Poszler György

Salemi vérvád? – eszlári boszorkány?

(töredékek – Tiszaeszlárról – Sándor Ivánnak)

 

   Tiszaeszlárról esszét nem írok. Írtak róla éppen elegen. Nyilván a jelképesség okán. Hozzátenni nem sokat tudnék. Néhány töredéket azonban feljegyzek. Küldöm – születésnapjára – Sándor Ivánnak.

Első töredék: emlékek

   A hetvenes évek közepén előadás-sorozatot tartok a TIT-ben. Fejezetek a világirodalom történetéből. Egyszer a naturalizmusról és Zoláról beszélek. Nem nagyon szeretem. De mégiscsak megkerülhetetlen. Elmondom, amit talán a legtöbbre tartok. A J’accuse-t. Meg a Dreyfus-ügy történetét. Hozzáteszem kétes dicsőségünket. Hogy tíz évvel korábban csináltuk(?) a tiszaeszlári vérvádpert. Előadás után idős férfi szólít meg. Jó arcú – mint kiderül – református értelmiségi. Nagyon megdicsér. Előadásomat a legjobb bibliaórákhoz hasonlítja. Csak éppen megjegyzi: Tiszaeszlár – bizony, igaz volt. Ahogy azt Bary József – a vizsgálóbíró – „kitűnő könyvében” megírta.
   A nyolcvanas években a Bagoly-sorozat a rádióban. A rasszizmusról beszélek. Főként az antiszemitizmusról. Ami itt-ott – igaz, csak utalásszerűen, rejtjelesen – jól érzékelhetően felbukkan. Értelmes műsorvezető. Ma is örülök, ha az egyre szomorúbb rádióban a hangját hallom. Az interjú után hitetlenkedik. Honnan veszem ezt az antiszemitizmus-gyanút? Többek között mondom esetem a bibliaórával és Tiszaeszlárral. Egészen elképed. Tiszaeszlár se volna a lelkekben elintézve? Mondom, bizony, nincs. Jogilag igen, erkölcsileg nem. Ezért históriailag, pszichológiailag, mentálisan sem. Barátságosan válunk el. Csak – kölcsönösen – csodálkozunk egymáson.
   Néhány éve hallom: külföldre vándorolt hazánkfia síremléket állíttatott a tiszaeszlári temetőben. Mármint Solymosi Eszternek. A szomorú világhírre emelkedett egykori cselédlánykának. Akinek az igazán tehetséges népi költő már „síremléket emelt” a magyar irodalomtörténetben. Neki, akinek a sakterek 1882. április elsején – az eszlári zsinagógában – rituális célzattal – elvágták a nyakát. Ahogyan a négy és fél éves Scharf Samu „tudta” is. A tizennégy éves Scharf Móric – a kulcslyukon át – „látta” is. Amint pontosan ismerjük „a nagy per” történetéből. Végre van síremlék. Ahova a leghazafiasabb párt legfelvilágosultabb tagjai évente koszorúzni járhatnak.

Második töredék: elemzések

   Pontosan ez, a koszorúzás juttatja eszembe Freudot. Elméletét a pszichoszexuális normálfejlődés üzemzavarairól. Hogy a normálfejlődés – meghatározható fokozatokon át – jut el az ideális tárgyválasztásig és erogén zónáig. Csakhogy nem minden fokozaton halad maradéktalanul túl. A tökéletesen meg nem haladott fokozatokon pszichés energiák visszamaradnak. Ezek jelentenek fertőzési gócokat. Ahova a később valamiért megakadt fejlődés visszaeshet, „regrediálhat”.
   Tudom, pszichológia és história nem keverhető össze. Noha ki tagadná a pszichológiában a históriai, a históriában a pszichológiai mozzanatokat. Mégis eszembe jut. Nem lehet számolni a történelemben a fertőzési góc és a fejlődésbeli regresszió lehetőségével? Nem maradhatott valami a kiegyezés utáni bevándorlás-fóbiából, elözönlés-hisztériából meg nem haladottan-elintézetlenül vissza? Amolyan fertőzési gócként. Ahova a többszörösen akadályozott történelmi fejlődés patologikusan regrediál. Látványosan-idegbetegen visszaesik? Látom a koszorúzókat, olvasom beszédeiket. A história patologikus regressziójának szomorúan beszédes dokumentumait.

Harmadik töredék: könyvek

   Részletekben ismerkedtem a történettel. Megpróbálom felidézni. Az emlékek sorrendjében. Először Krúdy Gyulát olvastam ‘76-ban. Amikor könyv alakban először megjelent. A tiszaeszlári Solymosi Eszter. Ettől-ezután vettem meg egyazon évben Sándor Ivánt is. A vizsgálat iratai. A kettő együtt hozott elő – a mélyből – emlékeket. Gyerekkorból. Amit felnőttektől hallottam. Különbözőket vagy ellentéteseket is. „Ugyan, hagyjuk a középkori rémmeséket.” „Azoktól, ott, ez is kitellett.” „Még azt is rájuk fogták.” „Olvasd csak el Bary könyvét.” Akkor nem nagyon érdekelt. Akkor nem olvastam el. De olvastam egy regényt. Tizennégy évesen, ‘45-ben. Nem volt jó regény. Túlcsordulóan érzelmes lehetett. Talán ezért: megfogott. Szerzőre, címre nem emlékszem. De történetre, nevekre igen. A Blattgrűner Gerzsonból Leveldi Gyárfás katolikus pappá lett zsidó fiú története volt. Ki akart nőni, de benne maradt. Lemosni a bélyeget, mégis éppen ráragadt. Kísérte az árnyék. A reverendában is. Többre nem emlékszem. Csak még egy rigmustöredékre. „Meg-megújul a régi vád/ azt mondják, vért iszik apád.” Ilyenfajta emlékek miatt hajtottam fel, antikvártúráim során Eötvös Károlyt és Bary Józsefet. A védőügyvéd könyvét, A nagy pert. És a vizsgálóbíróét, A tiszaeszlári bűnpert. A leírt sorrendben is olvastam őket. Igaz, Krúdy Gyulát és Sándor Ivánt másodszor is.

Negyedik töredék: minőségek

   Krúdy ismerete, beleérzése, megsejtése, rátalálása, megfogalmazása utolérhetetlen. A táj az otthona, a levegő az életeleme, a szellem a felnevelője, a dialektus az anyanyelve, a hangulat a nosztalgiája. Innen valók az ősei. Ide köti a gyerekkora. Ettől érzi, hogy hogyan volt. Ettől tudja, hogy miként lehetett. Hogy mit tartalmazott a vérvád – mások is ismerhetik. Hogy miért születhetett a vérvád – csak ő sejtheti. Mert a légkört tudja. A falusi babonák világát. A babonákét, amikből hisztéria is lehet. Mert az embereket tapintja. A lecsúszott kisurak világát. A kisurakét, akikből ördögűző is lehet. Mert a működést látja. A falusi csendbiztosok világát. A csendbiztosokét, akikből kényszervallató is lehet. Ezek a legfélelmetesebb históriai-szociológiai telitalálatai. A lecsúszott kisurak, Ónody Géza, Péczely Kálmán. Akik a vérvádat kreálják. A falusi csendbiztosok, Recsky „Bandi”, Vay „Gyurka”. Akik a vérvádat „bizonyítják”.
   Sándor – majd’ száz év után – elzarándokol Tiszaeszlárra. Magnetofonnal, notesszal. Megkeresi a helyszíneket. Megmutatják neki Ófalut, Újfalut, Tótfalut. Meg persze, a zsinagóga helyét. A Tisza-partot. Ahol Eszter eltűnhetett. A drámai teret. Amiből elillantak a szereplők és a díszletek. Könyvének két rétege van. Mi történt a vizsgálatban és a perben? Mi maradt ez emlékezetben, a tudatban? Mindkettő érdekes. De a második az izgalmasabb. Tanúság történelmünk, tudatállapotunk szomorú folytonosságáról. Mert a perről a faluban mindenki tud. Az aggastyánok és az óvodások is. Tudja, a vádlottakat felmentették. Sejti, nem voltak ártatlanok. Vagyis nem az ész győzelme maradt fenn, hanem a babona rémuralma. A ráció eloszlott a történelemben. A hisztéria megkapaszkodott az idegekben. És száz év után még jobban látszik. Ez talán a legfontosabb, a száz év. Hogy mindez miként látszik mai nézetben. Itt derül ki: a mai nézet tegnapi nézet. Nem fogott ki rajta a múló idő.
   Eötvösé az alapmű. Szépirodalmi és jogtudori remeklés. Mintha Mikszáth ügyvéd lenne. Anekdota van benne és jogi elemzés. Kompozíció van benne és széles mesélőkedv. Retorika van benne és szigorú tárgyiasság. Logika van benne és önfeledt magabiztosság. Maga a figura is nagyon érdekes. Az országos hírű politikus, aki vállalja a vádlottak védelmét. Az országos hírű író, aki megidézi történelmi rangú emlékeit. A „Vajda”, ahogy ül az Abbázia kávéház tükörablakában. Magányos, de nem megtört. Tudja, hogy elűzte a démonokat. Nagyon nehéz dolga volt. Nem abban, hogy ízekre szedte a naivan gonosz, primitíven gyűlölködő vádat. Hanem abban, hogy az ellenfél terepén kellett harcolnia. Érvekkel szenvedélyek-, gondolatokkal előítéletek-, tudománnyal indulatok-, fénnyel ködök-, ésszel esztelenségek ellen. És ráadásul a megye hatalma ellen. Ami mögött ott állt az autonómia illúziója, az oppozíció reminiszcenciája. Korszerűtlen helyzetben volt korszerű. Úrrá lett benne.
   Nos, Bary. Keresem a legenyhébb, az eufemizmus határán lévő kifejezéseket. Nos, Bary „csúsztat”. A felszínen tiszta, száraz okfejtés. A mélyben merő, konzervált indulat. A hisztériát konzerválja a rációval, a babonát a logikával szemben. Két áltételre alapoz ingatag építményt. Nem vérvádról van szó, hanem vallási fanatizmusból fakadó gyilkosságról. Mi a különbség? Meg kell fordítani a sorrendet. Nem az ébredező antiszemitizmusból lett a tiszaeszlári per. Hanem a tiszaeszlári perből lett a kirobbanó antiszemitizmus. A látszólag racionális érvelés is hihetetlenül gyenge. A sokat emlegetett tárgyi és közvetett bizonyítékokból nincsen egyetlen egy sem. Csak a tizennégy éves Scharf Móric éjszaka, a csendbiztos házában, a hajdani rablógyilkosból lett bírósági jegyző előtt tett kétes vallomása. Ő látta a kulcslyukon át a véres eseményt. De így hitte az egész falu és a tárgyalás indulatosan hangos közönsége. Ennek kellett eleget tenni.

Ötödik töredék: fokozatok

   Mármint az antiszemitizmus fokozatai. Érdemes pontosítani. Nem is végig antiszemitizmusról van szó. Hanem a zsidóellenesség változatairól. Amelyben elkülöníthető a bibliai antijudaizmus és a politikai antiszemitizmus.
   Az első kiindulópontja az istengyilkosság tétele. Hogy meggyilkolták Isten fiát. Aki a megváltásra küldetett. Ebből fakadnak a mitologikus hitek – az örök bűnhődés feltételezése. Ebből fakadnak a mitologikus alakok – a bolygó zsidó legendája. Táplálják ezt a zsidó vallás szembeötlő külsőségei. A zsinagógák keleties pompája. A szertartások zsúfolt ünnepélyessége. Az énekek idegenes dallama. Ez szüli, a bibliai antijudaizmus a makacs babonákat, a szívós előítéleteket, a középkori kirekesztéseket.
   A második kiindulópontja a kapitalizmus valósága. A részvétel az új gazdasági rendben. A bevándorlás tényének hiszterizálása. Az asszimiláció kérdésének túldimenzionálása. A „túlreprezentáltság” fóbiája. Hogy „mindenütt ott vannak”. A kapitalizmus kreálásában és opponálásában. A bankban és a barikádon. Szítja a szerveződő német antiszemitizmus. Terjeszti a folytatódó orosz programsorozat. Helyenként még a kivándorlásra kényszerítésről is suttognak. Helyenként még az emancipáció visszavonását is felvetik.
   Magyarországon régóta megvan az első. A bibliai antijudaizmus. Zárványokban még a kiegyezés után is. Sokáig nincs meg a második. A politikai antiszemitizmus. Kifejletten még a kiegyezés után sem. Csak a nyolcvanas évek elején lobbantják fel. Nem Eszlár után, hanem Eszlár előtt. Bary „csúsztat”. A vérvád nem kiváltó ok, hanem kierőszakolt okozat. Primitív koholói éppen ezt akarják. A bibliai antijudaizmust átvezetni a politikai antiszemitizmusba. Az előbbi üszkeiből kicsiholni az utóbbi lángjait.

Hatodik töredék: perek

   Vannak nyilvánvaló hasonlóságok. Talán párhuzamok is. A tiszaeszlári vérvádper és a későbbi politikai rémperek között. Eszlár valamiféle ősmodell. De a párhuzamot nem érdemes túlfeszíteni.
   A politikai rémperekben valakik elhatároznak. Az áldozatokat is kijelölik. A fordulat, a valamelyes rejtély abban van, hogy az elhatározók, a kijelölők, tehát a kitalálók maguk is elhiszik. Mert ha a részletekben nem is úgy, mégis van ott, azok körül valami. A Rajk-per idején Gerő Ernő mondja Károlyi Mihálynak: Rajk végeredményben elfordult a mozgalom céljaitól. Hogy a részletekről mit mondunk, lényegtelen. A kreátorokat, a koholó bedőlteket fanatikusok, hívő bedőltek veszik körül. Ők élesztik a folyamat végigviteléhez nélkülözhetetlen hiszterizált légkört. Ebből pedig már minden – szinte önmagától – következik.
   Tiszaeszláron, a vérvádperben nem egészen így. Véletlenekből, egybeesésekből, babonákból, előítéletekből feszült légkör születik. Ezt ott, a faluban nem csinálják, hanem lesz. Nem csinálják, de amikor lett, rákapcsolnak. Mármint a kreátorok, a koholó bedőltek. És a babonákból, előítéletekből született feszült légkört hiszterizálják. Hiszterizálnak és maguk is hiszterizálódnak. Közben pedig a bibliai antijudaizmus maradékaira ráépítik a politikai antiszemitizmus alkotóelemeit. A vallatások mechanizmusa már a rémperekhez valamelyest hasonló. Csak a pert nem lehet úgy megcsinálni. Mert a „világállapot” még nem olyan.

Hetedik töredék: boszorkányok

   Van egy másik lehetséges párhuzam is. A „boszorkányok” neurotikus balladája. Miller egykor nagy hatású drámájában, A salemi boszorkányokban. Igaz, a dráma valamelyest megkopott. Nem a mesterségesen keltett hisztéria rajzában. Az érvényes lehetett. Az ábrázolt időben, a XVII. század végén és az ábrázolás idejében, a XX. század közepén is. De az alkalmazott dramaturgia természetrajzában. Az áldozat-főhős utolsó felvonásbeli megkísértésében. Hogy élete megváltásaként vallja be az el nem követett bűnt. Meg persze a megkísértett helytállásában. Hogy hőssé lesz. Nem vásárol gyáva hazugságért becstelen életet. Nem enged a fizikai és pszichikai erőszaknak. De most nem a drámai műfaj, hanem a drámai történelem dramaturgiájáról van szó.
   Hogy is történt? Ártatlan játékként indult. Kamaszlányok táncolnak meztelenül a holdfényben. És szertelen képzeletükben szellemet idéznek. A boszorkányság lehetősége a leleplező tiszteletes babonák gyötörte agyában születik. Majd a ,,fővádlott'' kamaszlány hipnotizálni kezd. Másokat és önmagát is. Félelemből, gyűlöletből, érdekből, babonából, mágiából, neurózisból alakul ki körülötte a hisztéria önmagába záródó varázsköre. Amiben hisznek a vádlók és vádlottak, üldözők és üldözöttek, gyilkosok és áldozatok. Beindul az ellenőrizhetetlen gépezet. Aki valakire rámutat, vádlóvá lesz. Akire valaki rámutat, vádlottá lesz. A vádlott bíróság elé kerül. Ha vall, ,,beismeri'' bűnét. Ha nem vall, ,,még be sem ismeri'' bűnét.
   Nos, a hasonlatosság nem a perben és az ítéletben van. Per Salemben és Eszláron is. De ott ítélet, itt felmentés követi.
   Hanem a hisztéria önmagába záródó varázskörében. Amiben hisznek a vádlók, üldözők és potenciális gyilkosok. Sőt, részlegesen-esetenként-időlegesen egy-egy vádlott, üldözött, potenciális áldozat is. Gondoljunk a hullacsempészéssel vádolt tutajosokra. Tudatlan, analfabéta, magyarul alig értő, lelki szegény zsidó sáfárokra, ruszin parasztokra. Először vallanak, azután tagadnak. Vallanak. Mert félnek, és félig hipnotizáltan hisznek is. Tagadnak. Mert már nem félnek, és félig ébredten már nem is hisznek. Salemben a hisztéria önmagába záródó varázskörét nem törik át. Eszláron Eötvös áttöri.
   Salem története példázat értékű dráma. Eszlár története példázat jellegű história. Ott a boszorkányok elillannak az utókorban. Itt a vérvád megmarad az emlékekben. Ott a boszorkányokban, gondolom, már senki sem hisz. Itt a vérvádban, remélem? már senki sem hisz?