Orosz László
Az önelvű irodalomtörténész
Horváth János emlékére
Százhúsz esztendeje,
1878. június 24-én született. Jelképesnek tarthatjuk, hogy századunk legnagyobb
magyar irodalomtörténésze egy évvel volt fiatalabb Adynál, egy évvel idősebb
Móricznál. Adynak földije is volt: szülőhelye, a Bihar megyei Margitta mintegy 35
kilométerre esik a szilágysági Érmindszenttől. A partiumi múlt, hagyományok,
tájnyelv révén a szatmári, tiszacsécsei Móriczhoz is lehetett köze. Földije volt
annak a magyar költőnek, akinek művét: eszményeit, ízlését, nyelvét legközelebb
érezte magához: a szintén bihari, nagyszalontai Arany Jánosnak. Az Eötvös Collegium
első nagy nemzedékének tagjaként a nyelvész Gombocz Zoltán, a történész Szekfű
Gyula, a zeneszerző és zenetudós Kodály Zoltán, a finnugor nyelvésznek induló
későbbi nagy hatású író, Szabó Dezső voltak többek között a társai. A párizsi
École Normale Supérieure ösztöndíjas növendékeként a francia irodalomtörténet
nagyjait, Brunetiére-t, Lansont hallgatta. Jelképesnek tekinthetjük azt is, hogy első
fontos tanulmánya, irodalomtörténeti munkásságának programja: Irodalmunk
fejlődésének fő mozzanatai a Nyugat indulásának évében, 1908-ban jelent meg (a
budapesti II. kerületi állami főreáliskola évkönyvében).
Kevesen tartják számon, hogy Ady költészetéről az első könyvet
Horváth János írta: 1909-ben jelent meg 1910-re keltezve Ady s a legújabb magyar
lyra címmel. Konzervatív szemléletével lehetett és lehet vitatkozni, az azonban
vitathatatlan, hogy Ady szimbolizmusáról mindmáig ebben a könyvben olvasható a
legvilágosabb elemzés. (Az erről szóló fejezet újból megjelent Horváth Tanulmányok
című kötetében.) Ady költői forradalmát stílusában észlelte és mutatta ki, Forradalom
után című cikkében stílromantikáját Vörösmartyéval vetette össze, kiváltva
ezzel Tisza István rosszalló rendreutasítását. (Mind a cikk, mind Tisza
hozzászólása – Rusticus álnévvel – a Magyar Figyelő 1921-i évfolyamában és
újból az Ady-Múzeum II. kötetében található.) Könyve és cikke az Ady-hívek
körében sem talált megértésre. Nem is találhatott, hiszen Horváth számára Arany
János volt a példakép, a mérték. Aranytól Adyig című könyvében (1912)
rámutatott azonban az Arany-örökség kiüresedésére, a jelszóként hangoztatott
„nép-nemzeti” tartalomvesztésére és arra, hogy a múlt század végén felszínes
emlékbeszédek, ünnepi szónoklatok pótolták az irodalommal való elmélyült
foglalkozást, értő közönség nevelését. A konzervatív kritikának szemére
vetette, hogy nem is törekedett az új törekvéseket megismerni, holott „Ady tényleg
irodalmat csinált, felléptével lezárta a klasszikus korszakot s újat
kezdeményezett.” Kerek tagadással való elutasítása elvágta az irodalom
folytonosságát, pedig „folytonosság nélkül nincsen nemzeti műveltség”.
A később teljesen visszahúzódó tudós pályája kezdetén még
élénken részt vett az irodalmi életben. Egyik létrehozója és első titkára volt az
1911-ben alakult Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak. Titkári jelentésében
egyértelmű feleletet sugalló kérdésekkel fogalmazta meg az irodalomtörténet
művelőinek felelősséggel teljes feladatát: „van-e tudományág, mely ősibb és
természetesebb joggal kívánhatna szétáramlani a nemzeti műveltség nagy
közösségébe, mint a mienk? Van-e szaktudomány, melynek örököltebb, állandóbb
kötelessége volna gondoskodnia e szerteáramlásról, mint az, amelynek szolgálatába
mi szegődtünk?” Majd: „Nagy és nemes hivatás vár a mi társaságunkra: nemzetivé
tenni a magyar irodalomtörténet tudományát, [ ...] közössé tenni, mindenek
osztályré-szévé adatni azt a több százados műveltségi kincset, amely nélkül
nincsen magyarság” (Irodalomtörténet 1913).
Az irodalomtörténetben többféle irányzatnak voltak hívei,
művelői Horváth János pályakezdetén. Egyik volt a hasznos, de távlattalan
filologizálás, másik az irodalmat a kor politikájának alárendelő nemzetieskedés,
harmadik a pozitivisták miliő-elmélete, negyedik a műveket egyediségükben
szemlélő, főként a Nyugat körében érvényesülő esztétizálás. Horváth
„önelvű” rendszerezése nem annyira ezek ellenében, ezekkel vitatkozva, mint
inkább egyoldalúságukat megszüntetve jött létre. Műveinek elengedhetetlen
tartozéka a hiteles szövegekre, pontos adatokra támaszkodó filológiai megalapozás;
mint az imént láttuk, célja volt az irodalomtörténet nemzeti, közösségteremtő
feladatának teljesítése; írók fejlődésében, művek létrejöttében gondosan
vizsgálta a környezetet, a körülményeket; végül pedig, de nem utolsósorban,
kivételesen érzékeny volt az esztétikai értékre.
Az irodalmat sokoldalúan meghatározott fejlődési folyamatba
ágyazva szemlélte. Első nagyszabású műve, az 1922-ben megjelent Petőfi Sándor
Előszavát azzal a figyelmeztetéssel kezdte, hogy nem életrajzot írt, nem is
esztétikai méltatást, a költőre vonatkozó összes ismeretanyagot tartalmazó
monográfiát sem: könyve fejlődésrajz. Petőfi-könyve után, 1922-23-ban írta A
magyar irodalom fejlődéstörténetét, amely befejezetlensége és
publikálatlansága ellenére (csak 1976-ban jelent meg unokájának, Korompay H.
Jánosnak gondozásában, Barta János előszavával) szándéka szerint fő művének
tekinthető. Egyéb művei, egyetemi előadásai többnyire fölfűzhetők ennek a
fejlődéstörténetnek a fonalára.
„A tervszerű előmunkálatok hiányát megsínyli minden
összefoglalás, viszont összefoglalás megkísérlése nélkül sohasem jutnánk el a
további teendők világos kijelöléséig” – olvassuk A magyar irodalmi
népiesség Faluditól Petőfiig (1927) című művének Bevezetésében. E mű
megírásakor, Petőfi és Arany nemzeti műköltészetének népi gyökereit nyomozva,
Horváth az „előmunkálatok” oroszlánrészét is magára vállalta, nemcsak
feledésbe merült művek, hanem kéziratos énekeskönyvek tucatjait is
áttanulmányozva.
Hasonló filológiai megalapozásra épült Horváthnak az a három
nagy műve, amelyek a kezdetektől a 16. század utolsó harmadáig mutatják be
irodalmunk történetét: A magyar irodalmi műveltség kezdetei (1931), Az
irodalmi műveltség megoszlása (1935) és A reformáció jegyében (1953). Az
első a középkori latin és magyar nyelvű irodalmunkat tekinti át Szent Istvántól
Mohácsig, a második – az első időkörén belül maradva – a csaknem teljesen latin
nyelvű magyar humanizmust, a harmadik a Mohács utáni, immár döntően magyar nyelvű
félszázadot. A Fejlődéstörténet bevezetésében azt olvashattuk, hogy az
irodalomnak örök érvényű meghatározását ugyan nem lehet adni, lényege mégis
összefoglalható így: „Írók és olvasók szellemi viszonya írott művek
közvetítésével.” Szinte semmitmondóan általánosnak vélhetjük ezt a
meghatározást, elgondolkodtató tartalommal telik meg azonban módosulásait figyelve.
Természetesnek tartjuk, hogy ismert író ír rögzített szöveget a még ismeretlen
olvasó érdeklődésére számítva. Középkori kódexeink azonban ismert olvasónak,
olvasói közösségnek (kolostoroknak vagy megnevezett személyeknek) készültek,
írójukat, többnyire fordítójukat sem ismerjük, legfeljebb a másolót, aki több
kódexből másol különféle szövegeket a megrendelő (az olvasó) igénye szerint. Az
alapviszony lényege változatlan, csak a hangsúlyok kerülnek máshova: íróról
olvasóra, egyedi műről vegyes tartalmú gyűjteményre. Másfajta módosulásra
figyelhetünk fel a humanizmus idején. Itt előtérbe lép az író, de olvasóként csak
kivételes, mondhatni: vele azonos műveltségű emberre számíthat. Első nagy
költőnknek, Janus Pannoniusnak bizonyára több olvasója volt Itáliában, mint
hazájában: ott költőnek tartották, Magyarországon, Mátyás udvarában
diplomataként volt rá szükség. A reformáció évtizedei ismét módosították az
alapviszonyt: már van olvasó, mert szélesebb körű az iskolázás, uralkodóvá vált
az anyanyelv, s közvetítőként és a szövegek rögzítőjeként elterjedt a
könyvnyomtatás.
Az Arany Jánosig jutó Fejlődéstörténet keretébe
illeszthetők azok a mintegy 100 oldalnyi terjedelmű könyvecskék, amelyek az 1930-as
évek közepén Horváth János egyetemi elődásaiból sorozatcímmel jelentek
meg: Csokonairól, Kisfaludy Sándorról, Katonáról, Kisfaludy Károlyról. Címlapjuk
hátoldalán többek közt ez áll: „Mindegyik kötet önálló egész, sorozatuk
azonban összefüggő fejlődéstörténeti képet nyújt.” A fejlődéstörténetbe
való beágyazást segíti, hogy a kiemelt íróhoz kevésbé jelentős kortársaik
bemutatása is hozzákapcsolódik: Csokonaihoz Földi és Fazekas, Katonához
játékszíni és drámairodalmi előzményei és drámaíró kortársai, Kisfaludy
Károlyhoz külön kötetben évtizedének, az 1820-as éveknek kisebb írói. Hasonló
felépítésű Berzsenyi és íróbarátai (1960), itt említendő az 1942/43. és
1943/44. évi egyetemi előadásait tartalmazó Vörösmarty drámái
(Irodalomtörténeti füzetek 63., 1969).
Katona kutatója számára talán a róla 1936-ban megjelent kötetnél
is fontosabb az 1926-ban a Napkeletben közölt tanulmány: Jegyzetek Bánk bán
sorsáról (újból Tanulmányok c., 1956-i kötetében). Azokat az okokat
vizsgálja ez, amelyek a Bánk bán befogadását, értékelését hátráltatták. Nem
sorolom őket, csak a legfőbbet, a máig hatót említem: a dráma sarkalatos, de
egymásnak ellentmondó erényeit: rendkívüli mértékű, abszolút színszerűségét
és aprólékos, a lélek minden rezdülésére figyelő jellemrajzát. Az első miatt
igazán csak színpadon érvényesülhet, a második miatt azonban az a néző, aki nem
olvasta el előbb beható figyelemmel, nemigen érti (vagy félreérti), amit a
színházban lát. Ezért „csak olvasás és előadás sokszoros, egymást támogató
körforgása értethette meg apránként egész rendkívüliségét” – írta Horváth.
Ennek a sokszoros, egymást támogató körforgásnak a megtételére azonban – úgy
gondolom – a múltban sem sokan vállalkoztak, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a
jelenben még kevesebben vállalkoznak.
Legendás volt Horváth János versismerete, versmemóriája. Óráin
nem is annyira az lepett meg, hogy hány költeményt idézett fejből, mint inkább az,
milyen távoliak között mutatott rá hasonlóságokra, összefüggésekre. Bármiről
beszélt vagy írt, mindig a magyar irodalom egészén tartotta rajta a szemét.
1948-ban az elsők között tüntették ki Kossuth-díjjal, volt
tanítványai, az irodalomtörténészek akkori élgárdájának tagjai Magyar
századok című tanulmánygyűjteménnyel köszöntötték. Voltak azonban, akik az
új, marxista irodalomszemlélethez igazodva támadni kezdték, hibáztatva, hogy
irodalmunk fejlődésének csúcspontját Petőfi és Arany költészetében, Gyulai
kritikáiban, az általa „nemzeti klasszicizmusnak” nevezett irányzatban látta; Adyt
csak a stílromantika képviselőjének tartotta; lírai szerepjátszást is kimutatott
Petőfi költészetében, s ezzel – mondták, írták – kétségbe vonta
őszinteségét, forradalmiságát; középkori irodalmunk történetéből kirekesztette
a szóbeli előzményeket, s így túlsúlyra juttatta a vallási tartalmú műveket. Nem
válaszolt ezekre a támadásokra. Még 1948-ban nyugdíjba ment.
Azokkal azonban vitatkozott, akikkel a magyar verselés, ritmika terén
nem tudott egyetérteni. Öt verstani műve (Magyar ritmus, jövevény versidom,
1922; A középkori magyar vers ritmusa, 1928; A magyar vers, 1948; Rendszeres
magyar verstan, 1951; Vitás verstani kérdések, 1955) különféle
spekulatív elméletekkel szemben a közösségi (nemzeti) ritmikai tapasztalat, az
ösztönös ritmusérzék alapján áll, Arany János és Arany László verstani
nézeteit újítja fel és fejleszti tovább. Nem volt hajlandó megbarátkozni a nyelv
rongálóival sem: megrótta a nyelv elleni vétségeket a Nyugat egyes íróinak a
műveiben még az első háború előtt, 1937-ben pedig tanulságos, helyenként
csípősen szellemes tanévnyitó előadást tartott Egyetemi hallgatók magyar
irodalomtörténeti dolgozatairól. Egyik kezdeményezője volt a budapesti egyetem
bölcsészkarán a jó magyar ejtés versenyének, az 1941-i tanulságait írásba is
foglalta (A jó magyar ejtés kérdéséhez, az előző előadás szövegével
együtt a Tanulmányok c. kötet végén). Megszívlelendő, amit a jövendő
tanárok lelkére kötött: „Tanítványainkkal [ ...] azon a tárgyon és anyagon
keresztül közlekedünk lelkileg, amelyet meg akarunk ismertetni velük, amelyre meg
akarjuk tanítani őket. Ha az magunkat nem hevít át, tanítványainkat sem fogja.”
Végül a közlés eszközére térve: „ez a buborék-semmiség, az emberi hang, volt
és marad legállandóbb létesítője, összetartója, záloga és biztosítéka a nagy,
a nemzeti közösségnek. Becsüljük meg, szeressük, ápoljuk és védjük, s ne
engedjük meghamisítani!”
Őrá is érvényes, amit Riedl Frigyesről írt: „Személyes
jelenléte mintegy pazar ráadás volt arra, amit mondott”. Szívesen idézem Keresztury
Dezső emlékezését Horváth Jánosra: „Tanítványai, barátai és tisztelői előtt,
akik személyesen ismerhették, elsőül személye jelenik meg újra. Kedves,
zömökségében is kecses alakja, kordában tartott és mégis nyílt, igen kifejező
mozgása. [ ...] Meleg, hol gunyoros-bölcs, hol önfeledten sugárzó, hol indulatosan
fellobbanó barna szeme, amely szelíd határozottságával és okos nyájasságával
egyaránt lebilincselte azt, aki találkozott vele. Aztán arra gondolunk, amit világosan
tagolt, tiszta és velős magyarsággal megformált mondataiban közölt. Ebben egyformán
lenyűgöző volt a gondosan megmért anyag bősége, a tömörségében is közérthető,
világossága által is mély gondolat gazdagsága, a higgadtsággal is szárnyaló
lelkesültség, a formát és tartalmat, ismertetést és értékelést, figyelmes
komolyságot és derűs kedélyt biztos egyensúlyban tartó arány.”
Ilyennek láttuk, ilyennek láttam.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy a tanítványa lehettem.