Kerényi Ferenc

Drámairodalmunk kérdései
a Pesti Magyar Színházban

Orosz László 80. születésnapjára

   [Orosz Lászlót készülök köszönteni. Nem egyszerű feladás, ahogyan kedvenc időszakában, a reformkorban mondták. Az irodalomtörténészt, a tudóst ünnepeljük, a máig legjobb magyar kritikai kiadás elkészítőjét? Aki nemzedékekhez hozta és hozza közel a kecskeméti ügyész, Katona József és a niklai nappal-földesúr, éjjel-költő, Berzsenyi Dániel meg a többiek alakját? Közismert szerénysége elhárítaná a szakmai dicséretet. A Tanár Urat köszöntsük első helyen, akiről az a szólásmondás járja Kecskeméten, hogy a város lakossága két részre osztható, tudniillik azokra, akiket tanított és akiket nem, ám az utóbbi hányad törpe kisebbséget alkot? Ezt mindenki tudja, és elég Vele végigsétálni Kecskemét utcáin. A csöndes, de megtörhetetlen embert állítsuk példának, akit nagy fenyegetések, a körülvevő kor kisebb-nagyobb megalkuvásai, újabban pedig a feudalizmusba oltott újgazdag csillogások sohasem tudtak befolyásolni? Ezt kinek-kinek magának kell eldöntenie. Marad a tanulmányírás: „természetesen” a szeretett XIX. századból véve tárgyát, és – persze – legyen benne új Katona József-adalék is.]
   1837. augusztus 22-én megnyílt a Pesti Magyar Színház, nemzedékek testet öltött vágya-álma, a reformkor nagy, intézményi jelképeinek is egyik legfontosabbja. „More patrio”, magyar módra készült, vitákkal, csatározásokkal, sértődésekkel – de közadakozásból és a saját színháztervét bukni látó Széchenyi István is jegyzett részvényt, bérelt páholyt és továbbította egykori tiszttársai adományát a Kerepesi úti építkezés javára. A gróf legfőbb patrónusa, József nádor nem ment el a megnyitó előadásra; igaz, távolléte a Habsburg-imádó, napjainkra is vonatkoztatható utókornak tűnt fel inkább, mintsem a kortársaknak. „Majd ha elkészül a méltó kocsifelhajtó, meghívjuk” – mondták Pest-Pilis-Solt vármegyei táblabírái, és somolyogtak hozzá egyet a bajszuk alatt.
   „A jó hazai szokás szerint” azt is jelentette, hogy több figyelem fordult a megajánlásokra, mint a behajtásra; látványosabb volt a falak emelése, mint a színház szellemi felépítése. Ez utóbbira elsősorban a romantikus triász ügyelt: Bajza József 1836-ban, az általa szerkesztett Kritikai Lapok VII. kötetében Dramaturgiai és logikai leckék, magyar színbírálók számára című nagy vitacikkében – mint afféle magyar Lessing – vázolta a színházról írók feladatait egy olyan időszakban, amikor a kritikusnak egyszerre kellett nevelnie a színészt, a drámaírót és a közönséget; Vörösmarty Mihály pedig a színháznyitás előtti hetekben-hónapokban közölte az Athenaeumban, a triász folyóiratában az Elméleti töredékeket, a magyar romantikus dramaturgia alapvetését. Az operakritikák írására készülő Toldy Ferenccel teljes triász és liberális elvbarátaik a templom–iskola–színház intézményhármasságban látták a nemzeti kultúra biztosítékát, elterjesztésének legjobb lehetőségeit. A koncepció kényes pontja a gyakorlatban az eredeti magyar dráma kérdése lett – azaz: a klasszikusok műsoron tartása és a kortárs világszínház válogató mintakövetése mellett sikerül-e a Pest vármegye színházának egyszersmind a magyar dráma műhelyévé válnia? Vizsgálódásainkat arra a periódusra szűkítjük, amikor – 1837. augusztus 22. és 1840. augusztus 8. között – a Pesti Magyar Színház jogi értelemben is a vezérvármegye fennhatósága alatt állott. (A körülhatárolásra azért van szükség, mert a játékszínt nemzetivé emelő XLIV/1840. tc. végrehajtása, a színház tényleges átadása országos kezelésbe egészen 1843-ig elhúzódott.) Új forrásaink pedig elsősorban Pest-Pilis-Solt vármegye levéltárából származnak, ahol a színházat igazgató megyei választmány iratai részben fennmaradtak. (Mai jelzetük: PML, IV. 7-ab.)
   Az eredeti magyar dráma lehetőségei ellentmondásos képet mutattak. Mert egyfelől igaz volt, hogy az új színházban a romantikus triász tagjai fontos szerepet kaptak (Vörösmarty Mihály a nyitó egyfelvonásosban, az Árpád ébredésében megírhatta érdek-egyesítő kulturális programjuk költői változatát; Bajza József pedig 1837/38-ban a színház első igazgatója lett), másfelől azonban komoly problémák sorjáztak. Az igazgató fölöttébb korlátozott jogkört kapott az igazgatóválasztmánytól, amelynek megyei urai még az építkezés hátralékos költségeivel birkóztak, a működtetés során pedig legalábbis pénzügyi egyensúlyt szerettek volna, ami a vegyes lakosságú Pest-Budán, a kettős város egyetlen magyar játéknyelvű színházában nem sikerülhetett a szórakoztató zenés műsor részarányának megnövelése nélkül. A drámabírálat is a választmány hatáskörében maradt, az írókat pedig a rendezetlen szerzői jogviszonyok késztették más műfajok felé.
   Az utóbbin saját hatáskörben lehetett segíteni addig is, amíg megszületik a művészi alkotások tulajdonjogának törvényi szabályozása. (Noha – sokban a romantikus triásznak köszönhetően – már az 1943/44. évi országgyűlés előtt ott feküdt egy, európai összevetésben is korszerű javaslat, a szerzői jogi törvényre 1884-ig [!] kellett várni.) Az igazgatóválasztmány 1837. december 20-án tárgyalta Vörösmarty beadványát a „drámajutalomról”. December 28-án pedig, Bajza igazgatói aláírásával, már meg is jelent a sajtóközlemény az életbe léptetett „ötödös” rendszerről. A hét pontba foglalt honoráriumszabályozás szerint a szerző az első előadás 1/5, a második és a harmadik előadás szintén tiszta (napi költségek levonása utáni) bevételének 2/5–2/5 hányadát kapta, azaz háromszori színrevitel után egy teljes bevételt. (Az első 1/5 bukás esetén is járt a szerzőnek.) Az új operazene komponistája és a zenés bohózatok írója hasonló díjazásban részesült, míg az operalibrettista és a bohózat zeneszerzője eseti megegyezés alapján kapott részt. A klasszikusok fordítói – azonos szisztémában – a drámaírói jövedelem felét kapták. Eseti elbírálás alá esett, hogy a bemutató bérletes vagy bérletszünetes esetén történjen-e. Az igazgatóság köteles volt a három előadást egy év leforgása alatt kitűzni. A szerző műve kinyomtatását, újbóli eladását csak ezután tehette meg; a szöveg viszont, amint az Szigligeti Aba című drámájának harmadik előadásáról készült, 1839. május 8-i kifizetési bizonylatán olvasható: „...ezennel a’ dráma a’ részvény társaság tulajdonává lett.” (Így bővült a színészektől megvásárolt kötetek alapján Pest vármegye, majd a Nemzeti Színház könyvtára.) A vidéki színtársulatokkal azonban a választmány tulajdonosi minőségben léphetett fel, amint azt az 1839. január 23. és 26. közötti ülés jegyzőkönyve elvként rögzítette: „Az országban létező magyar Színész Társaságok igazgatóságai értesíteni rendeltettek: hogy a’ Pesti magyar Színház fenntartására össze állt részvény társaságtól megbízott választmányi igazgatóság, minden színi darabokat, mik kívántatni fognak, csupán a’ leíratási költségek’ megtérítése mellett, kész kiadni.”
   A XLIV/1840. tc. megjelenése után, 1840. november 25-én hat író (Eördögh István, Gaal József, Szigligeti Ede, Beöthy Zsigmond, Kuthy Lajos és Garay János) beadvánnyal fordult immár az országgyűlés színházi kiküldöttségéhez, jobb feltételeket sürgetve, európai példákra hivatkozva. Az 1–3. előadás esetében 1/3–1/3 bevételt kértek, utána pedig „percent”, azaz százalék járna az írónak, „mikép az külföldi jól rendezett színházaknál divatban van”. Kérték a nyomtatás azonnali lehetőségét, hiszen a vándortársulatok nem tudnak jogdíjat fizetni. Végül kezdeményezték egy vegyes, írókból (de nem drámaírókból) és színészekből álló drámabíráló bizottság felállítását. Az ötödös rendszer azonban csak 1843-ban, Bartay Endre bérlőigazgató alatt változott meg százalékos szisztémára. Az utóbbi témában viszont az írók nyitott kapukat döngettek: 1840. augusztus 9-én megalakult az akadémikusokból és színészekből álló drámabíráló bizottság.
   A Pesti Magyar Színház lett az egyetlen intézmény, ahol az író tudta, mire számítson. Szigligeti Ede 1840. május 31-i ősbemutatójának, a Micbán családjának elszámolása például így festett:

„Jövedelem a’ napi czédula szerint 1000 [váltó] ft
Casino-páholy     25
tudós [.] társaság[i páholy]     10
1035 
Költség a’ napi czéd[ula szerint] 6 ft 20 kr[ajcár.]
Világítás 40

46 ft 20 kr.

46 ft 20 kr.

988 ft 40 kr.

Mellynek egy ötöde azaz 197 ft 44 kr. [ajcár]. váltóban a’ Szerző Szigligeti úr’ részére írói jutalom fejében assignálódik. Költ Pest június 11. 1840.
Felvettem
Szigligeti

Nyáry
m[anu] p[ropria].”

       (Akkoriban egy váltóforint 60 krajcárból tevődött össze; „czédulá”-n pedig a napi pénztárbizonylatot értették.)
   Ami a megegyezéses tételeket illeti, a választmányi jegyzőkönyvekből és iratokból megállapítható, hogy a romantikus nagyoperák szövegkönyveinek fordításáért általában 150 váltóforint járt. Ennyit kapott a szorgalmas Jakab István Halévy A zsidónő, Mercadante Eskü, Bellini Beatrice di Tenda című operájának átültetéséért; Deáky F. Sámuel Donizetti Szerelmi bájital című vígoperájának librettójáért valamivel többet: 162 váltóforint 30 krajcárt. Az 1839. április 29-én bemutatott első magyar vígopera, a Csel partitúráját Bartay Endre zeneszerző ajándékba adta – igaz, mindössze két előadást ért meg. Jakab István a szövegkönyvért 200 váltóforintot kapott. Zenés bohózatok, paródiák fordításáért 25 és 100 váltóforint közötti összegek szerepeltek; Munkácsy János az általa írt eredeti, Tündér Ilona című zenés tündérbohózatért (négy előadásával bukásnak számított) 1838-ban 30 váltóforintot kapott egy összegben.
   Mivel a vármegyei működtetés esztendeiben az igazgatóválasztmány fenntartotta magának a repertoárépítés jogát, ezzel magára vállalta a drámabírálat minden nyűgét is. Az első évben a választmány erre alkalmas, művelt tagjai, Fáy András, Rosty Albert operafelügyelő és Bajza József igazgató bíráltak. A szerzők szerint persze túlságosan lassan, amint azt a Természet című folyóirat 1838. évi 26. számában nyilvánosan is felpanaszolták. A választmány azonban megvédte a hármast, sőt, az 1838 júniusában lemondott igazgató, Bajza József további alkalmi drámabírálói foglalkoztatását is kérlelte. Ennek ellenére a helyzet ekkortól romlott: Bajza távozásával a két másik véleményező sem folytatta a munkát, így (1838. június 29-től) a választmányi tagok egymás között osztották el, két személynek kiadva az olvasandó drámákat. Nyáry Pál vármegyei főjegyző, Balla Endre választmányi jegyző, vagy akár az 1838 augusztusa és 1839 januárja közötti másodelnök, gr. Ráday Gedeon tájékozottak lehettek közigazgatási és jogi kérdésekben, ám a drámabírálat nem tartozott erős oldalaikhoz. (Közülük Nyáry és Ráday rövid ideig igazgatott is.) A bírálat zsinórmértéke a „színi hatás” lett, azaz a várható közönségsiker és bevétel. Normális ügymenet esetén a választmányi olvasás és az eredmény jegyzőkönyvezése általában egy-másfél hónapot vett igénybe. Voltak persze szélsőséges esetek is. Beöthy Zsigmond ajándékba adott Jurista és kisleány című egyfelvonásos vígjátékát – ezt tekinthetjük minimumnak – egy hét alatt elfogadták (1838. november 14–22.), sőt, 1839. január 24-én már be is mutatták. Ugyanennek a szerzőnek viszont csaknem három hónapot kellett várnia (1838. július 18. – október 10.), hogy Ludas Matyi című bohózatát és Csáb című szomorújátékát – „kevés színi hatást eszközölhetnek” – elutasítsák.
   A drámák választmányi elfogadása után kerülhetett sor a szöveg cenzúráztatására, ami általában újabb egy-másfél hónapot jelentett. A választmány 1838. november 12-én fel is hatalmazta Rádayt, tárgyaljon gr. Pongrácz János könyvvizsgálóval, hogy havi egy darabnál többet cenzúrázzon, amit az meg is ígért. Itt is voltak cifra esetek. Nem tudjuk, Kuthy Lajos mikor nyújtotta be Fehér és fekete című, a négerkérdést tárgyaló és a 17. század végi Magyarországon játszatott drámáját. A választmány 1838. október 10-én elfogadta, mivel „az teljes színi hatást ígérvén, magát fenntartó darabnak látszik”. Pongrácz gróf helytartótanácsos, a szöveg cenzora november 14-én visszaküldte átdolgozásra; a javított változatból újabb részleteket törölt, majd 1839. január 4-én engedélyezte az immár Franciaországba áthelyezett darabot. (Ősbemutatója 1839. február 19-én volt; három előadást ért meg.)
   Az 1837. augusztus 22. és 1840. augusztus 8. között (e napon jelent meg a színlap fejlécében először a „Nemzeti Színház” megnevezés, Erkel Ferenc első operájának, a Báthori Máriának ősbemutatóján) – Bartay említett vígoperáját is számolva – 31 ősbemutatót tartottak. Folytatódott tehát az új színház körül az a jótékony pezsgés, amely már a várszínházi évek alatt elkezdődött, és amely 1835. november 29-én, a Pesti Drámaírói Egyesület megalakulásával folytatódott. Hat alapító tagjuk közül Szigligeti Edének nyolc bemutatója volt (Vazul, Gyászvitézek, Pókaiak, Aba, Rontó Pál, Romilda, Cillei Fridrik, Micbán családja); de volt premierje Kunoss Endrének is (Istenítélet, 1839. ápr. 8.); bemutatásra várt Garay János elfogadott Báthory Erzsébet című darabja is (1840. augusztus 9-én került színre); Vajda Péter pedig mint fordító volt jelen a műsoron (Shakespeare Lear királyának és Dumas Caligulájának átültetőjeként). Az idősebb, beérkezettnek számító írók közül két ősbemutatót jegyzett Vörösmarty Mihály (Árpád ébredése, Marót bán), egyet Fáy András és Nagy Ignác (Közös ház, illetve Egyesüljünk!), „másfelet” Jósika Miklós (Adorjánok és Jenők, Ecsedi tündér – az utóbbit társszerzőként). Bár Szigligeti feljövőben van a tárgyalt időszakban, e periódus sikerszerzője mégis Gaal József, akinek új darabjai közül a Szerelem és champagnei című vígjáték mindössze négy előadást ért meg, teljességgel megbukott az egyszer játszott Szvatopluk című történelmi dráma és a Tatárjárás című bohózat, a Jósikával írt Ecsedi tündér se dicsekedhetett kétszeri színre kerülésével – ám a Peleskei nótárius című tündérbohózata (Thern Károly zenéjével) a tárgyidőszakban 18 előadást ért meg (az ősbemutató 1838. október 8-án volt). A komponista 250 váltóforint honoráriumot kapott a muzsikáért, és ezt a darabot érte a megtiszteltetés, hogy Török Gábor, Arad vármegye másodispánja elkérte, amire – íme, ismét a szerzői jogdíj-törvény hiánya! – a választmány azt határozta, hogy „...oda adatik, de ugy hogy egy évig semmi féle társaságnak sem adassék át, a’ leiratási költségek pedig Török Gáboréi lesznek.” (Az 1838. december 8-i ülés jegyzőkönyvéből.)
   A bírálók természetesen nagyszámú szöveget el is utasítottak. Jó néhánynak szerzőjét sem ismerjük. A fiatal Beöthy Zsigmond nem adta fel: Még egy Ludas Matyi címmel írt bohózatot, de ezt is elhárították (a téma Balog István dramatizálásában sikerrel jelen volt a színpadon), akár Kóbor Istók című négyfelvonásos bohózatát. Éliás István ügyvéd találékonysága is kárbaveszett: 1838 szeptemberében egyszerre fizetett be 12 forint 30 krajcárt a színház építési hátralékának törlesztésére – és nyújtott be Czeczilia, vagy a tatárok Vácz alatt címen egy vitézi szomorújátékot, de mivel „az kevés szini hatást igérvén, nem reménylhető, hogy a’ jobb darabok közt fönt tarthassa magát”, visszaküldetett a szerzőnek. Van adat opera elutasítására is, ami azért érdemel figyelmet, mert a vármegyei igazgatóválasztmány minden eszközzel igyekezett bővíteni az operaműsort, hogy arisztokrata és német nyelvű közönségének kedvezzen. (Ez az „operaháború” vezetett Bajza igazgatói lemondásához.) Ludwig Schindelmeisser, a pesti Német Színház másodkarmestere hiába ajánlotta fel, hogy operát írna Charlotte Birchpfeiffer lejátszott, Vörösmarty által megsemmisítő kritikával illetett vitézi játékából, a Szapáry Péterből – a választmány nyugodtan írhatta, hogy: „A’ bent foglalt tárgy semmi jövedelmet nem igérvén, az ajánlat el nem fogadtatott...”, hiszen az ellendarab, Vörösmarty Marót bánja már hónapok óta műsoron volt. Ám csak három előadása volt négy hónap alatt: a török téma valóban kimerült. (A komponista anyaszínházának írta meg az operát; a németek öt év alatt tízszer játszották.)
   Minden hátráltató tényező dacára (szerzői jogi törvény hiánya, szakszerűtlennek tűnő bírálat, a zenés műsor favorizálása), azt kell látnunk, hogy néhány területen sikerült előrelépni. Nem találtuk nyomát, hogy valóban értékes szöveget a bírálók elutasítottak volna; megteremtődött annak mennyiségi lehetősége, hogy a szerzők – színpadi rutinra szert tévén – sikeres és értékes műveket is alkossanak. Erre a legtöbb esélye a színház tagjának, Szigligeti Edének volt, aki már ekkor kitűnő színpadi érzékkel (és nagy emberismerettel) rendelkezett. 1839. január 26-án visszavonta előző este megbukott Rontó Pál című bohózatát átdolgozásra, kérve a zeneszerző, Thern Károly kifizetését, saját honorálását pedig az új változat sikerétől tette függővé, azaz az első előadásért mindenképpen járó 1/5 jövedelmet sem vette föl. Kétségkívül tekintélyes összegtől esett el (a bukott előadás is többet hozott, mint a Peleskei nótárius bemutatója), de itt már a hivatásos drámaíró öntudata (és hosszabb távú érdeke) szólalt meg. Másfél hónappal később viszont hasonló határozottsággal kérte az önhibáján kívül elmaradt harmadik előadás 2/5 jövedelmének kifizetését, közben ugyanis megkezdte a darab kinyomtatását. (Az első esetben: az átdolgozás nem készült el; a másodikban a választmány május 1-re tűzte ki a harmadik előadást és tudomásul vette a párhuzamos kinyomtatást.)
   A másik előremutató jelenség: a színészi jutalomjátékok és az eredeti bemutatók egyre szervesebb kapcsolata. A vezető művészek jutalomjátékát szerződésük rögzítette; az este nettó bevételének fele őket illette. Azt már Bajza igazgatása alatt (az 1838. február 18-i igazgatóválasztmányi ülésen) tisztázták, hogy színész nem kérhet operát vagy énekesjátékot jutalomjátékra, és csak máshol már játszott darabot választhatott magának. (Szentpétery Zsigmond ugyanis – a nagyobb bevétel reményében – Auber Fra Diavolo című vígoperáját, Laborfalvi Róza pedig a Béla futása című Ruzitska-énekesjátékot kérte.) A színészek figyelme ezért az eredeti bemutatók felé fordult; helyzetüket javította, hogy – Szigligeti Ede ismételt kérvényezése nyomán – a szerzői 1/5 jövedelmet nem az ő 50%-ukból, hanem az igazgatóságot illető bevételből fizették ki. Így nem alakult ki érdekellentét a drámaírók és a színészek között. Bartháné a Peleskei nótárius ősbemutatóját segítette; férje, Bartha János Szigligeti darabjaira, a Gyászvitézekre és a Rontó Pálra vállalkozott; Megyeri Károly Gaal József Tatárfutása mellett döntött; Lendvayné jutalomjátéka az Ecsedi tündér lett. A társulat intrikusa, Fáncsy Lajos a Szvatoplukban lépett fel; Szerdahelyi József, a közkedvelt énekes színész a Halley üstököse című Hazucha-bohózatnak nemcsak jutalmazottja, de zeneszerzője is volt. Szentpétery Zsigmond 1839. április 16-án a megbukott Visegrádi kincskeresők (Hazucha Ferenc bohózata, Rózsavölgyi Márk zenéjével) egyetlen előadásának jutalmazottja volt; ennek ellenére ősszel, szeptember 23-án azt kérte, hogy októberi jutalomjátékára – új, elfogadott darab nem lévén – újra eredeti művet, Balog István Ludas Matyiját választhassa, a bohózat harmadik előadását, mivel „ez hitelét már kivívta”.
   A harmadik mozzanat a kapitalista üzemszerűség felé haladó színház világában: noha, mint említettük, a drámaírók és -fordítók kevesellték javadalmazásukat, a szabályozott honorálás következtében a szorgalmas tollforgatók anyagilag sem jártak rosszul. 1838. május 4. és 1839. március 16. között Jakab István csak operák és zenés bohózatok fordításából 595 váltóforintot keresett. Szigligeti az Aba második előadásáért 48 forint 26 4/5 krajcárt kapott, a harmadikért 27 forint 2/4 krajcárt. (Az első előadásnak csak bruttó bevételét ismerjük, de 70 forint körüli 1/5-ös jövedelmet feltételezhetünk.) Miközben az 1839/1840. évadban havi fizetése 75 váltóforint volt a színházban.
   A még játszott, de már elhunyt írók közül Dugonics András (Bátori Mária, 1838), Bárány Boldizsár (Sajdár és Rurik, 1837) került színpadra – Kisfaludy Károly és Katona József mellett. Őutánuk semmi „drámajutalmat” nem kellett fizetni. A helyzet fonák voltát az állandó pénzzavarral küzdő, emiatt folyamatosan takarékoskodni kényszerülő vármegyei igazgatás nem ismerte föl, ám az 1840-es években történtek lépések legalább gesztusok gyakorlására. 1844 februárjától (Kisfaludy Károly február 5-én született) a Nemzeti Színház minden évben a születésnapja táján egy előadást az ő emlékének szentelt, és bevételét az emlékét ápoló Kisfaludy Társaságnak utalta át; a Bánk bán igazi diadala idején pedig az 1845. november 29-i, harmadik előadás jövedelmét a Katona családnak továbbították Kecskemétre.
   Vizsgált időszakunkba esett a Bánk bán 1839. március 23-i előadása, bemutatója az új színházban; jelenlegi ismereteink szerint ez a dráma nyolcadik előadása (Kassa, Kolozsvár, Budán háromszor, Debrecen, Miskolc után). 1976-ban, egy tanulmány keretében közöltük ugyan a nézők helyfajták szerinti megoszlásának adatsorát, ám az előadás teljes bevételének formanyomtatványa és kéziratos költségszámlája egészében most kerül először a nyilvánosság elé. (A formanyomtatvány állandó rovatait kurziválással jelöltük.)

„A 'pesti magyar színház” 506 Szám.
J ö v e d e l m e

1839 Martius 23-dikán adatott Bánk-bán czimű játékból.   

Kézbe adatott

mennyiség

egyesen öszvesen

váltó pénzben

f

xr

f

xr

Földszint

315

1

315

Második emelet

59 40 39

20

Karzat

312 15 78

Katonai

Zártszék földszint

48 30 24

Zártszék első emeletben

2

30

Zártszék második emeletben

4 40 2

40

Földszinti és első emeleti páholy

15

8

120

Második emeleti páholy

6

Öszvesen

579

Lehúzván a’ költséget

45

31

Marad

533

29

Napi költség

Világositás

Őrök

2

Szükséges eszközök

43

31

Öszvesen

45

31

az az 533 for[int]. 29 kr[ajcár]. váltó
   Balog [István] szinházi titoknok Gerenday¨ József m[aga] k[ezével]. Pénztárnok”
    A páholyokat négyszemélyesnek számolva, az előadást eszerint 798 néző látta, ami – a Pesti Magyar Színház 2400 fő körüli befogadóképességét tekintve – harmadháznak számít; a Bánk bán átütő sikere még váratott magára.
    A színészeti választmány iratai között fennmaradt a „Szükséges eszközök” 43 váltóforint 31 krajcárjának részletezése is. Áttekintése nemcsak a színházi üzemmenet technikai részletei miatt érdekes a mai olvasó számára, hanem például az is kiderül belőle, milyen eszközök segítségével mímelték a színpadon az Árpád-kori királyi lakomát.

„A Pesti Magyar Szinházban szükséges Eszközök
1839 Martz[ius] 23-án adatott Bánk Báán [!]

f[orin]t x[krajcár]
Kéményseprő v
6 ff [font] gyertya a luszterekbe és Karostartokba 4
2 1/2 [font] gyertya a Szobákba 1 40
1 Káplár a 30x 12 legény a 15x 3 30
1 nagy abrosz mosatás 24
Czin edényekért 1 parterbilét [földszinti jegy] 1
30 alma a 2x 1
3 itze bor a 20x 1
Conto N[umer]o 1 Papiros 4 54
Conto no 2 heti apróság a’ légszeszhez 5 36
Conto no 3 egész holnapi üvegek a’ légszeszhez. 19 36
3 üveg Tokajer eltört 18
az az negyven három forint és 31x váltó összesen 43 31

Komlóssy [Ferenc színházgazda = gondnok]”

    A Bánk bán fogadtatása és utóélete szempontjából ez az előadás megosztó hatású volt. A Melindát játszó Lendvayné emlékezéseiből tudjuk, hogy Petur (erősen cenzúrázott) hazafias tirádáit a karzat megéljenezte, a földszint közönsége viszont hallgatásba burkolódzott. Az igazi sikert – és ez már az 1840-es évek demokratizmusának előjele – Tiborc keservei váltották ki. A páholyközönség véleményét viszont Széchenyi István jegyezte föl naplójába: „Bánk bán. – Felfoghatatlan, hogy a kormány hogy engedhet ilyen esztelenséget játszani. – Rossz, veszedelmes tendencia –”
    Most, az igazgatóválasztmány iratai között kezembe akadt egy olyan táblázatos kimutatás, amely a bemutatók fogadtatását is rögzíti; a „tettzett” minősítéstől (Szigligeti: Pókaiak, Aba, Romilda) a „kétes szerencsével” esetein át (Jósika: Adorjánok és Jenők, Kuthy: Fehér és fekete) a „meg ~ elbukott” számos példájáig, sőt, az „elbukott csúfosan” minősítésig (Hazucha: Visegrádi kincskeresők). A kimutatásban a Bánk bán is szerepel:

„Hónap Nap Szinmű czime minemüsége észrevételek
...Martzius 23. Bánk bán
Szom[orú játék
5 f[el]v[onásban].
eredeti eltiltatott.”

   Eddig úgy tudtuk, a dráma 1845. évi újracenzúrázására a könyvvizsgáló hivatal átszervezése miatt került sor. Bár Orosz László mindig is kétségeinek adott hangot, miként volt lehetséges, hogy az 1819-ben eltiltott szöveg Budán, majd Pesten színre kerülhetett, ráadásul minden látható affér nélkül. (Igaz, sem az 1835., sem az 1839., sem az 1845. évi cenzúrapéldányt nem ismerjük.)
    Íme, egy újabb, további kutatásokat igénylő „Katona-titok”. Adja Isten, hogy Orosz László, ünnepeltünk még sokáig ilyenek megoldására fordíthassa idejét, erejét!