Kovács András Ferenc

Rimbaud Etiópiában

(Búcsú P. Demenytől)

A nincs ragyog, delel, menny bőrén minden estül:
Fátylakba bújt az űr, mint tántorult fabálvány,
S csak tébolyult totemnek kell ennyi mindenes tüll,
Hogy lengén fedjen el, míg pállott húst zabálván

Rágódik renyhe nép, ha múltba néz ma messzin,
S vak fétisekhez esd Soa, Harar, Bubassa,
Hogy rossz szomszédjait nyomor s harag nyuvassza,
Pedig körös-körül mindenki fél abesszin,

Vagy tán egészen az, vagy galla, vagy szomáli
Szamár- vagy lelkipásztor.
                    Lám, kedves Demeny,
Költészet is tenyész itt, s egyéb vad anomáli:
A térdeplő tevék közt pár demens jemeni

Hajcsár s tudós imám imázva vet izsópot,
Áldást, szitkot, kölest szór minden oromóra,
S a rímlős, torz beszéd fülünknek örömóda,
Mert boldog az, ki más, ki játszhat etiópot,

Ha híre túlhatolt tán Tadzsurán vagy Tigrén –
Csak én vagyok bolond.
                Csak én extrém abesszin,
Kit éhes láz emészt, s rángat furán a migrén:
Vérem rohadt azúr, zöld nyelvem néma meggyszín,

De szájam törzsi dögkút, kiszáradt amharául,
S a szó szakadt kalandor, kit szikkadt oázis vár,
Mert elpusztult a nagy Pán, s megpukkadt Boáz is már,
S a mennybolt terhe most cigány vállamra hárul,

Ha tamtamokra csap szét versekből poén, friss nyál,
Tatam, totem, tatam, kell lenni mindenes tüll,
S takarni azt, mi pőrébb, nagyobb a poézisnál,
Tatam, totem – s tetemnek elmenni mindenestül.