Hubay Miklós

Naplórészletek

Kis magyar etimológia

 

Hív: hű
hűség: hivatás
hivatás: kihívás
kihívás: meghívott halál

 

Tőzsdén

   Ha jegyzik az író nevét, szövegelhet, amit akar. Szövegeiről hasonlóképp szövegelhetnek a kritikusai. Olvasói minden információt megjegyeznek róla, és számon tartják írójukat olvasatlanul is. Neve – az agyonidézett és telibe találó költői szóval – áruvédjegy.
    – Mint akármely mosóporé?
    – Nem akármely mosóporé. Mint a multinacionális cégek mosóporaié.

A soliloquia örömei

    A naplójegyzetek, most, hogy kötetben megjelentek, jobban elárulják sajátosságaikat, mint amikor elszórtan publikálgatom őket lapokban, hetilapokban, folyóiratokban.
    A könyv premierjén Juhász Ferenc beszélt (ő, a legöntörvényűbb világú költő hogyan tudja más írók világát ily empátiával megközelíteni?), s firtatta, kérdéseket téve föl e naplójegyzetek írásának kezdeteit.
    Összehordtam feleletül hetet-havat. A leglényegesebbet mégse mondtam. Féltem, hogy a kelleténél messzibbre merészkedem el.
    A naplójegyzet-írás megszüntette nálam a baráti beszélgetések, diskurálás, társasági lét igényét. Ahhoz a pezsgőfürdőhöz képest, amelybe jegyzetelés közben merülök, unalmasnak tűnnek a követségi fogadások, akadémiai teák, vacsora utáni feketék, pláne a házaspári együttlétek... Mióta ezeket kerülöm, megédesedtek soliloquiáim órái.

1997

Elveszett idők nyomában

    Ha kortárs naplót olvasok – alája írt dátummal –, igyekszem felidézni magamban, hogy vajon én mit csináltam az illető naplórészlet írásának pillanatában. Semmi emlékezeteset. Az olvasott napló életteli vagy gondolati intenzitása mellett csupán illó emlékek ködlenek elő életem akkori szakaszából...

Ellenpróba

    Nagy írók naplójában meg szoktam keresni azokat a történelmi dátumokat, amikor úgy hittem a magyar népről, hogy „volt ő is fáklyaláng” – vagy szalmaláng.
    Rendszerint semmi. Az égvilágon semmi. Az algériai Mahmud Ferraoun naplójában olvastam valamit ’56 október végén: bezzeg a magyarokkal tele van a világsajtó – írja –, de hogy az ő faluját felégették az Atlasz hegységben, ugyebár arról semmit nem írnak... Pár hét múlva Ferraount is megölték. Amikor a rádió most a kivégzett pesti fiatalok nevét sorolja, rá gondoltam. Testvérileg.

1989

Márai naplói

De hát mi Márai személyében ez a bizonyos titokzatosság...?

Lengyel Balázs

    Emlékszem, mindent megadtam érte. Ez még a legelső kötete volt, az „ostromnapló”, amely a felszabadulás után mint a hazai újjászületés egy kézzelfogható objektuma, egyetlen példányban kijutott Genfbe. A magyar könyvkultúra legjobb korszakára vallott már megjelenésében is: formára, minőségre, szagra. Famentes papír, fehér nyersvászon borítás. Micsoda öröm volt kézbe venni ezt a vaskos kötetet. Márait a Révai Kiadó tette le az asztalra.
    – „Ne a háborúvesztésen rágódj, Szeged szebb lesz, mint volt” – üzenték, elsőként, a kiadók. (A porig lebombázott Franklin a bibliapapírra nyomott – Pléiade-szerű – szép piros Babits-összese! Feledhetetlen volt ez is.) Genfi kis könyvtáram legbecsesebb darabját – a Tizenkilencedik Század Uralkodó Eszméinek Befolyása az Álladalomra (első, 1851-es bécsi kiadás!) – kínáltam föl a még nyomdafesték szagú, felszabadulásszagú Máraiért. Pedig akkor szenvedélyesen olvastam Eötvöst. Pontosan meg volt írva benne, hogy mit fognak ránk hozni a kommunisták. Pontosabb volt Koestlernél.
    Előzőleg, diák koromban, nem tartoztam Márai rajongói közé. Regényolvasáshoz sohasem volt semmi tehetségem...
    A Napló hatott rám. Hatásához hozzájárult, hogy épp olvasása közben személyesen megismerkedtem Máraival. Mint mindenkit, engem is elbűvölt szinte sámánisztikusan elragadtatott, pergő csevegésében megnyilatkozó – vagy kinyilatkozó – lénye.
    Ültem vele (meg az oly csendes, kedves Lolával és fogadott fiúcskájukkal) a genfi cirkuszban, mely a Plainpalais-n ütötte föl sátrát, de csak Jánoska nézte direktben a műlovart és a jegesmedvéket, mert minket közben annak a jóval izgalmasabb cirkusznak csodája kötött le, amelyről Márai suttogott közben. Egy gyerekkori cirkusz volt ez Kassán, sokkalta csillogóbb műlovarnőkkel, shakespeare-i bohócokkal és hallatlanul civilizált vadállatokkal.
    Azokban a hetekben tanúja – lesütött szemű tanúja – lehettem annak a minden hangos szó nélküli eseménynek, amelynek néma tragikuma felér a kitelepítések és a deportálások végtelennek tetsző menetével: egy magyar író elhagyta hazáját – azzal a baljós előérzettel, hogy ha matuzsálemi kort ér el, akkor se tér talán többé haza. Azokban a hetekben rengeteget nevettünk, mert Márai – a búcsúzó – egyvégtében jobbnál jobbakat mondott. Olyasmit, hogy „Júlia nagynéném ült az ágytálon és valutázott”. Emlékszem, ezt a Huguenin-nél mondta és odakint, a Lac Léman összeszűkülő altesténél, ahol a tó megszüli a Rhô ne-folyót, esti fényben – vajdajánosilag – kigyulladt a Mont Blanc. Teljesség kedvéért még fehér hattyúk is rázták a vizet szárnyaikról, óljaik felé totyogva, a csöppnyi Rousseau-szigeten.

Írói becsvágy

    Lassan már beletanulok úgy fogalmazni mondataimat telefonba, hogy szórakoztassam (megrendítsem, elbűvöljem, irgalomra bírjam) azt, aki valahonnét lehallgat.
    S írásban is ezt ambicionálom. Hogy szórakoztassam (stb.) az olvasót. Ő is: arctalan végzetem.

Átfutási idő

    „... mindnyájan posztumusz könyveinket írjuk”
    Egy felszólalásból
    – Fordítsd már le ezt a könyvet! Ha sokat vacakolsz vele, mire végre megjelenik, meg fog halni a szerzője...
    Az egyik könyvkiadó folyosóján biztatnak munkára ezzel. „Mire megjelenik” – persze, hiszen arra is várni kell. Mert hosszú a nyomdában a könyv átfutása. Esetleg hosszabb, mint az ember átfutása az életen. Legalábbis: az idős szerzőé, a maradék életen.
    Vagy a fordítóé.
    Hisz én is bőven meghalhatok, mire megjelenik. Rémes látomás: ahogy kocogva versenyez a könyv meg a szerzője. A sok-sok könyv a sok-sok szerzővel.

1981

Az elme zavarai

    Amikor a különböző témáról szóló jegyzeteimet szétrakosgatom polcokra: a fejemben is kialakul egyfajta rend – a lokális      emlékezésé: „ez van középütt, az jobbra lent, amaz jobbra fönt...” Mintha az agyamba fényképezném (vésném) a szekrény polcait, s velük együtt: tervezett írnivalóim alakuló körvonalait.
    S aztán valamilyen okból a kéziratok rendjét meg kell bolygatnom. Útra indulok: a legsürgetőbbet magammal viszem. Kockáztatva, hogy elveszítem. (S el is veszítem.) De hiába, félek avatatlan szemektől és kezektől: beviszem egy részüket az egyetemre, vagy eldugom itthon könyvek mögé...
    Utána hetekig úgy érzem, mintha összekavarodott volna valami a fejemben. Emlékeim elbizonytalanodnak, köd száll rájuk. A koncepció kristályosodni akaró összefüggései, az elmémbe vésett „tükörkép” tovább dereng, túléli az átrendezett valóságot. De a támpontok szétszórva – amit idetettem, az most hol is van? – beáll a kettős emlékezés. Mint részeg embernél, hogy duplán lát.
    Azzal vigasztalom magam, hogy a sarkamban járó Káosz fenyegetése megtanít, hogy becsüljem meg a Harmóniát, ha elérem.

Firenze

Aranyak, fulladás

    Öntelt Harpagon, újabb és újabb jegyzeteket dugdosok a pattanásig tele nájlonszatyrokba, kofferokba, irattartókba, amelyeknek mindenikére egy-egy megírandó dráma, esszékötet, regény címe van felírva...
    Szépen tollasodom.
    Mintha magamnak hízlalnám őket, témáimat, s nem látnám sorsukat, hogy az egyéb használhatatlan limlommal kerül a sok jegyzet, vázlat, töredék is majd a kukába.
    De hisz csak egy nagy lélegzetet kéne vennem, s megírni az egyiket, mindegy melyiket, találomra, rajta! Utána már könnyebben menne a második, a harmadik...
    S ki tudja? Egyszer aztán a telefon is megszólalna: – Mondd, nem írnál színdarabot nekünk?
    Igen, egy ilyen telefon sokat lendítene, biztos.
    De hogy évtizedek óta nem szólal meg a telefon, az mégse lesz mentségemre a bíró előtt.
    Sem ez a pár mázsányi jegyzet-fecni.
    Találomra felveszek egyet a könyvespolchoz támasztott nájlonzsákok közül.
    – Milyen nehéz... Túl nehéz.
    Igaza van a magyar nyelvnek, amikor a súlyt is nehéznek mondja, s a munkát is.
    S eszembe jut Gaston Bachelard mondása: Aki meggazdagszik, elnehezül. A legeslegnehezebb: a gondolatgazdagság, amikor írni kezd az ember.

Egy dilemmával kevesebb

    Tehetetlenül méregetjük: vajon mi ér többet, a mű-e vagy a tett? Egy pokolgép a cári vonat kerekei alatt, vagy egy Dosztojevszkij-regény? Most már az efféle dilemmák más fényben merülnek fel – az esetleges világvég fényében a terrorizmus értelme-értelmetlensége éppúgy elhalványul, mint a lángelméké.