Király László

Erdőtüzek

Hic sunt leones. Vérszikkasztó nyárban
részeg állatok égett szavannákon.
Erdőtüzek, jajgató hiénák. A tó
emléke kísért. Szárazra szorult vízilovak.
Keselyűk, visító repülők. Hűsölő
hüllők a parlamentben. Ibolya nem kívánja,
e hervasztó hőségben nem kell neki már.
Esőt imádkozó lemondó isten
bámul tátongó ózonlyukon át.
Mocorognak fémesen, türelmetlenül
szamárháton lopott gépfegyvereink. János
történeteiben él a virgonc világháború.
Lemészároltuk a falvakat. Ölésre bujtó
szókkal szólít minden Fekete Könyv.
Hic sunt leones. Füstöljétek ki
a méhkaptárakat, mielőtt derűsen
kifüstölnének titeket is. – Föld! Föld!
– riaszt a vészjósló kiáltás, mint jóbarátok
kibiztosított bizalmaskodása. Itt
nem törnek át! Itt áttörnek! Csapzott
jókedvünk nem tart meg soha már.
Befejeződik egy végenincs történet.
Láthatatlan tábortüzek égnek.
Nem tudhatod: élsz-e még? Már nem?
Hic sunt leones.
Ámen.

1998. április 28.

 

A tűzön át

nem válik vízzé a vér
csak verssé
hó hull
egy erdélyi költeményben
vak szerelmedben

felhővé lettél
vissza se lopható
soha minden

ahogyan tigris-
bőröd leveted
tűzbe lobban
vad szűztelenséged
most százezer év
vetkőzik veled
s pogányul
az ég
ami csak éghet

így marad minden
ilyen keserűn
sosem tudom már
váltig csak vélem
látod-e hallod-e
szótlan gyönyörű
hó hull
egy erdélyi költeményben

 

Ütközet után

Széthullt a bútor.
Vagy elvesztettük a kulcsot.
Egér, patkány elmenekült a házból.
Vége az öröklétnek.

Téli ribiszkebokor gyökere alá
behúzódva sündisznó egy se.
Bársony erdeinkben
elharapóztak a medvék.
Mérges dühös gombák üres legelőkön.
Szégyellős kikericsek a réteken.

Beomlik a kút,
ha halott volna benne,
most kellene rászántani követ s földet.

Mik ezek a gombák?
Volt szerelmek.
Mit keresnek fakó levelekben?

Mért nem menjünk inkább fodbalozni?!

Mi ez a nemtudom, ez a tehetetlen?!

A bútor összeáll,
megkerül a kulcs.
Megjön az öröklét, dalol, magyaráz.
Derűs mezőre, bársony erdőbe fuss.
Úgyis üres marad a ház.

 

Barbara

(A Leveleskönyvből)

Kire vársz fényderes, jeges tetőn?
Nyári jelenés, ciróka-maróka.
Szerelmes fuvalom, remegtető.
Levél, mely érkezik ezerév óta.

De nem jön el és nem olvasható.
Kínai jel – néha benned moccan.
Csak hogy tudd: a le nem rajzolt szó
Rejtőzik láthatatlan sorokban.

Szerelem lánctalpas állatok között.
Páncélököl, visongó vas-szitakötők.
Urna, melybe álnok igazság költözött.
Kivonul a
mi, és bevonul az ők.

Naszádok ragyogó patakokban.
Idegen nép – ki hitte volna.
Rozzant múlt idő szilánkká roppan.
Süllyed a jelen temploma, tornya.

Sáncokban halottak gyülekezője.
Ne menj el, csak ha
te akarod – akkor.
Szeress embermód: vágjad csak! Öljed!
Bénító-áruló páncél e vaskor.

Légy derék, s ne várj semmit az úttól.
Ne kutasd, miféle ezredvég van ma.
Légy édes-nevetős, míg markodban
burukkol
Picasso csőre töltött,
kibiztosított galambja.