Ittzés Mihály

Zrínyi szózata

Ötven éve mutatták be Kodály Zoltán kórusművét

 

   Mint fül- és szemtanú személyes emlékkel kezdem: 1955. december 16-án, a zeneszerző 73. születésnapja alkalmából elhangzott rádióműsorban, majd két nappal később, a Zeneakadémián tartott hangversenytermi bemutatón hallhattam az új Kodály-kantáta kettős premierjét.
   A szakirodalom a darab keletkezési idejeként 1954–55-öt határozza meg. A bemutató után hamarosan megjelent partitúrában a komponista kézírásának hasonmásában olvasható ajánlás a mű ajándékvoltára utal: „Életem hű társának, betegágya mellett 45-ik évfordulónkra.” (Emma asszonyt még 1954 augusztusában érte egy kiránduláson baleset; házasságot 1910 augusztusában kötöttek.) A kottabejegyzés így folytatódik: „Köszönetem az első előadás remeklőinek: Palló Imrének és a Vásárhelyi Zoltán vezette M. Rádió énekkarnak.” A bemutatóra, annak hatására visszaemlékezve elmondhatom: úgy éreztük, nemcsak az említettek, hanem valamennyien, akik hallottuk a bemutatókat, sőt azok is, akik nem hallották, s tán nem is tudtak róla, kaptak ajándékot a zeneszerzőtől.
   A nyilvános előadás alkalmával a Magyar Rádió Énekkarához a Zeneművészeti Főiskola karénekesei társultak, így hatalmas előadógárda szólaltatta meg a darabot. Győri zeneművészeti szakiskolás diáktársaimmal a zeneakadémisták második emeleti erkélyén állva hallhattam a lenyűgöző előadást, s tomboltunk is rendesen, fergeteges tapssal köszöntve a pódiumon az előadókhoz csatlakozó zeneszerzőt. Visszagondolva fél évszázadot, úgy látom, több is volt az a lelkesedés, mint egy nagyszabású, új remekműnek és méltán tekintélyes szerzőjének kijáró tisztelet kifejezése. Kodály Zoltán személye és műve jelképpé magasodott akkor számunkra. Prófétát, szellemi vezért láttunk és tiszteltünk benne, akinek szavaira-hangjaira oda kell figyelni: nemcsak nekünk, jelenlévőknek szólt, hanem az egész nemzetnek – ostorozva és biztatva, tettekre sarkallóan és értünk perelve –, mint annyi más művében. Kodály éppen ezt a lehetőséget látta meg Zrínyi szavaiban. A bemutató előtt meghallgatta az egyik próbát, s ekkor nyilatkozott a Rádióújság riporterének, Somogyi Vilmosnak. Az újságíró Vásárhelyi Zoltán karnagyot is megkérdezte. Érdemes hosszasan idézni a cikket.

   – A „Zrínyi szózata” megírását közvetlenül a Rádió sugalmazta. Jól emlékszem: Zrínyi műsort adtak a Rádióban valamilyen ünnepi alkalomból. S ahogy hallgatom az előadást, egyre nagyobb hatással volt rám Zrínyi minden sora, megragadott, milyen hatásos, milyen élő ma is Zrínyi költészete. Akkor rögtön azt gondoltam, hogy mindezt zenei formába lehetne önteni – így még élőbb, még hatásosabb volna. Akkor, ott a rádiókészülék mellett született meg bennem az elhatározás és a bemutató szempontjából nem is gondoltam másra, mint a Rádióra.
   – Újból elővettem Zrínyi műveit, közöttük a prózában írt „Török áfium”-ot, amit talán diákkoromban forgattam utoljára. Feltűnt akkor sok minden. Például több közös vonás Mikes egyik munkája és A török áfium között. Mikes csaknem szó szerint azt mondja a magyarságról, amit Zrínyi, pedig nem olvashatta A török áfiumot, mert nem adták ki. Mégis, szinte szóról szóra ugyanarra a következtetésre jut a magyarság hibáit illetően, és abban is, hogy benne reménykedik és bízik.
   Vásárhelyi megjegyezte: bámulatos, hogy Kodály milyen nagyszerű érzékkel szűrte ki nagy énekkari műve számára a prózában írt Török áfiumból mindazt, ami a legérdekesebb, legizgalmasabb, legdrámaibb – mégis, minden szó [kiigazíthatjuk: majdnem minden szó] Zrínyi szava. […]
   – A „Psalmus [hungaricus]” méltó párja ez, tartalmi mélységében és méreteiben is […] Annak kirobbanó ereje lobog ebben is, és az a csodálatos, hogy mindez az erő most kíséret nélküli kar-műbe sűrűsödött. […] Eszmeileg a Zrínyi [szózata] rokonságot tart Vörösmarty Szózatával is, és ott, ahol a Szigeti veszedelem költője arról beszél, hogy „Itt győznöd vagy halnod kell”, Kodály a Szózat két eredeti verssorát idézi Egressy dallamával.

   Különösen szép és mélyértelmű pillanata a kantátának, amikor és ahogy beleszövődnek a 19. századi szavak-dallamok a korábbi és későbbi alkotó művébe: „A nagy világon e kívül / Nincsen számodra hely.” Ezt folytatja a Vásárhelyi által idézett mondat, előbb a latin eredeti szerint (Hic vobis vincendum vel moriendum est), majd magyarul.
   Ki gondolta volna 1955 decemberében, hogy kevesebb, mint egy év múlva nemcsak áhítatos történelemidéző szavak-hangok lesznek e sorok-dallamok, hanem véresen komoly, életbe vágóan fontos kérdésként vetődnek fel a nemzet egésze és egyesek számára is: „Itt élned/győznöd vagy halnod kell.”
   A „maradni vagy menni” kérdése kétszer is feltűnik a zeneszerző által összeállított szövegben, szinte verssé formált tömörséggel a szólista és a kar párbeszédében. Először a Vörösmarty–Egressy idézet bevezetéseként:

„Elfussunk? Nincs hová! Sëhol másutt Magyarországot mëg nem találjuk. […] Az mi nëmës szabadságunk az ég alatt sëhol nincs, hanem Pannóniában.” Itt kapcsolódik be a múltidézés halk, vallomásos hangjaival a Szózat, hogy aztán átadja helyét Zrínyi eredeti, erőteljesebben zenébe foglalt szavainak a győzelem vagy halál alternatívájáról.

   A keserű kiábrándultság, a biztatás és bizakodás, a kétségek, az önvád és ostorozás költői-szónoki-zenei hullámverésének sodrában tűnik fel másodízben is. Szerteszaladó imitációs szólamok festik a török elől ide-oda futkosók, a Váradot s Erdélyt elvesztők tanácstalanságát, aztán fájdalmasan kiált fel a kórus:

„Boldog Isten, mely hitványság! S mi vagyunk a magyarok? […]
Në is hadakozzunk bár azután, Hanem fussunk ki az országból
.”

   A szólista szavai vetik fel az egyik lehetséges megoldást:

„Úgy hallom Brazíliában elég puszta ország vagyon, kérjünk spanyol királytól ëgy tartományt,
csináljunk ëgy kolóniát, lëgyünk parasztok!”

   Talán nem a vátesz előrelátása volt ez 1955-ben, utólag mégis beleérthetjük sokak 1956 utáni s miatti választását, sorsát.
   Ezt a gondolatpárt egyébként már a második világháború vészterhes idején, 1942-ben, a Gazdag Erzsi versén alapuló Balassi Bálint elfelejtett éneke című művében is – hiteles személyes vallomásként – fogalmazta zenébe Kodály:

   „Csak në volnék véred, / Könnyen felednélek, / Elmënnék én messzire.
   De jaj, hová fussak, / Hogy soha në jussak / Vissza hazám földjére?”

   Tudjuk, Kodály Zoltán válasza mindkét esetben a maradás, az itthoni helytállás vállalása volt a kemény kérdésre.
   Számos évszázados versre írott kórusműben szólt Kodály koráról s korának. Tudatosan vállalta a
   19. századi s még régebbi nemzeti költői hagyomány folytatását. Egyik utolsó művében, a Mohácsban Kisfaludy Károly szavaival énekelteti a vegyeskarral: „[…] a múlt csak példa lëgyën most, / S égve honért, bizton nézzën előre szëmünk.” Ezt az előrenézést, reménykedést, a jobbítást, bizakodó tettre hívást és a tettekhez szükséges jogos önérzet kifejezését szolgálják a hol csendesen, hol meg határozott erővel megszólaló mondatok Zrínyi–Kodály művében. Például így énekelnek:

   „De miért kelljen elvesznünk, avagy kétségbe esnünk,
   míg csontjainkban velő, ereinkben vér, míg Isten mënnyországban bizodalmunk lëhet,
   míg karunkban kopját, markunkban szablyát szoríthatunk.”
   „Csak jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más rëndët dolgainknak,
   Ëgy nemzetnél sëm vagyunk alábbvalók!”

   A Psalmus hungaricusra rímel gondolatilag az utolsó szakasz: amott a kevélyek letaszíttatásáról, emitt az ellenség elveszejtéséről énekel aláhulló dallammal a kórus:

   „Új hadakat választa az Úr, és Ő forgatá fël az ellenség kapuit.”

   De akárcsak a Psalmusban, a felmagasztalás sem marad el. A záró részben bibliai hivatkozást találunk: az ószövetségi Bírák könyve 5. részének, a Sisera vezette elnyomó hadak fölött győztes Dëbóra prófétaasszony diadalénekének utolsó versével zengi a kórus a fennséges záró Ámen-fuga előtt:

„Igy vesszenek el, Uram, mindën ellenségid.
A’kik pedig tégëd szeretnek, mint a nap az ő fëltámadásában, Úgy tündököljenek.”

   A heves – pozitív, majd negatív – visszhangot az ötvenes évek közepén azonban mégsem az eddig idézett gondolatok, mondanivaló, hanem a mű szinte refrénszerűen, több változatban visszatérő, előbb csak egy felkiáltásként, majd türelmetlenül egymásra torlódó szólamokkal, élesebb harmóniákkal megszólaló „mottója” váltotta ki. A mű elején a baritonszóló az ókori történelem egy legendájával, a sárdisi Krőzus veszedelmekor a király addig néma fiának megszólalásával példálózik: „Ne bántsd a királyt!”. A költő-politikus magát mintegy némaságából kilépőnek érzi, amikor felkiált: „Ne bántsd a magyart!”
   A Zrínyi szózata első hivatalos reakciói közül Für Lajos a Szabad Nép cikkét idézi „Ne bántsd a magyart!”Bartók és Kodály történelemszemlélete című esszékötetében: „A hazaszeretet mélységes himnusza”, „felrázza a hitetlenkedőket, erősíti az ingadozókat, és további győzelmekre segíti egész népünket”. Az idézet után a történész így folytatja: „Igaz, hogy az ’édes nemzetéhez’ kiáltó Zrínyiesszé és Kodály-kórus csakugyan felrázni akart, de nemigen úgy, ahogyan ezt a kor kritikusa vélte. Csakugyan erősített és buzdított, de aligha arra, amire a vezető napilap cikkírója akkor gondolt.” Vagyis nem a szovjet mintájú szocializmus építésének „széncsatában” és munkaversenyben megnyilvánuló „hősi küzdelmeire”. Erre előbb-utóbb rá kellett jönnie a hatalom képviselőinek is…
   Az 1956–57-es tanévben a győri konzervatórium vegyeskarában Szabó Miklós vezetésével tanultuk a Zrínyi szózatát. Már szinte készen álltunk a hangversenyre, amikor a felsőbb parancsolat letiltotta a mű előadását. Nem teljesedhetett ki a várva várt művészi produkció és élmény. S így maradt ez jó tíz évig országosan, amíg Vass Lajos nem vette magának a bátorságot, hogy itthon és külföldön is előadja a Vasas Kórussal. Nem volt ez csekélység, hiszen éppen őt és az általa vezetett Honvéd Férfikart távolították el 1957-ben a Néphadsereg kötelékéből, mert 1956 őszén, a forradalom idején kínai turnéról hazatérőben nem voltak hajlandók Moszkvában fellépni. A Zrínyi szózata eredeti bemutatójának felvétele sem kerülhetett többé a rádió műsorára, s hanglemezfelvétel is csak 1982-ben, a Kodály-centenáriumra készült belőle.
   A Zrínyi szózata igazi – több mint zenetörténeti – jelentőségét Révai Józsefnek egy 1957 nyarán tartott pártértekezleten elmondott (kissé kusza, de a lényegre rávilágító) szavai is kimondják, az MSZMP szempontjából. A dokumentumot a 168 óra című lap 1997. május 20-i száma közölte. Révai így vélekedett: „[…] elvtársak, néha udvarolni kell a magyar kultúra bizonyos sztárjainak”. Kodályt hozta fel példának, mint aki „[…] egy nagy figurája a magyar szellemi életnek”, s aki megérdemelte progresszív zenéje okán az udvarlást. Révai kitért Kodály „hálátlanságára” is:
   „De Kodály Zoltánnak az a szerepe, azt is itt mondom, nem fogok ezzel az Oktogon térre kiállni természetesen és nem javaslom, hogy ezzel kiálljon [bárki is], Kodály Zoltán szerepe októberben és október előtt negatív volt és nem pozitív, ezt is ki kell egyszer mondani, alkalmas formában azt hiszem, ha ezt mi helyes időben és helyes helyen a nyilvánosság előtt is. [..] ki volt Nagy Imréék köztársasági elnökjelöltje?” (Kodályhoz közel álló személyek emlékezéseiből tudhatjuk, távol állt tőle, hogy ezt a szerepet vállalja.) „De nem csak erről van szó. Októbert megelőzően két dalt szerzett Kodály Zoltán, a Ne bántsd a magyar-t. Merem állítani és minden szakértői fórum előtt kiállanék annak bizonyítására, hogy ez a két dal az ellenforradalom szellemi előkészítésének fejezetéhez tartozik. És mi történt? Az udvarlás!” – ami az emelt összegű Kossuthdíj odaítélésében nyilvánult meg.
   Révai József hajdani népművelési miniszterhez elég méltatlanul, zenei műveletlenségéről adva tanúbizonyságot, „dalnak” nevezte a Zrínyi szózatát (a „ne bántsd a magyart”), a másikat, a címe szerint valóban „dalt”, pedig meg sem nevezte. Petőfi Nemzeti dalának férfikari megzenésítését kellett volna említenie. 1956. szeptember 4-én a Károlyi kertben mutatta be a Honvéd Férfikar Vass Lajos vezényletével, majd megismételték két nappal később, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a kínai turné előtti búcsúhangversenyükön.
   Így értek össze Kodály Zoltán életművében, a 20. század közepi történelem sodrában Petőfi Sándor és Zrínyi Miklós szavai, s nehéz, de dicső idők tanúiként lettek egy másik nehéz, de – legalább egy rövid időre – ugyancsak dicsőséges időszak embereinek érzéseit, gondolatait, törekvéseit kifejező művészi alkotássá. Éppen ezáltal válhattak ebben a formában is örök érvényűvé.