Vasadi Péter

 

Kommentár

Kicsinek nagy vagy.
Nagynak itt esélytelen.
Homályosodj a tömjénfüstben.
És ne tűnődj szerelmemen.

*

Az értelem kalaplevéve.
Szakad a hús. Az egység.
Így van pár ezer éve.
S lapos, ami kerek még.

*

Ó, szent Euro, édesem,
mennyi imádód van. Zümmög,
vibrál számító gépeiden
szüntelenül a hozsanna.

*

A csellengő egy százast kért
a sörre; adtam neki ötöt.
Szemében – pálmás sziget –
csillant a zöld gyerekkor,
s eltűnt a kék, a köd.
Majd rám nézett keményen:
Visszakéred?
Nem kérem.

*

Nincs oly messze senkitől az az út,
egy lépés csak körös-körül.
De a léte múlik azon, hogy a kör
izzó közepén föláll-e, leül.

 

Pörlekedem

Nem nő be a fejem lágya,
igen. Látok esélyt arra,
hogy rám förmedjen az angyal:
Szedd már össze magad.
Beszélsz kéretlenül az öröklétről,
te kishitű, ám az itteni léthez
sincs benned erő. Alázat. Vágy
a Vakrepülésre.

                Könnyű neked!
visszakiáltok. Rá vagy kapcsolva
az atyára, te fényláb, fénymell,
fényfejű, aki tud, hogy tanulna,
anélkül, te mindig törvényes
suhanó. Próbáld ölben emelgetni
            a szívem, mely súlyos, mint
             egy gömbölyű ágyúgolyó.

 

Viszockijnak

Ki gondol még rád,
te énekes uhu?
Tán Danielle, s ha ő,
kinek a karjaiban?
Ha ugyan él még.
Őserdő-szerelem, hova lettél.
De a hangod, Viszockij, a benyakalt
vodka után rekedten fölfele
kúszott, áttörve s deszkacsutakra
vetve szét a vörös padlást,
s romok s ég közt meglőtt
madárként verdesett, kalimpált
mind magasabbra, s lestük,
mikor kezd végre visszazuhanni,
hogy rántsa a koszlott mélybe
a vassisakos rendet, mely
félelmében mégis elkoptatta
magát, s törte tovább, zúzta
alul a gitárod, jajgatva
recsegett a húrja, azt hittük,
két tomboló markod közt
darabokra esik; ma is
tépi a hangod fülemet.
Elvégezted, amit magadra kiróttál,
te lágy szellő, eszelős kiabálás,
simogató haláltusa, győzelem-
ittas gyűlölete mindenféle
erőszaknak, Viszockij, te szabadság.