Lőrincz György

Az áruló

 

   1946 forró nyarán egy idegen férfi érkezik Hargita megye legnyugatibb városi rangú településére, a Székelyudvarhely Segesvár felezőpontján fekvő Székelykeresztúrra.
    Az ismeretlen, középmagas, sportos, edzett testalkatú férfi Mikulich Tiborként mutatkozott be. Elmondta, Budapest bombázásakor elveszítette a feleségét, s mert a felesége erdélyi volt, itt, a Székelyföldön akar új életet kezdeni. Hogy miért éppen Székelykeresztúron, s miért nem a felesége szülőhelyén, erről nem magyarázkodik, ahogy arról sem, hol született a felesége. A nők, de a férfiak is, mert hinni akartak – és miért ne hittek volna neki – gyorsan megbarátkoztak a megnyerő külsejű, ha nem is szép, de határozott férfival, s nemcsak a beteg, az egészséges asszonyok is kezdték látogatni a patikát...
    Mikulich Tibor dolgozni kezd, baráti kört alakít ki, kártyázik a kissé novás keresztúri bor mellett – éli a kisvárosok lakóinak mindennapi, egyhangú életét. Barátai közt ott vannak a városka jeles személyiségei: tanárok, pénzügyigazgatók, de a rendőrparancsnok is. Így telt el egy év, kettő. Ekkor azonban a már porosodó, elhalványuló történetet megkavarja, hogy egy csitri lány, a régi újságok közt kutatva felfigyel valamire.
    – Nem szép, de „sármos” pasas volt – emlékezik özvegy doktor Kovács Endréné – épp ezért, ahogy megjelent Székelykeresztúron, föl is rázta érkezésével városunkat, ahol minden idegen arc feltűnt, ahol mindenki mindenkit ismert, ahol évekig nem történik semmi, csak a napi sajtó érkezése jelentett eseményt. Persze, mert minden nő, mi kamasz lányok is, igazi, nagy szerelmről álmodoztunk. Az idegent mindig körüllengi egyfajta titokzatosság, hát, ugye körüllengte őt is, épp ezért, észre akartuk vetetni magunkat vele. Ekkor egy nap, miközben a régi újságok közt kutattam, hirtelen fölfigyeltem valamire. A Magyar Úriasszonyok Lapja címoldalán, egy ismerős és mégis idegen arc tűnt fel, egy ismerős és mégis idegen arc, egy férfi, akit már láttam valahol, egy férfi katonatiszti egyenruhában. Először föl sem figyeltem rá, csak elsuhant a látvány a szemem előtt, de át is villant rögtön valaminek a hiánya. Megnéztem jobban a fényképet – esküvői kép volt – mi, ki olyan ismerős rajta? A fénykép Mikulich Tibor főhadnagyot és menyasszonyát örökítette meg. Először elcsodálkoztam, aztán megdöbbentem, Mikulich Tibor sohasem beszélt arról, hogy katonatiszt volt – rohantam a patikába.
    – Láttam magát – mondtam, ahogy rányitottam.
    – Engem? – nézett rám elszigorodó tekintettel. – Hol?
    – A Magyar Úriasszonyok Lapja címoldalán.
    – Aha – mondta – aha! És komorrá, gyanakvóvá vált a tekintete.
    Elhallgatott, elhallgattam én is. Aztán elköszöntem. Később, évek múlva tudtam meg, Imecs Jutka megpróbálta megtudni, kiknek járt egykor a Magyar Úriasszonyok Lapja, és megpróbálta összeszedni azokat.
    Mikulich Tibor itt és ekkor döbbent rá, hogy nincs teljesen biztonságban. Nincs, még itt sem, Budapesttől hatszáz kilométerre keletre, ebben a kis erdélyi porfészekben sem.
    – Hogy szép nő volt-e Imecs Jutka? – kérdez vissza Láday Károlyné, Matild asszony, nem, egyáltalán nem. És ez nemcsak az én véleményem. A szép nő fogalma is ugye minden ember számára más és más, ízlés dolga, mint minden a világon. Vannak férfiak, akiknek egy mozdulat, a tekintet egy elsuhanó rebbenése többet ér bárminél. Mások a csinos nőket szeretik. Megint mások a teltkarcsúakat. Vannak, akik a szép, okos nőket – ilyen volt a sógornőm, Láday Piroska, tartózkodóan szép, kívánatos. Imecs Jutka egy nagydarab barna nő volt, szépnek egyáltalán nem lehet mondani.
    – Akkor, hogy került kapcsolatba Mikulichcsal, akiről a szóbeszéd úgy tartja, hogy megnyerő külsejű, „sármos” férfi volt?
    – Mikulich Tibor ott étkezett Imecs Jutkáéknál.
    – Ha ott étkezett, miután eltűnt, miért nem keresték ott soha, miért nem tartottak házkutatás?
    – Tartottak. Tartottak, csak sohasem találták meg.
    – Hol rejtőzött?
    – Egyesek szerint a nagy szoba alatti pincét képezték ki lakhelyül. Az asztal alatt, a szőnyeg alatt volt a lejárat. A pincén sem ajtó, sem ablak nem volt.
    – És ott élt kilenc éven át?
    – Igen.
    – Senki sem sejtett semmit?
    – Nem.
    – Mikor tűnt el Mikulich Tibor?
    – 1948-ban. Az egész történetben volt valami elmosottság, álomszerű, szinte senki nem tudott biztosra semmit, de nem is tudhatott, mert a rendőrökön és Mikulichon kívül senki sem volt jelen a letartóztatási kísérletnél. Egyébként is, hogy mennyire bizonytalan minden, ami Mikulich történetét körülveszi-körüllengi, hogy két-három variánst is őriz Mikulich sorsáról, életéről az emlékezet. Azt beszélték, suttogták, hogy aznap, amikor megpróbálták letartóztatni, talán mert gyanús volt, hogy a parancsnok nem egyedül ment – együtt szoktak ugye kártyázni – az ablakból rákérdezett Mikulich: – Hová, merre parancsnok úr? – Mi éppen hozzád – mondta tört magyarsággal a parancsnok –, de mire beértek a lakásba Mikulich eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ez volt az egyik variáns. A másik úgy szólt, hogy már le is tartóztatták a délutáni álmából pizsamában felszenderedő Mikulichot, amikor azt mondta: – Jól van, na, jól van. Legalább engedd meg, hogy vécézzek. El is engedték, a WC-nek kettős ajtaja volt, elöl bement, hátul kiment, tény, kilenc és fél évig nem került elő.
    – A városban először nagy vihart kavart föl a történet – később az emberek megfeledkeztek róla. A város elfeledte, nemcsak Mikulichot, hanem az egész történetet is. Jött az államosítás, jöttek a kulák idők. Az osztályharc évei. De, talán mert pizsamában tűnt el Mikulich Tibor, a gyanú ott lebegett – a hivatalosság részéről – a város fölött. Annál is inkább, mert se élve, se holtan nem került elő.

    – Ami gyanús lehetet – mondja özvegy Kovács Endréné –, ahogy eltűnt Mikulich, Imecs Jutka rögtön terjeszteni kezdte: Bukarestbe ment, Bukarestben látták. Valahol ott rejtőzködik. De, hogy ki látta Bukarestben, ki beszélt, találkozott vele, arról hallgatott. Az igazság az, hogy az izgalom, az első napok, hetek után, nem is rázta meg nagyon a várost. Jött egy ember, s eltűnt egy ember. Idegen volt, nem volt sem rokona, sem ismerőse. Végül is még a háború vége volt... Emberek jöttek, emberek mentek. Volt, aki a fogságból érkezett, volt, aki csak átutazott a városon. Néha-néha azért újra és újra végighullámzott egy-egy hír a városon, hiszen befejezetlen történet volt, az emberek szerették volna tudni a történet végét. Egyszer-egyszer házkutatást is csináltak Imecs Jutkánál – aztán csend lett. Egy évtizedig belepte a történetet a csend, s a por.
    – Hogy Imecs Jutka rejtegetheti Mikulich Tibort – veszi át a szót Láday Károlyné – a Jutka édesanyján és a sógornőmön kívül, egyetlen ember tudhatta: Patakfalvi Sándor. Patakfalvi történelemtanár volt, s míg Mikulich el nem tűnt, együtt kártyázgattak, boroztak mindig. Azt viszont, hogy később is tartotta vele a kapcsolatot – Patakfalvi tagadta. Tagadja ma is. Viszont, hogy Piroska Pipi – mert úgy hívtuk Piroskát magunk között – tudta, hogy Imecs Jutka rejtegeti Mikulichot, az biztos. Utólag még az is kiderült, hogy Mikulich följárt ide, Székelyudvarhelyre. Fogat csináltatni. Olyankor itt is aludt Piroskánál. Persze mi ezt nem tudtuk, csak később, a tárgyalás során tudtuk meg. De azt, hogy ki volt Mikulich, még akkor sem. Azt hittük, sejtettük, hogy valaki kémet rejtegetnek – ez a variáns terjedt el a két városban is – bár az is lehet, hogy ők, akiket elítéltek, ők tudták az igazat. Csakhát, egyészen más az igaz ügyért, vagy egy rossz ügy áldozataként élni le az életet. És ezért nem mondták meg soha az igazat. De az is lehet, hogy valójában ők maguk sem tudták az igazat, vagy ha mégis, nagyon nagy törést idézhetett elő az életükben...

    – Akkor egyébként is – folytatta az emlékezést özvegy doktor Kovács Endréné – nagyon sok kémhistória forgott közszájon. Itt, Udvarhelyen is volt egy ilyen kémtörténet, itt is nők voltak benne. – Ön nem tud erről? – Nem? Egy jugoszláv kém tartózkodott sokáig a városban. S ez terjedt el Mikulichról is. Az, hogy Jutka és Piroska egy magyar kémet rejtegettek. A nők fantáziáltak, a nők képzeletét egyébként sem tudja jobban fölajzani más, egyéb, mint egy szerelmi történettel összefonódó kémtörténet. Ráadásul egy magyar kémet rejtegetni egészen más, mint egy árulót. Egy árulót, akinek a lelkén sok, igaz magyar embernek a vére szárad. Egy magyar kém, az magyar kém! Nagy és titkos szerelemről suttogtak, mikor végül is letartóztatták Mikulichot, nagy titkos szerelmet álmodtak maguknak is! De persze, börtön és szenvedés nélkül. Vagy az is lehet, hogy azzal együtt. Hisz van-e szebb, igazabb szerelem, mint a szeretet férfiért szenvedni? A börtönt vállalás is beragyogta ezt a szerelmet, s vont glóriát, nemcsak Imecs Jutka, de még Láday Piroska körül is. Igen, így van! Láday Piroska körül! Hiszen fölmerült sokunkban a kérdés, hogy nemcsak Jutka és Mikulich, hanem Mikulich és Láday Piroska között is volt szerelem. Csak épp meggyőződve nem voltunk erről. Róla! Csak nem láttuk át. Mint ahogy azt sem, hogy Imecs Jutka tudott-e erről a szerelemről? Mit és mennyit sejtett? De az is lehet, hogy ez csak később, a tárgyalás után fogalmazódott meg bennünk. Amikor suttogni kezdtek az emberek! Akkor, először csak azt éltük meg, micsoda nagy szerelem lehetett Imecs Jutka és Mikulich között, hogyha Imecs Jutka képes volt kilenc és fél évig rejtegetni valakit. Őrizni. Rettegni. Érte élni. Szóval, bárhogy vesszük is, nem szokványos szerelmi történet ez. Nem. Egyáltalán. Bár az is igaz, hogy nem látjuk át, és már sosem tudjuk meg itt a férfi szerepét, a Mikulich Tibor szerepét, hogy számára mennyire volt szerelem a szerelem Imecs Jutka iránt, abban a kényszerhelyzetben. Mint ahogy azt sem tudjuk meg biztosan, Mikulich szerette-e Láday Piroskát...
    – Hogy Piroska is szerethette Mikulichot? – néz rám minden meglepetés nélkül sógornője, Láday Károlyné, Matild asszony. – Vagy Mikulich is szerethette Piroskát? Hogy Piroska a szeretője is lehetett? Egy szerelmi háromszög áll fenn ennek a tragikus történetnek a mélyén? Miért ne? Piroska pontosan az ellentéte volt Imecs Jutkának. Finom, törékeny, diszkrét, nagyon diszkrét bájjal, álmodozó szomorúsággal. Igen. Nemcsak lehetett szerelem – volt is. Biztos, hogy volt, mert a tárgyaláson Jutkának volt egy kijelentése... Ráadásul Piroska is, Imecs Jutka is, mindketten vénlányok maradtak. Egyikük sem ment férjhez soha. Nemcsak a fiatalságukat, de az egész életüket Mikulichnak szentelték. Teljesen magányosan élték le az életüket. Igen.
    – Hogy beszélgettek-e később a börtönből szabadulva? Találkoztak-e? – Nem. Nem beszéltek soha egymással. És nem is találkoztak. Soha, de soha. Ezt biztosra tudom. Viszont, hogy volt valami közös a sorsukban, valami megrázóan tragikus, az tény. Mert ahogy meghalt Imecs Jutka, másnap ugyanabban az órában meghalt Pipi is. Mintha sorsuk, jó vagy rossz sorsuk s az Isten, még halálukban is összekötötte volna őket.

    – Nem – válaszolja kérdésemre Patakfalvi Sándor nyugdíjas tanár – , azután, hogy Mikulich Tibor eltűnt, a letartóztatásáig sohasem láttam. Hogy kártyáztam volna vele? Nem. Ez nem igaz, kérem. Csak, amíg patikusként dolgozott, addig. Addig igen, persze. De azután, hogy Jutka rejtegetni kezdte, azután sohasem láttam.
    Patakfalvi Sándor, a Mikulich-féle per egyetlen életben lévő elítélt tanúja, ősz hajú, pirospozsgás férfi. Tartásában, megjelenésén egyáltalán nem látszik, hogy az ötvenes évek végén öt évet ült Erdély egyik leghíresebb börtönében, a nagyenyediben. Úgy tűnik, készséges, amikor rákérdeztem: – Hajlandó-e a Mikulich-féle ügyről nyilatkozni? – Igennel válaszolt, valójában válaszai a köztudott, a közismert tényeken kívül nem mélyítik a valóságot, okosan, hogy ne mondjam „szemfülesen” tér ki minden olyan válasz elől, amelyet nem akar megvilágítani.
    – Pedig a közvélemény úgy tartja, Sanyi bácsi sokkal többet tud annál, mint amennyit hajlandó bevallani, sokkal, de sokkal többet. És jó lenne, hogyha az igazat elmondaná. Ha nem másért, az igazságért. A Mikulich-féle történet, az egyik fontos mozzanata a huszadik századi magyar történelmünknek, jó lenne tisztán látni ebben a kérdésben. És Sanyi bácsi az egyetlen életben lévő tanú. Persze az is igaz, hogy joga van nem válaszolni, nem muszáj beszélnie. Hisz megértem, mennyire kellemetlen önnek, hogy egy ilyen ügybe keveredett. Érthető, ha szégyenkezik. De tény az is, hogy bárkivel megtörténhetett volna mindez. Az önök helyzetét enyhítheti, hogy becsapták önöket. Arra lennék kíváncsi, hogy Sanyi bácsi mikor tudta meg, ki volt Mikulich, milyen sötét figurája történelmünknek?
    – Amikor a nyolcvanas évek végén megjelent az a cikk a Magyarország című hetilapban.
    – Addig nem tudott róla semmit?
    – Nem.
    – Sanyi bácsi nem olvasta Simonffy Andrásnak a Kompország katonái című könyvét?
    – Nem.

    1944. november 22-e, még népünk tragédiáktól, tragédiákkal sűrített huszadik századi történelmében is jelentős helyet foglal el. Az október 15-i Horthy-féle sikertelen kiugrási kísérlet után hatalomra jutott és sok névtelen és sok neves áldozatot követelő nyilaskeresztes kormány ezen a napon csapott le a Bajcsy-Zsilinszky Endre országgyűlési képviselő által szervezett összeesküvésre. Az Andrássy út 29. szám alatt, a találkozó színhelyén kirobbant tűzharc során hősi halált haltak: Messik János hadnagy és gróf Széchényi Pál zászlós. Még aznap megkezdődnek a letartóztatások is, majd december 6-9-e közötti tárgyaláson halálra ítélik és kivégzik Budapesten:
    Kiss János altárbornagyot
    Nagy Jenő vezérkari ezredest
    és
    Tartsay Vilmos nyugállományú vezérkari századost,
    Sopronkőhidán: Bajcsy-Zsilinszky Endre országgyűlési képviselőt.
    Halálra ítélik, de 15 évi, illetve 10-10 évi fegyházbüntetésre változtatták át Almásy Pál alezredes, Révay Kálmán nyugállományú százados és Makay Miklós polgári egyén ítéletét.
    Ahogy ilyenkor lenni szokott, a túlélőben rögtön fömerült a kérdés: ki volt az áruló?
    Simonffy András Kompország katonái című könyvéből idézem: Ki, kik az árulók? Legalább sejteni lehetett valamit? Almásy Pál: – Ezt a nevet, hogy Mikulich... Ezt a nevet én addig soha nem hallottam. És még utána sem, évekig. Fogalmam se volt róla, hogy él, létezik egy ilyen nevű ember. Illetve főhadnagy... Na, most így utólag visszagondolva beugrott nekem, hogy még ott, Tartsay lakásán, ahol egy csomó egyenruhás csendőrtiszt, csendőr altiszt nyüzsgött... Hogy támasztotta ott a hátát az ablaknál, kissé a függöny takarásába húzódva egy civilbe öltözött pasas is, aki bemondta a nevünket, amikor beléptünk. Megnevezett bennünket. Még föltűnt nekem, hogy ki lehet ez az alak, honnan ismer engem, s vajon mit keresett ott. De aztán nem volt sok időm töprengeni...
    Később, miután Makayval és Révaival mi megúsztuk az akasztást, s eljutottunk Sopronkőhidára, rettenetesen törtük a fejünket azon, hogyan is történt mindez... Hol hangzott el vigyázatlan mondat, ki ismerhette az időpontot és így tovább. Egyszóval: szándékkal vagy szándék nélkül, ki árulta el a mozgalmat? Különböző teóriákat állítottunk, ezeket ma már említeni sem érdemes, mert aktualitásukat veszítették. Persze, azt is meghánytuk-vetettük, nem éppen mi voltunk-e azok, akik valahol mások, illetéktelenek előtt, elszólták magukat. Éppen ezért egy jellemző esetet elmondok neked.
    Amikor mi 1945 júniusában előkerültünk Nyugatról – már azokra gondolok, akik túlélték Sopronkőhidát, és haza is jöttek, szóval lényegében mi hárman, – érdeklődtünk, mi van Radványi Imrével. Most tudni kell, hogy a mi részünkről ő volt az összekötőnk a kommunista vonallal, tehát katonai téren Pálffy Györggyel és Sólyom Lászlóval. Ő ott volt azon a bizonyos Hársfa utcai tárgyaláson is... Szóval épp úgy benne volt az ellenállási mozgalomban, mint jómagam, épp úgy részt vett ezeken a tanácskozásokon. De nem volt – ez tény – meghíva a november 22-i összejövetelre. De én aznap délben, amikor a már említett Lánchíd presszói találkozás után visszamentem a Hadik-laktanyába (tehát mielőtt Beleznaynak telefonáltam volna), a kapuban találkoztam Radványi Imrével, és megemlítettem neki, hogy este lesz egy fontos tanácskozás Tartsaynál, ott lesznek-e?
    Azt válaszolta, hogy nem, s hogy tudtával Kővágót sem hívták meg. Nem volt tehát ott, s nem került be a Margit körútra, később sem.
    No, engem az első napokban egy Pozsgai nevű törzsőrmester hallgatott ki, aki nem volt vadállat. Egyszer, amikor ültünk egymással szemben az íróasztalnál, s ő, ugye a vallomásomat veszi fel, azt veszem észre, hogy lassan tologatja felém a dossziét, mintha szándékosan tenné, s én olvashassam, hogy mi van a fedelére írva. Ott pedig az állt, hogy „Almásy Pál alezredes bűnügye. Kihallgatandó tanúk: Tóth István és Radványi Imre” (Tóth István akkor még nem volt lefogva, ő csak később került be a Margit körútra).
    Akkor, abban a helyzetben én is arra gondoltam, hogy esetleg ő? Hiszen Tóth István néhány nap múlva bekerült, Radványi nem. Kiderült aztán, hogy időközben itthon is bizonytalan hírek kezdtek terjengeni róla. Ez a hír magának Radványinak a fülébe is eljutott, s akkor ő Vörös Jánostól (aki akkor már az ideiglenes nemzeti kormány honvédelmi minisztere volt) becsületügyi eljárást kért maga ellen. Ez a bizottság össze is ült Platthy altábornagy elnökletével, és alaposan kivizsgálta a dolgot. Itt aztán Radványi Imre szerepe tisztázódott, méghozzá számára teljesen megnyugtatóan: szeplőtlen a dologban.... Mire mi hazaértünk tehát, addigra róla már kiderült, hogy tiszta.
    – De hát akkor ki?

    Sanyi bácsi történelemtanár volt, hallott a Bajcsy-Zsilinszky-féle összeesküvésről?
    – Igen.
    – Mikor és mit tudott róla?
    – Csak később, a szabadulásom után. S azt, hogy a Szálasi-rendszer megdöntésére szerveződött.
    – Mikulich nem beszélt soha erről?
    – Nem.
    – Arról sem beszélt, hogy részt vett az összeesküvésben?
    – Nem.
    – Akkor mit mondott, miért bujkál?
    – Amikor én ismertem, nem bujkált. És nem mondott semmit.
    – Csak kártyáztak, csak boroztak, nem beszéltek soha a politikáról?
    – Nem. Vicceket mondtunk, meg a nőkről beszéltünk.
    – De hisz azért csak nem ítélnek el senkit, mert együtt borozik, kártyázik egy ismeretlennel.
    – Mondom, csak patikusként ismertem.... Később, amikor kiszabadultam, utánajártam a dolognak, de csak annyit tudtam meg, hogy azért menekült Erdély felé, mert a felesége erdélyi volt. Először az derült ki, hogy gyergyói születésű, később, hogy kovásznai születésű Bajnok lány, a kovásznai Bajnok patikus lánya. Elterjedt az is, hogy nem is halt meg, de végül is kinek volt ideje mindennek utánajárni. Kiderült az is, hogy először Kovásznára menekült Mikulich Tibor, de az apósa, talán mert megtudott róla valamit, elzavarta. Onnan először a Székelyudvarhely melletti Gyepesbe ment, s csak onnan érkezett Székelykeresztúrra. Kell tudni, hogy a hivatalos megkeresés is csak 1948-ban érkezett meg Romániába Magyarországról. Tehát szinte egyidőben, amikor felismerték, s amikor le is akarták tartóztatni.
    – S akkor tűnik el?
    – Igen. A letartóztatási kísérlet után rejtőzik el.
    – És csak 58-ban kerül elő. Sanyi bácsi addig semmit nem tudott róla?
    – Így van.
    – És Imecs Jutka? Láday Piroska? Ők mit tudhattak?
    – Hogy Láday Piroska mit tudhatott, azt nem sejtem. Imecs Jutka kellett tudjon valamit...
    – Mit? Ezt szeretném tudni. Mit tudhatott Imecs Jutka? Hisz tény: Imecs Jutka szinte az egész életét rátette, hogy megmentse Mikulichot. Emlékezzünk, amikor felismerték a Magyar Úriasszonyok Lapja címoldalán, végigjárta a várost, összeszedi azokat. Tudom azt is, az elítéltek közt volt egy Jakab János nevű pecsétkészítő, akivel a magyarországi, rákospalotai plébános nevében pecsétet akar készíttetni. És készített is. Olyan értesülésem is van, hogy akkor, amikor letartóztatták, már készen volt az új születési bizonyítvány is, csak a személyazonossági vagy talán a honosítási igazolvány volt hátra, hogy Mikulich végleg eltűnjön. Igaz ez?
    – Igaz.
    – Azt mondják, hogy amikor rajtaütöttek, meg is találták a pecsétet, s az új születési bizonyítványt.
    – Így tudom én is.
    – Mikulich Tibor rákospalotai születésű volt?
    – Nem tudom, lehet.
    – Sanyi bácsi az egyetlen életben lévő tanú. Feltételezhető, hogy Mikulich Imecs Jutka mellett Láday Piroskát is szerette?
    – Nagy a valószínűsége.
    – Egyesek emlékezete szerint úgy tűnik, mintha Imecs Jutka jelentette volna fel Mikulichot?
    – Igen. Ez elterjedt vélemény volt...
    – Sanyi bácsi is így tudja?
    – Tény, aznap Marosvásárhelyre volt hívatva...
    – Féltékenységből? Rájött valamire, amit nem vett észre Láday Piroska és Mikulich között?
    – Hát, ezt nem tudhatom.

    – Ne haragudjon, Matild – bogozgatom a Mikulich-rejtély titkát Láday Károlynéval – Láday Piroskát végül miért ítélték el?
    – Mert tudott a dologról, s nem jelentette.
    – Vajon csak azért?
    – Nem lehetett pontosan tudni, tény, hogy aznap, amikor Mikulichot letartóztatták, Imecs Jutka Vásárhelyen járt...
    – Marosvásárhelyen?
    – Igen.
    – Mit akar ezzel mondani?
    – Onnan jött a különítmény.
    – Értem. De hogy kaphatott néhai Láday Piroska is tizenöt évet? Annyit, amennyit Imecs Jutka? Hisz végül is Imecs Judit rejtegette. Ő akart új papírokat szerezni Mikulich számára. Mi lehetett, mi volt, amiért Láday Piroskát is ugyanannyi évre ítélték, mint Imecs Jutkát?
    – Épp ez az. Innen gondoltuk, hogy volt valami Mikulich és Piroska között, mert Imecs Jutka, a tárgyaláson egy adott pillanatban kijelentette: „Kérdezzék Láday Piroskát, vele szokott Tibi beszélgetni.” Mintha Mikulich, azok ellenére, amit Jutka tett, csak Piroskát szerette volna!
    – Így?
    – Igen.
    – Féltékeny lehetett?
    – Valószínű.
    – Feltételezhető, hogy éppen ezért feljelentette?
    – Igen.
    – Végül is a Mikulich-ügy során hány személyt ítéltek el?
    – Hatot.
    – Kik voltak azok?
    – Imecs Jutkát tizenöt évre. Láday Piroskát szintén tizenöt évre. Patakfalvi Sándort hét évre. Ana Mihályt és feleségét (Ana Mihály román ember volt), öt-öt évre. Jakab Jánost szintén öt évre.
    – S Mikulichot?
    – Őt nem itt ítélték el. Azt beszélték, kiadták Magyarországnak.
    – És?
    – Mást nem tudunk.
    – Semmit?
    – Semmit.
    – Imecs Jutka sem tudhatott semmit?
    – Nem.
    – És Láday Piroska?
    – Ő sem.
    – Mégis? Mikor tudták meg, hogy Mikulich Tibor nem az volt, akinek vallotta magát?
    – Megjelent egy cikk egy magyarországi lapban.

    – Ön benne volt abban a különítményben, aki, akik letartóztatták Mikulich Tibort?
    – Így van.
    – Mit tudtak, miben vesznek részt?
    – Nem tudtunk semmit.
    – Hogy érti ezt?
    – Talán részletesen kellene beszéljek magamról. Én, akkor, egy vagy két héttel korábban kerültem le innen Székelyudvarhelyről Székelykeresztúrra. Itt már kétszer beadtam a felmondásomat. Alighogy lementem Székelykeresztúrra, az első dolgom az volt, beadtam ott is. Harmadik vagy negyedik napja voltam ott, amikor azt mondta a főnököm: – Holnap be kellene menj Marosvásárhelyre.
    – Jó – mondtam. – Mi lesz a feladatom?
    – A feladatod az, hogy elkísérsz egy nőt – észrevétlenül.
    – Ismerem?
    – Meg fogod ismerni.
    – Ott mit tegyek?
    – Semmit. Két tiszt várni fog, ismered mindkettőt, jelzed, ki a nő, s jöhetsz vissza.
    – Értettem.
    – Tehát akkor ön kellett elkísérje Imecs Jutkát?
    – Igen.
    – Ő tudott erről?
    – Nem tudott ő semmit. Hogy tudott volna?!
    – Azt beszélték, állították, hogy aznap, amikor Mikulichot letartóztatták, Vásárhelyen járt!
    – Így van. Imecs Jutkát aznap valóban berendelték Marosvásárhelyre, a pénzügyigazgatóságra. Ugye ő itt is a pénzügyigazgatóságon dolgozott, az Vásárhelyhez tartozott, s azért oda. Csak sosem jutott el oda. Mint mondtam, a feladatom az volt, hogy az autóbuszon kísérjem el, nehogy meggondolja magát, s ne menjen fel Vásárhelyre. Merthogy innen elmenjen, az nagyon fontos volt. Megmondom őszintén azt sem tudtam, hogy ki ő. Vásárhelyen majd várnak – mondta a főnököm. Az érdekesség az volt, hogy azon az autóbuszon utazott a vásárhelyi sógorom is, aki mindegyre rámkérdezett! – Hová mész? – Vásárhelyre – mondtam. – Hozzájuk elmegyek-e? – Meglátom – mondtam.
    – Erdőszentgyörgyön egy kicsit többet időzött az autóbusz. Imecs Jutka vécézett, bement a cukrászdába, megivott egy kávét. Gondterhelt volt, komor. Mintha megsejtett volna valamit. Valamit, ami bekövetkezik. Amikor leszálltunk Marosvásárhelyen – tényleg vártak. A tekintetemmel rámutattam Imecs Jutkára, őt rögtön igazoltatták. A másik tiszttől megkérdeztem, más egyéb dolgom van-e?
    – Nincs – mondta.
    – No, akkor mehetünk – mondtam a sógoromnak.
    – Hová? – lepődött meg.
    – Hát hozzátok.
    – Azt mondtad, dolgod van?!
    – Vicceltem – mondtam.
    – Elmentem a testvéremhez, egy fél óra múlva indultam vissza. Akkor tizennyolc lej volt a napidíj, el kellett menjek a szeku előtt, gondoltam, lepecsételtetem a kiszállási papíromat. Bementem a kapustiszthez, s már éppen indultam volna ki a kapun, amikor K. őrnagy meglátott. – Jó, hogy itt vagy – mondta. – Ismered Te Székelykeresztúrt? – Valamennyire igen – mondtam. – Akkor ne menj el, szükségem van rád – szólt rám.
    Majd:
    – Rögtön indulunk.
    – Hova? – kérdeztem.
    – Székelykeresztúrra.
    – Miért?
    – Majd meglátod.
    – Öt lengyel származású dzsip, s egy teherkocsinyi katona indultunk útnak. Erdőszentgyörgy után K. őrnagy megállította a karavánt, hagyta, hogy mindenki végezze el a dolgát, majd elővette Székelykeresztúr térképét, s megtartotta az eligazítást. A ház alaprajza is nála volt, minden ajtóra, minden ablakra két-két embert irányított.
    – Tehát akkor biztosra mentek?
    – Igen.
    – Beszélhetett, vallhatott Imecs Jutka?
    – Igen. De az, hogy ő jelentette fel, az nem volt igaz. Azután is többször, nagyon sokszor végiggondoltam, Imecs Jutka nem azért jött Vásárhelyre, hogy elárulja Mikulichot. Nem. Ő a pénzügyigazgatóságra volt hívatva. Tehát, nem jószántából jelentette fel Mikulichot. Mégcsak haragból sem. Itt azonban történt valami. Valószínű itt, és ekkor tudta meg, hogy ki is Mikulich Tibor. Hogy nem hős, mégcsak nem is kém, hanem áruló. Ezt onnan gondolom, hogy amikor letartóztattuk, megpróbált bátortalanul védekezni Mikulich, az őrnagy rászólt. – No, elég legyen Mikulich. Kár volt eddig is magának a jó erdélyi levegőt szívnia... Tehát az őrnagy tudott valamit. Tudta, hogy ki Mikulich. Elmondhatta Imecs Jutkának is. De az is lehet, hogy Imecs Jutka idegei kimerültek az eltelt tíz év alatt...
    – Maguk nem tudták, ki Mikulich?!
    – Nem.
    – És itt, és ekkor következett be valami Imecs Jutka tartásában, megszakadt benne valami. De az is lehet, hogy már nem is szerette Mikulichot. Ő, aki kilenc éven át rejtegette, etette, itatta, falat húzott a szobába, mert nem a pincében rejtőzködött, ahogy a szóbeszéd tartotta – észrevett valamit. Valamit Láday Piroska és Mikulich között. Vagy, lehet, elég volt mindaz, amit megtudott...
    – Végül is, ki és hogyan fogta el Mikulich Tibort?
    – Én.
    – Ön?
    Beszélgetőtársam középmagas, de szelíd, nagyon szelíd arcú férfi.
    – Igen. És meg kell mondjam, hogy ezután a történet után egy hónappal le is szereltek...
    – Én, s a társam az udvar felőli, a szőlőlugas alatti ablakot kaptuk. Amikor az őrnagy a jelt megadta – egyszerre ugrottunk mindannyian az ajtókra.
    – Mikulich épp abban a szobában volt, ahová önök hatoltak be?
    – Igen.
    – Megpróbált védekezni?
    – A párna alá próbált benyúlni.
    – Fegyverért?
    – Nem. Méregért.
    – Nem is találtak fegyvert nála?
    – Nem.
    – Keményen védekezett?
    – Nem. Egyáltalán nem. Szinte erő sem volt benne. És sápadt volt, elnyűtt. Azt is modnhatnám, meg volt vénülve.
    – Tehát semmi fegyver nem volt nála?
    – Nem. De a legérdekesebb az volt, hogy nálam sem volt fegyver.
    – Hogyhogy?
    – Ezt kérdezte az őrnagy is, amikor véget ért az akció.
    – És?
    – Jelentem, nincs – válaszoltam.
    – Hogyhogy nincs?
    – Nem is volt.
    – Nem volt fegyvere? – hűlt meg az őrnagy arcában a vér.
    – Nem – mondtam – erről, amikor indultam, nem volt szó...
    – Ezt miért nem jelentette?
    – Mert az őrnagy elvtárs nem kérdezte.
    – Az őrnagy elhallgatott. Nem tudom – ennek volt-e köze a felmondásom elfogadásához, de két hét múlva elbocsájtottak.
    Székelykeresztúron aznap sorban következtek be a letartóztatások. Most már valóban vihart kavart a Mikulich-ügy. Hős volt – mondták egyesek, kém volt – mondták mások. A történet, s az emlékek annyira elmosódtak az idők folyamán, hogyha néha-néha fel is idézi valaki az egykori történetet, ma is ugyan-azt mondja: Hős volt... Kém volt... Tehát ki is volt Mikulich Tibor? Újra Simonffy Andrást idézem: Egy szép napon aztán Radót meghozták Nyugatról, mint háborús bűnöst. Az amerikaiak adták át. Bekerült az Andrássy út 60-ba, az Államvédelmi Hatóság fogságába. Nekem pedig egy meghívó jött az ÁVH-tól, már abban az értelemben, hogy az ellenállási mozgalom életben maradt tagjai és az özvegyek jelenjenek meg ekkor és ekkor az Andrássy út 60-ban, Péter Gábornál. Bementem. Ott volt Bajcsy-Zsilinszky Endréné, ott volt Tartsay Vilmosné, ott volt Révai Kálmán, ott volt Kővágó József... Ekkor Péter Gábor felvezette a cellából Radó Endrét, akit... Hát... Alig lehetett felismerni. A fél szemét az amerikai őr lőtte ki, menekülni próbált a salzburgi táborból. Az őr utána lőtt, s a szemét találta el. Fekete micsodával volt lekötve a fél szeme, és amúgy sem leledzett jó bőrben. Azt mondja neki Péter Gábor:
    – Na, Radó, tudja, hogy kik ezek?
    – Igen. Az ellenállási mozgalom tagjai és a kivégzettek özvegyei – feleli Radó.
    – Na, mondja, tud erről valamit előadni nekünk?
    És ekkor hallom életemben először a Mikulich nevét. Radó szépen elmondta, hogy Mikulich aznap délelőtt jelentkezett Orendynél és nála, ugye, és elmondta, hogy létezik egy katonai ellenállási mozgalom, ennek az Andrássy út 29-ben lesz máma összejövetele.... És beköpte szépen az egész históriát
.

   Sárközi Sándor: A vizsgálatot megindító eseményekről először az ellenállási mozgalom katonai vezetőinek kihallgatását végző Orendy Norbert és Radó Endre vádlottak beszéltek a népbíróság előtt. A részletek azonban még ekkor sem váltak ismertté. A teljes kép – melyet a következő oldalakon ismertetek – csak az ellenforradalmat követően alakult ki.
    Magyarország német megszállása után, a Békepárt Központi Bizottsága a Magyar Frontban lévő lehetőséget felhasználva, nagy gondot fordított a hadsereg tagjait felvilágosító és mozgósító propagandájára. Röplapokat juttatott el a német- és fasisztaellenes parancsnokokhoz, alakulatokhoz. Ezek az anyagok néhány mondatban meghatározták a teendőket is: Támogassák a nemzeti ellenállás harcosait! Juttassátok fegyverhez, lőszerhez, robbanóanyaghoz, egyenruhához őket... Az arcvonalban ne harcoljatok!” – és így tovább.
    Ilyen röplap jutott el az 1. honvéd huszárszázad parancsnokához, Fodor Károly századoshoz is Munkácsra.
    Fodor Károly ellen azonban 1944. június 16-án, egy feljelentés nyomán németellenes magatartás miatt nyomozóparancsot adtak ki, augusztus 10-én pedig a katonai bíróságon vádat emeltek ellene, és beosztásából leváltották, felfüggesztették.

    Betegség ürügyén a front alakulásának felhasználásával Budapestre utazott, ahol kapcsolatba került Nagy Jenő ezredessel, az ellenállási mozgalom egyik katonai szervezőjével. Azt a feladatot kapta tőle, hogy próbáljon a fővárosi alakulattól lőszert és fegyvert szerezni. Októberben az Alkotás úti helyőrségi kórházban találkozott ismerősével, Mikulich Tibor páncélos századossal. A folyosón beszélgettek az ország katasztrofális helyzetéről.
    – Van-e kiút, ha igen, merre? – kérdezte Mikulich százados.
    – Igen, van! – felelte határozottan Fodor Károly százados. Elmondta, hogy kapcsolatban van néhány olyan vezérkari tiszttel, akik készek és képesek ezt a nyilas vezetést elsöpörni.
    Nem sokat tudtak beszélgetni, mert sokan voltak a folyosón, Fodor ezért elkérte Mikulich telefonszámát, és felhívta a figyelmét arra, hogy a hallottakról ne beszéljen senkinek sem.
    A találkozó létre is jött (...)
    Mikulich Tibor a munkatáborból visszatért Túri és Lichting segítségével, ezután kapcsolatot keresett a Nemzetközi Vöröskereszthez is. Egy alkalommal elmentek Nagy Jenő ezredes Stahli úti lakására, ahol Nagy és Túri elég nyíltan beszélt az ellenállás előkészítéséről.
    Nagy Jenőt az illegalitásban egyébként Szűcs ezredes néven ismerték, de Mikulich Tibor már régebbről, Kassáról ismerte, ahol együtt szolgáltak. Rövid beszélgetés után Nagy szólt Mikulichnak, hogy menjen el Tartsay Vilmos lakására, az Andrássy út 29-be, ahol majd további feladatot is kap. – A jelszó „mozijegy” – mondta.
    Mikulich a következő napon el is ment, de csengetésére senki sem nyitott ajtót. Másnap ismét elment, de hiába (...)
    – Pár nap múlva aztán hívattak a Böszörményi úti csendőrlaktanyába kihallgatásra – vallotta Mikulich Tibor a felszabadulás után a bíróságon. – A kihallgatáson Radó Endre csendőr százados először Fodor Károly lakása és telefonszáma után érdeklődött, aki ellen elfogató parancs volt kiadva, majd megkérdezte:
    – Mit keresett az Andrássy út 29-ben?
    – Jelentem, egy illegális tiszti csoport tevékenykedik ott, őket akartam megismerni.
    – Ez rendkívüli fontos ügy. Indulunk a Honvédelmi Minisztériumba. Ezt ott is jelentenie kell! – mondta Radó. (...) Orendy Norbert átvette az ügyet, és gépkocsiján magával vitte Mikulich Tibor századost a Naphegy téri parancsnokságra. A nyomozást Könczey Gyula őrnagyra, a nyomozó osztály parancsnokára és Radó Endrére, a nyomozó alosztály parancsnokára bízta.
    A kihallgatást közvetlenül Radó Endre csendőr százados vezette. Mikulich ismét elmondta, hogy egy Szűcs nevű ezredes ellenállási mozgalmat szervez, fegyveres tevékenységet készít elő. A lakására gyűjti az embereket. Már ő is járt nála, és részletesen beszéltek erről. Különböző eligazítások és tervelőkészítések is folynak a lakáson. (...) A kihallgatás végén Mikulichot Radó csendőr százados megbízta, hogy folytassa illegális tevékenységét, és minden fontos eseményről tegyen jelentést.

    – Radó Endre népbírósági tárgyalásán aztán minden újra lezajlott – folytatta Almássy Pál. – Tanúvallomást tettünk. Radót halálra ítélték és kivégezték, a Népügyészség pedig azonnal körözést rendelt el Mikulich ellen.
    De Mikulich még sokáig nem került elő. Engem még egy ideig beidézgettek, talán még 1948-ban is. Minduntalan kihallgattak Mikulichról. Hogy mit tudok róla, ki ismerhette. Hogy tudom-e, van olyan föltevés, miszerint Romániába szökött át... Annyi kiderült, hogy Mikulich sógora, Mester István a nyilas párt vezetőségi tagja volt, s hogy Mikulich előtte is fecsegett, családi körben...
    Úgy emlékszem, hogy Mikulich nyilvántartásban volt még a demokratikus honvédségben is, és csak amikor Révay Kálmán és én életben hazatértünk Nyugatról, akkor lett neki forró a lába alatt a talaj, s szökött meg Románia felé. Mások azt mondták, hogy hamarabb kereket oldott már, de ezt máig sem tudtam tisztázni. A lényeg az, hogy a Népügyészség kiadatási kérelmet indított Románia felé. Erről tudomásom van.
    Sárközi Sándor: (Mikulich) 1945 februárban esett fogságba, onnan májusban szabadult ki, és folytatta egyetemi tanulmányait 1945 decemberéig, akkor szökött Romániába. Az új hadseregbe tehát nem állt be.
    – Aztán én újra fogságba kerültem, 1950-től 1956-ig, a koncepciós perek során. Így aztán Rákosi évei alatt csend volt, nemcsak Mikulichról, de az egész ellenállási mozgalomról is. De csend volt 1956 után is, még évekig. Révay Kálmánt 1950-ben kivégezték, Makay és Kővágó az Egyesült Államokba vándoroltak ki. Lassanként beszélgetni sem volt kivel ezekről az évekről.
    Végre, 1959-ben, amikor a Szabványügyi Hivatalban dolgoztam mint mérnök, belép valaki a hivatali szobámba azzal, hogy egy „úr” keres téged. Mondom, hát jöjjön be. De nem, ő kint akar veled beszélni a folyosón.
    Kimegyek a folyósra, ott áll egy férfi, aki azonnal igazolja magát, hogy ő az Államvédelmi Hatóságtól jött. Én hirtelen meglepetésemben tréfára veszem a dolgot, és mondom neki: „Jaj, azt nem szeretem”. Azt mondja erre, nagy komolyan: „Kérem, ne ijedjen meg, nem arról van szó...” S hogy valami ügyben szeretnének kihallgatni, menjek be a Gyorskocsi utcába másnap délután három órára.
    Jó. Gondoltam, ha ezt már csak így mondják az embernek, hogy fáradjon be a saját lábán, akkor nem veszélyes.
    Bementem. Ott elém tettek több fényképet azzal, hogy válasszam ki közülük azt, akit ismerek.Volt ott egyenruhás fénykép, civil ruhás, csendőr ruhás, miegymás. Nézegettem a fényképeket, de azt kellett felelnem, hogy nem ismerek senkit. Mert így volt.
    Erre a nyomozó kiemel a halomból egy képet, s azt mondja, hogy hát ez volt Mikulich Tibor. Most fogták el Romániában, Románia kiadta nekünk, itthon van már fogságban, s hogy most már fény derült az egész ügyre. S ahogy újra megnézem a fényképet, rájövök, hogy ez volt az a pasas, aki november 22-én Tartsayék lakásán, majd később Radó szobájában felvilágosításokat adott a csendőrnyomozónak...
    Engem ott rögtön szembesítettek Mikulichcsal. Aztán jött Mikulich főtárgyalása, ahová beidézték Bajcsy-Zsilinszky Endrénét és Tartsay Vilmosnét is.
    Mikulich Tibort kötél általi halálra ítélték és 1960. október 6-án ki is végezték.
    Másnap, október 7-én újra bejött hozzám az az államvédelmis férfi, aki előzőleg keresett, s hát tőle tudom, hogy előző nap Mikulichon végrehajtották az ítéletet. Ejnye, mondom, éppen október 6-án, az aradi vértanúk kivégzésének napján... Minek beszennyezni egy árulóval ezt a nemzeti ünnepet? Azt mondja az államvédelmis, hogy „erre nem is gondoltunk”.