„A múlt arra való, hogy ráálljunk s éljünk!”

Móricz Zsigmond: Ne légy jó!

(Válogatás Móricz Zsigmond kötetben kiadatlan írásaiból)

    (A tanítási gyakorlaton a Móricz Zsigmond írói munkássága című témakört tanítottam harmadikos gimnazistáknak. Újraolvastam a jelentősebb műveket, újra végiggondoltam a lehetséges értelmezéseket. Az értelmes, jó képességű diákok számos új, megfontolandó gondolattal álltak elő például a Barbárok című novella vagy az Úri muri című regény kapcsán. Móricz írásművészete, jellemábrázolása több szempontból időszerű, és aktuális emberi, társadalmi kérdések megbeszélésére adott lehetőséget. A veres juhász bűnösségéről éppúgy vitáztak a diákok, mint Szakhmáry Zoltán Rozikához és feleségéhez fűződő kapcsolatáról vagy a háború emberekre gyakorolt hatásáról.)
    A középiskolában tanított és az irodalomtörténetből ismert Móricz-művek csak töredékét képezik a teljes életműnek. A Hét krajcár, a Légy jó mindhalálig, a Sárarany, a Rokonok, a Szegény emberek, a Kis Samu Jóska szerzőjének számos remek írása bukkan elő egykori folyóiratokból, napi- és hetilapokból, kalendáriumokból – tárcák, glosszák, publicisztikák, elbeszélések, riportok, elmélkedések, önéletrajzi jegyzetek. Kevesen tudják például, hogy Móricz 1940 szeptemberétől haláláig a Zilahy Lajos által szerkesztett Híd című hetilap főmunkatársa volt, s több írását publikálta is a lapban. Ezekből nem közöl az Urbán László által válogatott Ne légy jó! című kötet.
    A négy fő részből álló kiadvány az Életem és korom című vallomással kezdődik. A Színházi Életben 1935-ben megjelent írásban szülőfaluja, az „őstalaj” Csécse fölnevelő erejét említi. Arra, hogy ott maradjon, s ott bontakozzon ki írói művészete, nem volt lehetőség. Vidéken hiányzott a nyomdafesték, hiányzott a kritika és hiányzott az olvasó. A fiatal írók úgy tekintettek Budapestre, mint a „betlehemi csillagra”. A fővárosban azonban – Móricz számára – csak átmeneti szállás volt: „szakadatlanul kijártam innen falura, vadvirágot, szénaillatot, ákácot szagolni, a magyar bánatot felinni.” Mindvégig hitet tett a falu, Csécse mellett, mert a „jó embert” csak ott érezte: „Életem alapja az a Tisza-parti kis falu. Életem célja, hogy az a kicsi falu s a magyar » boldog ember« , a jövő fényében boldog legyen.”
    Móricz kötetben eddig kiadatlan, mint-egy félszáz írását műfajok és témák szerint csoportosították: elbeszélések; publicisztika; írások a színházról; vallomások, nyilatkozatok. Ezek között több olyan található, amely „az elmúlt 45 évben politikai okokból cenzúráztatott ki, a jól ismert indokkal: esetleg sértheti a szomszéd népek érzékenységét (A Borzlyuk, Ferestyl)” – írja Tasi József az utószóban. A legtöbb írás azonan egyszerűen csak elfelejtődött. Ilyen az Arany János egykori diákjainak emléket állító Csínyesek és csintalanok vagy a Sárgulás, amely keszthelyi végzős gazdászok avatásáról szól.
    A kötetben olvasható ismeretlen Móricz-művek különböző lapokban jelentek meg: a legtöbb a Pesti Naplóban, a Pesti Hírlapban és a Színházi Életben. Urbán László kutatásainak köszönhetően az Ország-Világ, a Szivárvány, az Új Idők, a Pesti Futár, Az Est, a Prágai Magyar Hírlap, a Független Magyarország, az Erdélyi Helikon, Az Újság, A Mi Lapunk, a Világ hasábjain előforduló Móricz-írások is közkinccsé tétettek. Móricz minden műfajban otthonosan mozog. Élmény elmélyülni a rövid szösszenetekben (Móricz Zsigmond revüje): filozófiai igazságok, ironikus bölcsességek, megrendítő nekrológok. Az író és a sárgarépa gondolatmenete logikus és töprengésre késztet. Móricz kifejti, hogy az író becsapja az olvasót, mert az olvasó azt követeli, hogy becsapják: „Én most minden-esetre jobban szeretem a sárgarépáimat, mint az objektiválás művészetét. A sárgarépa vaskos, kövér, duzzadt és sárga. Próbáljon az író vaskos, duzzadt és sárga jellemeket rajzolni. Pedig hát vaskosak az emberek, duzzadtak és mennyire sárgák.”
    A kötet címadó novellája emlékeztet a Móricz nevét országszerte ismertté tevő Hét krajcárra, a cím pedig az általános iskolai kötelező olvasmányt, a Légy jó mindhalálig című regényt idézi – ellenkező előjellel fogalmazza meg ugyanazt a felszólítást. 1907-ben az Ország-Világban jelent meg az elbeszélés, amelyben az író családi perpatvart elevenít föl. Tudjuk, hogy Móricz számtalan írásában szinte szó szerint idézte felesége szavait, s veszekedéseiket szinte változatlan formában emelte irodalmi rangra. Tudjuk, hogy Holics Eugéniához, Jankához fűződő kapcsolata nem volt felhőtlen, s a nők miatti örökös vívódását több hőse is végigszenvedte. A Ne légy jó! című írásban mindössze öt krajcár miatt tör ki a szócsata. A kis cselédlányt, Zsuzsit asszonya pamutért küldi, és arra inti, hogy a pénzzel be ne csapják. Ám a boltos öt krajcárral többet ad vissza. „Hirtelen erkölcsi érzelmek buzdulnak fel bennem, bosszant a gyerek kajánsága is, s rászólok: – Miért nem adtad vissza? Nem szégyelled? Vidd vissza.” A gyerek elmegy, a feleség pedig kitör: „... én ezt tovább nem tűröm. [ ...] Azt, hogy engem minden lépten-nyomon megszégyenítsen a tulajdon cselédem előtt. [ ...] De nagyon égeti a lelkét az az öt krajcár. Tán beteg is lesz tőle. De ugye jó, amit én összezsugorgatok; akkor már nem égeti a lelkét, mikor megvan. Az nem fáj neki, hogy én piszkoskodom a konyhában, dolgozom rá, küszködök vele. Azt nem veszi észre, hogy én csalom magam ábrándokkal, légből kapott frázisokkal, attól nem igyekszik megmenteni, de a boltosért fáj a szíve. [ ...] Hanem magának fogalma sincs az életről, s ahelyett, hogy engem megmentene valami tehertől, ellenem dolgozik, rosszabb, mint a fizetett ellenség, fölényeskedik rajtam, erkölcsi leckét tart, rámpirít a cseléd előtt. Persze én a kiállhatatlan nagysága vagyok aztán, de maga a mintakép, a jó, a nemes!” (Ha párhuzamosan olvassuk a Hét krajcárral, megállapíthatjuk, a két feleség jelleme, gondolkodásmódja, lelki alkata mennyire eltérő...)
    A színházról szóló írásokban jó érzékkel nyilatkozik az előadásokról, a színészekről. Jávor Pál tehetségéről így ír: „egy egész fiatal színész, aki maximum egy percig van a színpadon, s csak annyi szava van, amennyi egy percből pauzákkal telik: s behozza az egész mai modern falut, a virágos rétet, s a gazdag paraszt minden hetyke és tisztességes önérzetét, erejét, érzelmesség nélküli arisztokrata nagyságát”. A Falu rossza vígszínházbeli próbáinak kapcsán dicséri Fedák Sárit: színrelépésekor „egyszerre kisüt a nap a rivaldán, szél csap be, és életre kap a porszem is”. Elismeréssel szól Bárdos Artúrról: „én sokkal nagyobb dolognak tekintem, hogy Bárdos Arthur varázslóérzékkel benyúlt a színésztömegbe, s minden szerepre egy Újházit talált...” (A legenda szerint ugyanis a Nemzeti Színházban valaha úgy osztották ki a szerepeket, hogy a népből a hangadó alakokat Újházival, Gabányival, Szigeti Józseffel játszatták – írja Móricz.)
   A színház él című írás 1935-ben jelent meg a Színházi Életben. A vidéki színészetről értekezik: a bajok okát a film előre- törésében és a szegénységben látja. Versenyhelyzet alakult ki, s a vidéki színházak nem bírják pénzzel: nincsenek díszletek, nincsenek jelmezek, csekély az érdeklődés. Miskolcon mégis olyan előadást látott, amely vetekedett a fővárosival (Az orvos című amerikai darabot óriási sikerrel játszotta korábban a Vígszínház). Fiatal, tehetséges gárda, nagyszerű díszletek, lelkes közönség. S a tanulság: „A színház minden pillanatban újra tud születni, mikor csúcsteljesítményt képes produkálni. Csak a szegénység, a tudatlanság, hozzá nem értés és közöny öli meg a színházat.”
    A kötet záródarabjai vallomások, nyilatkozatok: Móricz emberi, írói portréja rajzolódik ki a szövegekből. Azé az alkotóművészé, akit mindvégig foglalkoztatott a magyarság sorsa iránti aggodalom, aki regényeiben, elbeszéléseiben, riportjaiban hitelesen rajzolta meg a magyar parasztot és urat, s aki a legfontosabb társadalmi kérdésekkel éppúgy foglalkozott, mint személyes gyötrelmeivel. A Független Magyarországnak 1910 decemberében terveiről nyilatkozott: „... valami nagy regény tervét forralom már a nyár óta. A magyar kisvárost akarom megrajzolni benne. [ ...] Nem tisztán szépirodalmi célok vezetnek, hanem szinte oknyomozó történelmét szeretném megcsinálni a mának. Összegyűjteni az emberi dokumentumokat, mindent, ami jellemzi a mai kisvárost: az emberek beszédstílusától, a legfrissebb szándékokig és vágyakig. [ ...] ... Az » Isten háta megett« lesz a címe”.
    Jellemző Móriczra, hogy „emberi dokumentumokat” gyűjtött az íráshoz. Közhellyel élve úgy fogalmazhatnánk: a téma az utcán hever. Móricz Zsigmond sokszor hajolt le, és sokszor emelt föl értékes „tárgyakat”. Azt vallotta: „Sokkal szenzációsabb az az olvasmány, amit az élet nyújt, mint amit a világ legkitűnőbb írója is ki tud belőle vonni.” Talán ebből a felismerésből is adódhat írói válság... Móricz szerint két akadályt kell megszüntetni ahhoz, hogy a magyar irodalom virágozzék: az anyagi korlátokat és a gondolatszabadságra vetett korlátozást. 1931-ben a Magyar Hírlapban mondotta: „... az írói szabadság nálunk még mindig a legkisebb a világirodalomban. Az író csak nagyon keveset írhat meg abból, amit meg szeretne írni”.
    Az Ismeretlen ismerősök sorozatban olyan kiadvány jelent meg, amely a magyar irodalom egyik legjelesebb alakjáról alkotott képünk árnyalásához nyújthat segítséget. Móricz eddig kiadatlan írásai megerősítik Esterházy Péter véleményét: „Móricz Zsigmond a legnagyobb, ha volna legnagyobb”. (Magyar Könyvklub, Budapest, 1995)

Gajdó Ágnes

Zenei múltunk értékei

Bónis Ferenc (szerk.): Erkel Ferencről és koráról

    Kiváló zenetudósunk, Bónis Ferenc, a Magyar Rádió rovatvezetője, számos tanulmányában, előadásában, műsorában tett már hitet a magyar zenei múlt értékei iránti elkötelezettségéről, lelkesedéséről. Ő a szerkesztője annak a könyvnek, mely a Magyar Zenetörténeti Tanulmányok sorozatban a Püski Kiadó gondozásában jelent meg 1995-ben. A kötet 18 hosszabb-rövidebb tanulmányt közöl 12 szerző tollából, közülük néhány már korábban publikált írások újraközlése, legtöbbje pedig az 1993 júniusában, az Erkel-centenárium alkalmából a szülővárosban, Gyulán megrendezett tudományos tanácskozás referátumainak nyomtatott változata. A szerkesztő írja előszavában: „Betakarítván az 1993/94-es Erkel-év zenetudományi termését, újfent meg kell állapítanunk, hogy adósságunk még mindig számottevő [ ...] Ám, ha az itt közölt írások néhány kis lépéssel közelebb visznek a nagy feladat elvégzéséhez és abban is segítenek, hogy a közvélemény Erkel felé fordított figyelme éber maradjon: kötetünk elérte célját.”
    A sort Újfalussy József tanulmánya nyitja meg, melyben Beethoven magyaros-verbunkos jellegű témáit elemzi és hasonlítja össze más, hasonló dallamjárású, karakterű témákkal, és az összefüggések alapján e típus jelentéstartalmának megfejtésére vállalkozik. Ez az írás nem Erkellel foglalkozik ugyan, de mintegy hátteret fest, szélesebb távlatot ad annak a jelenségnek a vizsgálatához, melyből szerzőnk zenei nyelve is kibontakozott.
   Szabolcsi Bence három írása (Erkel Ferenc Dózsa-operája; A zenetudományi tanulmányok Erkel kötete elé; Erkel Ferenc és a „népek tavasza”) zenetudományi irodalmunk „klasszikus” értékeit reprezentálja 1951-ből, 53-ból, illetve 60-ból. Közülük kettő itt jelenik meg először kötetben, a harmadik esetében pedig ez alkalommal tisztázódik a szerző kiléte. Mindhárom írás demonstrálja Szabolcsi máig aktuális Erkel-képét, melyet nem befolyásoltak a keletkezésük idején kötelező érvényűnek tekintett ideológiai szempontok.
    Erkel életpályája meghatározó jelentőségű szakaszainak bemutatásával három cikk is foglalkozik. Almási István Erkel kolozsvári éveiről, Cenner Mihály a pesti városi (német) színházban folytatott tevékenységéről írt, majd Bónis Ferenc számos korabeli idézettel dokumentálva ismerteti „Hogyan lett Erkel Ferenc a Pesti Magyar Színház karmestere?”. Erkel és szülővárosa kapcsolatát tényszerű adatok közlésével közelíti meg D. Nagy András. Akárcsak Murányi Róbert Árpád, aki „A Pikkó herceg és a debreceni színjátszás” című írásában a magyar operakultúra megszületéséről, Erkel működésének előzményeiről közöl információkat. Hasonló feladatot vállal Szerző Katalin, aki részletesen és alaposan mutatja be, milyen zenés darabokat játszottak Kolozsvárott 1856-66 között, az ott működött – országos, sőt nemzetközi viszonylatban is híres – énekeseket is megnevezve. Németh Amadé az Erkel karnagyi irányításával működött Budapesti Filharmóniai Társaság 1867-68. évi jegyzőkönyvét teszi közzé betű szerinti átírásban.
    Erkel és Mosonyi Mihály ellentmondá-soktól egyáltalán nem mentes kapcsolatáról szól Bónis Ferenc írása, így foglalva össze a tanulságokat: „... az ilyen mestereknek, Illyés Gyula szavaival, mindig négykezest kell játszaniok: más-más szólamot, de egyazon harmóniát megcsendítve. Olyan tanulság ez, melynek érvénye máig hat.” A zeneszerzőről alkotott képünket kevésbé ismert oldaláról mutatja be Ősz Gábor „Erkel és a sakk” című érdekes, informatív írása. Szerző Katalin az Erkel utáni zeneszerző nemzedék tagjai közül Mihalovich Ödön működésével és alkotó művészetével foglalkozik, érezhető rokonszenvvel és nagyrabecsüléssel, ám a cikk terjedelméből adódóan meglehetősen vázlatosan.
    Recenzióm önkényes sorrendiségében utoljára hagytam azokat a – véleményem szerint legfontosabb – tanulmányokat, amelyek magával a zenével foglalkoznak. Ezek közül Bónis Ferencét emelem ki, amely a Himnusz születéséről és másfél évszázadáról szól. Kölcsey versének genezisével és poétikai vizsgálatával kezdi, felvázolva a folytonosságát „a magyar sorskérdések költészetének, Vég Mihálytól Adyig, a históriás énektől Kodályig”. Majd az egykori pályázat történetének, eseményeinek dokumentálása után zenei szempontok szerint is bebizonyítja, hogy a megzenésítésben Erkel a Kölcsey-verssel adekvát megoldásra jutott. Végül nemzeti imádságunk további sorsát ismerteti, egészen Kodály 1949-es bátor kiállásig, melynek eredményeképpen az akkori kormányzat kénytelen volt meghátrálni. Írásának konklúziója: „... a bírálóbizottság, 1844 júniusában, csak egy pályázat dolgában dönthetett. Néphimnusszá, önnön akaratából, maga a nép tette”.
   Kassai István zongoraművész a pódiumon eddig is sokat tett Erkel életműve talán legelfeledettebb területe, a zongoraművek megismertetéséért. E kötetben filológiai pontossággal és alapossággal veszi számba szerzőnk valamennyi – fellelhető vagy elkallódott – hangszeres művét, azok összes rendelkezésre álló adataival, nem kerülve meg esetenként az értékelés feladatát sem. Bárha lennének vállalkozó kedvű művészek, akik ezek közül többet a hangversenyélet gyakorlatában életre keltenének!
    Egy alig ismert Erkel-mű, az Erzsébet-opera elemzése Németh Amadé dolgozatának tárgya – ezt a művet hárman írták. A szerző meggyőzően bizonyítja be, hogy az Erkel-féle második felvonásban milyen módon és mértékben múlja felül szépségében és zenei értékében a másik kettőt.
    A kötetet Ittzés Mihály tanulmánya zárja, melyben Erkel és Kodály művészetének kapcsolatait tárja fel, a jelentős különbségek mellett meglepő összefüggésekre, koncepcionális és konkrét zenei analógiákra mutatva rá a két mester életművében. Bőséggel idéz Kodálynak nagy elődjéről megfogalmazott gondolataiból. Néhány ezekből: „Kevesen tudják, hogy már Erkel Ferenc elindult azon az úton, amelyen a zenét a nép felé, a népet a zene felé közelíteni lehet.” Kár, hogy nem ment tovább. Talán túlságosan nagynak látta a távolságot a népdal és az opera közt, hogysem áthidalására kísérletet tett volna.” Erkel „... él, mert maradt olyan műve, amely nélkül nem teljes az Opera műsora. [ ...] Erkelt nem kell exhumálni, megvan és meglesz a közönsége még soká.” Ittzés írásának további pozitívuma, hogy megállapításait kottapéldákkal támasztja alá.
    Manapság, amikor zenei könyvkiadásunk mélyponton van, nem lehet eléggé hangsúlyozni, mekkora jelentősége van egy ilyen, zenei múltunk számos ponton még feltárásra váró korszakával, azon belül egy nagy zeneszerző-egyéniség életével, munkásságával foglalkozó, többségében magas színvonalú, értékes írásokat tartalmazó kötetnek.

Körber Tivadar

Negyed fordulat

Monostori Imre: „Borul a föld” (Kónya Lajos szerepei és költészete az ötvenes évtizedben)

    Sárközi Mátyás A Rákosi-korszak irodalompolitikája c. könyvében (London, 1980., 30.l.) Zilahy Lajosnak tulajdonítja a mondást: „Minden politikába mártott író annyit veszít a súlyából, amennyi az általa beszívott pártfegyelem súlya.”
    Aligha van a magyar történelemben másik olyan időszak, mint az ötvenes évek, amikor több „politikába mártott” írót találhatnánk. Az irodalompolitika felől nézve a Kádár-korszak is különbözik tőle, mert bár a rendszer ugyanaz maradt alapelemeiben, a kultúrára másképp nehezedett nyomás.
    A Rákosi-éra kultúrpolitikája nagyon egyhangú képet mutat a felületes szemlélőnek, ugyanakkor ha a rendszer összetevőit külön vizsgáljuk, akkor nemcsak érdekes, hanem tanulságos megállapításokat is tehetünk a művészre, az emberi természetre és hiúságra, az irodalomban maguknak irányító szerepet igénylőkre vonatkozóan.
    Ezért fontos, hogy végre elérkezhetett az az idő, amikor lehetőség adódhat a korszak tárgyilagos, érzelmek nélküli vizsgálatára; amikor az ítéletalkotás nem azonos az elítéléssel. Monostori Imre könyvének megjelenése ezért fontos a magyar könyvpiacon.
    A könyvben Kónya Lajos pályaképét követhetjük 1949 és 1960 között kötetei és az ezekre írt kritikák, valamint Kónya saját elemző megnyilatkozásai fényében. Vélekedésünk szerint a könyv kritikákra alapuló értelmezési módszere az egyik leginkább megfelelő egy, az „ötvenes évek”-ben alkotó költő esetében.
    A könyv első fejezete (Példa és útmutatás költőink számára /1949-53/) elején Monostori meghatározza a saját alapállását és célját: „egy különösségében is törvényszerű emberi sors” sajátos jegyeinek felmutatása. Ebben a fejezetben elemzi azt a folyamatot, kissé vázlatosan ugyan, amelyik révén Kónya Lajos tanítóból kétszeres Kossuth-díjas költő, az Írószövetség főtitkára és országgyűlési képviselő lesz. Monostori megállapításai illeszkednek a korszakról már elmondottakhoz, Kónyát ezekbe helyezi bele vagy fordítva: Kónyán keresztül mutatja be a korszakot, annak irodalompolitikai irányelveit. Ezek konkrét kifejtése azonban kevés helyet kap a könyvben, és bár a szerző saját bevallása szerint sem tartja fontosnak ezt jelen munkájában, előfordul, hogy az irányelvekre való utalásait csak a korszakban járatosak érthetik pontosan. Elég homályos az utalás például Horváth Márton Lobogónk: Petőfi c. könyvére, mely a címben foglaltaknak megfelelő, a költők számára mintegy kötelező elvárásokat tartalmazta: „Természetesen ez a hatalom is megtette a magáét azért, hogy Kónya Lajost mint könnyen kezelhető médiumot (kiemelés az eredetiben – P. P.) folyvást előtérben tartsa, sőt a magyar költészet „Petőfi-Ady-József Attila” (egy időben Ady és József Attila törölve) vonulatához méltó, nagy formátumú folytatóját lássa benne, s hogy – fő célként – példaképnek, követendő eszménynek kanonizálja” (6.-7. l.) Az idézet, kifogásolt jellemzője ellenére, világos és pontos meghatározását adja a költőnek, az irodalompolitikai elvek végrehajtásának a korszakában.
    A második fejezetben (Kitörési kísérletek és visszavonások /1954-60/) teremt Monostori arra lehetőséget, hogy az általa feltételezett sajátos vonásokra hívja fel a figyelmet 1954 és 1956 között; ha Kónya műveivel akarnánk határolni ezt az időszakot: a Kultúránk nemzeti jellegéről c. tanulmányától a Magyarokhoz c. vers 1956. november 2-i megjelentetésével bezárólag.
    Írása nagyobb részét pedig egy válogatás teszi ki a költő publicisztikai munkáiból a vizsgált időszakban, melyek az eddig elmondottakat igyekeznek alátámasztani.
    A könyv címe: „Borul a föld”, Kónya egyik, 1954-en született versére utal. A szerző ezzel szemléletmódjában a költő 1954 és 1956 közötti, korábbi szerepvállalásával szembeforduló magatartását emeli középpontba mint Kónya életsorsában egyedi vonást. Ezen magatartás sajátos jellegét azonban kevésbé lehet hangsúlyozni, hiszen ha Nagy Imre 1953-as fellépése után a magyar (irodalmi) közéletben széttekintünk, azt tapasztaljuk, hogy az értelmiség politikát kiszolgáló részének feleszmélése, fokozatos szembefordulása a hatalommal, (kommunista szokás szerint is gyakorlott...) önkritikája tipikusnak mondható. Ráadásul – és ezt a szerző is bevallja – Kónya kivár, óvatosan vált hangot. „S végül, ami azután komolyan megkérdőjelezi Kónya Lajos 1953/54-es fél- vagy negyedfordulatának erkölcsi komolyságát, mélységét és költészeti, publicisztikai hitelét: az 1954-es megjelenésű új kötetében (Országúton – P.P.) újraközli a Sztálin halálára írt három búcsúztató versét. Ezt a tény nehéz irodalomtörténeti aspektusból kommentálni, mivelhogy itt alighanem egyszerűen arról van szó, hogy Kónya akkor még nem tudhatta (persze mások se nagyon), hogy a közvetlen nagypolitikában ki kit győz le. Jónak látta tehát, egyfelől az óvatos bírálat és az „önvizsgálat” hangjait megpendíteni kötetében, de szükségesnek tartotta a korábbi rezsim színen maradt képviselőinek is jelezni az irántuk csak árnyalataiban változó, változott lojalitását is.” (41. l.) 1955-re a bizonytalanság fokozatosan szűnik az irodalmi közéletben, szemben a politikai visszarendeződési kísérlettel, az „írók lázadása” pedig követhető irányt mutat. Tart ez egészen a forradalom bukásáig, ami után az önbírálat veszi át a bíráló-attitűd helyét Kónya költészetében, hogy azután bekerülhessen a konszolidálódó Kádár-korszak által is megtűrt költők közé, az irodalmi élet irányításából ugyan kívül rekedve, de több, 1960 után megjelent verses kötettel és regénnyel. A Kónya életében sajátosnak tekintett jegyek – innen nézve – nem is olyan sajátosak. Nehéz a Rákosi-korszakban egyéni döntéseket, egyéni sorsokat találni; pozitív és negatív kényszerpályák részesei lehettek a hatalom számára valamilyen okból fontos személyiségek.
    További nehézséget jelent a korszak vizsgálatában, hogy ez a kultúrpolitika nem művészi igényességéről híresült el. Esztétikai alapon vizsgálódni szinte felesleges a legtöbb alkotónál, és legfeljebb azt lehet megjegyezni, amire Monostori is kényszerül, hogy valóban szörnyűek ezek a versek. Viszont ezek az alkotások nem esztétikai szempontból érdekesek. De egy-egy költő „értéktelen” alkotásait is csak másokéval összehasonlítva lehet megítélni, így egy szerzőről írt kismonográfia a korszakra kevésbé világít rá. Egy ilyen összehasonlításban az is kiderülhetne, hogy Kónya néhány esztétikailag alig minősíthető műve ellenére a „fiatal írók” tömegének talán egyik legszínvonalasabb alkotója volt, ezért is érthető a több évtizedes (1936-tól 1972-ig tartó) és 1956 után is létező működése; de azt is be kell vallani, hogy korántsem tartozik az ő költészete a XX. századi magyar irodalom élvonalába.
    Ennek ellenére Monostori Imre könyve hiánypótló, folytatandó sort nyithat meg; nagy lépés affelé, hogy a magyar irodalom ezen, módszeresen eddig kevéssé feldolgozott korszaka is tárgyilagos megítélést kaphasson; nem túlbecsülve érdemtelenül, de nem is téve úgy, mintha nem létezett volna, ahogy 40 évig az összefoglaló munkák egy része tette, másoknál pedig legfeljebb közhelyes megállapításai miatt sikkadt el a korszak érdekessége. (Limes Könyvtár, Tatabánya, 1998)

Pomázi Petra