Nagy Gábor

 

Bosszús, közönyös dal

 

Van már hajam ősz, s a borosta
dér-foltjai is sokasodnak,
megrágta a csontom a rozsda –
örvendjek-e hát ama gondnak,
hogy már nem alattam a nő, ki
díványra lerogyva elájul,
én fekszem alul, avar őszi
must-illata hull puha fátylul
fölém. Minek is keserítsem
szívem, szeret a feleségem,
köszvény ereimbe ha nincsen,
így is van elég feneségem…
Büszkén sorolom im a jussom,
tömbház tetején a lakásom,
pénzem is elég, mire jusson,
épp annyira terjed a vágyam.
Van még napi húsz cigarettám,
nem lesz zamatos, keserűbb se
szekszárdi vörösborom alján
az este csalóka derűje.
Versem nem a nemzet, a tévé –
lányom gügyörészi kiságyban,
s nem viszi adó meg a tébé
nagyját honoráriumának.
Van már
van-om is elegendő,
feledni ha üdvös a múltam,
legyen tele már csak a bendő,
eltompul a tőr, ami furdal.
Bádogszemü-krisztusi korban
nem kell nekem otthonul Ég, hisz
itthon vagyok én, a pokolban
meg már csak a balga balek hisz.
S míg írtam e pár anapesztust,
nem mester ugyan, de tanítvány,
hallottam is a paratextust:
így énekel a dala-hitvány.
Kétségbe jogod ki se vonná –
törd föl a diót, ha lehullott,
oszd szét, mi jutott, nyugalommá,
úgy lesz, ami van, ahogyan volt.
 

Könyörgés áldomásért

Nem tudom, csak elmondani neked -
    üres edény a szó:
szeretném csak becézgetni kezed,
    mint egy keleti gyógyító,

tenyeremből etetni a szemed
    kútjába merülő
riadt rigót, meginni könnyedet –
    de csak csikorog a csörlő…

Lenni bár, mint Assisi Ferencnek
    viseltes csuhája,
tested vigasza! Vágyak lelence,
    merengésed aurája!

Lenni még közelebb csak tehozzád,
    lélegzeted szünetjele,
mi az aritmiát csak fokozná:
    álmod szörnyetege – – –

Nem tudom hát elmondani mégsem,
    repedt cserép a szó.
Segíts arcod, füled, szád becéznem,
    hadd legyek kamasz csábító.

Gyámoltalan és védtelen vagyok
    veled e vallomásban,
segíts: te lelkem feloldozhatod
    pogány vérivó-áldomásban.
   

A pajta

Nagyobb volt, mint a ház, a pajta, deszka-
mennyezetén ki-be surrant a napfény,
mint kémlelő egér: mi lesz, ha
tárul a széles ajtó s rajtakapják…

Bejárta a gyermek a roppant széna-
rakás rejtekútjait képzeletben –
szénaváros szénaköröndjein
szédült, kucorgó révületben.

Tetejére fölhágni nem mert:
mintha az égig vinne a létra,
ahol a tüsszentés csillagcseppjeivel
forog a nap körül a széna-planéta.

A pajta közepén toporgott.
Öregmama oda ásta el a ruhákat:
az országút muszkák léptére porzott.
A felszabadító hadsereget

felkészülten fogadták: trágyadombba
vájt szűk szuszékba búttak a lányok,
Öregpapa kézügyben tartotta kapáját,
elsülhet tán: a nyéllel hadonászott.

A muszkák a pajtába vitték lovaik.
Ott dobrokoltak, fújták a párát.
S nagy gőzölögve lehugyozták
Öregmamáék elásott ruháját.

Roskadt, remete medve már a pajta.
A kisfiú sincs már, ki a szénának döntött
létrát latolgatta… A nap hullajtja
csak arany szalmaszálait a porba.