Tandori Dezső

A (téma)körökön kívül (és belül)

Egy kis közbevetés. Vissza a lóügyhöz.
(II/1.)

 

   Mi a témája egy eszmecserének... egy fotónak... netán egy könyvnek: egyértelmű. Ha meghatározzák, bármi mással csak „eltérünk a tárgytól – (Ha arra kanyarodgatunk el.) Ám vigyázni kell itt. Olvasómnak oly szempontúlag rovom soraim – már amikor nem a fantasztikus Hajnali Virgil hajmeresztéseit mesélem (bocsánat, nem tehetek róla: ami így volt, úgy volt!) –, úgy mondom hát a mondókám, hogy 1. ne fontoskodjam bele abba, amihez Olvasóm úgyis 101%-ig ért, én meg 1%-ig se; 2. Olvasóm valami „máshoz” jusson írásaim által, mint amivel egész nap foglalkozik; 3. érezzen valami ködös hasonlóságot a maga témái meg az én szerény tárgyaim között (ködöset, mert esetleg írásom felett alszik el fárasztó napja után, s csak a tévé kikapcsolásához ébred fel, már ha gondos Társi Kéz el nem végzi helyette ezt a feladatot).
   Lazán lazításhoz segíteni próbálok hát itt erre érdemeseket és rászorulókat; s ennyit is ér nyilván, amit elmondhatok. Például most. Vagyis hogy vigyázni kell ezzel: mi (a magam szakmájánál maradva) egy könyv témája. A téma nem azonos a tárggyal. Egy sakkfeladványnak, egy fotónak van ilyen-olyan témája; a tárgy azonban ehhez lehet két huszár, egy gyalog, egy király emez oldalon, egy király és egy bástya a másikon; vagy lehet a tárgy egy kinnfelejtett nyugágy egy montmartre-i fal előtt, és lehet a másik képen egy ujját szopó, kétségbeesett kisgyerek. A tárgyak, személyek mások és mások, a téma az elhagyatottság, az eléggé reménytelennek látszó (hirtelen beköszöntött stb.) magány.
   Igen, s mert mindezt egy igen jeles sorsú fotósunkról olvasgatván gondolom végig, maradok e fényképművész-míves témakörénél: például uralkodóházak. A tárgyak meg: motorbiciklin az esernyővel verekedő herceg neje; futballabdáért kapkodó kisgyerekkel a karján az olajmilliárdos, aki elvette az elnöközvegyet stb. (Mit érne egy Monica-kép úgy! Úgy mit érhetne. Na ja, ez már nem téma és tárgy, hanem a dolgok természete.)
   És a dolgok természetétől fűzöm-űzöm dolgom tovább. Fotós hazánkfia azt meséli: micsoda fantasztikus összegeket kapott olykor (általában) egy-egy fantasztikus vagy nem is olyan fantasztikus tárgyú képéért. A téma ez volt mindig: nevezetességek váratlanul, kvázi akaratuk ellenére ott és úgy lefényképezve. S ezt a „nyugati” (japán stb.) sajtó kajolta, ma is azt eszi-teszi. Jó, eddig rendben, itthon a fotós efféle képekkel? Az itteni közönség természete szerint ily témák, legyenek bármilyenek is a tárgyak, nem falrengetőek. Nagy dolog! És akkor mi van? Megértem, persze, a magyar ajak, a magyar bajusz, a magyar hölgykebel, a magyar hajköltemény stb. más, mint a német, mondjuk. Az ottani hiperkakec, szuperbohóc, ultraszexi sztárért-sztárnőért kevés magyar rajong. Más a helyzet a helyi témákon messze túlmutató, azoktól távol(i kifutókon) járó manökenekkel. Az igazi filmsztárokkal. Ők nemzetköziek. De a bemondók, bemondónők, moderátorok és -nők, hírközlők, sportriporterek (egész beszédmodorukkal etc.) a mi közönségünk természete szerint tárgytalanok. Egyikük se igazi „téma”. Pardon, nem „hozzák” (át a rivaldán) a témát. Tudjuk, tudjuk, ez a 67/A/2-es vicc, de spontánul nem érinti meg érzékeinket, nevetőizmainkat, nem fut össze a dologtól a lelkünkben a nyál.

   Mivel író volnék (vagyok), természetem szerint, e dolog természete szerint még inkább – szakbarbárnak szakbarbár a szakbarbárja! –, ugye, az irodalom kérdései izgatnak. Ha plusz, ha mínusz, szabad így fogalmaznom, ugye, ha üdvömre, ha átkomra. Ezért hát essünk túl gyorsan e témán (tárgyon?), hogy nagyvakációsan csaponghassunk itt a végén mégis. A mi irodalmunk (közönségünk) természete olyan, hogy nem lehet már lekörútiazni. Igaz, a divatkifejezések, „miről szól” és társaik (legtöbb Olvasóm nem is ért engem nyilván, miért említek ily példát külön?) valahonnét a bulvárról jönnek, sőt, azt mondhatom
– nem szégyenük! –, az illető, aki ilyesmiket kipattint agyából, a legelvonultabb magányában, a Csantavár-hegyen is egy parányi flasztert érezhet épp talpa alatt a Józsefek-Terézek-Szent Istvánok világából, mondom, a divatkifejezések szerint nem lehet ma már kabarészínvonalúnak stb. minősíteni a közönséget. (Jó, alighanem sose lehetett, de azért mára még a giccsdarabok szelleme is más, komplexebb, mint 60–70 éve volt.) Hanem a mi közönségünk politikus beállítottságú, helyi érdekű (Filter Pubi vagy Flitter Tamara nyesett hajának szivárvány-lila fényhatásai jobban izgatják, mint a legszebb fiú E. J. oldalán, netán S. hercegnő alatt-felett... nem okvetlen helikopteren...) Sok minden elmondható közönségünk természetéről, nem jobb, nem rosszabb dolgok, mint a más tárgyakat kedvelő másutti közönségéről. Miközben a téma, a témázás mindenütt nagyjából azonos; és ahogy mondtuk. Ráadásul engem is untat a német környezetvédelem (és ily adó), a hackenbütteli láposodás a lelkiismeretlen fakitermelés következményeképpen, ám (erre vagyok beetetve?) kicsit érdekel az atomhulladék-szállítmány, na ja, holott a csernobili szennyes eső idején (ha az volt az) semmiféle jó ösztön nem nyittatta ki velem az esernyőmet, áldott langyos vízhullást élveztem ritkuló hajammal.

   Ám valljunk színt ahol illik, és nem árt, már csak azért is, hogy még jobban érzékeljük, hol nem kell azt, hiába illene. Magunk mindig is tematikus írók voltunk (az voltam), ellentétben (főleg ma) a legtöbbekkel, akik irodalmi irodalmat csinálnak. Még mikor a legelvontabb, szinte filozófiai, „zen-buddhista-szerű” dolgokat fejtegettem, akkor is (1960–1968) tematikus valék, s ez volt a tárgyam. A filozófia. Társakról nyilatkozni nem ildomos, főleg ha az itteni – de másutt közönség szerint is szép sokra vitték dolgukkal. Áldás ezen! Magam a játékmedvéket (komoly tárgy), a madarakat, kiket háznál neveltünk fel, tartottunk (egykori vad madarak, már kiszolgáltatott rászorulók, de mindegy), a házi bajnokságokat, aztán az egyáltalán nem házi, angliai és franciaországi, német- és írországi lóversenyeket, e porondot – mindig tárgynak éreztem. Az én témám, méghozzá valami rendszeralkotás tárgyainak.

   Természetes, hogy a legnagyobb Derbyről, a klasszikus futamokról, a kisebb hendikepekről, a gátversenyekről stb. szóló beszámolóim is annyira „kapták el” a természete szerint másféle közönséget, mint a német szupershow-mester csücsöri szája vagy a slágerénekes mallorcai királyságának híre. (Ezeknél semmivel se ér többet, persze, szentül tudhatjuk, a honi fülmozgató szoprán férfihangja, netán a sikkasztással vádolt ikszipszilon alagútterve a velencei nádasok és Siófok közt.)

   Nem tudtam elérni közönségünk természetének olybéli változását, hogy
   – élményei híján! Ez a varázsige! – érdeklődni kezdjen az angol stb. lóügy iránt. Pedig hányan, de hányan „jönnének ki velem” (én se járok már), néznének meg egy irodát Grazban, Bécsben, én-nem-tudom-hol. Ó! Az nem úgy megy.
   Mikor követjük (talán) helyesen a megérzésünket, mikor ér az még egyáltalán valamit, és mikor próbáljuk már csak „erőből”, fogcsikorgatva helyettesíteni (puszta logika alapján, és ez sok kudarc forrása, nagyon is!). De az egészben ez a lényeg: HA VALAKINEK NEM TERMÉSZETE AZ ÜGY, NEM ÉRINTI MEG A TÁRGY... HÁT HIÁBA KÖZÖS A TÉMA!

   Kisebb a baj, ha nem közös a téma, de egyképp vonzó a tárgy; már hogy ki ne fejtsem, kik-mik tartoznak e tárgykörbe...!
   Körön kívülinek körön belülivel közösködni: nem tragédia, de nem is a csúcsok csúcsa. Váljanak el ily utak.

 

Egy vers kiegészítése

(Elkallódó! Második fele helyett! Más!)

Végkisded
A tiszta levegőn át, mely betódult,
a legközelebb álltam a halálhoz.
S hozzá állok, legközelebb, ha bódult
józanságom „Adj, király, katonát!”-hoz.

Nem volt borom, szerelmem, cigarettám,
sorsom a Párkák tréfaságnak hitték,
és minden elképzelhetésem fogytán,
hülyének, ügyem a kezembe tették:

„Játssz vele! Mint sipkájával majom!”
De én utolsó madaram halálán
okosabbat tudtam. S nem mondhatom!
S átforduláshoz sem kellett a PÁLKÁNY!

Egyéb-ez
Ez az a nap. Mely minden kicsinyes
fényárny-osztás helyett
csak egyformára nyes
akár egyformát is, s azt szerfelett.

Jó lenne lemenni cigarettázni,
borért vagy másmiért.
Csak a szárazságom fog lenn elázni,
bármi, amire már fölért.

Föl? Le? ez már a menny, ez a pokol?
Nem hihetem! És semmi ritmus.
Semmi szó! „Neked itt: kuss!”
Szívem nem várt fölénye, tűntén, így dobol.

Kettős
Levonnám az óv szert, nyugodjék,
mi perc, nap, hónap, születésnap,
nagy örökélet! – jöjj,
örökség!
bocsáss magadon át, te, végszag!
                (= finghassak ki; A. János)

            cccc

Nem szaroztam. Beszartam,
ha úgy adódott.
(Minek áldása rajtam,
adván a túllevési módot?)

De már magam keresem a komolyság
nekem is hihető változatát.
S mindegy, mi okság-morzsák
visznek a nem-töprenghetésbe át.

(Holtak! Mi ugyan tudjuk, egyelőre
utánatok még élők, nincs „keresztül”.
Életnek, halálnak szeme se rezdül,
nélkülünk mind – boldogságára pőre!)

 

Szabad önkallasztó vers

(Mintegy kallapszus, mint kalap szar)

Kallasztom magam. Bár nem halasztom,
nem pört hladl, félreütve, haladás,
hladár, hlaputyár, nem, pört nem
halaz, halasok, rák, hiba, talnok,
hivatalnok, hibadalnok féle élcem nincs,
nam halogatok semmit, mint hamleti királyf,
nam, nem, sinc, félreütés, beszédem teljesen
egyszerű lesz, mint III. Richárdnak a muterja
– milyen igaza volt! francba Richárddal! –
beszélt. Nem halaszthatom magam, kallasztom
csak magam, nem azt halasztom, hogy egy madárkát
ismét befogadjak, mindenki ebben bízik, na ja,
„mindenki”, erre biztat még feleségem is,
és ahol szívességbe kérhetem – bár pénzért,
neveljék fel alapszintre, azt a kallasztást
nem vállalom, nekem madár meg ne haljon itt többé,
mind azt várnák, egy verebet vállalok. De én azt
érzem: mi az, hogy még egy verset megírok, esszét
stb. Mi az, hogy egy könyvem lesz még, mi az, hogy
küzdök a meglevéőkért, mim lesz azzal?
Nem lélekben értem és nem is pénzben,
és nem trófea semmi szeretet, barátság, szerelem,
bor, cigaretta, pucsánkafának szantáljára ribdalt
futyasztott ginyifej Kepunculából,
nem mérhető, mert nincsen mérték-egység,
semmi, amit elérünk, ami kötelesség – s akkor minek, jó úr?
Ezt érzem, íme. „Mi is minek, bármi minek, minden minek.”
A futymándi kegulus emlékére
épp úgy verhetnék szüzérmét, hogy csattog
s frecseg, mi, ahogy Barbár Róza Richárdot meghódolnám
szoborral euródollárért. A Kekindurok Szigetét
az időszámítás előtti időszámítás
jövendő évezredéből ugyanúgy feltalálhatnám
vulkáni fatalajon, mint a Fokföldi Ibolya – Sarkköri Gulág
segglabdamérkőzését, keskeny-szélesnyomtávon.
A magyar költészetet azonban nem viccelhetem le,
el, fel, szét, az szent, s így, ha mire-ketten-uram-isten
modorban is, nem stancásan bár, nem stanicliban, nem
stencillel, nem sercintő serlikkal, serblisercegő
serclihenvelgéssel, hencergőkével, a magyar
költészetet, hogy „egy kiáltás, egy sóhaj”,
hogy „a legmagasabb csillagra”, hogy „a zizegő szalmát”,
és Füstöt és Séfet és Szépet és Rútat és Berdát,
és ha Adyra bundabugyi a rím, úgy is,
a zokni mása Pilinszky, Csokonaié kocsonyaszíj,
és a rímteleneket, és a meg nem írt verseket,
a farigcsadalokat és a parittyarakittyákat,
és a fordított mahákat és mahaharákat

ugyanúgy áldanom és szeretnem, bár magam kallasztanom,
kell, mint a késeisiratókat, az utószókat és szalverginákat.

Ám azzal együtt,
ez gyütt.

 

Kallasztott pótdal

Voltál-e már igen kihalt? Vigasztalódj.
        Voltál-e már nem kihalt?
Olvasd ezt a mellékdalt,
        helyetted lerogy,
                (MI VAGYOK SZÉP SZERÉN?)
sietve, a klotyóra. Még elérte
        épp a kellő pillanatot.
Bár nagyon hat az ember érzelmére,
        minden dolog ilyen prózai dolog.
                (MI VAGYOK RÚT SZERÉN?)
Én meg – nem érzek semmit. Elegendő,
        hogy ezt be tudom vallani.
De elég már itt a sok idézendő.
        A magyar költészet: Nagy Valami.
                (A TE Ő MI TI ŐK VAGYOK ÉN?)
Csak a Nagy Valamik nem segítenek.
        Jó, nem hagyhatom a költészetet.
De madaram meghalt.
        Ezt hagyom, elhagyok minden ily dalt.
                (VAGY BÁMULNÁM, HA HIHETNÉM?)
Ez meg, azt mondják, szívtelenség.
        Hogy egy rászorulónak a szerencsét
nem akarom megadni. Egy madárnak.
        Körülöttem az érzéscsinálók föl-le járnak,
                (EZ NEM VAGYOK ÉN! EZ, ÉN?)
gombolyítják, mint a Sors-Szövők a fonalat.
Párkák, ti, kakaháziak,
rég bezárt a szövőszék,
küllőin át az érzelemgyárat kilökték!

 

Egy kallódó írás

„Hány dióhéj kellene?”

(Cantor és Gödel matematikus géniuszok emlékére, forma szerint)

   Hol bármi „sor” vége? Az abszolútum? Mi az, ami tényleg összefüggő? Ő maga, maga az – bizonyíthatja-e? Csak maga rovására...

***

   ...Hogy is kezdjem el? Főleg angolul: ez a legszebb nótabemondások egyike. De itt más a baj? Mire is juthatok? Mert – annyi minden... Furcsa, és a dióhéj hozza elő nekem, a „minden” csak töppeszthető azzal, hogy „mennyi”, meg hogy „sok”. Az már a kevesebb. A kevesebb minden, a több minden? Talán mert átfogható. Ezért utaltam a matematikusokra. Meg hát, ha visszatérünk hús-vérbe, hány dióhéj kellene? Képzeljünk el egy süllyedő óriás tengerjárót. Óriásokkal járja a tengert, nagy egyéniségekkel, vagyonokkal, hírnevekkel. És akkor a dióhéjnyi mentőcsónakokba kellene beleférniök minél többeknek. Jaj, zsugorodnának. (Bízva benne, ismét lesz a szárazulaton künn terebély.) És még hány jaj, mennyi minden. Nálam, átlagembernél (bármennyi extrával) nincsenek nagy tételek. Az úgynevezett élet mégis jókora sokféleség volt. Most mit mondjak el én dióhéjban? „Dióhéjban összekeverte az almával a körtét.” (Vagy: legalább dióhéjban ne keverd...) S hányféle héj! A dinnyehéjnak évfordulója is van. De van a fontoskodó úriszó, az alacsonyabb néprétegekig lecsúszott banánhéj... s a többi. Legalább a fogalmi dióhéj legyen, maradjon egy. Különben mégis kénytelen vagyok azt mondani: „Nézzük az én dióhéjaimat!”

***

   Nem születtem burokban, inkább dióhéjban. Ez születésem dióhéj története. Piszkafa újjászületésemé pedig: hogy amikor Csernobil időkörnyékén (összefüggés csak eszembe se jutott! pedig ettem-ittam, és) 54 kilóra lementem, felkerestem születésem helyét, és mindennap alkonyatkor önélvezőn – csak ennyiben önélveztem! – átfurakodtam két kerítésrúd közt, kijöttem. Jól átfértem. Mostanság fogyasztószereket vásárolok az ottan szemközti patikában, de mert sem a világ nagy áramai nem akarják, sem magam nem vagyok elég elszánt, átlagsúlyú vagyok, „inkább” sovány. Ami maga az értéktelenség, dióhéjban erről ennyit. Ja, és hogy élet-módom a legjobban akkor volt kitalálva, amikor dobozos-söröztem. És lassan 92 kiló környékére híztam. E 67 kilós mai dióhéjra abból jöttem le. De a dobozozás jól volt kitalálva, mert „romantikusan” sétáltam hegyvidékeken, budai utcán meg minden, irombán, mert foltosan, féltem is, kilók, élveztem is, történik valami. És élt még utolsó verebünk, Totyi.

***

   A madártörténet dióhéjban ez: a halott verebeket mindig eltemettem. Szemközt a fára felakasztott valaki egy verébkét, komoly mászóakcióval lementettük. A verebek Nagyura ezt jó néven vette, valamint azt, hogy a feleségem akkor már rendszeresen etette a rigókat, cinegéket, zöldikéket, vörösbegyeket, verebeket (és velük, sajnos, főleg mindig a galambokat, amit nem akart volna). A párkányomra sok tucatnyi veréb járt, így volt pl. a Musil-fordítás is elviselhető. Meg abszolút indigózós, deszkaszögezős avantgárddal. De nagyon hittünk akkor! Ma is hiszünk, csak a csinálás helyett az avantgárdunkra inkább legyintünk. Poszt-poszt-poszt-modern és minden: lehet. De az avantgárd mindig egy és ugyanaz. Ma szunnyad. Tehát a verebek a párkányon, egy kipottyant fióka az utcán, megmentése nem sikerült, aztán még aznap akadt, elszánt kereséssel, csodával egy másik, ő velünk élt, alapmadár lett, néhányan még nevét is ismerik, Szpéró, aztán jöttek melléje sokan (J. A.) és volt vak, ellőtt szárnyú, volt éjjelente reptetett poszáta, zöld fény mellett (vándorló ideje), volt... és volt... és volt rá sok halál. Néha 14-en éltek itt, 4-en haltak meg egy évben. Volt, aki a kalitkából sem akart kijönni, hallani sem akart rólunk, de élt 11–14–15 évet. Voltak vegyes típusok. Sok pénzt lehetett még költeni rájuk, amaz árak mellett. 18 forintos mirelit málna stb. Mára az elemi gyógyszereik is... 1000%-os árak. A honorárium max. 14-szeres, inkább 40%-os! Az adó meg... a 14-szerest is elviszi 4-szeresre. Benne a madártörténet dióhéjában az úgynevezett változás története is. Anyagiakban. Benne az elfáradás. Én már odakint rég nem etetek. A három fő veréb tojó a Szpéró volt, az Aliz (sánta, örök kalitkamadár, Szolvejg etv., ha utaztam, megvárt, egész nap a kezemben ült volna, de ennyi is jó volt neki, imádta nagy fehér kutyánkat, nézték egymást). S a Totyi volt a harmadik, ő rettentő keveset élt: 7,6 évet, mégis rettentő sokat, mert 5,1 éven át szóló madár volt, egyedüli. Velünk volt minden oly percében, melyet társasan akart tölteni. Főleg velem, mert többet voltam itthon. Halála rejtély, de az 5,1 év alatt legalább 15,3 évet élt. A pontoskodással fegyelmezem magam. Dióhéjban az van, hogy madár egyelőre nem lesz. De nem mert bárkinek ez a véleménye, meg hogy az ész. Dióhéjban végződnek a dolgok, bár részletesen kezdődtek, sőt, ki is bontakoztak. Dióhéjban: jó, hogy Totyira mindig tudtam vigyázni, avagy szerencsénk volt. Nem én öltem meg. (Könyökömmel, talpammal, az ajtóval, a konyhai gázba se hagytuk belerepülni. Rajta pedig nem múlt.) Dióhéjba foglalva is túl részletes, halálának mi lehetett az oka. Öt heti kórtörténet – megmenthető lett volna? Mégsem? Nem tudtam őt se megtartani?

***

   Igen, az a dióhéj, amelyben a dolgok születnek, például hogy te pedig író leszel, az nagyon törékeny. Vagy épp nagyon törhetetlen. És később roppan be néhol. A dióhéj repedéstörténete minden. Csonthéj. A vér is belefér, bár a minap akkorákat vérzett az orrom, hogy marokszám szedhettem. Mi volt az ok? (Mi volt Totyi haláláé?) Dióhéjba belefér: nem tudom. Influenza? Vérnyomás? Túlerőltetés? Elvakartam? Hajlam? Túl sok gerezd is. Vagy egyik sincs a dióban. Jele-e, hogy meg fogok halni? Dióhéjban: meg fogok. Akkor meg? Dióhéjban teljesen magányos vagyok. Holott van feleségem, vannak folyóiratok, van pár ember, akivel levelezésben állok, vannak Főmedvéék, és az ő két kártyabajnoki ligájuk. Jó, nincs utazás, nincsenek „lovak”, nem járok színházba, hangversenyre, moziba, fesztiválra, kirándulni, evezni, teniszezni, irodalmi estre, nem dedikálok... viszont, dióhéjban, fordítottam a Parzivalt, két-három Virginia Woolfot, kalandregényt, fantasyregényt, sok ifjúsági regényt, Rilke-verset és -prózát, Oscar Wilde-ot etc. két és fél évbe se telt. És nem tudtam ezekből a pénzekből a háztartás 2/3-át se fedezni. Dióhéjban vagyunk megfizetve, irodalmárok.

***

   Dióhéjban éltem. Bármekkora (ah, mekkora?) ekszcesszusokkal is. Dióhéjban jöttem ki a detoxikálóból, ahová esetlegesen vittek, jöttem ki akkor, mikor G. lett a szovjet elnök, a nagy antialkoholista. Egyből ittam két felest. A magam dolga bizonyul egyre igazabbnak. Dióhéjban nem kiáltottam el magam 1956-ban, „le a vörös csillaggal”. Nem lett volna egyetemi felvétel stb. Más lett volna helyette, nagyon is. Dióhéjban tudom a családtörténetünket. Apám fia vagyok, de apám anyám második férje. Ezt csak úgy tudtam meg, szegvég. Nem mindegy? Lakásunk dióhéjjá zsugorodott, most a feleségemmel tágítottuk. De hogy Totyim meghalt, az eredeti dióhéjnak is csak a felében élek, plusz a nyomorúságos mellékhelyiségek. Szépségesek is vannak, de azokat nem használom. Egyáltalán nem élek a szépségességekkel. Ma már egyszerűbb is így. Sosem volt meggyőződésem. INTENZITÁSOM volt. Így csináltam, így hagytam abba dolgokat. Az irodalomnak, az irodalomnak voltam azonban én a meggyőződése, mert máig sem hagyott abba engem. 1947 óta akarok író lenni, prózával kezdtem. Ötven éve nyilvánvaló, hogy ilyesmi vonz... Petőfi-pályázat a Gimnáziumban, Nemes Nagyék. Aztán Ottlik, Mészöly Miklós, később Vas István közelibb barátsága. De már 1974-től tudtam, hogy inkább a magány az én dióhéjam, s ezt aztán meg is valósítottam. Eörsi mondja: ha nagyon akar, azt igen. (Ő a meghalásra mondja.) Dióhéjban szólva, elég sokat dolgoztam, és most orrvérzés is jött. Mondtam, rettegek, mikor kell újra marokszám szedni magam. Valami maradt a fejemben, e dióhéjban, a vérzés után. Orvoshoz nem járok. A cigaretta és a szesz: nem rabtartóm, de különféle arányokban élek velük. Szerelem nyista. Kapcsolat: az irodalom. Kapcsolati személyem: én magam. Kapcsolati szeszélyem csak általában van. Profiként nincs.

***

   Ennyit (ennyi dióhéjban) a dióhéjról. De a többi se más káposzta. Ja, és Totyi után én még csak megvagyok. Hanem hogy a mi halálunk után – Főmedvémék?!? Nem lesz arra dióhéjnyi se, senkink.
   2005 áprilisában

 

Kallasztott záróvers, itt

(S Miss Than. = Virginia Woolf. – „Da Tagte Es”, mondá Beckett, 30-as évek)

Persze, persze, ahogy V. W. írja, belépett a betegség
magánbirodalmába; persze, tudta, senki sem érdekel
másiknak hiteles útja, a múltja; már persze az is mi,
ezt is Virginia írja, személye kezdett kettébe-hasadni,
ceruzája oly pontos feljegyzéseket készített arról,
amit ő maga azért oly ködösen gondolt. Eltekintek az
a „hát a hasad, ni!” féle viccektől, de a viccet se
ostromlom, mint a „mikor valamit nem tudunk vagy nem
akarunk kimondani, viccel kerekedünk mások fölébe”,
megj. holott magunk se vagyunk meg... de elég. Nemcsak a
halálról, az életről, mint az illness, loneliness és
más Loch Ness-ek (nesze!) girodalmáról, divat az így
idegen szó, na, én nem tudom, de legyen, the... derdiedas...
na, én se vagyok meg ezzel. Elég, egész napokat nem lehetne
a szobában tölteni. (Lehetne, lehetett.) Nem mérvadóak, tan ide, tosz o.,
azok a napok, amikor csúcsteljesítményre mész (mennyiség),
vagy ha a minőség bódulata jár át. Ilyenkor könnyű azt, Miss Thanatosz,
mondani, nekem senki nem kell, már egy madár se. Nem, ez (o. = oda)
nincs (sincs) így. De ha belegondolok, s itt tömör leszek:
persze, tucatszor megírtam, ha csak belegondolok, semerre
sem bírnék menni, ha rajtam állna, nem megy, minden környék
borzaszt, minden találkozás kiszámíthatatlan, de akkor még
a kiszámíthatatlan plusz találkozások, mondások, újságcikkek,
kiről van szó, tévé a politkultusztól a kultúra preferáltjaiig,
nem olyan egyszerű ez, ahogy Kafka még mondta, bevágom az ajtót,
s főleg jó, ha véletlen összeakadok egy tényleg jóbaráttal,
vagy akivel már összekaptam, de jól vagyunk megint, és levegő
is leng, de már salátát, krumplit se vásárolok Totyinak; s ez a Halál.

***

Ó, mr Atyák, Mr. Hon és Idegeni Atyák, Triptichon
(és én is viccelek: Sztriptichon Atyák, Tyihon, simofej,
Triton, ma is ugyanúgy győztes a Tripti Chon... na, ez meg így
tágol).
a világ ugyanúgy tágol, és másik szarba kerültünk, pajtás.
De hogy nekem hogy jut mindenről ez az eszembe?
Talán nem voltam, mint egy angol lehet (te voltál, Virginia?)
sose igazán a hazámba. Pedig de lettem vóna!
(Hogy mán ne csak az halálrul. Egy halárus itt... stb.)
De csitt, szívem, mondotta költő, csitt, csitt, mindenki saját
lombját égeti, és ahogy botjával végigcimbalmozza az alagsor felső
kerítését, kop-kop tudja lába is, mert azért honn jár,
kinek-kinek a maga múltja. Most volt pillanat, úgy
látszott, mást is érdekel valakié. Miss Thanatosz, a sors
különös kegyeltje voltam e napon... de ez megint A Megboldogult.
(Un v. un-e livre.)