Pomogáts Béla

A polgári ethosz

Választások útán – új korszak előtt

Fiatal Magyarország

   Jó százötven esztendeje, 1847 nyarán Petőfi Sándor, csatlakozva az Életképek című folyóirat íróihoz, a következőket jegyezte le: „a fiatal Magyarországhoz mindazokat számítom, kik valódi szabadelvűek, nem szűkkeblűek, merészek, nagyot akarók, azon fiatal Magyarországhoz, mely nem akarja a haza kopott bocskorát örökké foltozni, hogy legyen folt hátán folt, hanem tetőtől talpig új ruhába akarja öltöztetni.” Mindez úgy hangzott, akár egy nemzedéki program, amelynek keretében egy, a történelem színpadára lépett ifjú nemzedék hirdetett cselekvési tervet. Ez a cselekvési terv valósult meg a fiatal Magyarország, a márciusi ifjak politikai tevékenységében és irodalmi munkásságában, előkészítve azt az országos újrakezdést, amely aztán 1848. március 15-én bekövetkezett.
    Most ismét a fiatal Magyarország képviselőinek jutott az a történelmi szerep, hogy kezükbe vegyék egy sok tekintetben megfáradt és kiábrándult, saját jövőjét mégsem apatikus közönnyel néző ország ügyeinek intézését. Ők is többnyire ifjak, akár másfél évszázaddal korábbi elődeik. Hiszen 1847-ben Petőfi huszonnégy, Jókai huszonkét, Vasvári Pál huszonegy, Pákh Albert huszonnégy, Irinyi József huszonöt esztendős volt: a fiatal Magyarország reprezentánsai a XIX. század húszas éveinek elején születtek és még egyikük sem töltötte be harmincadik életévét, midőn a történelem színpadára szólította őket a forradalom.
    Egy évtizede, politikai csoporttá, majd párttá szerveződésük idején nem voltak ennél sokkal idősebbek a Fidesz mai vezetői – mára az új Országgyűlés és az új kormány tagjai – sem. Egy évtized leforgása alatt az ország vezetőivé váltak, akiknek Magyarországot át kell vezetniök az ezredfordulón, be kell kormányozniok az európai népek politikai közösségébe és be kell teljesíteniök azokat a követelményeket és várakozásokat, amelyek jegyében a rendszerváltozás végbement.
    A fiatal Magyarország mai reprezentánsainak, miként ezt a küldetést annak idején Petőfi Sándor megjelölte, szintén „új ruhába kell öltöztetni” az országot és a nemzetet. Nem a régi: a Kádár-korszaktól, a korábbi jobbközép és a most távozó balközép kormányzástól itthagyott, többszörösen is kinőtt és elkopott öltözetet kell foldozgatnia és toldozgatnia, hanem valóban új ruhát kell szabnia arra az országra, amelyet a rendszerváltás után is új és szokatlan próbatételek elé állított a változó idő, amely azonban ezekben a próbatevő esztendőkben mégis megerősödött.

    Az ország fiatal vezetőinek (és persze azoknak az idősebbeknek, akik szerepet kaptak, vállaltak a fiatal demokraták között) most igen nagy a felelősségük, ha ezt a vadonatúj öltözetet valóban el akarják készíteni. Ennek a felelősségnek a jegyében el kell kerülniük azokat a tévedéseket, hibákat és mulasztásokat, amelyek eddig mind a két kormányzati átalakulás: az 1990-es és az 1994-es kísérői voltak. Az elődök hibáiból tanulni kell és a fiatal Magyarország táborának egyik nagy erőssége éppen ebben, a tanulási készségben és képességben lehet: abban, hogy el tudják utasítani a magyar társadalomban, a hazai politikai elitben történelmi okok folytán kialakult gondolkodási és viselkedési reflexeket.
    A korábbi rendszer-, illetve kormányváltozások egyik szinte elfogadott kísérőjelensége volt, hogy a hivatalba került párt, illetve koalíció a maga számára kívánta kisajátítani a gazdasági hatalmat, a társadalmi befolyást, a közéletet, netán a kulturális életet, de mindenképpen a közvélemény befolyásolásának eszközeit. Ez a törekvés időnként feltűnő erőszakossággal járt együtt. A kormányzat, pontosabban a vezető állami tisztviselők, a parlamenti politikusok vagy a nagykövetek időnként úgy viselkedtek, mintha a választópolgárok akarata az egész országot hitbizományba adta volna egyetlen politikai csoportosulásnak, s párttulajdonnak tekintették az állami nagyvállalatokat, a bankokat, a privatizációs bevételeket.
    A pártérdekek és pártszempontok túlsúlya minden esetben a klientúra-építés kezdeményezésével és erőltetésével jár együtt. Ilyen politikai indíttatású klientúrák jöttek létre a gazdaság területén, a médiumok világában és a kulturális életben. A klientúrák felépítésének legfőbb kritériuma a párthűség lett: aki az adott pártnak, egy adott kormányzati intézménynek vagy vezetőnek hűséget fogadott, az jó eséllyel indult a pozíciók megszerzéséért folytatott küzdelemben, és amíg hűsége töretlen maradt, addig minden támadással szemben védelmezte és erősítette a hatalom. Mindez kontraszelekciós folyamatokhoz vezetett, minthogy a személyes elkötelezettség kinyilvánítása vagy színlelése megelőzte a szakmai, erkölcsi, emberi értékeket. Egy függetlenségére ügyelő értelmiséginek ilyen módon eleve kedvezőtlen helyzetbe kellett kerülnie, minthogy nem állt mögötte pártérdek, politikai hatalom.
    A politikai táborok szerint struktúrálódó társadalomban, a klientúrák kiépítésének folyamatában természetes módon megnövekedett a karrieristák szerepe. Az elmúlt évtized karriertörténeteinek érzékletes leírásához valójában egy új Mikszáth Kálmánra volna szükség (kár, hogy a magyar elbeszélő irodalom erre a „mikszáthi” társadalombírálatra és lélekrajzra manapság nem vállalkozik). A nagy „pálfordulások” ideje természetesen 1989-1990 körül volt, midőn másodvonalbeli párttitkárok, szakavatott ateista agitátorok és különféle értelmiségi intézmények bizalmi emberei váltak egyik napról a másikra keresztény és nemzeti élharcosokká. Hasonló, ámbár kisebb mértékű tülekedések és arculatigazítások lezajlottak az 1994-es kormányváltozás idején is.
    Gondolom, a Fidesz vezetőit, az új kormány minisztereit most megkísértik azok, akik valamilyen hivatali pozíció, anyagi előny reményében könnyen változtatnak lobogót és lelkesen esküsznek hűséget az új hatalomnak. Mindez tulajdonképpen érthető, mondhatnám: „emberi dolog”, és többnyire nem kell hozzá száznyolcvan fokos fordulat, legfeljebb kisebb fazonátalakítás, ez pedig a közép- és kelet-európai politikai kultúrákban egészen megszokott dolog. Egy új korszak megalapozása mindazonáltal nem történhet meg a jól ismert karrierlovagok igénybevételével, és noha a magyar politikai osztály (elit) viszonylag szűkebb körű, az alkalmas emberek kiválasztása mégis igen nagy politikai és erkölcsi judíciumot követel.
    Egy nyugati jellegű, kulturált demokráciában a kormányváltozásnak soha sincs a hivatalnoki kar nagy részére kiható következménye: csak az előző kormányzat politikai beosztottainak kell távozniok, a tisztviselőknek nem, minthogy azok nem politikusok. Persze ennek az a feltétele, hogy a köztisztviselők valóban ne legyenek politikusok és ne politikai, hanem szakmai döntéseket hozzanak. Tudom jól, hogy nálunk ez még inkább „jámbor szándék”, mintsem valóság: a kormányzatváltás demokratikus rendjében mindazonáltal ennek a „jámbor szándéknak” kell érvényesülnie.
    Végül is a Fidesz-Magyar Polgári Pártnak és koalíciós szövetségeseinek, az új kormányzatnak a hazai kormány- és rendszerváltások rossz hagyományaival és beidegzettségeivel kellene szakítania. Annál inkább, minthogy ezek a beidegzettségek a diktatórikus korszak lelki struktúráinak a következményei. A kommunista társadalomvezetési gyakorlat, a politikai osztálynak abból a korszakából eredő szocializációs hagyománya máig őrzi a pártérdekek előtérbe helyezését, a klientúraépítést, a politikai karrierizmust és a „ki kit győz le”, még Lenin teóriájára visszavezethető viselkedési kényszerét.
    A Fidesz vezette új, polgári kormányzásnak, éppen a polgári Magyarország és a polgári politika létrehozása végett, ezekkel a diktatórikus beidegzettségekkel radikálisan szakítani kellene. Nem lesz könnyű dolga, minthogy közvetlen szövetségesei között is akadnak, akik még egy régebbi: premodern politikai logika szabályait követik. Ezért is kellene nyilvánvalóvá tenni, hogy ami egy politikai párt vagy koalíció számára választási győzelem, az az országlakosok nagyjából egyik fele számára lehet vereség, hogy az új kormányzat minden magyar állampolgár érdeke szerint cselekszik, és minden magyar állampolgár szolgálatában végzi munkáját: azokat is szolgálja, akik nem rá adták szavazatukat. Következésképp az 1998-as kormányzat nem arra való, hogy elégtételt szolgáltasson az 1994-es választás veszteseinek és revansot vegyen a korábbi jobbközép vereségéért.
    Az új kormányzatnak többnek kellene lennie az eddig kialakult parlamenti váltógazdálkodás egy újabb fordulatánál. Valóban új országot, új politikai kultúrát, új politikai erkölcsöt kell hoznia: egy új korszakot kell megalapoznia. A fiatal Magyarországnak, ahogy százötven esztendeje elődeik akarták, „tetőtől talpig új ruhába” kell öltöztetnie a nemzetet és a hazát. „Új ruhába”, amelyet mindenki büszkén viselhet, amelyben mindenki jól érzi magát.

    A szükséges politikai, eszmei és erkölcsi megújulásnak természetesen több feltétele van. A legfontosabb követelményt igen sokan a határozott, értékelvű politizálásban látják. Erre annál inkább szükség van, mert a rendszerváltozás óta eltelt csaknem egy évtized további bizonytalanságokat hozott és elmulasztotta az európai civilizáció, a demokratikus berendezkedés politikai értékeinek helyreállítását. Amióta a felvilágosodás és a romantika szellemi műhelyeiben létrejött a nyugati társadalmak politikai értékvilága, nagyjából három nagy értékrendről beszélhetünk, amely megfelel a francia forradalom nevezetes hármas jelszavának (már ha a nemzeti közösség és testvériség fontosságát hangsúlyozó nemzeti gondolatot a harmadik eszmekörből vezetjük le).
    A hármas eszmekör még inkább megfelel annak a történelem-bölcseleti és államelméleti koncepciónak, amelyet Eötvös József A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra című klasszikus (és, fájdalom, a magyar politikai gondolkodásban ma is kiaknázatlan) műve dolgozott ki. Eötvös három nagy uralkodó eszméről: a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség eszméiről ad elemző leírást, természetesen a tizenkilencedik század történelmi fejlődésének keretében. A kései utókor mindazonáltal bátran megállapíthatja, hogy ennek a három uralkodó eszmének a hatása nem szűnt meg a huszadik században, sőt a századvégen sem.
    A liberális, a szociális és a nemzeti eszmék körében szerveződtek meg a huszadik század és a rendszerváltozás utáni Magyarország (illetve a közép- és kelet-európai régió) politikai mozgalmai: a szabadelvű, a szociáldemokrata és a konzervatív pártok. A korábbi történelmi korszakokhoz képest azonban átalakult ennek a hármas politikai értékvilágnak a belső szerkezete, pontosabban egy bizonyos (különben Eötvös által is javasolt) egyensúlyi helyzet jött létre közöttük. Vagyis a társadalom érdekeire és kívánságaira, gondolkodására és érzelmeire valóban érzékeny politikai csoportok sohasem kötelezhetik el magukat egyetlen uralkodó eszme mellett, ahogyan ez korábban a huszadik század első felében történt, minthogy éppen ez az egyirányú elkötelezettség segítette a szélsőséges politikai ideológiák és mozgalmak létrejöttét.
    A különféle politikai stratégiák eltéréseit manapság inkább a három nagy eszmekör vegyítésének aránya határozza meg. Tehát a szabadelvű pártoknak is figyelniük kell a társadalmi esélyegyenlőség és a szociális gondoskodás, illetve a nemzeti identitás és a nemzeti kultúra által megszabott követelményekre; a szociáldemokráciának is szabadelvűnek és nemzeti értelemben elkötelezettnek kell lennie, és a konzervatív, keresztény és nemzeti mozgalmak sem hagyhatják figyelmen kívül a liberális és szociális elkötelezettség alapvető követelményeit.
    Az elmúlt tíz esztendő magyar politikai életében ezek az értékek és eszmei követelmények alaposan összezavarodtak. Aki nemcsak a pártok jelvényeit vagy retorikáját követte figyelemmel, hanem gyakorlati politikájukat is, az valóban nehezen állapíthatta meg, hogy ki a liberális, ki a szociáldemokrata és ki a konzervatív. A szocialista párt politikája általában kevés szociális érzékenységről és „szegénypárti” elkötelezettségről tanúskodott, a konzervatív csoportok időnként kifejezetten „osztályharcos” nézeteket hangoztattak, és persze a liberálisok is elrugaszkodtak olykor a magyar szabadelvűség jól bevált (Széchenyi, Kossuth, Eötvös és Deák eszméire épült) hagyományaitól.
    Még kevésbé tettek eleget a magyar pártok annak a korszerű és európai követelménynek, miszerint a politikai ideológiának és gyakorlatnak ki kell alakítani a három uralkodó eszme valamilyen szerencsés ötvözetét, vagyis stratégiai elképzeléseibe egyaránt be kell építenie a liberális, a szociális és a nemzeti „minimumot”. A rendszerváltozás óta eltelt nyolc esztendő sem az uralkodó eszmék érvényesítésében, sem kívánatos egyensúlyuk vagy ötvözetük kialakításában nem hozott igazi eredményeket, ellenkezőleg, teljes zűrzavart teremtett. Következésképpen a választópolgár ma már nem politikai stratégiákra, legfeljebb ígéretekre, mindenekelőtt pedig a megelőző négy esztendőben tapasztalt kormányzati gyakorlat elutasítására adja szavazatát. Mindez aligha felel meg a demokratikus berendezkedés európai követelményeinek, és nem erősíti a demokratikus intézményeket.
    A most kormányzati szerephez jutó Fidesz-Magyar Polgári Pártnak, illetve a vezetésével kormányzó koalíciónak ezért világos képet kell adnia az általa követett politikai értékekről, és ezt a képet lehetőleg a három nagy politikai eszmekör figyelembevételével kell kialakítania. Vagyis egyszerre kell érvényre juttatnia és a társadalommal kialakítandó kommunikációjában is megjelenítenie a liberális, a szociális és a nemzeti elkötelezettséget, ennek a három nagy értékvilágnak valamiféle egyensúlyát és szintézisét.
    A fiatal demokraták csapata minderre alkalmas lehet, minthogy tulajdonképpen, igaz, változó hangsúlyokkal, mindegyik politikai érték mellett elkötelezte magát. A Fidesz liberális indíttatású párt, ma is a szabadelvű pártok nemzetközi közösségének tagja, négy évvel ezelőtt végrehajtott politikai „félfordulata” óta erősen kötődik a nemzeti identitás és a kultúra értékeihez, és az elmúlt parlamenti ciklusban mint ellenzéki párt igen figyelemreméltó szociális érzékenységről és elkötelezettségről tett tanúságot. Politikai hitvallásának ezt a hármas jellegét kell a jövőben is megőriznie, illetve a gyakorlati kormányzásban érvényesítenie.

    A Fidesz-Magyar Polgári Párt és a vezetésével megalakult új kormány a „polgári Magyarország” felépítésének hosszú távú stratégiáját hirdette meg. A mögöttünk álló hónapok során többször és több oldalról is rákérdeztek arra, hogy valójában mit kell a „polgári” társadalmon, a „polgári” alternatíván érteni. Az elhangzott válaszok nem voltak mindig megnyugtatóak, időnként a régi, marxista-leninista értelmezés törmelékei is felszínre kerültek, máskor egy igen leegyszerűsítő nézet jelentkezett, miszerint a polgár az, aki saját vagyonnal rendelkezik. Nehezen tartható ez utóbbi értelmezés is (az „osztályharcos” megfogalmazásokról most ne is beszéljünk!), minthogy ilyen módon a mai magyar társadalom igen nagy részét, a kétkezi dolgozók mellett az értelmiség nagy részét is eleve ki kellene zárnunk a polgári létforma és életrend lehetőségéből. Márpedig a Fidesz cselekvési programja és kormányzati stratégiája éppen arra irányul, hogy az ország lakóinak lehető legnagyobb része belátható időn belül polgár legyen.
    Az én felfogásom szerint (és ebben természetesen a kérdés évszázados társadalomtudományi és szépirodalmi megközelítésére támaszkodom, mondjuk Max Webertől Márai Sándorig), nos, szerintem azt az embert nevezhetjük polgárnak, aki valamiféle személyes autonómia birtokában él, munkálkodik és kerül kapcsolatba a társadalom és az állam intézményeivel. A polgárnak saját egyénisége van, szabadon képes dönteni sorsának nagy kérdéseiben, vannak bizonyos ismeretei közelebbi és távolabbi környezetéről, érez valamiféle vonzalmat a kulturális értékek iránt, van véleménye a közélet dolgairól, és természetesen biztos megélhetése van, aminek alapját azonban nem föltétlenül, sőt, általában nem saját vagyona képezi, inkább a szakismeret és a tudás, a munka és a szorgalom. A polgári lét nélkülözhetetlen eleme az erkölcsi tartás, ennek lehet alapja a hagyományos valláserkölcs, de lehet a civil: „polgári” erkölcs is (amelyet Petőfi korában „köztársasági erkölcsnek” neveztek), a két erkölcsi alapállás között egyébként nincs értelme konfliktust teremteni.
    A polgár ezért nincs alávetve a hatalom, a felsőbbség (a miniszter, az igazgató, a párttitkár) akaratának, és mint állampolgár, mint munkavállaló, mint helyi lakos, megőrzi emberi méltóságát és szuverenitását, nemcsak a magánélet szűkebb körében, hanem a közéletben is: mint választópolgár, mint egy ország, egy nemzet, egy helyi közösség polgára, aki felelősséget képes vállalni a társadalom működéséért, és ezért hajlandó eleget tenni kötelességeinek, ugyanakkor ismeri jogait és élni kíván velük. (Például választások idején leadja szavazatát!)

    Talán nem lesz haszontalan visszatekinteni arra, hogy a „polgár” fogalmának milyen történelmi hagyománya van. A történelem színpadára lépő polgári rend „szellemének” először talán Benjamin Franklin amerikai író, tudós és államférfi adott kifejezést 1793-ban megjelent önéletrajzában és más műveiben. Bizonyára ő volt a polgári gondolkodás és öntudat egyik első megfogalmazója is: nyomdászmesterséget tanult, újságot szerkesztett, filozófiai társaságot alapított, kidolgozta az elektromosság elméletét (mellékesen feltalálta a villámhárítót), egyike volt az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezőinek, és mint a fiatal köztársaság első párizsi nagykövete, 1783-ban tető alá hozta azt az amerikai-angol békeszerződést, amely lezárta a függetlenségi háborút. Pályafutása jellegzetes és mintaszerű polgári karrier: kétkezi munkásból lett tudós és politikus, mint ilyen, az amerikai demokráciának nemcsak bajnoka, hanem megszemélyesítője is.
    Benjamin Franklin önéletírásában gyakran beszél a pénzről, amelynek igen józan számítások következtében, szinte mágikus erőt tulajdonít. „Gondolj arra – írja egy helyen –, hogy a pénznek nemzőereje, gyümölcsöző természete van. A pénz pénzt tud nemzeni, és az utódok még többet tudnak nemzeni, és így tovább” (Tanács egy ifjú kereskedőnek). A pénznek, a takarékosságnak, a hitelképességnek azok a fogalmai azonban, amelyeket az amerikai gondolkodó oly igen magasra emelt, mégsem valamilyen pénzközpontú világképre engednek következtetni, ellenkezőleg, Franklin világképének a tengelyében a józan értelem, a munka, a szorgalom, a hatékonyság fogalmai állottak, vagyis azok a fogalmak, amelyekről több mintegy évszázad múltán a modern kapitalizmus gazdaság- és eszmetörténeti hátterét kutatva Max Weber állapítja meg, hogy általuk épült fel a modern polgári gondolkodás és ethosz.
    Ennek a gondolkodásnak a teljesítményelv és a vele szorosan összefüggő versenyszellem a szerves része volt, Franklinnál azonban mindez mélyen összefüggött a gazdálkodás, a gyarapodás és a vagyongyűjtés tisztességének követelményével. Mondhatnám egy szellemi gyökerét tekintve keresztény erkölcsi alapelvvel, amely azt rögzítette, hogy az egyén érvényesülésének nem szabad más, mások kárára történnie. Benjamin Franklin ezt a következő szavakkal fejezte ki: „meggyőződtem afelől, hogy a boldog élet elengedhetetlen feltétel az igazság, őszinteség és becsületesség az emberek egymás közötti viszonyában” (Számadása életéről). Mindez feltételezte azt, hogy a gazdagság birtokába jutott ember ne váljék felfuvalkodottá munkájának és szorgalmának eredménye miatt, ahogy az amerikai gondolkodó mondja: „Óvakodj attól, hogy mindent, ami birtokodban van, a tulajdonodnak tarts és eszerint élj. Sok ember, akinek hitele van, ebbe a tévedésbe esik” (Hasznos tudnivalók azoknak, aki gazdagok akarnak lenni). Nagyjából ezekben az imént idézett írásokban artikulálódott először mindaz, amit „polgári ethosznak” nevezhetünk.
    Ha az amerikai gondolkodó egy magatartásmodell, egy életérzés és egy erkölcsiség egyik első kifejezője volt, a német Max Weber volt az, aki a polgári mentalitás kialakulásának történetét és természetét a tudós alaposságával mutatta be. Sokat idézett alapművében, az 1905-ben közreadott A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című munkájában Benjamin Franklin írásaiból indul ki, és ennek a New England-i, azaz jellegzetesen protestáns szellemi háttérből kiemelkedő és az angolszász felvilágosodás vonzáskörében eszmélkedő, jellegzetesen amerikai polgárnak (és értelmiséginek) a felfogása nyomán világította meg a „kapitalizmus szellemét”, azaz tulajdonképpen a polgári mentalitást.
    Max Weber szerint a „kapitalizmus szellemét” a pénzszerzés, vagyis az állandó és folyamatos gyarapodás ambíciója alakította ki, ez azonban nem harácsolást, rablást és csalást jelentett, hanem következetes és szorgos munkát: hivatás- és kötelességtudatot. „Az egyénnek – állapította meg – kötelességtudatot kell éreznie – és érez is – » hivatásbeli« tevékenységének tartalma iránt, bármi legyen is az, s tekintet nélkül arra, hogy az elfogulatlan érzület előtt ez akár mint munkaerejének, akár mint dologi javainak (» tőke« ) tiszta értékesítése tűnik fel.” Mindez a polgár esetében nem jár együtt gátlástalan nyerészkedési és pénzszerzési hajlammal (ebben téved a marxizmus társadalombölcselete!), ellenkezőleg „az egyéni érdeknek a pénzszerzésben való teljesen gátlástalan érvényesítése éppen olyan országokban jutott egyetemes uralomra és vált a magatartás sajátos jellemvonásává, amelyeknek polgári kapitalista fejlődése a nyugatihoz mérve „visszamaradt”.
    A polgári (kapitalista) mentalitás éppen az különbözteti meg más korok vagyonszerző és nyerészkedő hajlamaitól, hogy a szerzési vágyat, amely nyilván az önfenntartási ösztön egy változata, és mint ilyen irracionális motívumokat is magába foglal, a jövedelem és a tőke növelése érdekében meg tudja fékezni, korlátok között tudja tartani. Ahogy Max Weber mondja: „A korlátlan szerzési ösztön a legkevésbé sem azonos a kapitalizmussal, még kevésbé annak » szellemével« . A kapitalizmus egyenest azonos lehet ennek az irracionális ösztönnek a megfékezésével, vagy legalábbis racionális mérséklésével. A folyamatos, racionális, kapitalista üzemben szerzett nyereségre, mindig megújuló nyereségre, tehát » jövedelmezőségre« való törekvéssel azonban igenis azonos a kapitalizmus.”
    A „kapitalizmus szelleme” a német társadalomtudós szerint a korábbi korok vallásos világképe helyett az evilágiság elvére épült, annak ellenére, hogy fogantatása igazából vallási jellegű: tudniillik a német földön fellépő reformációra, a protestáns etikára utal. Max Weber a Luther Márton-féle német bibliafordításban találta meg azt a fogalmat, amely szerinte a polgári ethosz magvát alkotja. Ez a „hivatás” („Beruf”) fogalma, amelyet az ószövetségi Szentírás a papi feladatok elvégzésére, a királyi hivatalnokok munkájára, a földművelésre és a kézművességre, általában a „hivatásszerű munkára” használ. Mint Weber megállapítja, ez a fogalom, legalábbis ebben a jelentésben, hiányzott az ókori világ és a katolikus kultúrák nyelvezetéből, és Luther nyomán csakis a protestáns germán népeknél: a németeknél, hollandoknál, angolszászoknál, skandinávoknál lett honos. Később, a polgári mentalitásformák egyetemes elterjedésével általánossá vált a katolikus hagyományokat követő népek körében is.
    A fogalom mögött, Max Weber értelmezése szerint, olyan képzetek rejlenek, amelyek a 16-17. század polgári fejlődése során alakultak ki az etikai gondolkodás körében. Ahogy a tudós szerző mondja: „feltétlenül új volt mindenekelőtt a kötelességérzet megbecsülése a világi hivatáson belül, mint olyan legfőbb tartalomé, melyet az erkölcsi öntevékenység egyáltalán megkívánhat. Ez volt az, ami szükségszerűen maga után vonta a mindennapi világi munka vallásos jelentőségének képzetét, s ami a hivatás fogalmát ebben az értelemben elsőként megteremtette. A » hivatás« fogalmába tehát minden protestáns irányzat központi hittétele fejeződik ki, mely nem ismeri el az evilági erkölcsiség túllicitálását szerzetesi aszkézis révén, hanem kizárólag az evilági kötelességek teljesítésével törődik úgy, ahogyan ez megadatik az egyén egész életre szóló munkájában. E munka éppen ezért lesz » hivatássá« „.
    A „kapitalizmus szellemének” és a polgári mentalitásnak, a polgári ethosznak, a „hivatásnak”: a kötelességérzetnek, a felelősségtudatnak, a szolgálatnak, a munkateljesítménynek ezek az erkölcsi értelemben erősen meghatározott fogalmai alkotják a lényegét.

    A polgárság és a nemzet fogalma hagyományosan együvé tartozik: a modern európai és amerikai nemzetek kialakulása egyidejű volt a polgárság, mint erős társadalmi réteg történelmi színrelépésével, illetve a tradicionális nemesség igen nagy csoportjainak polgárosulásával. Mindez kifejlesztette vagy megnövelte a népesség nagyobb csoportjainak politikai öntudatát és aktivitását, minthogy a társadalom mind nagyobb hányada érezhette magát az ország gazdájának, és vállalhatott felelősséget ennek jólétéért és biztonságáért.
    A magyar nemzeti megújulás, amely a 19. század harmadik évtizedében a reformországgyűlésekkel kezdődött, az 1848-1849-es forradalommal és szabadságharccal érte el első tetőpontját, majd átmeneti vereség után ismét kibontakozott az 1867-es kiegyezés után, maga is párhuzamosan haladt a magyar társadalom polgári átalakulásával. A nemzeti eszmélés és újjászületés sikerei egyszersmind a magyar polgárosodás sikerei voltak, s a nemzeti fejlődésben bekövetkezett törések és kudarcok – például az első világháborús vereséggel együttjáró trianoni kényszerű rendezés vagy a második világháború után bekövetkezett tartós szovjet megszállás – a polgárosodás folyamatában is súlyos zavarokat okoztak, nem egyszer évtizedekkel vetve vissza az addig elért fejlődést, látványosan megsemmisítve ennek eredményeit.
    A magyar polgári fejlődésnek igen súlyos töréspontjai voltak 1849-ben, 1919-1920-ban és 1947-1948-ban, midőn a háborús vereségek, illetve a sikeresen haladó modernizációs kísérletek külső erőszak hatására bekövetkezett összeroppanása évtizedekre visszavetette a nyugati típusú polgári fejlődést, és az országot a közép-európai régió nyugati feléből a keleti-délkeleti övezetbe kényszerítette. A magyarországi polgári fejlődés, miként ez köztudott, más tekintetben is eltért a nyugati mintáktól és fejlődési folyamatoktól. A régi Magyarországon csak igen szűkkörű és vékony nemzeti polgári réteg alakult ki. Tulajdonképpen csak a dunántúli és alföldi céhes és keresőpolgárság, valamint néhány erdélyi és felvidéki város magyar polgári rétege alkotta a magyar polgárosodás bázisát, máskülönben a magyarországi városi polgárság igen jelentős része német (szász, cipszer és sváb), illetve más nem magyar (szerb, görög, német nyelvű zsidó) elemekből jött létre, még Pestnek és Budának is túlnyomórészt német lakossága volt. A dualizmus fél évszázadában pedig elsősorban az asszimilált német, zsidó és szláv polgári, kispolgári rétegek súlya növekedett. Az a magyar elem, amely a polgári élet körülményei között élt, és mint polgár vagy értelmiségi kereste kenyerét, igazából nem polgárnak, hanem a „középosztály”-hoz tartozónak tekintette magát, s mentalitásában igen sok nem-polgári, inkább kisnemesi tradíciót tartott fenn.
    A klasszikus értelemben vett polgárság, amelyről a nyugat-európai társadalomtudomány és szépirodalom beszél, nálunk csupán töredékesen jött létre: alföldi városok cívisei, dunántúli, felvidéki és erdélyi patríciusok között. Ez az a polgári réteg, amelyről Max Weber mint „polgári rendről” tesz említést. Ez természetszerűen más társadalmi képződmény és fogalom, mint a gazdasági-foglalkozási értelemben vagy a politikai-állampolgári értelemben vett polgárság. „A rendi értelemben vett – vagyis a nemességgel és a proletariátussal szembeállított polgárság – írja Max Weber Gazdaságtörténetében – » a vagyon és a műveltség embereiből« tevődik össze; rendi értelemben polgár a vállalkozó, a járadékos és egyáltalán mindenki, aki valamilyen felsőfokú képzést kapott, amit társadalmi presztízst biztosít a számára, és lehetővé teszi, hogy a rend színvonalán éljen.”
    Ez a fajta „rendi” polgárság volt az, amely Márai Sándor álmaiban és regényeiben megjelent: egy mitikus és vágyott, talán soha vagy csak szórványosan létezett magyar polgári „rend”, amelynek a modern Magyarországot fel kellett volna építenie és virágoztatnia. Ennek a polgári „rendnek” a mentalitását és erkölcsiségét Márai szerint is a hivatástudat, a felelősségérzet és a szolgálat készsége határozta meg. Olyan tulajdonságok, amelyeknek társadalmi jelentősége van, mégsem egy kollektivista társadalom tulajdonságai. Márai ugyanis minden kollektivizmustól eredendően idegenkedett. A polgári mentalitás és erkölcsiség értékét, szerinte éppen az adta meg, hogy a független és önálló: felnőtt emberi személyiség tulajdonságaiból következett. A polgár, mint jelenség, Márai meggyőződése szerint, az európai kultúra legjobb „lelki” és „antropológiai” teljesítménye volt. Ahogy Föld, föld! című önéletrajzi emlékezésében olvasható: „A polgár számomra a legjobb emberi tünemény volt, akit a korszerű nyugati műveltség alkotott, mert a polgár alkotta meg a korszerű nyugati műveltséget: amikor egy elöregedett társadalmi hierarchia megsemmisült, egy megbillent, tótágast álló világrenden belül a polgár teremtett egyensúlyt.”
    Ennek a Márai által is megálmodott és mitizált polgárságnak egyik legfőbb értéke maga a hagyomány (akár a nemességnek és a parasztságnak): a biztos tulajdonosi állapot és az erre az állapotra alapozott függetlenség, valamint öntudat, amely természetes módon következik abból a „hivatástudatból”, amelyet Max Weber a polgári ethosz leginkább jellegzetes tulajdonságának tekintett. Mindemellett a polgári hagyományhoz szervesen hozzátartozik a műveltség is, amelyet nem szabad összetéveszteni a tájékozottsággal: a polgári műveltség a humán (és humanista) nyugati tradíciókra épül, magába foglalja a filozófia, a történelmi múlt, az irodalom és a művészetek ismeretét, és együtt jár a társasági szokásoknak, az udvariasság hagyományainak, a konyhaművészetnek az ismeretével is. A műveltség ugyanakkor nem pusztán ismeretanyagot jelent, hanem bizonyos szervesebb gondolkodást és kifinomultabb ízlést is. Ezenkívül a polgári ethosz természetes tulajdonsága az elfogulatlanságnak és a mások iránt tanúsított toleranciának az a tradíciója, amely a megalapozott függetlenségből, a biztos öntudatból és az átélt műveltségből következik.

    A polgári társadalom eszméje szorosan összefügg azzal a gondolattal, miszerint a „politikai társadalom” helyett a civil társadalom fejlődését és fejlesztését kell előtérbe állítani. Annál is inkább, mert Magyarországon a „politikai társadalom”, a „politikai osztály”, egyáltalán a politikai hatalom érdekei szinte mindig háttérbe tudták szorítani a civil társadalom érdekeit. Nemcsak a diktatórikus korszakokban, hanem a két világháború közötti „civil” fejlődés közel másfél évtizedében (1921 és 1938 között), a második világháborút követő koalíciós korszakban (1945 és 1948 között) és a rendszerváltozást követő majdnem egy évtizedben is.
    A mögöttük lévő politikai átalakulásnak és eszmecseréknek ezért talán az lehet az egyik legnagyobb tanulsága, hogy Magyarországon most már határozottabban kell fejleszteni a civiltársadalmat. Azt a társadalmat, amely nincs alávetve a politika, a politikai „osztály”, a politikában szerepet kapó vagy maguknak szerepet kiharcoló emberek érdekeinek. Ellenkezőleg, arra tudja rászorítani a politikát és a politikai elitet, hogy az egyetemes társadalmi és nemzeti érdek szolgálatára fordítsa képességeit, ismereteit és kapcsolatait. Mindez egybevág a „polgári Magyarországnak” azzal az eszméjével és stratégiájával, amelyet a Fidesz-Magyar Polgári Párt kormányzati programja hirdet és képvisel.
    A civiltársadalom fejlődése és erősödése megköveteli azt is, hogy a civilszervezetek erőteljesebben legyenek jelen az ország sorsának alakításában. Az egyházi, társadalmi, tudományos, kulturális, lakóhelyi és ifjúsági egyesületek, szövetségek hangsúlyosan nem politikai organizációk, mindazonáltal nélkülözhetetlen közéleti feladatokat látnak el; szakmai tekintetben többnyire megalapozottabban a politikai pártoknál. Az új kormányzatnak, ha valóban a „polgári Magyarországot” kívánja felépíteni, és egy nyugati jellegű polgári társadalmat akar elvezetni a következő évezredbe, oda kell figyelnie a civiltársadalom és a civilszervezetek, így a kulturális szervezetek javaslataira, munkájára, kívánságaira. Jobban, mint ahogyan ez a két korábbi kormányzati ciklusban történt. A szabad polgárok világát csak egy autonóm, önmagát igazgató társadalomban lehet felépíteni.