartalmazott idő olykor térelemként tárgyiasul Sándor Iván regényében. Emlékszünk-e még arra a vetítővászonként szolgáló gyolcsdarabkára, amelyen a Jehudát gyászoló Ruben előtt a különböző helyeken és különböző időben történt események tűntek át egymáson, mint valami huszadik századi diaporámán? Ez az élmény a regény minden szereplőjének közös tapasztalata: „[Jehuda] azon az éjszakán álmában kifeszített vásznat látott, ami hasonló volt egy kis vászondarabkához, amit ő írt tele. Ez az álombeli elvegyült a földdel, a csontokkal, a kagylótörmelékkel, a ráírt szavak is egyek lettek az enyészettel, máskor azonban hatalmassá növekedett, birodalmakon, tengereken lebegett át, törvényeket, igéket, történeteket jegyeztek fel rá különböző nyelveken, és nemcsak a tóra, az új keresztény vallás apostolainak a szövegeit, hanem a görög és a római történetírókét is. […] Én [a névtelenül maradt római könyvtáros] másféle álmot láttam. A szövegeket kövekbe vésték, azokkal együtt gördültek alá. Beleivódva a természetbe meg is maradtak, el is enyésztek. Volt, aki megőrizte az értelmüket, volt, aki a létezésükről sem tudott. […] Vannak, akik állítják, hogy hallják a kövekre vésett, a természettel eggyé vált szavak beszédét. A szavak, ha élőlényekkel nem képesek párbeszédet folytatni, egymással beszélnek. A hangzás túléli a köveket, amelyekre a hangzó szavakat vésték. Párává, széllé, fénnyé változnak, azokat is éltetve, akik semmit se tudnak felőlük. Amit a betűk mintáztak, már nem beszéd, olyan, mint a levegő és a víz.” Az idő máskor hangként ölt testet, akár a vak koldus énekében, akár a meghatározatlan helyről támadt zsongásban, aminek saját jellegzetessége mellett íráskép és textúra jellege is van, sorok ismerhetők fel a hangban, kihagyások, a sorok közé írt újabb szavak, különböző nyelveken szóló ráírások. Szefforisz városának lakói Ruben feleségétől, Cipporától írásokat tartalmazó tekercseket vásároltak, azokat fölragasztották szobáikban, s amikor már belülről kitapétázták a falakat, a házfalak kerültek sorra, a városkapura is jutott belőlük, sőt, egy szövegmásolat hatalmasra nagyított képét a városkapu fölé is kifeszítették. Az írás, vagyis a világ képét magában viselő idő ezáltal ténylégesen térelemmé módosult, és ugyanolyan akcidentális elhelyezkedésben tárult a városlakók elé, mint Szentkuthy időakváriumában az időamőbák. A szefforisziak azonban egyszer csak leszaggatták az összes fölragasztott tekercset, s ilyetén a semmit meg nem magyarázó, de mindent megjelenítő szent parancsolatok homlokzatából, a letépett tekercsek írásnyomatának fordított képe szerint tükör keletkezett, a térelemként egzisztáló időkép még összetettebb struktúráját hozva létre. „A falak, a kődarabok, felékesítve a szövegek lenyomatával, visszavillantották az igéket, az emlékeket, a törvényeket, a tükrözésben a szövegek sorsa eggyé vált a szefforisziak sorsával, mintha ők maguk is – hasonlóan a szavakhoz – olvashatatlan jelek lettek volna.” Minden az íráson át létezik, s ha ez így van, akkor a lét a szefforisziak és a türosziak, a rómaiak, a Bét Seárimban lakók, illetve az „én” veszendőségének útját járó Lévi, Ruben és Simon számára is állandó másolat, folyamatos szimuláció, intenzív szimulákrum. S amennyiben mindez valójában így van, akkor a legfontosabb kérdés az, amit Olasz Sándor vetett fel a regény elemzése során: írássá változtatható-e a létezés. Vagy lépjünk tovább: leírható-e a világ úgy, mint egy könyv, és leírható-e egy könyv úgy, mint a világ? Ám miként lesz a világból könyv, és fordítva, könyvből világ? A metaforikus azonosítás ugyanazon időben keletkezhetett, mint az írás és az olvasás, a zsidó vallás már használja a könyvet és a világot kiegyenlítő metaforát és a világnak a betűk általi teremtésének képzetét. Az ősi talmudisták úgy látták, a Bibliába jelentések sokasága van belerejtve, és a mi világi utunk célja e jelentések folytonos keresése; a kaballisták egészen az írásjegyekig lemenően keresték az értelmezési lehetőségek variációit. Ez az elvont tevékenység a késő középkor miszticizmusának előretörésével nyert mai értelemben is használatos megfogalmazást. Fray Luis De Granada, tizenhatodik századi spanyol misztikus vélte úgy – a többezer éves hithagyomány nyomán –, hogy a világ egy könyv, és ha a világ egy könyv, akkor a világban létező dolgok annak az ábécének a betűi, amellyel a könyv megíratott. Aztán a múlt évezred végén Walt Whitman szemlélete árnyalta némileg ezt a meglátást. Szerinte a szöveg, a szerző, az olvasó és a világ egymást tükrözi az olvasás aktusában, abban a cselekedetben, amelynek jelentését addig tágította, mígnem az összes létfontosságú emberi tevékenység megjelölésére alkalmassá vált, egyszersmind a világmindenségre is, amelyben mindez megtörténik. Annak kimondása, hogy az író egyenlő az olvasóval, hogy a könyv igazából ember, az ember pedig könyv, a világ egy szöveg, a szöveg pedig nem más, mint a világ – nem más, mint az olvasás mesterségének megnevezése. Whitman arra mutatott rá, hogy olvassuk a világot, mert a halandók számára ez a kolosszális könyv a tudás egyetlen forrása. Igaz, a tudomány inkább Hans Blumbergben tiszteli ennek az elképzelésnek a teoretikusát, ugyanis a múlt század hatvanas éveinek legelején, amikor az olvasói paradigmaváltást jelentették be a különböző irodalomtudományi iskolák, körbejárván a műalkotás értelmezésének lehetőségeit vagy kinyilvánítván annak lehetetlenségét, könyvet írt a világ olvashatóságáról, amelyben az olvasás kulturális eszméje a modern világmegértés egyetemes metaforájává válik. Borgesnek, az alexandriai embernek a könyveken és Isten betűin keresztül megvalósuló világbirtoklására talán emlékeztetni se kell ezzel kapcsolatosan.
   A világ egyszerre idő és tér, a szöveg pedig annyi, mint a világ, ugyanakkor a szöveg is tér, meg idő, de korántsem linearitás, nem jelek egyenes vonalú sorai, hanem térelemként funkcionáló gondolatok jelei. Intellektuális architektúra, térmezőként működő szövegmező, amelyben a pótlás, javítás, kiegészítés, palimpszeszt, törlés, elmosódás, csonkulás ugyanolyan vonzatokat hagy maga mögött, mint Szefforisz városában a bokáig érő kagylótörmelék, az ősöknek a talajból kiforduló csontjai, a falakat beindázó növények, hiszen ezek is mind-mind térelemek. Olasz Sándor kérdése egyben Sándor Iván kérdése is: „Ruben megkérdezte Simontól: mit írsz? Mesét? Történeteket? Regényt? Az emlékeidet? Az érzéseidet? Simon azt mondta, hogy ezen nem gondolkozott. Ruben ezúttal találkozott először olyan szöveggel, amelyből azt érezte, hogy annak a számára, aki leírta, nem örökség, hanem megegyezik a sorsával. Az élet és a tekercsek eggyé lettek. Ruben mind ez idáig csak törvényeket és tanításokat ismert, amelyek távolról üzentek. Az apja különböző magyarázatokat rögzítő tekercseiből az igazság sokféleségét, a parancsolatok elsajátításának különböző útjait ismerte meg. Lévi magyarázataiból az élet kereteinek kötelező érvényű kijelölését, az ősi üzenetek továbbadásának parancsait ismerte meg. Simon mondatai megegyeztek a tekintetével. Magáénak érezhette olvasásuk közben az emlékeit is.” E felismerés revelációja a regényben kiegyenlítődik a megismerés tapasztalatával: „Az a sejtés élt benne, […] ő is eltűnik soraival együtt, hiszen számára az élete és az, amit feljegyzett, megegyezett egymással. Igen, ő és a sorai elválaszthatatlanok voltak.” A szöveg itt ismét Szentkuthyhoz kanyarít vissza bennünket. Kijelentése, miszerint „Élni nem kell, írni kell”, immár közmondásjelleget ölt az olvasói között. Erre a gondolatra szinte pörölyként csap le kortársa, John Cowper Powys reálszemlélete: „Élni mindenesetre kell” – szögezi le, majd így folytatja: „és ahogy fáradságos mindennapjainkon átvonszoljuk magunkat, mindenképp kell találnunk valami örömet, amelybe kapaszkodhatunk”. Ebben az ellentmondásban az a legizgalmasabb, hogy mindkét szemlélet ugyanarra a megállapításra lyukad ki, annak a képességnek vagy készségnek az elsajátítására, ami lehetővé teszi az élet legapróbb, legjelentéktelenebb dolgainak is az utolérhetetlen élvezettel való szemlélését, csak amíg a szentenciájában az „élést” tagadó Szentkuthy okfejtése végén éppen az életben találja meg e készségnek a motorját, addig az „élés” szükségét hirdető Powys éppen a könyvek hatásában véli megtalálni e képesség elsajátításának lehetőségét. Sándor Iván a két nézetet egyesíti Simon szemléletében: élni (is) kell, és írni (is) kell. Igaz, Simon egy időre félretette írószerszámait és üresen hagyott tekercseit, mindaddig a fölismerésig, hogy az írásba átvezetheti életét: „Hosszú idő után újra írni kezdett. […] Nem kell mást leírnom, kizárólag azt, ami történik. Ma is, holnap is, azután is. Ezt rögtön följegyezte.”
   Az idő egymásra rétegeződése Sándor Iván könyvének központi strukturáló vonulata. Miként az egykori szövegek, úgy a civilizációs vívmányok és kulturális hagyományok is veszendők, ugyanakkor saját megőrzésükre törekednek. Olykor hosszabb időre elhalványulnak, majd ismét olvashatókká válnak. Erről Nádor Tamásnak adott interjújában a következőket mondta a regényét már maga mögött tudó szerző: „Manapság, éppúgy, mint a szefforiszi múltban, a ráírások korszakát éljük. S a kultúra vizionált otthonában – ama bizonyos nagy borgesi könyvtárban – az emberiség évezredeken át megteremtett, megírt szövegei nem csupán egymás mellett, de egymásra írva, a többieket átjárva, behálózva helyezkednek el. Önmagukat és egymást folyton átformálva, fölerősítve, eltüntetve. Helyet hagyva újabb korok újabb szövegeinek és olvasatainak. Mert minden kultúra akkor tud megmaradni, ha lehetőséget teremt az őt követő kultúráknak, hogy rárakódhassanak, életképessé váljanak.” Ahhoz, hogy ezt az élményt működőképes regénypoétikává érlelje, nem utolsósorban a kronotoposzok torzításának praktikájához kellett folyamodnia. A regény téridejében egyfelől a történelem összezsugorodik, másfelől pedig kitágul a történet elbeszélése, ami végső soron majd nem is ölt történetszerű jelleget, sokkal inkább a belső történések kivetítésévé válik; az önmagába roskadó történelem fekete lyukhoz hasonlatos sűrűsége saját belső vonzása által nem nyújt teret saját részleteinek kibontakozásához, vele szemben az ember kételkedő, töprengő, választ kereső, belső és egyedi intellektuális késztetése áttevődik a makrokozmosz szintjére, és éppen részleteiben, ellentmondásaiban, kétségeiben, viszonylagosságában, reményt keltő lobogásában vagy kiábrándult szárnyaszegettségében tölti be a teljes regényteret. Ez az a látószögállítás, ami túlmutat a történelmi (környezetbe helyezett) regényen, a példázaton, a parabolán – A szefforiszi ösvény mindhárom egyben –, valahová a kortárs próza megtorpanásán túlra, ahol újra egyre inkább bizonyossá kezd válni, hogy a regényíró számára talán már csak az emberi psziché működésének milliónyi lehetősége lehet komolyan vehető témája, s az sem rossz, ha e témát a maga intellektuális-pszichés működésének kivetítésével fogalmazza meg.