Buda Ferenc

Rendkeresés

– Jegyzetlapjaimból –

 

    Az alább következő lapokat – némi képzavarral – rendhagyó rendkeresésnek is nevezhetném. Máris megmagyarázom, miről van szó.
    Jelenleg használatban lévő jegyzetfüzetem lassacskán betelik. Az előrelátás erényét gyakorlandó vallatóra fogtam kisházbeli ingóságaim alig átlátható tömkelegét, hátha ráakadnék egy vagy két üres füzetre. Miért nem futok át inkább a boltba? – kézdezhetné bárki, hisz ott keresgélés nélkül is olcsón hozzá lehet jutni efféle portékához. Az igaz, csakhogy én az iskolásokénál tartósabb, keményebb fedelű füzetekben reménykedtem, s emlékezetem szerint az idők során beszerzettekből kell hogy legyen még valahol. Úgy is volt: öreg íróasztalom egyik szorulós fiókja alján kettőnél többre is rátaláltam. Hozom be örömmel mindet – egy darabig most nem lesz gondom ilyesmire –, s ahogy az egyiket figyelmesebben végigpörgetem, réges-rég megkezdett, majd félbehagyott jegyzeteimre bukkanok az elején. Első gondolatom az, hogy eltávolítom a teleírt lapokat: hadd kezdjem tisztán. Ám aztán beleolvasván megmásítom a szándékomat: maradjanak csak ott, ahol vannak. Idemásolok valamennyit belőlük, s aztán majd eldől: vajon érdemes volt-e? (A nevek némelyikének itt csupán kezdőbetűit tüntetem föl.)

*

    1978. február 6. Ma eltemettük Nagy Lászlót. Mától fogva más idők kezdődnek. Zám Tibor vitt föl bennünket a Trabantjával Kecskemétről a Farkasréti temetőbe. A temető-kapun belül – nemrég érkezhettek – András, Margit meg Kósa Feri jön elibénk. András nyomban közli: nem beszélhetek a koporsónál, B. Z. amúgy is ingatag helyzetét veszélyeztetném. Nem lepődöm meg ezen a fejleményen, s minthogy nem a magam sorsa forog kockán, így ellenvetésem sincs. Odaballagunk a ravatalozóba. Igen: ott fekszik. Szája összezárva, hunyt szeme megapadva. Mondanám: mintha mély álomba merült volna. De hát – láttam én már halottat azelőtt is...

*

    Mindez, amit ide eddig leírtam, befejezhetetlen – fűzöm hozzá most, csaknem tizenkét évvel ama temetés után: 1990. január 10-én. Legkisebbik lányunk akkor még meg sem született, anyja méhében jött el velünk a Farkasrétre. Akárcsak Nagy László egyetlen leányunokája. Ma már kiskamasz mindkettő. Mi minden történt azóta, s hányan távoztak – jobbára időnap előtt! A közeli barátok közül legutóbb épp Ratkó Jóska.
    Nagyot fordult az idő kereke is. Itt: Kelet-Közép-Európában kiváltképp. Pattognak-hullnak szétfele a csatlós lovak béklyói, a marxi-lenini kísérlet – kísérlet járja be Európát – szemlátomást kudarcot vallott. Vészjóslóan recsegnekropognak a Birodalom vasabroncsai. A Finn-öböltől az Amur torkolatáig mozog az egész, főként a Baltikumban s a Kaukázuson túl – egyelőre. Csak reánk ne zuhanjon valamely kilazult gerenda vagy akár szarufa ebből az elavultában is félelmetes méretű tákolmányból. Aggódom ott élő barátaimért is.
    Románia, Erdély: remény és szorongás forrása egyszerre. Vajon hatalomba s bírói székbe ülhet-é a józan jóakarat?
    Ma: KGST-ülés Szófiában. Lazítási, elszakadási próbálkozások (Németh M., csehszlovák küldöttség). A szovjet fél energiamegvonást helyez kilátásba, ha kibújunk a szorosan ölelő karok közül.

*

    Újabb hír a barguzini csontvázról: a morfológiai jellegzetességek arra engednek következtetni, hogy egy fiatalon elhunyt – valószínűleg zsidó – nő tetemeit bolygatták elő a fagyos burját föld mélyéből. De hát épelméjű és tiszta szándékú ember hogyan is hihetne egy Petroviccsá visszaszlávosodott, oroszul verselgető, ráadásul széles medencecsontú, ringó járású, csekély agykoponyatérfogatú Petőfi legendájában? Efféle hiedelmeket csak olyasvalaki gerjeszthet s terjeszthet, aki a szenzációt s a gyorsan megszerzett hírnevet kívánatosabbnak tartja a szikár tényeknél.

*

    Néhány napja merő agytornából ujgur fordítással próbálkozom. (Ujgur heliq csöcsekliri – azaz: ujgur népmesék –, Almuta, 1977.) A rendelkezésemre álló szótár eléggé soványka, az ujgur nyelv grammatikája is – főleg hangtani változások tekintetében – eltér az eddig tanulmányozott török nyelvekétől, ráadásul az ujgur teli van idegen: arab, de még inkább iráni eredetű szavakkal, ám egy kis odafigyeléssel egyre otthonosabban lehet mozogni ebben a nyelvben is. A szabályos eltérések munka közben megvilágosodnak, a jóval gazdagabb kirgiz, baskir, török stb. szótárak segítségével történő aprólékos összehasonlítás pedig rávilágít számos ismeretlen szó értelmére. Sok minden kikövetkeztethető a szövegkörnyezet révén is. Jókedvvel folytatott küszködéseim-bogarászásaim közepette ismét eszembe jut Kiszely nagyhangú kijelentése a kelet-turkesztáni ujgurokkal való találkozásáról: „Törökül szóltunk hozzájuk, nem értették, magyarul – megértették.” Eszébe sem jut a jeles férfiúnak, hogy egyszer valaki rápirít: „Hazudsz, öreg!”

*

    Anyagi gondjainknak, az örökös pénzhiánynak is van lelki – hogy úgy mondjam: mentális – haszna: lehet örülni legalább annak, hogy bár az áremeléseket (tartalékok felvásárlásával) ideig-óráig sem tudtuk kivédeni, kamaránk még sincs élelem híján. El lehet hát gondolkozni rajta: van-e értelme a holnap felőli aggodalomnak? Az erről szóló evangéliumi példázat eddig még mindannyiszor igaznak bizonyult, s nincs okom attól tartani, hogy ezután érvényét veszti. Magamért hát minek aggódjam?
    No persze: másokért – az más.

*

    (Ismét kezembe vettem Theodora Kroeber könyvét: Ishi, az utolsó vadember. Elszomorít s egyben fölemel.)

*

    Választmányi ülés volt ma az Írószövetségben. Titkárválasztás, egyéb ügyek. A Magyar Napló új főszerkesztője Reményi J. T. Biztató fejlemény: ötvenhatos verseim kötete – Csöndország – talán dűlőre jut. Rég írtam verset: kicsit úgy érzem, hiába élek.

*

    A megyei tanács elnöke s a műv. oszt. vezetője ma délután a Forrásnál. A lap sorsa – úgy tűnik – egyelőre biztonságban van.

*

    Mind nagyobb viszolygással figyelem s veszem tudomásul a közélet tisztátalan kavargását. A személyes és csoportérdekek sakálküzdelmeitől – történjenek azok párt- avagy egyházi színek alatt – csak hányingerem támad, a vak indulatoktól pedig elborzadok. Mindennapos kérdés mostanában: mi lesz a Nagy Birodalommal, s az ott történő-alakuló dolgok miképpen szólnak bele a mi sorsunk s jövőnk esélyeibe. Gondolok itt természetesen a hazai folyamatok jó vagy rossz alakulására (szabadulás egyfelől, piacvesztés másfelől), de sokkalta inkább Kárpátaljára, az ott élő magyarokra. Magyar–román kapcsolatok: a remény halvány jelei. Tárgyalások Bukarestben. Még a romániai események kezdetekor kimondtam, most le is írom: ha e két nép viszonya emberiesül, megtanulok románul – legalább alapfokon.

*

    Az öregedés jele? – Az érzelmileg szívemig ható dolgok többnyire megkönnyeztetnek; az öröm talán még inkább, mint a keserűség. Furcsa.

*

    Továbbra is fordítom az ujgur népmeséket. Már vagy másfél tucatnyinak kész a nyersfordítása. S mint már annyiszor, most is mardos a lélek: életem egyik legnagyobb mulasztása, hogy nem kezdtem el idejekorán, módszeresen és következetesen nyelveket tanulni. Ma már tudnék vagy tizenöt-húszat.

*

    A Szovjetunió széthullása lassacskán (?) irányíthatatlanná válik. Gorbacsov nem tudja kézben tartani a folyamatokat. Azt hiszem, más sem tudná: itt már nagyobb erők működnek. Baltikum, Moldva, a Kaukázus, Közép-Ázsia – szinte átfoghatatlanul hatalmas terület, igen eltérő gazdasági szerkezettel és fejlettséggel, más-más nyelvvel, valamint vallási-kulturális hagyományokkal. Kész csoda, hogy eddig is eltartott a kényszerű együttélés. Ukrajna törzslakossága vallásában azonos ugyan Oroszországgal, nyelvileg sem áll messzi tőle, függetlenségi törekvései azonban nem újkeletűek, ráadásul sokan is vannak – 45 millió! –, s ne feledjük: szláv a szlávot is meggyűlölheti, ha okot érez rá. (Lásd a Balkánt.)

*

    A Megyei Művészeti Tanács alakuló ülésén T. G. K. izgága, indulatos, személyeskedő kirohanása a Forrás ellen M. F. alkalmazása miatt:
    – Miért kellett Újvidékről idehozni egy embert a Forrráshoz? Lenne itt is jócskán arra érdemes irodalmár!
    – Például?
    – Például én!... Na persze, nálam vannak jobbak is – tette hozzá szerényen.
    Román hivatalos szervek tiltakoztak Mitterand minapi kijelentése miatt, miszerint Magyarország az első világháború után területének kétharmadát elvesztette. Szerintük ez egészen másképp történt. (Nem részletezem.) Úgy látszik, van még épp elég akadálya az őszinte közeledésnek.
    „Ne szálljon a hited magasan, mint a madár, s nem fog a porban csúszni, mint a féreg.” (Példabeszédek.) Az Írás igaza nap mint nap bebizonyosodik: egyelőre csupán szívmagasságban verdes a hit, akár egy veréb, de még onnét is gyakorta leszáll fürödni a porba.

*

    Kül- és belpolitikában, hazai közéletben sok-sok tisztátalan esemény. Ezek közepette szinte röstellek leírni ide egy aprócska örömhírt, annyira jelentéktelen s magánjellegű: többnapi lappangás után váratlanul előkerült elveszettnek hitt aranyhörcsögünk. Dióért mentem le a kamarába, s ahogy oldalra pillantok, az üres nagy babtartó cserépfazék alján ott kucorog szegényke csapzottan, soványan, legyengülve. Fölviszem a helyére, enni adok neki – elfogadja. Minden jel szerint egészséges, a tartós koplalás okozta erőtlenségen kívül semmi baja. Miután sietve falatozik egy sort, gondosan, alaposan megmosakszik, majd az üvegkalitka sarkában, a száraz faforgács közt megágyaz magának, végül összegömbölyödve mély álomba merül.
    Megnyugszunk mindannyian.

*

    Nagy bajok vannak készülőben a Birodalom peremvidékein. Ezekből okvetlenül ki kell maradnunk, elhagyván nemcsak a hajót, de a kikötőt is. (Kompország?) Mindenesetre: katonáik menjenek szépen haza mielőbb.

*

    Nagy László szobrának avatása egykori lakásuk előtt, lenn a parkban (Árpád fejedelem útja 56.). Szép, tiszta portré, Vígh Tamás munkája. A kisebbik posztamensen bronzból kiöntve ott a jól ismert, gömbölyű fejű bot is. Élő énekszó, zene: Muzsikásék, Berecz András. Hangszalagról László is megszólalt. Rab Zsuzsa mellettem álltában súgva megkérdezte:
    – Hány éve is halt meg Lacika? Öt vagy hat éve?
    – Tizenkettő – súgom vissza neki. – Akkor is a Ló éve volt, az van most is. Bizony: már tizenkettő, sóhajtok immár magamban idehaza, a keleti kalendárium is megtett egy teljes fordulót azóta.
    Bosszantó folyton ezt hallanom: Zárkózzunk föl Európához! (Főként azok szájából, akik mind a lemaradásnak, mind pedig a felzárkózásnak a haszonlesői voltak, illetve lettek.) Elegem van a jelszóvá üresített biztatásokból. Egyáltalán: mindenféle jelszóból már régóta elegem van. Én ezeregyszáz év óta itt lakom Európában. Ám azt is tudom, hol van Ázsia és milyen. Senki ne próbálja hát bebeszélni nekem, hogy itt negyven éven át egy tőlem idegen, ázsiai kultúrát akartak erőszakkal meghonosítani. Igaz: tőlem idegen volt, de nem ázsiai. És nem kultúra. Amit évtizedek során rám erőltettek, annak Európában erednek a gyökerei, akárcsak a fasizmusé. Még akkor is, ha kiteljesedését a két kontinensre kiterjedő bolsevizmus büntetőtáboraiban, a kínai kulturális forradalom rémuralmában vagy a vörös kmerek ördögi tökélyre vitt népirtásában szemlélhetjük. Vegyük hát tudomásul végre, hogy ez a valami az ázsiai kultúrákat is éppúgy meggyalázta s megnyomorította, mint az európait, hisz lényege a kultúraellenességben rejlik, s ha uralma alatt nem hunyt ki mégsem a szellem napvilága, az nem az ő érdeme, hanem a világosság konokul eltökélt, s ha kell, áldozatkész hordozóié s ébrentartóié.
    Vessük el hát eszköztárunkból az egyszerűsítéseket. A fogalmakat pedig ne maszatoljuk össze.

*

    Rokonságbeli halálesetből eredő örökség-pénz folytán (a részleteket nem taglalom) váratlanul lett egy Trabantunk. Meg kell tanulnom autót vezetni. Mi mást tehetnénk? – Megtanulok. (Ámbár egy ízem se kívánja.)

*

    Hajnali rémálom: hamuszürke macskánkat, az egykori kis kandúrt egy galamb (!) csaknem halálra szipolyozta. Nyaki erét fölcsípve szívta a vérét, szája körül a húsát, bőrét csipdeste, majd egy másik eréből is vért szívott, akár a kazak mesék vérszomjas boszorkánya, a zsalmauz kempir. A jelenet rémséges voltát csak tetézte, hogy én meg hagytam, sőt a vége felé már-már abban bizakodtam, hogy belepusztul szegény macska, hisz – gondoltam – ezek után úgysem lesz már többé egészséges. Később a macska magához tért. Előbb nyöszörögve nyávogott, majd – mintha mi sem történt volna – mosakodni kezdett, s én azzal a tudattal ébredtem föl, hogy biztos megmarad. * Az utóbbi napok haláleseteiből: Borsos Miklós és Sziveri János, Borsos Miklós halálát – mi mást tehettem volna? – tudomásul vettem. Sziveri Jancsié – bár nem ért váratlanul – mélyen megrendített. Most csend van, szinte zúg tőle a fejem.

*

    Betoppant Galánfi András barátom Hajdúszoboszlóról. A kis haza egyik legkiválóbb fafaragója. Fa-, illetve faragásügyben érkezett Kecskemétre is. Közben újságolja: Sinka- meg Reményik-versműsorra készül. (Az ám: versmondónak sem utolsó.) Délután meghallgatom: szépen, természetesen, megjátszatlan érzelmekkel mondja. Jó hallani.

*

    (Én meg tanulom a KRESZ-t.)

*

    Este a tévében: Székely János. Ragyogó elme. (Kár, hogy a műsor elejét elszalasztottam.) A tömegkultúráról beszél. Kifejti: az valójában nem kultúra, hanem manipulációs eszköz, ugyanis a tömeget nem szervezi közösséggé, s nem tanítja meg rá, mi a jó, mi a rossz. Hogy az igazi kultúra létrejöjjön, ahhoz kell egy közösség, amely megteremti. (Magamban hozzáteszem: a tömegkultúrát kívülről adagolják a fogyasztóknak, s nagyjából annyi köze van az igazihoz, mint a csalóka ízekkel elbolondított ropogtatni- vagy szopogatnivalóknak az anyatejhez.) De térjünk vissza Székely Jánoshoz: a nyílt diktatúra s az ún. polgári demokrácia között – mondja – csupán stílusbeli eltérés van. Ami a diktatúrában erőszakkal s kendőzetlen nyíltsággal megtörténik – vagyis a hatalom megszerzése („Kitől? – Hát az emberektől.”) –, az végbemegy a polgári demokráciában is, csak más eszközökkel s másféle stílusban, a különféle politikai csoportok – pártok, mozgalmak stb. – megegyezése révén. Ám a cél itt is a – jóllehet megosztott – hatalom birtoklása, megszerzése. („Kitől? – Az emberektől.”) (Persze azért mégsem mindegy, szólok közbe csendesen, hogy a hatalmat milyen stílusban szerzik meg tőlem. Le style est homme, mondják a franciák. Azaz: A stílus maga az ember. S minden bizonnyal igazuk lehet. Ám ezt Székely János is tudja. Folytassuk azonban az ő gondolataival.) Egyik eszmerendszer szüli a másikat – pl. a racionalizálódó kereszténység az ateizmust –, s mindegyik alkalmas eszköz rá, hogy a mindenkori hatalom vagy a hatalomra törők felhasználják, kihasználják (s visszaéljenek vele – fűzöm hozzá megint). Rousseau contract social („társadalmi szerződés”) elmélete – magányos ember > társulás > társadalom – egy nagy marhaság, véli Székely, hisz az ember már kezdettől fogva falkalény volt; csakhogy Rousseau eszméi épp kapóra jöttek az adott történelmi helyzetben. „Azért lakom itt a börtön mellett – folytatja –, hogy el ne feledkezzem róla, hol élek s mikor élek.” Még a diktatúráról: „A meztelen, leplezetlen diktatúrának az az előnye, hogy tisztán hozza a helyzeteket.”

*

    Ma két csecsemőgyilkosságról adott hírt a rádió: egyikről reggel, a másikról délben.

*

    Leninvárosi kortesútja során Grósz Károlyt inzultusok érték. „Nem akarjuk se látni, se hallani Grósz Károlyt! Nem akarjuk se látni, se hallani azokat, akik tönkretették az országot!” Mintegy kétszáz fős tömeg vette körül, kiabáltak vele, lökdösték, leköpdösték, kocsiját megrugdosták. G. K. az MDF helyi szervezetét följelentette a tüntetés megszervezése miatt.
    Harmadnap reggel hallom a rádióban: G. K. újfasiszta provokációnak minősítette a Leninvárosban vele történteket, amelyek – úgymond – emlékeztettek az 1956. október 23-án kezdődő ellenforradalomra, így napjainkban békés átmenetről beszélni tömény népbutítás.

*

    Másik hír: két napja egy szovjet katona megrugdosott egy tizenöt éves fiút. Az a társával együtt az úttesten sétált, amidőn megjelent a szovjet katonákat szállító autóbusz. A fiúk félreugrottak előle, s közben az öklüket rázták, mire a busz űzőbe vette őket. Egyikük elesett, a busz lefékezett, kiugrott belőle egy katona, s úgy összerugdalta a földön fekvő fiút, hogy annak vérátömlesztést kellett adni s veseműtétet kellett végrehajtani rajta. A katona ellen eljárás indult. Sashalmon történt az eset, egy gyér forgalmú úton.

*

    Mára virradóra különös, sőt furcsa álom: feleségemmel együtt valahol Közép-Ázsiában találjuk magunkat. Elutazáshoz készülődve más útitársakkal együtt gyalogszerrel bandukolunk a repülőtér felé. Kirgizisztán vagy talán Tádzsikisztán határvidéke lehet, ám a valóságtól merőben eltérőleg igencsak alföldi a táj. „Van itt egy telek eladó tanyával, mondja a feleségem – nézzük meg” Letérünk balra egy dűlőúton, s pár száz méter után egy jókora tanyához érkezünk. Fák, szántóföld, kert, eléggé elhanyagolt állapotban. Alkonyi idő. Benn a tanyában idős orosz emberek. „Épp ide kellett jönnünk – gondolom magamban –, ezeket meg fogják itt támadni.” Oroszul, de elég nehézkesen, akadozva szóba elegyedek velük. A homályos helyiség egyik sarkában kis dobozfélékben pelyhes pici csibék. Simogatom őket. Az egyik öreg bábuska hamisítatlan tiszántúli kiejtéssel, magyarul megszólal: „Ugyi milyen ídes kiscsirkék?” Kiskutya is van. Meg egy macska, betakarva. „Koska agyiválszjá”, mondom hibás oroszsággal, helytelenül a betakart macskára. Betakarózni ugyanis nem agyivátyszjá – azaz: felöltözni –, hanem ukrivátyszjá. Továbbá: a macska nőnemű lévén a múlt idejű igét is nőneműleg kell ragozni. A mondat tehát így hangzik helyesen: Koska ukriválász. Mire azonban mindezt helyreigazítottam – talán az álombeli szellemi erőfeszítéstől – szétfoszlott a jelenet, s eljött az ébredés pillanata.

*

    Néhány napja – el ne feledjem – levél érkezett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem rektorától, dr. Daróczy Zoltántól. (Emlékezetem szerint valaha ő is a Fazekasba járt, mint én, de egy vagy két osztállyal lennebb.) Az Egyetemi Tanács elhatárolja magát az egykori törvénysértésektől, a velem történtekért őszinte sajnálkozását fejezi ki, egyben hatályon kívül helyezi a jogelőd által hozott elmarasztaló döntéseket és felruház az egyetem egykori hallgatóit megillető jogokkal.
    Kissé borús belenyugvással veszem tudomásul e kései örömhírt. Eltávolításom miatt soha egyetlen percig sem nehezteltem arra a hajdani Egyetemre, kiváltképp nem a sorsomat hosszú évekre eldöntő határozatot kénytelenségből aláíró professzorunkra, a kedves emlékű Kálmán Bélára. A hatalom kiszolgáltatottjaiként akkor ők mást nem tehettek. Ha tehettek volna, tettek volna.
    Kár, hogy időközben odalett az ifjúságunk, s most – hosszan avagy futólag – eltűnődhetek rajta: vajon mihez kezdhetnék ajándékul visszakapott hallgatói jogaimmal.
    Annak mindenesetre örvendek, hogy a kissé hosszúra nyúlt történet végére e határozat jóvoltából, nem pedig halálom révén került oda a pont.

*

    Tegnap hírét vettem, hogy megszűnik az Európa Könyvkiadó szép sorozata, a Népek Meséi. Szíven ütött a hír. Tavaly náluk jelent meg, e sorozat legutóbbi darabjaként az általam lefordított kirgiz népmesék kötete (Szürke héja címmel, Nagy András szép, hiteles rajzaival), nemrég láttam neki az ujgur népmeséknek, ezeket is ebbe a sorozatba szántam volna, így azonban hol s ki lesz rá a vevő? Mindenesetre írok Osztovits Leventének, hátha még nincs veszve minden.

*

    A Vásárhelyi Pál Iskola kopjafát szeretne faragtatni velem a névadó emlékére. Munkám költségeihez a Vízművek igazgatója is hozzájárul. Kécskén, a Tiszapart közelében állítanák fel. A munkát elvállalom.

*

    Napok óta szeles az idő, ma pedig amúgy istenigazából rázendített. Lakásunk a bezárt ajtókon-ablakokon át is teleszállt porral. Kinn a porfelleg égig ér. Az országos tűzoltóparancsnokság rádióba beolvasott közleménye szerint Győr térségéből Kecskemét felé nagy szélvihar közeledik, 150–300 km/óra sebességű széllökésekkel. Más. Délben érkezik egy levél a MEGAMORV-tól. (Honnan tudják a címemet?...) A borítékban két lap: 1. M. F. kortescédulája. Egyik oldaláról Petőfi arcmása tekint reám, a másikon maga M. F. Hol a határa az ízléstelenségnek? 2. Meghívó egy találkozóra M. F.-fel. A színhely: Ohio, USA. Enyhe hányinger környékez (nem a széllökésektől). M. F. + K. I. – lám, meglelte zsák a foltját.

*

    A Néppárt választási listáján ott látom K. I. nevét.
    Magasba emeli a szél a pelyvát.

*

    Ma húszéves Péter. Arany Jánossal egy napon született a legkisebb fiú. Ez jó közelség; hátha jót is hoz majd valaha. * (Sok a gond, a tennivaló. Tanya, kert. A kopjafa. Fordítani is kellene. Meg persze: írni.)

*

    Meghozta a postás Osztovits Levente válaszlevelét: a Népek Meséinek valóban vége szakad. Nem kifizetődő. Sóhajtva fordítgatom tovább az ujgur népmeséket. Este KRESZ-tanfolyam. Délelőtt betoppant Anyám Debrecenből, mint mindig: teli táskával, szatyorral. Kevéske szusszanás után nekifogott töltött káposztát készíteni. Hazajött Ádám is. Kéziratokat olvasok, leveleket írok, majd a kopjafát faragom. Egyébként: kavarog a világ szennye, a rongyemberek bizonyos fajtáinak feljött a csillaga mostanában. Velük küszködni, versengeni nem tudok, s nem akarok. (Ugyan kivel is tudnék?) Álmos vagyok, fáradt vagyok, fuldoklok a gondjaimban.

*

    Csaknem egész álló nap a kopjafát faragtam. Jókora darab akácrönk, ráadásul igen kemény, lassan lehet haladni vele. Este: tanfolyam. Anyám a gyorssal hazautazott.

*

    Ismét egy furcsa álom: repültem. Valami cipófélét szorítottam két kézzel magamhoz, úgy lebegtem ide-oda különböző magasságokban egy város széles utcája fölött, erre-arra sodort a légáramlat. A legkülönösebb az volt, hogy egészen természetesnek tűnt a dolog: mintha bármikor meg tudnám tenni, illetve megtörténhetne velem.

*

    Noha a lengyelek szoronganak s az oroszok berzenkednek miatta, Németország újraegyesítése most már biztosra vehető. Gorbacsov azon igyekszik, hogy fékezze, késleltesse a Birodalom egyre inkább felgyorsuló bomlási folyamatait. Legújabban a litvánokkal akarják – akarnák – megfizettetni a korábbi esztendők ottani beruházásait. Tehetnek azonban bármit: a folyamat megállíthatatlan, ezt ma már a vak is láthatja. (Kérdés, hogy a kancsal vagy a félszemű vajon látja-é...)
    Este a Panorámában riasztó képek a romániai tömegek magyarellenes megnyilvánulásairól. A jelek szerint, sajnos, nem kell románul megtanulnom...

*

    Iszonyatos események Marosvásárhelyen. A felbőszített tömegek – a környékbeli román falvak tervszerűen leitatott s külön gépjárművekkel a helyszínre szállított lakosai – megrohanták az RMDSZ marosvásárhelyi székházát, törtek-zúztak, pusztítottak, egyebek közt Sütő Andrást is igen megverték. Szemsérüléssel, koponya-, bordatöréssel, darabokra törött karral került kórházba, miután sikerült nagy nehezen kimenteni a megvadult csőcselék karmai közül.

*

    Ma végire jutottam a kopjafafaragásnak, délután pedig sikeres vizsgát tettem gkv-elméletből. (Elég sokan megbuktak.) Vasárnap már vezetési gyakorlat lesz.

*

    Mongóliai születésű, battonyai illetőségű, vegyészként az újpesti bőrgyárban dolgozó kazak ismerősöm igen érdekes fénymásolt anyagot hozott Kazakisztánból: a Nevada-Szemipalatyinszk Antinukleáris Mozgalom dokumentumait, tények, adatok sorát a szovjet nukleáris kísérletek okozta elképesztő méretű természet- és emberkárosításokról. Ezekről mind ez idáig édeskeveset, jószerivel semmit nem tudtunk, ám az adatok alapján joggal s okkal jelenthette ki a mozgalom egyik kazak munkatársa: „A mi népünk ellen negyven év óta egy hadüzenet nélküli nukleáris háború folyik.”

*

    (Április 4.)
    Ma 16–18 között vezetési gyakorlat. Egyelőre nehéz elképzelnem, hogy néhány hét múlva önállóan fogok autót vezetni.
    Egyébként: 45 esztendő óta ma volt az első április 4., amikor nem kellett megünnepelnünk a „felszabadulás”-t. (A tegnap bemutatott dokumentumfilm – Málenkij robot – különben eléggé bizarr bevezető lett volna az ünnephez...)

*

    Este héttől ismét vezetési gyakorlat. Cudarul megy. Pontosabban: sehogy. Lábaimmal összevissza kalimpálok, hosszú másodperceket késlekedem minden művelettel, nem vagyok tisztában a sebességváltó különböző állásainak jelentőségével, a kormányt erőszakosan rángatom, kuplungra-gázra – akárha falábam volna – összehangolatlanul taposok, általánosságban szólva: nem érzem a kocsit. Egyszóval: szar az egész. Ráadásul a világ – s főleg a szomszédság – hírei sem épp vigasztalók.

*

    Koltai G. válaszolt érdeklődő levelemre: a Szabad Tér Kiadó – anyagi okok miatt – mégsem meri vállalni verseskönyvem kiadását. Hát így állunk: korábban a politika emelt akadályokat, most meg a pénz. Bocsánat: a PÉNZ. A debreceni Csokonai Kiadó – némi hezitálás után – úgyszintén elhárította ajánlatomat. Szülővárosom kiadójától kiváltképp jólesett a visszautasítás. Nem is kaphattam volna kedvesebb ajándékot a Költészet Napjára.

*

    Reggel hétre kikerekeztünk Petivel a Homokbánya melletti szovjet laktanyához. Előzetes megbeszélés szerint már ott időzött a közeli kis liget fái közt négy sorkatona. Csupa ázsiai arc: egyikük pamiri típusú, a másik három inkább mongoloid-turanid. „Ők azok?” – kérdem a fiamtól. – „Ők.” Közelebb lépkedünk hozzájuk, megüti fülemet az ismerős hangzású beszéd. Elképednek, amikor kazakul rájuk köszönök. Kiderül: hárman – Szerszen, Makmut, Toktaszin – kazakok, a negyedik özbeg. Ez utóbbi Buharából (az ő nevét, sajnos, nem jegyeztem meg), a kazakok pedig Uszty-Kamenogorszkból, Szemipalatyinszktól keletre még vagy kétszáz s egynéhány kilométernyire. Elég nyomorúságos hely, kevés esélyük van a hosszú életre. Tudomásuk szerint még fél évig itt lesznek Magyarországon. Megállapodunk velük, hogy hétfőn visszajövünk, s addigra ők beszerzik a megrendelt holmikat: hátizsákot, ingeket, nadrágokat – effélét. „Ofiszerler bilbeszin” – figyelmeztetnek orosz helyett immár anyanyelvükön – azaz: tisztek meg ne tudják –, mert különben – s kézzel-lábbal mutogatva szemléltetik, hogy fogdába vágják őket.

*

     (Húsvét vasárnapja)
    Reggel nem húsvétozunk: hiányos még a család. Kitrabantozunk a zsibpiacra – Eszter a sofőr –, s veszünk Borsinak két kislibát, darabonként 100 forintért. Pelyhesek, aranyosak. Magamnak: egy baltát (180 Ft), 3 vésőt (összesen 200 Ft) meg két fogót (40+40).
    (Hétfő)
    Reggel Petivel a laktanyához karikázunk, de a kazak fiúk sehol nincsenek. (Lebuktak volna?...) Így aztán Trabanttal ki a tanyára (természetesen ismét Eszter vezet), s a húsvéti öntözéssel a kertet tiszteljük meg.

*

    Kedd du.: szerkesztőség. T. G. K. tisztátalan indulattal telített cikke a Bácskapocsban. Bosszantó, vagy inkább elszomorító, de azt hiszem, neki a rosszabb: belül, legbelül hordozhat valami nem oda valót.

*

    Késő délután Petivel meg két barátjával kikocsizunk a laktanyához. Sikerül venni egy sátrat (2000 Ft), két kis sátorlapot (pláscs-palátka, 200–200 Ft) meg egy teljesen új katonai gyakorlóruhát (250 Ft). A leghosszabbik sátorrúd nem fér be a Trabantba, tetőcsomagtartó nincs, így hát elrejtjük a közelben egy gallyrakás alá. Vehetnék még benzint, igen olcsón – 3000 forintért – vállról indítható páncéltörő rakétát, egy örmény tiszt pedig maroklőfegyvert kínál 6000 Ft ellenében, de biztosan engedne belőle komoly vásárlási szándék esetén. Pénzünk s hadászati terveink nem lévén, lemondunk az üzletről. A laktanya egésze a tiszti lakásokkal együtt rémségesen lepusztult állapotban van. Csakugyan jó lesz, ha végre – és végleg – hazamennek tőlünk: túl sokáig tartott ez az ideiglenesség. Kérdés, nagy kérdés: vajon mihez kezdenek majd ott ennyi fölöslegessé vált katonával:

*

    Napjaim nagy részét tavasz kezdete óta a tanyán töltöm. Dolgozom: a munkának sosem érni a végére. Szemem s lelkem öröméül szolgál, hogy madarakat látok: most épp cinkét az egyik meggyfán, tövisszúró gébicset a közeli akácokon. Rengeteg a tücsök, egész nap cirpegve muzsikálnak. Egyet fogtam is a tanyaudvaron. Gondoltam, hazaviszem, de aztán megsajnáltam, s leraktam egy lyuk szájához. Csodálkozva figyeltem: nem bújt, nem menekült el.

*

    (Május 1., kedd)
    Délután a tanyakerítés réseit tűzködöm frissen nyesett akácgallyakkal. Elég szúrósak. Egerészölyvet, rétihéját látok, alkonyattájt hazafelé jövet pedig két karvalyt.
    Este a tévében: Gelu Panteanu meg a dalai láma, továbbá Göncz Árpád, az SZDSZ-adta elnök.
    Moszkvában botrányba fullad a május elsejei felvonulás.

*

    Délután Márti meg én „szétrajzottunk” anyák napja alkalmából: ő a háromkor induló gyorssal Kaposvárra utazott, én meg a szeged–miskolci-val Debrecenbe. Egy-egy szép rózsaszín virágú cserepes begóniát vittünk Anyáinknak. Másnap Debrecenben nagyvásár, a Füredi útról jobbra kifelé végig a Böszörményi úton. Sok-sok bóvli, kevés igazi áru. Hol vannak már azok a régi nagyvásárok, a kézmíves mesterek kiváló portékáival! Eltűntek, elsüllyedtek a gyerekkorral együtt. No, itt egy takaros késes sátor, közelebb lépdelek: a kecskeméti Polyáké. Vettem a vásárban egy kis csomag laskagomba-oltóanyagot, egy nagykárolyi asszonytól meg egy szőttes törülközőkendőt. A Füredi úttól az Agrártudományi Egyetemig tartó szakaszon egyébként – megszámláltam – hét itt-a-piros-hol-a-piros játékos koppasztotta a bamba népet. Anyám – mint mindannyiszor – alaposan felmálházva bocsájtott útnak.

*

    A ma reggeli vezetés sokkal jobban mert az eddigieknél, eleinte alig hibáztam. Még nyolc óra előtt, amikor az ATI irodája előtt várakoztam, arra járt Füzi Laci; átadta a könyvét. Délután kerékpárral ki a tanyára. Elültettem az apámtól kapott huszonkilenc paradicsompalántát, majd öntöztem, kaszáltam, megjavítottam a kert alján kidőlt kerítést. Este Márti is hazajött Kaposvárról.

*

    Délelőtt: Eszter ballagása Cegléden. Anyám mégsem tudott eljönni. Apám is csak Ceglédig, a ballagás után nyomban utazott vissza Debrecenbe.

*

    Bálint a tanyán, az egyik ól gerendájára tapasztva – a sötétben! – fölfedezett egy fecskefészket, benne fiókákkal. Magam is megérintettem csupasz, meleg kis testüket.

*

    Nem utaztam el a fiúkkal – Forrás – Szegedre. Ástam, gereblyéztem, ültettem a tanyán. Volt egy kis zápor, ezalatt azt figyeltem, mint hordja a cinege az otthagyott, roncs motorkerékpár tankjába fiókáinak az ennivalót. Két-három percenként fordult egyet, csőrében a – többnyire szárnyas – jó falattal. Biztonságos, jó helyük van a picinyeinek, hozzájuk sem lehet férni, látni sem lehet őket, csak nyüzsgő-csipogó kis hangjuk hallatszik odabentről.

*

    Délután: tanya. Kapálás, ültetés, öntözés. Még a délelőtt folyamán beugrottan a Forráshoz. Ott találtam Szakolczay Lajost. Szemrehányást tett, amiért nem válaszoltam a levelére. Igaza van. Ennyi volt a nap. Éjfél elmúlt. Reggel vezetek. Eszter pedig állat-egészségügyi gyakorlatból érettségizik.

*

    Délelőtt hivatalos ügyek intézése a városban. (Enné meg a fene.) Délután: tanya. Láttam egy kis baglyot – talán macskabagoly volt? –, a padlásról röppent ki a déli oldalon, egy akácfára telepedett, ott egy aprócska madár – nem ismertem föl, miféle – azon nyomban rácsapott szitkozódva. Közeledtemre a bagoly alacsonyan szállva elrepült a szőlő felé.

*

   Rendetlenség bennem, körülöttem. Éjjeli egy óra mindjárt.

*

    Ma este eszembe jutott: vajon mi lehet Gondos Gyulával? Egy évfolyammal járt lennebb az egyetemen, mint mi. Ám ő el is végezte idejében. Nem úgy, mint én. Bizonyára hazakerült Kisvárdára tanítani. Költői tehetsége nem hagyott kétséget maga felől, egy-egy versrészletére még manapság, több mint harminc év múltán is emlékezem: „Nézem az akácsoros mezőt, / honnét sok vad szél messzi hordott. / Itt-ott magányos, piros tetők, / szélben állnak messzi hegyormok.” Költészet, igazi költészet ez a javából.

*

    Reggel vezetési gyakorlat. Fáradt, kialvatlan vagyok, sokat hibázom. Délután megjönnek Galánfiék. Este hétkor a Cifrapalotában – szégyenletesen gyér számú közönség előtt – András előbb levetíti a Gróf Czinege Jánosról szóló filmet, majd Sinka-verseket mond szépen, hitelesen. Találkozom Kő Palival, Kálmán Lajossal. (Lajos bácsi baleset után, két bottal. Még jó, hogy túlélte.) Kései nyugvás, korai kelés, mint rendszerint.

*

    Reggel 9-től 11-ig autóvezetés. Hátborzongató hibákat követek el; ha más tenné s rám volna bízva, én nem engedném volán mögé ülni. Délután: szerkesztőség. Estefelé kerékpárral ki a tanyára, befejezem a krumpli töltögetését, öntözök, gyomlálok. Kilencre térek haza, későn – vagy már korán? – fekszem.

*

    A félnyolcas busszal Pestre utazom: választmányi ülés. Belépvén az Írószövetség klubjába, kezelgetek a már ottlévőkkel. Egy termetes, szőke, számomra ismeretlen fiatalember is ott üldögél, odalépek hozzá, kezet nyújtok, bemutatkozom. Ő is mormol valamit az orra alatt. Utóbb kiderül: G. Á. egyik testőre. Valaki újságolja: J. M. – Z. L. után – E. F. P.-t is oda szándékszik venni a Magvetőhöz. „KGB-alközpontot akar tán szervezni” – vélekedik valaki. Kiss Bence közli: Menyhért Jenő leszerződne a kötetemre. Talán mégis lesz valami a Csöndországból? A lajosmizsei vonattal utazom haza, úgy érzem, sosem ér Kecskemétig. Ádám itthon van, Julcsi is megjön, együtt az egész család.

*

    Ma Mártival nagyot dolgoztunk a tanyán. Öntöztünk, gyomláltunk. Iszonyatosan ömlik a gaz a földből, de azért már van némi láttatja a munkánknak. Ha lesz (anyagilag) értelme, ha nem, jó ezt csinálni. Főként azért, mert idekint elviselhetőbb a világ. Egyébként a gondosan elvetett, kiegyelt s kigyomlált hónapos retekből aligha jut számunkra: valami eszi (helyettünk is). Ez a vegyszermentes gazdálkodás ára. Én azonban nem akarok engedni a negyvennyolcból, így is elfogyasztunk – ha tetszik, ha nem – épp elég mérget. (Egyenes és képletes értelemben egyaránt.) A környéken sokféle madár. Az eddig látottakon kívül: fácán, fogoly, fürj (ez utóbbinak csak a hangját hallani), továbbá kuvik, szarka, szalakóta – más néven: kékcsóka –, pipiske, pinty, kerti rozsdafarkú, tarka harkály, búbos banka.

*

    Márti reggel Pestre utazott, Kertész bácsi temetésére. (Kertész bácsi: Kádár János féltestvére, feleségem szüleinek régi ismerőse volt Kaposváron.) Délután a szerkesztőségben vendégek: Szilágyi Pista Kolozsvárról, Sándor Iván Budapestről, valamint Lendvai Ildikó a Gondolat Kiadótól. A könyvheti megnyitónak csak a legvégére érek oda: öttől félhétig vezetnem kellett. A könyvesbolt kirakatában T. K.: „Az író köszönti az írókat.” Pirulok. (Helyette.)

*

    (Június 2.)
    Ma 46 éve éltem át az első bombázást Debrecenben. Az időjárás akkor nyugodtabb, melegebb volt. Ma: földrengések, változások világszerte.

*

    Ehhez egy szösszenet:

    Nyírbátor és Ulán-Bátor
    között forr a béketábor.

*

    A Magyar Naplóban Szécsi Margit verse; a Poeta Politicust emlegeti benne, metsző pontossággal, nem épp jóváhagyólag.

*

    Egész nap a tanyán vagyok. Ma kitelepítettük a kutyák után a baromfiakat is. Szemlátomást jól érzik magukat mindannyian. A két növendék liba, amikor az udvaron járok, a nyomomba szegődik, s ott totyog mindig utánam. (Egyébként a libák mindent olyan jóízűen, élvezettel tudnak csinálni: az evést, az ivást, a fürdést, a pihenést, az ürítést stb.)

*

    Tegnap reggel Morgó kutyánk hazaszökött a gyerekek után. Mind a négy lábán csapzott, kastos volt a szőr, s fáradtan, lógó nyelvvel, de boldogan reménykedve jelent meg a kapuban. Nem volt szívünk megszidni, még csak megpirongatni sem. Este visszavittük kocsival, igen izgalmas volt számára az utazás. Viharos éjszaka után későn kelek, már fönn jár a Nap.

*

    A kerítést javítgatom, meggyet, szamócát szedek, újhagymát húzkodok föl az ágyásból, tépek egy jókora csokornyi illatos, zöld kaprot. Jó nap volt.
    Este kijön Bálint, hogy felváltson.
    Borsika beteg.
    Gyalog megyek haza.

1978. február 6. – 1990. január 10-től 1990. június 9-ig