Balogh Tamás

Manusz Kristóf

Lengyel Andrásnak

 

    Éppen egy antikváriumból léptem ki – kezemben a teli nejlonzacskóból kesernyés-savanykás, de nekem mégis oly édes régikönyv-szag szállongott –, amikor az utcán nekem jöttek. Hogy ki hibája volt az ütközés? Én sokkal inkább a saját könyvtárszobámban jártam már, és azon gondolkoztam, újonnan szerzett könyveim vajon melyik polcra teszem, aki pedig nekem jött, járás közben egy hölgy után fordult vissza, s érezte magához egyre közelebbinek a valójában egyre távolodó vágya tárgyát.
    Bár régen találkoztunk utoljára – több éve –, azonnal felismertem, s ha már így, véletlenül összetalálkoztunk, utunkat természetesen egy kávézó felé vettük.
    – Látom, még mindig gyűjtöd a dedikáltakat – mondta Esti Kornél a kávé fölött, mikor dicsekedni kezdtem neki szerzeményeimmel. – Megértelek. A könyvben lévő szerzői kézjegy – aláírás, ajánlás – meghitt kapcsolatot teremt a könyv azon egyedi példánya és közted. A régi kézírás megidézi a múltat, az elhalt embereket. Megidézi íróeleinket. Erőt meríthetsz ilyenkor belőlük. A neked szóló dedikációk pedig különösen kedvesek, mert saját léted igazolják. Mutatják, hogy vagy és hogy tudnak rólad. Azzal, hogy megtisztelnek téged egy könyvvel s benne a baráti ajánlással, téged ismernek el. Ez pedig kell, mert jólesik. Sokat nősz ilyenkor a magad szemében. Én is átéltem ezt jó párszor, kaptam én is könyveket ismerőstől, ismeretlentől. Van köztük egy író, akitől minden művét megkaptam. Ő dedikált a világon a legtöbbet. Tudod-e, ki volt ő – kérdezte, s mivel azt a választ kapta, amit várt, rövid hatásszünet után folytatta:
    – Manusz Kristófnak hívták a világ legtöbbet dedikáló íróját. De ne gondold, hogy akárcsak egyetlen könyve is megjelent. Folyóiratban vagy antológiában se keresd a nevét. Manusz Kristóf csakis különlenyomatokat írt. Látom, ellentmondást vélsz felfedezni mondataim között. Elvileg igazad lenne, de most tedd félre a logikát. Manusz Kristóf maga gyártotta a különlenyomatokat, s ő találta ki a kötetcímeket is, melyekben az írások állítólag megjelentek. Témái és műfajai vegyesek voltak. Kiadott különlenyomatként tanulmányt, esszét, de novellákat, verseket, regény- vagy színdarabrészleteket is, mintha azok szakkönyvekben vagy irodalmi válogatásokban jelentek volna meg. És minden egyes „mutatványának” – mert így is hívta őket – minden példányát dedikálta. De nem úgy ám, ahogy Erdős Renée, aki minden egyes nyomdából kikerült kötetét aláírta a címlap verzóján (bélyegzővel persze), így ellenőrizve, hogy kiadója nem készít-e titokban, honoráriumot nem fizetve feketenyomást. Manusz Kristóf minden egyes példányba névre szóló dedikációt írt, és nincs két egyforma szövegű ajánlása. Azért tette mindezt, mert az ő igazi szenvedélye a dedikációírás volt, azért írta meg a különlenyomatokat, hogy dedikálhassa őket. Ez számunkra persze meglepő, mert mi, akik néha léha könnyen, máskor izzadva, de mégiscsak ontjuk a sorokat magunkból, a dedikációnál megakadunk. Egy igazi ajánlást nehezebb megírni, mint magát a könyvet. Igazi műfaj, a legrövidebbek egyike. A haikuhoz lehet hasonlítani, egyre-másra csiszolni kell, alakítani, formálni, hogy kifejező és egyedi legyen. Ehhez a pepecselős munkához mi általában lusták vagyunk, megelégszünk egy „szeretettel” vagy „barátsággal” formulával. „Hajdan az ajánlás regényes volt, azaz vérbő és szenvedélyes. Az írók ki akarták tűzni könyveik címlapjára szívüket, vallani azoknak a nőknek, vagy költő-barátaiknak, akit szerettek, néhány szóba tömöríteni egész életüket, elméskedni, vagy eredetieskedni. Mindig 40 fokos lázban beszéltek, mikor dedikáltak, mindig csak a legfelső fokot használták. Alapfok nem is volt. Azóta az idők változtak. Minden könyvet ajánlani illett, ennélfogva a dedikáció vagy üzletivé vált, vagy pedig elsorvadt. Ma a kiadó egy reggel rendszerint rátelefonál az íróra, hogy jöjjön be az irodába, s ajánlja meg könyveit. Itt eléje tesznek egy listát, mely azoknak a neveit tartalmazza, kik számot tartanak a dedikációra, meg egy óriási domb könyvet, ötvenet, néha százat. Mit írjon ezeknek? A legnagyobb szeretet, a rajongó barátság vagy bámulat csak annyit jelent, mint a köznapi beszédben az, hogy »alázatos szolgája«. Vagyis semmit. Idők során az ember az ajánlásokból is látja, hogy a szavaknak magukban nincs semmi értékük, csak helyzeti értékük van. Én rendszerint azt írom: »szeretettel«. Ha a könyv tulajdonosa azt érzi, hogy ennek a szónak énbennem és őbenne megvan a kellő fedezete, akkor nagyon sokat jelent. Ezt Kosztolányi barátunk nyilatkozta a Színházi Életben erről – de hazudott. Lustaságát magyarázta. Elméletet gyártott hozzá, önigazolást. Karinthy barátunk persze… neki könnyen ment a dedikációírás. Máshogy is vall róla: „Kétféle dedikáció van. Az egyik, amire rendszerint a kiadó kéri fel az írót, olyan, mint az üzleti levelek befejezése. A másik, mely az írónak műveihez való viszonyát adja, különös adaléka azoknak a lélektani folyamatoknak, melyekben az író lassan elvész és a mű megszületik. A középkori képekre felfestették az ajánlást, mely azonban mindig idealizált személy felé fordult. A mai általános dedikáció a régi invokáció csökevénye, mely akkor kezdett hanyatlani, mikor pl. a festő kénytelen volt képére ráfesteni a megrendelőt, az úgynevezett donátort is. Mindenesetre jellemző, hogy az írók ma a kritikusoknak ajánlanak. Én az ajánlásaimban mindig megjelölök valami vonatkozást a könyv tartalma és a között a személy között, akinek a könyvét ajánlom. Így egy háborúspárti ismerősömnek ezt írtam „Krisztus vagy Barabbás” című könyvembe: X. Y. Barabbásnak – Karinthy.” Ő a legtöbb dedikációjában is viccelt, tréfált, szójátékkal élt. Igazi mestere azonban mégiscsak Manusz Kristóf volt a műfajnak.
    „Az írói dedikációk régtől fogva a filológiai érdeklődés homlokterében állnak. Mint az életrajz adalékait, egy-egy kortárshoz való viszony dokumentumát a kutatás föl is használja ezt a dokumentum-típust.” Ezt – amit képzeld, egy dedikált különlenyomatból idéztem – nem tudta Manusz Kristóf. Éppen ezért az ő dedikációi mindig őszinték. Nem kacsintott soha az irodalmi utókorra, mint mi tesszük minden levelünkben s naplónkban is. Dedikációi a legkülönfélébbek, s egy majdani kutatás sok mindent kimutathatna róluk. Csak nekem több száz Manusz-dedikáltam van, dedikációi sorozatot képeznek. Korszakai vannak, kiolvashatók belőlük egy személyiség változásának állomásai. Játszott az ajánlásokkal. Mondok párat:
    Egy idézetekről írott, „Költő vagyok, a szavak szerelmese, bolondja” című esszéjének ajánló sorai:

    Esti Kornél írónak,
aki nem rablógyilkosságokról, bankcsalásokról, letartóztatásokról ír újságcikkeket, hanem önmagáról és embertársairól olyan történeteket, melyek talán nem is történtek meg, csak megtörténhetnének, verseket, regényeket, szóval a szorosabb írói mesterséget gyakorolja.
        Köszönettel ezért:

Manusz Kristóf
(Ráskai Lea)

        Nagyváros, 2002. április 17.

Egy középkori históriás énekekről szóló tanulmánya elé ezt írta:

Írom e sorokat
Esti Kornél könyvébe,
Ő megfontolását
kérve és remélve,

Székes fővárosban,
Szeptembernek elsején,
Úrnak kétezredik
Kerekded esztendején.

Krisztoforus Manus

Egy „íráspszichológiai kötetben megjelent”, grafomániáról értekező elé ezt:

    Esti Kornél úrnak –
azzal a kívánsággal, hogy ne átallaná elolvasni ezt a nekem-kedves kis tanulmányt, melyben arról próbálok meg szólani, hogy sok beszédnek sok az alja, nem kell mindig beszélni, mert hallgatni sokszor jobb, mint jártatni a szánkat (a legtöbb ember nem tudja, hogy néha a hallgatással sokkal többet el lehet mondani, mint ezer, millió szóval; az emberek szeretnek fecsegni, és szenvednek a csendtől, mintha attól félnének, ha nem beszélnek, nem figyel rájuk senki, hogy feleslegessé válnak, szürkévé, hogy megsemmisülnek, hogy ott sincsenek... hogy nincsenek... hogy meghaltak...), mert a kevesebb néha több, ahogy mondani szokás.
    Igaz nagyrabecsüléssel és őszinte tisztelettel, a legmélyebb barátsággal s a legjobb szívvel, hálával és köszönettel, igaz emberségének elismerése jeléül ajánlja e végtelenül szerény művét:

Manusz Kristóf

Az ország legnagyobb városában,
a millecentenárium után három évvel,
hat hónappal és tizenkilenc nappal,
reggel hat óra öt perckor,
mert én ilyen korán kelek.

De akad egy ilyen is – a nevekről szóló dolgozata előtt:

Estinek –

                             Manusz

    Öregkorában, megfáradva és betegeskedve egyre könnyedebb témákat választott. Hakni-különlenyomatokat írt. Később aztán ezek száma is ritkult. Még később már csak „a 2. vagy 3. kiadást megért kötetekből” küldte el írásait. Ő nem lopott, mint Gallus, ő kényszeresen adni akart, még ha nem is kérte senki.
    Ám nehogy félreértsétek. Manusz Kristóf nem volt erőszakos. Írásait ingyen osztogatta. Barátainak, ismerőseinek személyesen adta át, az ismeretleneknek – akiknek címét a telefonkönyvből véletlenszerűen választotta – postázta. És nem nagyképűségből. Éppenhogy szerénységből. Erre legjobb bizonyíték utolsó írása. Különlenyomat az ábécéből volt a címe. Egy lapból állt, azon a Q betű volt. Olyan szerény volt ő, Manusz Kristóf, mint a Q betű, a magyar nyelv legkevésbé használt betűje.
    Nemrég halt meg, úgy hallottam. Amilyen sokat írt ő másokról, annyira keveset írtak róla. Egyetlen cikkecske sem szól munkásságáról. Az is lehet, hogy rajtam kívül senki sem olvasta el írásait, lehet, hogy azonnal kidobták, antikváriumba vitték s eladták, vagy csak éppen feltették olvasatlanul könyvespolcukra, odasuvasztották a többi mellé. S hogy fel fogják-e valaha fedezni őt? Qui vivra, verra.