Ifj. Gyergyádesz László

„A földnek szíve van”

Tizenöt éves a Kecskeméti Képtár

    1998. október 8-án lesz tizenöt éve annak, hogy megnyitotta kapuit a Kecskeméti Képtár a főtéri Cifrapalotában. Az épület a magyaros szecesszió kiemelkedő emléke. Kecskemét különleges kulturális értékű városközponttal dicsekedhet, amely a magyarországi szecesszió építészetének gazdag tárháza, és ahol – Európában is egyedülálló módon – valamennyi vallási közösség temploma a főtérhez kapcsolódik. A kecskeméti városatyák 1901-ben határoztak az első városi bérház felépítéséről. Így ír a korabeli helyi újságíró: „Eddig ahhoz voltunk hozzászokva, hogyha Kecskemét várossa székházat emeltetett, rábízta Lechnerre, a legnagyobb magyar építőművészre..., ha freskókat festetett, festette Székely Bertalannal, ha bérházat építtetett, akkor is egy zseniális művészemberre, az agg mester legnagyobb erejű tanítványára, Márkus Gézára esett a választás.” 1 A Cifrapalota a fiatal Márkus Géza (1872-1912) főműve, egyben első olyan komolyabb munkája volt, amelyet kiviteleztek. Az első tervet még 1902 augusztusáig át kellett alakítania pénzügyi okok miatt. A legjelentősebb változás az volt, hogy le kellett mondani az épület Rákóczi úti főhomlokzatának két sarkán emelendő tornyokról, illetve a lábazatot kő helyett vakolással oldották meg (ez ma különösen sok gondot okoz). Az épületet gazdaságossági okokból több funkciósra tervezték. A földszinten bérbe adható üzletek sorakoztak (bejárataik helyén ma ablakok vannak), az első emeleten a Kereskedelmi Kaszinó díszterme (Pávás terem) és egyesületi helyiségei, míg a második emeleten bérlakások voltak. A Cifrapalota külső díszítése a Lechner-iskolát követi a homlokzat színes majolika betéteivel és a magas tető mázas cserepeivel, pirogránit plasztikáival és „kéményeivel”, melyeket a pécsi Zsolnay-gyár kivitelezett. A halványlila majolikamezőkön kibontakozó floreális szecessziós ornamentika magyar népművészeti motívumokkal keveredik, az utóbbinál minden bizonnyal a székelyföldi Huszka József nagyhatású gyűjtéseit felhasználva, aki ezek eredetét az ókori nagy keleti kultúrákkal hozta kapcsolatba. Az épület belső díszítése visszafogottabb, elsősorban a mintegy 150 m2-es alaprajzú Pávás teremre összpontosul. A kék eozinmázas csempék,a piros és kék kerámiadíszek, a festett gipszstukkókból kivitelezett, de eredetileg eozinos kerámiából tervezett pávák, a ma már hiányzó hatalmas tükrök, s különösen az egykor arany hátterű fehér stukkók együttesében, motívumaiban is a külső díszítés köszön vissza. A II. világháború után szakszervezeti székházként használták az épületet, majd 1982-83 között felújították és a múzeumi funkciók ellátásának megfelelően alakították át.
     A Kecskeméti Képtár gyűjteményének legrégebbi keletű anyaga Nemes Marcell (1866-1930), a híres műgyűjtő és műkereskedő adakozásának köszönhető.2 A Jánoshalmán született „amateur-marchand” 1911. május 20-án 79 (80) képet ajándékozott a kecskeméti Városi Múzeum Képtárának alapítására. Nemes Marcell ezzel szándékai szerint a művészeti életnek, a népnevelésnek a fővároson kívüli minél szélesebb körben való elterjedését szolgálja: „e decentralizáció megvalósításának első lépése vidéki múzeumok alapítása kell hogy legyen, melyek ... a vidéki kultúr gócpontokon a bennük felhalmozandó műtermékek révén állandó irányító és fejlesztői lehetnek a közízlésnek..”. A hagyaték mind-össze két – mára már elveszett – külföldi alkotást tartalmazott, Domenico Tintoretto XVII. sz. eleji (?) oltárképét és a cseh barokk festő, Jan Kupetzky Lovas-tanulmányát. A XIX. század magyarországi festészetét például Marastoni Jakab (Leány arckép, 1841)3, Lotz Károly (Kompozíció, 1900 k.), Székely Bertalan (Tájkép, 1900 k.) és Munkácsy Mihály (Tájkép, 1880-as évek) művei képviselik. A kortárs magyar művészet nagy támogatója révén elsősorban századeleji mesterek alkotásai kerültek gyűjteményünkbe. Szinte minden jelentős iskola képviseltetve van: a nagybányaiak közül Ferenczy Károly (Csendélet, 1910 k.), Glatz Oszkár, Mikola András és Thorma János; a szolnoki művésztelep részéről Jávor Pál (Vásárfia, 1910 k.), Lechner János Ödön (Tájkép, 1908), Olgyai Viktor és Zombory Lajos; a gödöllőiektől Frecskay Endre és Zichy István (Női portré, 1911); a Nyolcaktól Czigány Dezső (Férfi tanulmány, 1906), Czóbel Béla (Kastélypark, 1905), Márffy Ödön (Utca, 1910 k.), Kernstok Károly és Pór Bertalan. Az irányzatokhoz, iskolákhoz kevésbé besorolható festők közül megtalálhatjuk Rippl-Rónai József (Református pap arcképe, 1905 k.), Vaszary János (Női portré, 1900 k.) és Gulácsy Lajos (Olasz park, 1905) műveit is.
     „Honorálni kívántam Kecskemét város ama nagylelkű és minden követésre méltó bölcs elhatározását, hogy .. művésztelepet létesített és műteremházakat emelt.” Nemes Marcell ajándékozása szorosan kapcsolódott a Kecskeméti Művésztelep 4 alapításához, melynek gondolata 1909 nyarán merült fel először. A történet Nagybányán, az 1905-06 táján kibontakozó neós mozgalommal indult (Czóbel, Tihanyi). E főként fiatalokból álló – Cézanne-t és Matisse-t követő – csoport élére Iványi-Grünwald Béla állott, aki – elsősorban a külföldről visszaérkezett Falus Elek biztatására – 1909 szeptemberében már kész programmal állt Kada Elek polgármester elé, s a „Művészek s művészi ipar számára földet, hajlékot s támogatást” kért a Nagybányától elszakadni kívánó kolónia nevében. 1910-12 között készült el a Kecskemét részén, az ún. Műkertben a Jánszky Béla-Szivessy Tibor által tervezett művésztelepi épületegyüttes, a műtermi villákkal és a közös műterembérházzal. Nemes Marcell gyűjteményének darabjai nélkülözhetetlen képi dokumentumai a művésztelep indulásának: Perlrott-Csaba Vilmos (Csendélet, 1910 k.), Bornemissza Géza (Csendélet, 1911 k.), Iványi-Grünwald Béla (Kecskeméti táj, 1909-10), Faragó Géza (Virágok között 1911), Pólya Tibor (Fivérem hegedül, 1910 k.). E műveket kiegészítve (vásárlás, ajándékozás) szinte teljes képet kaphatunk állandó kiállításunkon a Kecskeméti Művésztelep klasszikus első korszakáról (1909-19). Kecskemét jellegzetes motívumát, az ún. Barátok temploma előtti barokk Kálváriát dolgozta föl Perlrott-Csaba Vilmos (Kálvária, 1912) és Iványi-Grünwald Béla (Kofák hóbuckák közt, 1912). Témát kínál a művésztelep és a környéke, a Műkert és a Cigányváros is: Boldizsár Iván (A művésztelep szomszédja, 1919), Gulyás Sándor (Műkerti részlet, 1912), Darvassy István (Cigányváros, 1912). A neós törekvések (Bornemissza Géza: Csendélet, 1911) mellett a szecessziót is megtaláljuk (Faragó Géza: Tungsram-plakát terve, 1910 k.). E két irány talákozása bizonyos értelemben egyfajta stilizálónak nevezhető irányt adott a telep korai időszakában (Iványi-Grünwald Béla: Kertben, 1911), de a Kecskeméti Művésztelep igazából sohasem tudott kialakítani a nagybányaihoz vagy a gödöllőihez hasonló egységes képet. A telephez tartozó iparművészeti szekciót Falus Elek vezette, így az 1909-ben megnyílt szőnyegszövő iskolát és műhelyt, melyet 1910 júliusában vett át. Reményeink szerint az új állandó kiállításon már bemutathatjuk gyűjteményünk Falus Elek által tervezett kézicsomózású perzsaszőnyegeit is (1911-12). A művésztelep szobrászaitól (Csikász Imre, Kisfaludi Strobl Zsigmond) csak kölcsönzött anyaggal rendelkezünk. Számos adósságunk egyike, hogy az 1916 nyarán itt dolgozó Kassák Lajosnak és Uitz Bélának, az aktivizmus két vezető mesterének itteni tevékenységét bemutassuk a kiállításon. A Kecskeméti Művésztelep második szakaszát (1920-1944) jórészt Révész Imre főiskolai tanár és tanítványai (pl. Hajnal János, Harczi István, Prohászka József, Szabó Vladimir) jelentik. Bár gyűjteményünk némi kiegészítéssel lehetővé tenné, sajnos ez a korszak jelenleg nem képviselteti magát az állandó kiállításon.
     A Kecskeméti Képtár legjelentősebb művészettörténeti rangú képzőművészeti anyaga Glücks Ferenc és felesége ajándékozásának köszönhető. A kollekció első része 1980-ban, a második része pedig 1989-ben került a képtár tulajdonába. „E jelentős műveket felvonultató hagyaték valóban díszére válik a Kecskeméti Képtárnak, mely ezáltal olyan XX. századi festészeti anyagot tartalmazó gyűjteményeknek lett méltó társa, mint a pécsi Modern Magyar Képtár vagy a székesfehárvári Deák-gyűjtemény.”5 A Farkas István-Glücks Ferenc-hagyaték 291 művet tartalmaz, köztük a magyar művészet legjelentősebbjei közül három olyan alkotót, akiknek az anyaga minőségileg és számbelileg is lehetővé tette, hogy önálló termekben mutassuk be őket. Mednyánszky László báró (1852-1919) nagy magányosaink közé tartozik. Jelentős múlttal rendelkező arisztokrata család sarja volt. Szülőhelyének, a felvidéki híres Beckó várának – a monda szerint a család hírhedt őse, Stibor vajda építtette fel a szikla tetejére kedvenc bolondja számára – történetei, titokzatossága, misztikuma egész életére szóló lelki öröksége volt. Az 1870-es években folytatott tanulmányaitól kezdve szinte állandóan úton volt. Többször tartózkodott Bécsben és Párizsban, bejárta Itáliát („Velence”, 1905 k.), Dalmáciát, Montenegrót. Magyarországon elsősorban az északi részeken és az Alföldön folytatja festői csavargásait. Állandó önvizsgálódása, szigorú befelé fordulása a kitaszítottak, a társadalom perifériáján élő, „eleve elrendelt” sorsú emberek felé irányította. Belülről kívánta megismerni őket, átélni az élni akarás súlyát. Párizsban rongyszedőként, Marseille-ben kikötőmunkásként vegyült el köztük: „... Megleste sovány arcvonásaikat, melyek élesek, mint a kés, amit zsebükben szorongatnak. Megfigyelte őket, amint izzó szemmel kémlelnek az éjszakába, melyben rongyos ruhájuk színe egybeolvad a sötétséggel.”6 A leírás ráillik olyan birtokunkban lévő főművekre, mint az „Ágrólszakadt” (1905 k.), vagy a „Kocsmában ülő” (1900). Barátokat is talált köztük. A legmélyebb kapcsolat egy váci földműveshez, Kurdy (Nyuli) Bálinthoz fűzte. Halála után szinte mitologikus alakká emelte őt, a jóság és a tisztaság szimbólumát látta benne. A Képtárban kiállított tömbszerűen megfogalmazott, lényegretörő portréja (1890 k.) egyik fontos előképe a későbbiekben Nagy Balogh János (Önarckép, 1914 k.) és Nagy István által megteremtett szegényparaszt ábrázolásoknak. Mednyánszky László élete végén, az I. világháborúban hadirajzolónak állt, és bejárta a fronttal együtt vonulva Galíciát, Szerbiát és Dél-Tirolt. A halál és a gonosz mindennapos tevékenysége, a memento mori, a földi hiábavalóság, az ember eltorzuló érzelmei mélységesen felkavarták (pl. „Enyészet” 1917, „Halott orosz katona” 1914-1918). A „nagy élményben” rejtőző kegyetlen válasz kerek egésszé tette az életművet.
     A halál ennél még keserűbb élménye fűződik Farkas Istvánhoz (1887-1944), aki egy Auschwitzba tartó vagonból hagyta hátra utolsó sorait (Kecskemét, 1944. június 23.): „Ha ennyire megalázzák az emberi méltóságot, már nem érdemes tovább élni.”7 A Glücks-hagyaték legtöbb műve (62 db) Farkas István alkotása. Nem véletlen, hiszen a pesti pékmester közvetlenül a művész fiaitól vette meg képeit (s ezzel együtt az egykori Wolfner-gyűjtemény jelentősebb darabjait) 1945-1948 között. Apja, a cégalapító Wolfner József, nevezetes személyiség volt a századelőn. ő indította el például 1902-ben a Művészet című folyóiratot, melynek szerkesztője Lyka Károly volt. A még gimnazista Farkas István az Ő révén ismerkedik és barátkozik meg Egry Józseffel és Réth Alfréddal. A Singer és Wolfnerrel 1898-tól szerződésben álló Mednyánszky magával viszi útjaira a tizenhárom-tizennégy éves fiút, aki ekkorra már döntött, festő szeretne lenni. A Mednyánszkytól kapott alapvető élményt fokozza, hogy a neós korszak idején Nagybányán folytatja tanulmányait Ferenczy Károly keze alatt. Később Münchenben, de még inkább 1911-14 között Párizsban közvetlenül megtapasztalhatja a művészet új felfogását, az avantgarde irányzatok megszületését és térhódítását, Ő maga is hamarosan kubista kompozíciókat készít. Ez utóbbi korszakából nem, de az ezt megelőzőből (1904-ből és 1906-ból rajzok és akvarellek), illetve az azt követő I. világháborús időszakából már rendelkezik gyűjteményünk alkotásokkal (pl. „Fekete vázlatfüzet” 1916).8 1924-től Párizsba költözik (1932-ig), ahol az 1928-ban megjelent a Correspondances-album álomszerű, szürrealisztikus, az absztrakció határát súroló képeivel („Vizek mélyén” és „Üvegablak”) nagy sikereket ér el. Az 1930-as években születnek meg Farkas fő művei, s rajtuk a jellegzetes „Farkas-vakságban” szenvedő figurák („Vörös asztal körül” 1930, „Fiatal részeg költő és az anyja” 1932). „Nyomasztóan sötét, terhesen torz rajtuk az élet. (...) A festő érzi a tragédiát és tudja, hogy hiába minden, nincs segítség. (...) Talán maga sem tudja, mennyire benne van, testestől-lelkestől, képeiben. És mennyire benne van korunk egész tragédiája is.”9 A szimbolika és a látvány, a későközépkori realizmus (ami a függönyön túl van, a tükör motívuma) és a modern művészet expressziói, képépítése folyik itt össze, együvé teremtve egy örökös körforgásban belülről kifelé és kívülről befelé megfogalmazódó szubjektív, de egyben közös mitológiával telített festői világot.
     Nagy István
(1873-1937) rendelkezésünkre álló anyaga szintén lehetővé tette, hogy az életművet sejtetve külön teremben adjunk helyet képeinek.10 Az erdélyi származású festőt (Csíkmindszenten született) már 1892-94-ben az Alföldön találjuk (Homokmégyen tanít), de a budapesti, müncheni, majd párizsi tanulmányai után 1902-től egyelőre még visszaköltözik szülőföldjére. Az I. világháborúban hadifestőként szolgált („Népfölkelő” 1916, „Letarolt fenyők” 1917), s Mednyánszkyhoz hasonlóan szerződést kötött a Wolfner-céggel öt évre, így minden képe 1921-26 között ebbe a gyűjteménybe vándorolt. 1920-ban átköltözik Magyarországra, s az Alföldön, a Duna-Tisza közén kezd festeni („Temető” 1924 k.), többek között Kiskunfélegyházán, Kecskeméten és Koszta Józseffel Szentesen. A szegényparaszti téma, az alföldi táj alapján az alföldi festők közé sorolnánk, de szigorú építészeti, szobrászi jellegű megszerkesztettsége, konstruktivitása és szenvtelensége eltér azok expresszív realizmusától. A Kecskeméti Képtár legjelentősebb darabjai, az 1925-26 táján készült, érett művészetét példázó sommás, pasztellel készült portréi („Kucsmás paraszt”, a „Fehér fejkendős, lila blúzos menyecske”). „Balladák komor világa az övé, ha embert fest, akkor is a lényegre szorítkozik, a mozdulatlanságban is drámát idéz. Parasztfejei kemények, mint az öreg fák megkövült bütykei.”11
     A Glücks-hagyatékkal a három külön bemutatott festő mellett számos jelentős, a XX. század első felében készült mű került a Kecskeméti Képtárba, köztük például Rippl-Rónai József („Pipázó férfi” 1920 k.), Derkovits Gyula („Anya gyermekével” 1934 k.), a szentendreiek közül pedig Ámos Imre („Kék önarckép” 1938), Anna Margit („Kendős fej” 1940 k.) és Barcsay Jenő („Szentendre” 1941) alkotása(i). Külön kiemelendő Egry József hat képe (pl. „Balatoni halász” 1941).
     Az állandó kiállítás legnagyobb egysége a miskei festőművész, Tóth Menyhért (1904-80) életmű-kiállítása. Hosszú élete során – bár elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát („Virág cserépben” 1931) – a paraszti életvitelt soha el nem hagyta, napközben szobafestő és földműves, este pedig festőművész volt. Magányos, de európai szintű életművét még csak most kezdik megismerni és értékelni külföldön, képeit láthatták már Franciaországban, Indiában, 1980-ban a Velencei Biennálén, majd az 1992-es sevillai világkiállításon is. Igen aktív, erőteljes, álmokban és mesékben gazdag együttélés jellemezte a természettel. Egy kiveszőfélben lévő emberi világlátást képviselt, melyben az emberlény és a természetanya még együvé tartozott, és olyasfajtaképpen beszélgettek egymással, mint ahogy tette ezt Mikszáth „tűzhelyalapító tót atyánkfia”, Lapaj, a híres dudás. „A mestert, ki Lapajt a tökély fokára vitte a dudában, nem kellene messze keresnie Petrusnak, mindenütt jelenvaló az. Csak beszélni kell tudni vele és tudni hallgatni rá. Nem mindenre a természet, az anyaföld tanít-e minket? A földnek szíve van. Aki ráborul, s fülét odaszorítja közös tápláló anyánk barna testéhez, rejtélyes dobogást hall alant... A föld gondolkozik is. Gondolatai a virágok. (...) És ha gondolkozik, ha szíve van, érezni is kell tudnia, bánatának, örömének kell lennie. (...) ... a virágok, fák, füvek is mind éreznek, mind gondolkoznak, s mindnyáját összekapcsolva tartja a szeretet nagy eszméje.” Tóth Menyhért az utolsó, ún. fehér korszakában a fehér színt e mindent megértő és átölelő szeretet szimbólumának tekintette („Gea” 1973, „Filozófus” 1977). Ez a minden élőlény felé áradó szeretet jellemzi a 30-as évek eleji kezdetektől kezdve a teljes életművet is. 1945 előtt igen gyakran megjelenik festészetében a népi motívumoktól áthatott keresztény ikonográfia, melyet kiállításunkon például a „Boldogasszony” képvisel, hátterében a Tóth Menyhért által oly gyakran idézett népi feliratok egy példája olvasható: Édesanya Mária segíts. Az említett fehér korszakába átvezető második alkotóperiódusában (50-es évek második felétől) a gazdag kolorit jellemzi, képein az egyetemes mitológia és a magyar mítosz ölelkezik össze. Ide tartoznak szétválaszthatatlan ember-állatai („Macskalány” 1962, „Hiúság” 1965) és fej-sorozta („Kucsmás fej” 1958).
     A Kecskeméti Képtár fent bemutatott gyűjteményein túl természetesen ajándékozások, illetve vétel útján más jelentős művekkel is gazdagodott. Érdemes megemlíteni például Czigány Dezső sorozatindító Ady-portréját 1907-ből, mely Dénes Zsófia hagyatéka részeként került hozzánk.
     Az állandó kiállítás az eddigi tizenöt év alatt kétszer volt átrendezve, s a Cifrapalota elkövetkező felújítása újra alkalmat ad erre. Szeretnénk jobban igazodni a befogadó épület stílusához, hangulatához, így a századforduló törekvéseinek megfelelően (Gesamtkunstwerk) az iparművészetet és a képzőművészetet együttesen szerepeltetnénk, ahol ez lehetséges. A festmények és szobrok látványát – hangulatos enteriőrökre törekedve – bútorokkal, ötvöstárgyakkal, kerámiával stb. egészítenénk ki. Az iparművészeti gyűjteményünkből különösen alkalmasnak tűnik erre Horti Pál hagyatékának szobaberendezése (rajzszekrény, pamlag és szivarszekrény, 1898) és kerámiái, illetve egy teljes, 1900 körüli szecessziós nagypolgári ebédlő berendezésének bútorai, melyek Thék Endre műhelyéből származnak.
     A fent bemutatott gyűjtemények a Cifrapalota első és második emeletén kaptak helyet, míg a földszint és a Pávás terem a Katona József Múzeum időszaki kiállítóhelyeként szolgál. Többek között az itt megrendezett képző- és iparművészeti kiállítások nyújtanak módot arra, hogy az 1945 utáni, illetve a kortárs művészet alkotásaival is gyarapíthassuk a gyűjteményünket. 1998 tavaszán rendeztük meg például az országos visszhangot kiváltó „Kortárs magyar zománcművészet” című kiállítást, melynek anyagából olyan meghatározó jelentőségű alkotók művei kerültek a Képtár tulajdonába, mint Kátai Mihály, Stefániay Edit, Fabók Gyula, Papp Oszkár vagy Sor Júlia. Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy nem kellene-e egy a XX. század második felének magyar művészetét reprezentatív módon bemutató egységet létrehoznunk az állandó kiállításon belül. Ha végigtekintünk a képtár anyagán – az említetteken (pl. Csiky Tibor, Hencze Tamás, Schaár Erzsébet, Bartl József, B. Mikli Ferenc, Bozsó János, Haraszty István, Orosz János, Orosz István, Galambos István, Berki Viola, Somogyi Győző, Borsos Miklós), túl ez nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak.

 

  1.  Szántó Kálmán: A város képvásárlása. Kecskeméti Lapok 1905. április 2. Idézi Bánszky Pál: Művészetpártolás Kecskeméten a XX. század elején. In: Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1986. Szerk.: Sztrinkó István. Kecskemét, 1987 (kézirat). p. 180. A Cifrapalota épületéről lásd pl.: Simon Magdolna: A Cifrapalota. In: Forrás 1983/9. pp. 55-60.
  2.  A témáról lásd: Sümegi György: Nemes Marcell, a műgyűjtő. Adalékok a magyar műgyűjtés századeleji történetéhez. In: Cumania III. Szerk.: Horváth Attila. Kecskemét, 1975. pp. 275-304. (Ugyanitt megtalálhatóak az idézetek eredeti forrásai is.)
  3. nbsp;Azokat a műveket emeltük ki, amelyek többnyire láthatók is állandó kiállításunkon.
  4.  A művésztelepről lásd: Sümegi György: A Kecskeméti Művésztelep és Alkotóház. Új Művészet Kiadó, Bp., 1996
  5.  Lóska Lajos: A Glücks-hagyaték. A gyűjteményről. In: Művészet 1990/1. pp. 24-29. A cikk a hagyaték második felét a Cifrapalotában bemutató 1989. szeptember 1 – október 29. között megrendezett időszaki kiállítás alkalmából írott részletes ismertetés.
  6.  1897-es párizsi világkiállításának Adrien Remacle által írt katalógus előszavából. Kállai Ernő nyomán idézi: Egri Mária: Mednyánszky. Corvina, Bp., 1975. p. 9.
  7. nbsp;S. Nagy Katalin: Farkas István. Arthis Alapítvány, Bp., 1994. p.196. (Oeuvre-katalógussal, dokumentumokkal, bibliográfiával stb.)
  8.  Sajnos a grafikai anyag bemutatását csak időszakos jellegel tehetjük meg az állagmegóvás miatt. Legutóbb 1994. június 3-augusztus 21. között voltak láthatóak a Cifrapalotában.
  9.  Nyilas-Kolb Jenő: Farkas István. Bisztrai Farkas Ferencz kiadása, Bp., 1935. p. 28.
  10.  A bajai Nagy István Képtárban van a megyében még jelentősebb Nagy István-kollekció, ahol is a kecskemétivel szemben elsősorban tájképeivel találkozhatunk, főleg az utolsó korszakából.
  11.  Németh Lajos: Modern magyar művészet. Corvina, Bp., 1972. p. 32