Cseke Péter

„Hálát kell adnom a kisebbségi sorsnak”

Gáll Ernő kisebbségi létértelmezéseiről, két tételben

 

   1. Az újabb korszakváltás kezdetén, 1990. március 15-én Gáll Ernő (1917–2000) ezt írta be naplójába: „Ma Erdély-szerte ünnepségek lesznek, és ez feltehetően a Vatra agresszivitását is fokozza. Az eszkaláció – folyik. Sztrájkolnak a vásárhelyi orvosnövendékek, és velük szolidárisak a kolozsvári diákok. Dolgozom az Erdélyi Fiatalok dokumentumairól készülő recenzión. Cseke Péter bevezetőjében többször is hivatkozik egyetértően régebbi tételeimre, ami – a mai nagy csendben körülöttem – némi elégtételt nyújt. Most tudatosodik egyre inkább bennem, hogy »hálát kell adnom« a kisebbségi sorsnak és problematikának, mert szellemi-erkölcsi mentőövként az elsüllyedéstől, a teljes ellehetetlenüléstől ment meg. Ha ez nem lett volna és nem lenne, légüres tér venne körül, és életem is értelmetlenné válna a nagy kataklizmában!”1
   Amitől tartott, bekövetkezett. „Vásárhelyen pogrom volt, jellegzetes Karabach-szituáció.” A fogalom jelentéstöltetét – „a kérdés szakértőjeként és több évtizede virtuális alanyaként” – március 23-án magyarázza el kolozsvári diákjainak, miután hazatért Bukarestből, ahol a félelemről tartott előadást a Román Tudományos Akadémián.2 Nem érték váratlanul a bekövetkezett események. És nem azért, mert a Balázs Sándor szerkesztésében megjelent szamizdat lap, a Kiáltó Szó már 1988-ban „megjósolta” azt. A veszélyérzetet idegrendszerében hordozta. Akkor is, amikor a „hatalom védte bensőség” biztonságából nézett a „tudathasadásos állapotot” előidéző világra:
   „Szkizofréniánkban mást mondtunk és mást írtunk, mint amit magunkban, énünk mélyén gondoltunk és éreztünk. Elég sokáig engedtünk a csoport-hallucinációnak: olyasmit vettünk tudomásul, ami a valóságban nem létezett. Az önszuggesztió bűvészeivé váltunk; manipuláltattunk, és közben mi is manipuláltunk. Nem utolsósorban önmagunkat. Akko riban nyilván még nem olvashattuk Orwell könyvét, amelyet az angol szerző 1947ben fe jezett be. Negyven évvel később, a »kettős gondolkodás« leírásában megdöbbenéssel is merhettünk magunkra, akik a negyvenes-ötvenes években a »duplagondol« foglyai vol tunk. »Tudni és nem tudni, tudatában lenni a teljes igazságnak, s közben gondosan megszerkesztett hazugságokat mondani – írja Orwell –, egyidejűleg két egymást kizáró véle mény birtokában lenni, tudva, hogy ellentmondanak egymásnak, és mégis hinni mindket tőben, logikát alkalmazni logikával szemben, elutasítani az erkölcs fogalmát, s közben mégis igényt tartani rá, hinni, hogy demokrácia nem is létezhet, s ugyanakkor, hogy a Párt a demokrácia őre, elfelejteni valamit, amikor felejteni kell, aztán ismét, amikor arra van szükség, majd azonnal ismét elfelejteni, s azon felül még azt a módszert alkalmazni magával a módszerrel szemben is – ez az utóbbi volt csak a legkörmönfontabb az egészben: tu datosan tudatlanságot előidézni, s aztán elfeledkezni a végbevitt önhipnózisról. Még a duplagondol jelentésének a megértéséhez is szükség volt a duplagondol alkalmazására.« E zseniális/félelmetes jellemzést bővebben idézve tudatosodik egész világosan bennem is, hogy milyen sokáig maradtunk rabjai és áldozatai ennek a morálnak, illetve mindkettő bi zonyos elemeinek még azután is, hogy azt hittük, megszabadultunk tőle. A szindrómához tartozik természetesen a félelem, amely kisebb-nagyobb mértékben hatalmába kerített valamennyiünket, még azokat is, akikről úgy tűnt, hogy az új »hatalom védte bensőség« biztonságában érezhetik magukat.”3
   A Korunk szerkesztőségében töltött huszonhét évét (1957–1984) felidéző tanulmánykötetéből, a Számvetésből idéztem a szindróma fentebbi leírását. Magától értetődő volt, hogy a kötetet a Korunk Baráti Társaság adja ki 1995-ben, aminthogy az is: felelős kiadóként és szerkesztőként örömmel vállaltam a vaskos kézirat gondozását. Viszonzásképpen mindazért, amivel számtalan eszméltető beszélgetésünk során gazdagított; hogy pályám és sorsom alakulását baráti együttérzéssel a szívén viselte. Amíg a cenzúra nem akadályozta meg, támogatta írásaim megjelentetését a Korunkban, Ritoók János halála (1981 májusa) után pedig egy ideig szívósan küzdött azért, hogy bekerüljek a szerkesztőség munkacsapatába. Naplójából látom – a Számvetés függelékében adtuk közre a Korunkra vonatkozó részleteket –, hogy akkor már utóvédharcát vívta mind a folyóirat, mind pedig a maga szellemi integritásának megőrzése érdekében.
   Domokos Géza és Molnár Gusztáv 1984 nyarán kért arra, hogy további forrásfeltárásokkal bővítsem az Erdélyi Fiatalok dokumentumainak kiadásra szánt gyűjteményét, lássam el bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel a Kriterionnál tervezett kötetet, mely végül is csak 1990 februárjában került az olvasók kezébe „INDEX – tiltott könyvek szabadon” haskötővel.4 A Napló első kötetének tanúsága szerint 1990. május 29-én dedikáltam számára a kötetet – „remények és kétségek közepette, Európa újjászületésének hajnalán” –, egy hónappal azután, hogy a március 15-én már „munkába vett” recenziója A Hét hasábjain megjelent.5 Az újabb kisebbségi életkezdés a közéleti cselekvés mély vizébe dobta a diktatúrát túlélt értelmiségieket. Soha annyi megbeszélésen nem vettem részt, mint a kilencvenes esztendők első felében, és írni sem írtam olyan röviden/tömören, mint akkoriban. Nem a kisebbségi létkérdéseken töprengtünk – alakítottuk/tágítottuk a létviszonyokat. Miként az 1990. március 15-i naplóbejegyzés is tanúsítja: Gáll Ernő szorongva figyeli az egyre aggasztóbbá váló romániai és európai eseményeket, értelmezi a létünkre törő agresszió természetét, köztük a pártállami nacionalizmus és a „zsidók nélküli” antiszemitizmus gátlástalan felszínre törését. (Hogy aztán pár év múlva megírja könyvét e proteuszi jelenségről, a nacionalizmus „színeváltozásai”-ról.6) Szellemi légszomjjal küszködik, a „teljes ellehetetlenülés” rémképével viaskodik, élete értelmének megnyugtató magyarázatát keresi. És ezt a „kettős kisebbségi sors” vállalásában, illetve annak értelmezésében találja meg. Ebben az összefüggésben nyújt számára „némi elégtételt”, hogy az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetéhez írt bevezető tanulmányomban egyetértőleg idéztem „némely tételét”. Vagyis akkor, amikor már nem volt a Korunk főszerkesztője.
   Most, amikor tizenöt év múltán újraolvasom A Hétben megjelent írását, a felfedezés erejével lep meg, ahogyan megújítja korábbi – kisebbségi létstratégia kiépítésére irányuló – szövetségünket. Merthogy ez foglalkoztatta őt a leginkább a nyolcvanas évek derekán. Saját tapasztalataiból is tudhatta, hogy a három előcenzúrázáson átesett Erdélyi Fiatalokkötet terjesztési engedélyének a bevonása, majd bezúzásra ítélése voltaképpen a diktatúra „tűrési határát”, a vészkorszak kezdetét jelentette. Korábban meghiúsult szándékainknak igyekezett tehát érvényt szerezni, amikor az új helyzetben – „a pártállami diktatúrának és felépítményének összeomlása után keletkezett ideológiai légüres térben” – a harmadik kisebbségi életkezdésben induló huszonévesek figyelmébe ajánlotta a húszas-harmincas évek válságának szorításából kiutat kereső kisebbségi értelmiségi fiatalok küzdelmeit és dilemmáit. Egy értékvilágunkból kiesett hagyományvonulat nélkülözhetetlen recepcióját készítette elő, amikor ezt írta: „Az Erdélyi Fiatalok és hagyatéka főként demokratikus, toleráns szellemével vonhatja magára a mai húsz- és harmincévesek tudatát-lelkét. Rokonszenvünket a világnézeti többszólamúságot és függetlenséget hirdető krédójával is elnyerheti. Számukra is fölötte ösztökélőnek mutatkozhatnak az elődök eszmetisztázó vitái, ők is modellre, követendő példára lelhetnek abban az értékskálában, amelynek felső fokát egy új értelmű népszolgálat foglalja el. A helytállás éthosza időszerűbb, mint valaha, és – a hamis adatok, az elkendőzött valóság demoralizáló élménye után – az igazságban való élés iránt jelentkező elementáris erővel feltörő vágyak az Erdélyi Fiatalok által elsőnek felkarolt társadalomkutatásban immár szabadon érvényesülhetnek. Furcsa módon, a most alakuló helyzet több vonatkozásban is a két világháború közötti évekre, az akkori társadalompolitikai erőkre és tendenciákra látszik visszautalni. Halaszthatatlan, fontos feladatként újból a »kisebbségi életépítés«, az erkölcsileg is megalapozott nemzetiségvédelem nyomult előtérbe, a tanulóifjúság pedig az önszerveződés és az anyanyelvű oktatásért folyó harc útjára lépett. Az egyetemi diákszervezetként és fórumként startoló Erdélyi Fiatalok tapasztalatai természetesen más korszakból valók, ám a belőlük leszűrhető tanulságok a mához is szólnak.”7 Voltaképpen három értelmiségi nemzedék összefogására és cselekvő fellépésére buzdított az „új helyzet” sokkal kedvezőbb feltételei közepette. (Más kérdés, hogy nem ez következett be, hanem a romániai magyarság atomizálódása, és – nemcsak az értelmiségiek egy részének – exodusa. A „közösség-elvű” gondolkodástól eltávolodott – szándékosan eltávolított? – fiatalabb nemzedékek értékskálájában nem kapott helyet az „új értelmű népszolgálat”.)
    Ismervén „op to dat” tájékozódásának igényét, cseppet sem lep meg, hogy amikor az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetét lapozgatja, immár ott az íróasztalán Venczel József – Budapestről beszerzett – újabb posztumusz kötete, az Erdélyi föld – erdélyi társadalom,8 illetve Bíró Sándornak (ugyancsak az Erdélyi Fiatalok utóéletéről tanúskodó munkája, a Bernből frissen érkezett Kisebbségben és többségben.9) Ez a figyelem és a párját ritkító tájékozottság éppoly jellemző volt Gáll Ernőre, mint a korábbi nézeteit folytonosan revideáló önreflexió. Az akkori „mozgalmas” időkben teljesen elkerülte a figyelmem, amit írása záróakkordjaként így fogalmazott meg: „Az Erdélyi Fiatalokról kialakított véleményemet elég sokáig balos elfogultság jellemezte. A magam damaszkuszi útján, nemzetiségtudományi kezdeményezéseim-kísérleteim során felismertem azonban, hogy örökségükhöz – egyébként a Hiteléhez – is vissza kell nyúlnom, mert bennük olyan tapasztalatokra és értékekre találhatok, amelyek korszerű, kritikai felelevenítésükben nélkülözhetetlen, sarkalló hagyományt kínálnak. E felismeréseknek aztán – régebbi nézeteimet kiigazítva – több írásban és könyvben kifejezést adtam. Ezzel szinte egyidejűleg sikerült még mindkét csoport aktív tagjaival (Mikó Imre, László Dezső, Debreczeni László, Venczel József és Juhász István) a Korunk, illetve az egyetemi katedra keretei között jó munkatársi, egyesekkel pedig közeli emberi kapcsolatokat is létesítenem.”10
   A „balos elfogultság” a „régi Korunk” dogmatikus korszakából táplálkozott – pontosabban Gaál Gábor 1930-as „fölényes és igazságtalan vélekedése” révén élt a tudatában az ötvenes-hatvanas években is. Amikor az Erdélyi Fiatalok kutatásának mérlegét 1984 nyarán megvontam, már sok tekintetben Gáll Ernő revideált nézeteire hivatkozhattam. A társadalomtudományi kutatások megélénkülése, a korszerű nemzetiségi önismeret szükségességének felismerése, a jövős szükségleteket felerősítő nemzetiségi művelődési modell megteremtésének igénye, a dogmatizmus béklyóiból szabadulni igyekvő ideológusok önrevíziója stb. – írtam – mind-mind jótékonyan hatott az Erdélyi Fiatalok utóéletére. Csupa olyan kérdések kerültek előtérbe a hetvenes években, amelyek megvilágításához épp a szóban forgó nemzedéki folyóirat közvetíthetett analógiákat, termékenyítő impulzusokat: a két világháború közötti szociológiai és szociográfiai feltárások eredményei és hiányosságai, a Gusti-féle bukaresti monografikus szociológiai iskola erdélyi kapcsolattörténetének a bemutatása, valamint az irodalomcentrizmussal művelődésünkben először szakító – a tudományos megismerést is az öntudatébresztés szolgálatába állító – értelmiségi nemzedékek munkálkodásának tanulságai. Ezeket az eszméltető összefüggéseket mindenekelőtt Gáll Ernőnek a Korunk hasábjain 1969-től megjelent (majd kötetekben kiadott) tanulmányai tudatosították.11
   A szociológia és az etika egyetemi előadójaként, az erdélyi művelődés- és értelmiségkutatások szorgalmazójaként a hetvenes években fokozottabb érdeklődéssel fordult a Trianon után eszmélkedő nemzedékek teljesítményei felé. Bár mindenekelőtt a szaktudományi eredmények kritikai számbavétele foglalkoztatta, elsőként figyelt fel a munkásságukban megnyilatkozó helyzettudat és moralitás – a kisebbségi helytállás-erkölcs napjainkban alábecsült – paradigmáira, illetve az együttélés „erkölcsi parancsának” Kárpátmedencei érvényesüléseire vagy időleges „ellehetetlenüléseire”. A folyamatosan megélt kompromisszumok világából időnként kimenekülve valósággal felüdülés volt számára, amikor rendre felismerte e nemzedékek kiemelkedő személyiségeinek – megalkuvásmentes – elvi következetességét és erkölcsi maximalizmusát, valamint a magatartásukban és konfliktusaikban is megnyilvánuló etikai alapállását. Önmagához volt következetes, amikor 1990 tavaszán kifejtette: „A sok keserű tapasztalat ellenére az utódok sem adhatják fel az együttélés tényéből származó követelményeket, a jobb kölcsönös megismerés és közeledés igényét, a párbeszéd eszméjét. S az ezekhez való – sokszor tragikus jellegű – ragaszkodásban az Erdélyi Fiatalok vezetőinek, Jancsó Bélának és László Dezsőnek az állásfoglalásai fogódzókat nyújtanak.”12
   Jól nyomon követhető, hogy az általa – már csak Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című 1932-es munkájáért is – nagyra becsült Mikó Imrének, a folyóirat legfiatalabb alapító-főmunkatársának 1970-es megemlékezése13 késztette korábbi nézeteinek felülvizsgálására az Erdélyi Fiatalokkal kapcsolatosan. Ezt követően keresi a kapcsolatot László Dezsővel. Aki nem zárkózott el az elől, hogy Gáll Ernő kérésére – halála évében – a Korunk számára megírja e nemzedéki mozgalom korrajzát.14
   A szerkesztő személyiségjegyei és szellemi/intellektuális igényei minden korban meghatározóak lehetnek a nyilvánosság szerkezetének alakításában, a korszellem-változtatás igényének a felkeltésében. Gondoljunk csak a Nyugatot szerkesztő Osvát Ernőre, a Korunkat 1926-ban elindító Dienes Lászlóra, az Ellenzék irodalmi mellékletét, majd az Erdélyi Helikont szerkesztő Áprilyra, Kuncz Aladárra, a maga egyszemélyes folyóiratával a magyar gondolkodás korszerűsítésére vállalkozó Németh Lászlóra, a második világháború idején a Magyar Csillagot felragyogtató Illyés Gyulára, a szellemi tisztánlátás műhelyét ugyanabban az időben Kolozsváron megteremtő Szabédi Lászlóra, vagy egy hozzánk közelebbi korszakból Ilia Mihályra. A sor természetesen kiegészítendő a 20. századi magyar folyóirat-kultúra történetéből, illetve a szellemi korformálásban 1989 óta hozzájuk méltónak bizonyuló utódokkal.
   Azokban az években, amikor Gáll Ernőt egy új kisebbség-stratégia kidolgozásának alapkérdései intenzíven foglalkoztatták, beszélgetéseink során megragadott, hogy többször is említette: milyen nagy hatással voltak rá találkozásai László Dezsővel. Ma már nem kétséges számomra, hogy a kisebbségi élet ajándékai vezették őt el a sajátosság méltósága elméletének a megfogalmazásához. Naplójának II. kötetében az 1997. június 21-i feljegyzések között olvasható,15 hogy arra kértem volt őt: jöjjön el a László Dezső válogatott írásait tartalmazó Minerva-könyv bemutatójára, és elevenítse fel emlékeit a szerzőről. Ott elhangzott szavaiból idézem az idevágó részleteket egy szerencsésen megőrzött videofelvétel alapján:
   „A hetvenes évek elején találkoztam először László Dezsővel, de az eszmék szférájában, még nem személyesen. Abban az időben a humanizmus hazai változatait, viszontagságait kerestem, kutattam, és így bukkantam rá A kisebbségi élet ajándékai című tanulmányára, amely számomra akkor revelációként hatott. Értékelni és értelmezni is tudtam, különösképpen két vonatkozásban: mint annak a felismerőjét, hogy a kisebbségi élet nemcsak megalázottság, megaláztatás, nemcsak a diszkrimináció elszenvedése, hanem ugyanakkor egy nagy erőfeszítés révén, egy erkölcsi kompenzáció révén új értékek alkotására is alkalmat ad, sőt arra ösztönöz. A másik gondolat, amelyet akkor kiemeltem – és ez nyilván máig érvényes –, a románság felé való útkeresés. Ennek az időszerűsége mit sem változott. Kegyelmi állapotnak vagy kegyelmi fejleménynek érzem ma is, hogy személyesen is megismerkedhettem vele. Ugyancsak a hetvenes évek elején történt, hogy kétszer-háromszor meg is látogathattam. Egy beszélgetés nagyon megmaradt az emlékezetemben. Ő azt magyarázta nekem – én eleinte elég értetlenül fogadtam –, hogy mit jelent Makkai Sándor Magyar fa sorsa című könyvének, és egyáltalán annak az Ady-értelmezésnek, amit ebben a könyvben papírra vetett, mi ennek a könyvnek a jelentősége. Én, ugye, Bölöni Györgyön nőttem fel, abban a szellemiségben viszonyultam Adyhoz, egyáltalán az egész magyar progresszióhoz, a századelőnek ahhoz a nagyszerű generációjához, amelynek Ady a vezércsillaga volt. Idő kellett ahhoz, hogy megértsem: Makkai könyve utat tört Erdélyben Ady számára, az Ady-recepciónak egy hatékony és rendkívül maradandó értéket képviselő megnyilvánulása volt, másodsorban pedig az új generáció számára, áttörte azt a konzervatív, maradi irodalomszemléletet, amely akkor az irodalmi életben, különösen az oktatásban uralkodott. […] Ezek az emlékek és ezek a bennem máig munkáló szellemi, erkölcsi élmények azok, amelyek idehoztak, és amelyek elmondatták velem, amit megpróbáltam szavakba önteni. […] Ez az örökség, ez a hagyaték – noha senki sem akar manapság kisebbségi lenni, és a kisebbségi fogalomnak megint egy pejoratív kicsengése van, és függetlenül attól, hogy mi az elnevezés, mi a megnevezés és mi az önmeghatározás –, amely ezekben a kötetekben és most a László Dezső-kötetben számunkra hozzáférhetővé vált, mindmáig egy nélkülözhetetlen szellemi és erkölcsi fegyvert jelent.” (Három nappal később azt írja be naplójába, hogy rögtönzött emlékezésében épp a lényegről feledkezett meg. Arról, hogy 1973-ban közreadhatta László Dezsőnek az Erdélyi Fiatalokról írt tanulmányát.)
   László Dezső a két világháború közötti kisebbség-ideológusok második nemzedékéhez tartozott. Ady, Móricz, Szabó Dezső, illetve az ő szellemi felmenőik mellett nagy hatással volt rá Makkai Sándor püspök szemléletváltó paradigmát és erkölcsi megújulást hirdető bátorsága. Ma már világosan látszik, hogy a hetvenes évek legelején, amikor Gáll Ernő a kisebbségi humánum, a népi humánum, a kisebbségi etika, a közösségi etikum, az erkölcsi felelősség fogalmát próbálja definiálni az 1968-as változások után az eredeti gondolkodásnak utat nyitó Korunkban, szemlélet-tágító hatással voltak rá a László Dezsővel folytatott beszélgetések is. A humanizmus viszontagságai című kötetére ugyan még „rányomja bélyegét”, hogy az a Politikai Könyvkiadónál jelent meg 1972-ben, de az idők változásának jeleként ebben a kötetben már „nyomát sem leljük” az ötvenes években uralkodó „ideológiai megbélyegzések”-nek. A „kisebbségi humánum” című tanulmányában például empátiával ír Makkai Sándor, Tavaszy Sándor, Imre Lajos, Paál Árpád, Ligeti Ernő, Kacsó Sándor, Balázs Ferenc, Jancsó Béla, László Dezső idevágó munkásságáról. Kiemelten szól Makkai Magyar fa sorsa és a Magunk revíziója című könyvéről, illetve „a kisebbségi élet ajándékairól” értekező László Dezsőről. „A kisebbségi életnek mint sajátos, egészen új életformának a megfogalmazásában László Dezső rokon nézeteket vall azokkal az etikai érdeklődésű politikusokkal, jogászokkal és pedagógusokkal, akik a kisebbségnek mint a nemzettől eltérő, külön egyéniséggel rendelkező etnikai csoportnak a meghatározását próbálják körvonalazni.”16
   2. Az 1996. június 22-i naplóbejegyzés ezzel kezdődik: „Eltemettük [Balogh] Edgárt [főszerkesztő-helyettesként G. E. örök vitapartnerét a Korunknál], akit római katolikus rituáléval búcsúztattak. Jakab Gábor rendkívüli szellemi-erkölcsi-pszichológiai teljesítményt nyújtott, s így számomra a szertartás felemelő, katartikus élmény volt. Milyen kár, hogy Jakab egyházi státusa nem túl magas, de a Keresztény Szó főszerkesztőjeként is kétségtelenül a II. vatikáni zsinat szellemét képviseli.” És ezzel fejeződik be: „Ezekben a napokban megjelent a Forrás 6. számában közölt Makkai-esszém, amelyet a Látó 7. száma is átvesz. Cseke Péter köszönte könyvei értékelését, az írás tényleg nem rossz. Talán a tervezett, a felelősséget taglaló új könyvem egyik fejezete lesz.”17 Azzá vált. Az Önrevízió és felelősség (A „Makkai-dosszié” viszontagságai) az életében megjelent utolsó kötetének, A felelősség új határai18 harmadik – címadó – fejezetének élén olvasható. Magam pedig a „hosszú évek óta egymással érintkező témáink, ösztönző együttműködésünk” jegyében fogant – 1999. június 27-én kelt – ajánlását is olvashatom, a „baráti ragaszkodás” jeleként. Ezt a ragaszkodást különben 1974 óta egészen a haláláig érezhettem, különösképpen pedig a népi irodalomszemlélet erdélyi érvényesülését bemutató doktori értekezésem megvédése és a Számvetés szerkesztése (1995) idején, jóllehet Korunk-szerkesztőként  – miként a Napló második kötetéből kiderül – a személyemet illető „türelmetlenkedéseit” is kiprovokáltam.
   A Makkai-esszé közvetlen előzménye a Keresztény Szó 1990. augusztus 19-i számában látott napvilágot, s ebben a körülötte – ő úgy érezte, hogy nélküle – alakuló világra is rákérdezett: Ma sem lehet? A kisebbségi sors 1937-es vitáját egy évvel korábban Budapesten felidéző NEM LEHET című dokumentumkötetre19 reflektált Makkai Sándor születésének századik évfordulóján. A fél évszázaddal később újraindult – és azóta is tartó – kivándorlási hullámmal próbált szembeszegülni, amikor az erdélyi katolikus folyóiratban kifejtette: „A hétköznapok sürgető gondjai és igényei nyilván elsőbbséget élveznek, de ne feledjük azt sem, hogy az eszmék és az eszmények nélküli életről előbb vagy utóbb bebizonyosodik, hogy az valóban nem emberhez méltó.”20
   Azóta ez ugyancsak bebizonyosodott.
   Amiként az is, hogy az európai integráció távlatában az értelmiség felelősségének „új határai” is beláthatóbbakká váltak. Ebben a történelmi dimenzióban elemzi a kilencvenes évek derekán a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál frissen megjelent LEHET – NEM LEHET? kötettel21 bővült „Makkai-dossziét”. Nem rejti véka alá, hogy mindkét gyűjtemény mélyen megrendítette. Nem egy politikai krimi szálait keresi a máig feloldatlan „Makkai-rejtély”-ben – bár ez az olvasat is lehetséges –, hanem a kisebbségi sors „befejezetlen drámájaként” éli újra s értelmezi a történteket. A két mű megjelenését nemcsak „egy kor- és mentalitástörténeti búvárkodás sikereként” könyveli el – a „körülmények hatalmával” szembeszegülők erkölcsi bátorságára is felhívja a figyelmet. Hiszen ezek a kisebbségi létértelmezések „cselekvésképtelen időben” születtek, amikor a kutatóknak és a „szövegértelmezőknek” dacolniuk kellett „a szekuritáté gyakorolta megfélemlítésekkel”. Az értelmiségkutató szociológus empátiája nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy ifjúkorától idegeiben hordozta az illegális tevékenység „szigorú konspirációs szabályait”. A körülmények változásáról írja: „Míg 1937-ben nyíltan lehetett vitázni a kisebbségi lét lehetőségeiről, értelméről stb., a pártállami zsarnokuralom alatt egy ilyen eszmecserét csak a szigorú konspiráció szabályainak betartásával – a nyilvánosság kizárásával – lehetett megszervezni. A régi dráma új szereplői fájdalmasan (némelyek rezignáltan) élték meg, hogy az ellehetetlenülés, az értelemvesztés a mélypont felé tart. A magyar – identitásőrző – intézmények teljes felszámolása már-már visszafordíthatatlannak tűnő leépítést indított meg. Erről árulkodik az a több hozzászólásban is jelentkező felfogás, mely szerint az atomizálódás, a bomlás mérete akkora, hogy immár bármilyen közösségi elköteleződés vagy feladatvállalás korszerűtlennek, feleslegesnek minősül. A totalitarizmussá torzított kollektivizmus elleni – teljesen érthető – lázadás az egyéni szabadság és a jogos önérvényesítés lobogója alatt tagadta meg a helytállás, az ittmaradás követelményét.”
   Ha a hetvenes évek elején még reménykeltő lehetett, hogy az újabb értelmiségi nemzedékek számára felragyogtatta a szellemi felmenőink munkásságában felfedezett kisebbségi humánum, népi humánum, kisebbségi etika, közösségi etikum, erkölcsi felelősség fogalmi töltetét, a kilencvenes évek derekán keletkezett írásaiban a szkepszis árnyékolja be ezek holdudvarát. Egyre inkább azt tapasztalja, hogy az általa kidolgozott kor- és mentalitástörténet szótárából rendre kikopnak az olyan fogalmak, mint erkölcsi bátorság, írástudói éthosz, írástudói felelősség, humánum, transzszilvanizmus, erkölcsi forradalom, nemzeti lelkület, nép-nemzeti értékvilág, minőség, hit, helytállás, küldetés, kisebbségi sorsvállalás, értékteremtő fájdalom, identitásőrzés, kollektivizmus, népszolgálat, kollektív felelősség, közösségközpontú ideológia, méltóság, morális parancs, értelmiségi felelősség, derűlátás. A „Makkai-dossziét” elemző tanulmány fogalmi hálójában viszont már ott van a paradigmaváltásra utaló önigazolás, az (ön)manipuláció, a kisebbségi lélek- és jellemtorzulás, a kompenzálás, a defetizmus, a fatalitás, az értelemvesztés, az értékvesztés, a nihil drámája, az elitszerep válsága, az otthontalanság, a menekülés, az „önpusztító lojalitás”, a túlideologizáltság, az „utópisztikus közösségeszmény”, az individuum önérvényesítése, a demoralizáló pesszimizmus, az érdekérvényesítés józansága, a gyarlóság abszurditása. Mindez már nem Gáll Ernőt jellemezte, hanem a kort, amelyben szellemi ellehetetlenülésével küszködött.
   Bár az erdélyi magyar kisebbségi helyzet ma is emberhez méltatlannak minősíthető, ez nem jelenti azt – üzeni a józanság mai és holnapi megszállottjainak –, hogy ilyen körülmények között el kellene veszítenünk méltóságunkat. A sajátosság méltóságának a kiküzdését hagyta ránk örökségül – állapíthatjuk meg halálának ötödik évfordulóján.

 

 Jegyzetek:

    1 Gáll Ernő: Napló I. 1977–1990. Sajtó alá rendezte Gáll Éva és Dávid Gyula. Az előszót írta Gálfalvi Zsolt. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. 352.
    2 I. m. 353.
    3 Uő.: Számvetés. Huszonhét év a Korunk szerkesztőségében. Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1995. 21.
    4 ERDÉLYI FIATALOK – dokumentumok, viták (1930–1940). Közzéteszi dr. László Ferenc és Cseke Péter. A bevezető tanulmányt és a jegyzeteket Cseke Péter írta. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1986/1990.
    5 Gáll Ernő: Erdélyi Fiatalok – mai nézetben. A Hét, 1990. 15.
    6 Uő.: A nacionalizmus színeváltozásai. Literator Könyvkiadó, Nagyvárad, 1994.
    7 Uő.: Erdélyi Fiatalok – mai nézetben. I. h.
    8 Venczel József: Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Válogatta, sajtó alá rendezte s a bevezető tanulmányt írta: Székely András Bertalan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1988.
    9 Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Magyarok és románok 1867–1940. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása, Bern, 1989. Újabb kiadása a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál jelent meg 2002-ben, Bárdi Nándor bevezető tanulmányával.
    10 Gáll Ernő: Erdélyi Fiatalok – mai nézetben. I. h.
    11 Lásd Gáll Ernő Tegnapi és mai önismeret című kötetének (Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1975) címadó tanulmányát (106–130), valamint a Nemzet és nemzetiség szociológiai nézetben címűt (131–142), továbbá ugyancsak tőle Az erkölcs dilemmái (Kv., 1981) következő esszéit: Dimitrie Gusti és az együttműködés erkölcse (119–131), Nemzedéktől nemzedékig (177–194), Nehéz örökség (233–253).
    12 Uő.: Erdélyi Fiatalok – mai nézetben. I. h.
    13 Mikó Imre: Erdélyi Fiatalok. Igaz Szó, 1970. 10. Változtatásokkal, bővítésekkel újraközölve (Az Erdélyi Fiatalok egy emberöltő múlva címmel) in: M. I.: Akik előttem jártak. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1976. 14–34.
    14 László Dezső: Erdélyi Fiatalok. Korunk, 1973. 6.
    15 Gáll Ernő: Napló II. 1990–2000. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. 383.
    16 Uő.: A „kisebbségi humánum”. In: G. E.: A humanizmus viszontagságai. Politikai Könyvkiadó, Buk., 1972. 288–301.
    17 Uő.: Napló II. 1990–2000. 352.
    18 Uő.: A felelősség új határai. Napvilág Kiadó, Bp., 1999.
    19 Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Válogatta Cseke Péter és Molnár Gusztáv. Az előszót írta Cseke Péter. Az utószót és a jegyzeteket írta Molnár Gusztáv. Héttorony Könyvkiadó, Bp., 1989.
    20 Gáll Ernő: Ma sem lehet? Keresztény Szó, 1990. 28.
    21 LEHET – nem lehet? Kisebbségi létértelmezések (1937–1987). Sajtó alá rendezte Cseke Péter. Mentor, 1995.