Pintér Lajos

A koromfekete Nap

Diószegi Balázs tiszteletére

   Úgy éreztem, hogy adósa vagyok. Rövid számvetés után most már tudom, hogy valamennyien adósai vagyunk.
    1998 tavaszán éreztem a szorító, kényszerítő érzést, hogy meg kell látogatnom a kiskunhalasi visszavonultságában élő festőművészt. Száműzetést nem illik írni, otrombaság lenne: Ő maga választotta magának otthonul ezt a tájat, ezt a kultúrát. Magányt írni lehetne bár, hiszen bizonyos erőszakolt csendben él, bizonyos elfeledettségben. Dehát. Magány, istenem, ma már az őserdő fája is magányos
    A visszavonultság szó rendben lenne, a festő ecsetét letette, maga számára a számvetést életéről elkészítette, az egykori iskolai tanító rég nem jár már be iskolájába: szíve csöndjét nem veri föl a szeptemberi becsöngetés. Még városa díszpolgári címére is legyint csak. A kitüntető oklevelet átvenni nem ment el. Hisz nagybeteg, látom, ágyából fölkelni sem bír immár. Aki meg elhozza neki, s otthonában ünnepélyesen átadja, úgy látszik, nem volt. Lityeg, a festőállványon az árulkodó levél, hogy ahol él, elviekben több Ő, mint egyszerű polgár.
    Kiskunhalason még életében nyílt Képtárához, képei múzeumához kanyarodunk. Ez dicsőségére válik. Persze, hogy a képtárnak látogatója szinte nincsen, az már másik kérdés. Elkeveredünk a városban. S kérdezgetjük, hol is van Diószegi múzeuma? S az emberek alig-alig tudják. Mit? mifenét keresünk? – néznek ránk tágranyílt szemmel.
    Közben él lakótelepi visszavonultságában, nagy betegségében századunk nagy festője, Diószegi Balázs. Szalay Lajos és Tóth Menyhért és a zombori Konjovics Milán édestestvére.
    Tóth Menyhértnek, Szalaynak iskolatársa, tudom meg a szerényke katalógusból, Konjovicsnak lelki rokona, ezt pedig én érzem.
    Legközelebbi rokona azért Tóth Menyért. Hozzá is méri magát. Ahogy Tóth Menyhért a „fehérnek”, Ő a „feketének” kíván művésze lenni.
    Készülök e tavaszi látogatásra, keresem Diószegit városában az Állomás utca 1. alatt, műtermes, kertes lakást gondolok, sok képet szerte szét, sok fényt, sok levegőt. S a vasútállomás mellett, a vasút füstjétől beterített ócska bérház sötét, szűkös és szürke betontömbjében találom. E bérház legfelső emeletén csöppnyi szobácskában. Ziháló rossz tüdővel, az eszméletvesztés és az Eszméletre ébredés kritikus pillanatai közt. Kívánok neki legalább kerti házat, parányi udvart, ahova jobb pillanataiban együttérző élettársa kivezethetné: ki a levegőre, ki az áldott Napra, most is, szeptemberben, amikor mindezt gépelem, e szeptemberi bágyadt búcsúzónál még megláthatná az ég kék színét, a lemenő Nap gyengécske, pisla sugarát. Istenem, ez a madárkalitkába zárt ember, lehet, hogy évek óta nem volt kint szabad egünk alatt!
    Sok évvel ezelőtt jártam Konjovics műtermében, hatalmas, lángoló piros Napjára emlékezem. Arra a festményére, melynek Napja majdnem felgyújtotta a vásznat, lángoló, vad expresszionizmusára. Megtaláltam most Diószegi Balázs műtermében e kép párját, századunk remeklését, abszurd látomását, Diószegi utóbbi remeklését: a koromfekete Napot. Ott áll a szekrény tetején! Ott ragyog negatívan. Ott az abszurd expresszivitás csodája, az órjás, fekete, kihunyt Nap.
    Örökre emlékezetemben.
    Fehértől a feketéig végigélték Ők a századot. Tóth Menyhért, a fehér szín festője. De az ő fehére: valamennyi szín, mint kidőlt kosárból, fehér színje feldőlt színterén ott a piros, a narancssárga, a zöld, a kék, a búzaszem-barna. De mindent összegez, egybefog, eggyéjelképez fő színe, a fehér. Diószegi feketéjében is ott van valamennyi szín, a piros, a lánykendő-sárga, légyszárny-zöld, tengerkék, katonacsizma-barna. De mindent összegez, egybefog, eggyéjelképez fő színe, a fekete.
    Jelképes egén, századunk jelképes egén ott ragyog a koromfekete Nap.