Legenda Kolozsvári Grandpierre Emilről

(Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)*

 

    Albert Zsuzsa: Hallottam tőle egyet-mást arról, hogy milyen volt a régi rádió, és hogyan ejtették őt ki innen. Erről az oldaláról, azt hiszem, Dalos László ismerte a legjobban.
   Dalos László: 1946 kora nyarán ismertem meg, majd decembertől majdnem három évig dolgoztam Kolozsvári Grandpierre Emil mellett, aki akkor a rádió irodalmi osztályát vezette. Milyen volt Emil? Reggel nagy aktatáska lóbálással állított be, s olyan harsogó kék szeme volt! És elkezdte énekelni a „Váci utcán, Váci utcán” dallamára saját huncut nótáját, amely így hangzott: „Lelkiélet, lelkiélet, ez kell nékünk szüntelen, Lelkünk ékes talajában sok nagy érzés megterem...” A „lelkiéletről” mindenkinek egészen más jutott eszébe.
   Domokos Mátyás: Főleg Grandpierre-rel együtt.
   Dalos L.: Egyébként fél cigarettákat szívott, mindig kettétörte a cigarettát, betette egy szipkába, úgy füstölt, így óvta egészségét.
   Domokos M.: De tudod, miért? Mert egy hosszú életen át le akart szokni a dohányzásról, de nem sikerült.
   Dalos .: Rendkívül elegáns volt. A minap találkoztam valakivel, aki hetven éven túl járó nagymama. Ezt mondta: „Jaj, volt az Emilnek egy sárga selyem nyakkendője!” Ez valami legendás darab volt, ez a sárga nyakkendő.
   Réz Pál: Hát igen, ha már erről beszélsz, a külsejével sokat foglalkozott Emil, illetve Emici, hiszen mindenki így hívta.
   Dalos L.: Ezt nem szerette egyébként.
   Réz P.: De azért így hívta mindenki.
   Szász Imre.: Főleg a háta mögött, és nem szembe.
   Réz P.: Végig, ugye, sportolt, főleg uszodába járt, a Lukácsba, majdnem haláláig, nagyszerűen tartotta a formáját, amúgy soha nem vigyázott magára. Mert egyrészt szerette az italt, nem alkoholista szinten, de azért ivott, másrészt sokáig dohányzott, és gazdag szerelmi életet élt, ugye, ami állítólag nem tesz jót az egészségnek. Bár az ördög tudja!
   Dalos L.: Elérte a 85. évét.
   Réz P.: Nagyon jóképű férfi volt, imádták is a nők.
   Domokos M.: Erre büszke volt egyébként, legalább olyan büszke volt arra, hogy milyen jól néz ki, hogy évtizedeket tagadhat le a korából, mint az írói tevékenységére, mint a műveire.
   Dalos L.: A rádióban volt neki egy hangos irodalmi folyóirata, a „Magyar Parnasszus, A Magyar Rádió Irodalmi Folyóirata, Szerkeszti Kolozsvári Grandpierre Emil.” Ahogy akkor Skoff Elza bemondónőnk mondta: „Szerkeszti Kolozsvári Graanpjeer Emil”. Elnyújtva, mély hangon. Ebben a folyóiratban – amely minden vasárnap délután szerepelt műsoron – versek, rövid novellák, rövid esszék hangzottak el, és megzenésített magyar vagy külhoni versek. Itt énekelte először Simándy József az „Az a szép régi asszony” című József Attila verset Kenessey Jenő zenéjével... Emil félkézzel szerkesztette a Magyarok című folyóiratot is, amelyet Debrecenből Budapestre telepítettek ’47-ben; Kéry László után ő lett a szerkesztője.
   Szász I.: Nekem a Magyarokkal kapcsolatban van az első Grandpierre emlékem és van még több hasonló. Borzasztó ironikus volt, sőt kemény, majdnem agresszív azokkal, akik vele egyenrangúak voltak, vagy egyenrangúnak mutatták magukat. A fiatalokkal, ha a magam példájából kiindulhatok, viszont nagyon kedves volt és nagyon okos dolgokat mondott. Emlékszem, közölte – ma már azt kell mondanom, szégyenemre – egy versemet is, de megbízott, hogy Barta Lajos A gyár című könyvéről írjak kritikát, és hát a könyv gyalázatosan rossz volt, ezt én meg is írtam. Dehát még húsz éves sem voltam, tehát igyekeztem stiláris mutatványokat csinálni, és valami ilyesmit írtam, már nem emlékszem pontosan, hogy: úgy használja a marxizmust, mintha a böllér kalaptűvel akarná leszúrni a disznót. Emil behívott és azt mondja: te, azért... rendben van, írj meg bármilyen rosszat, de először is: manapság ezt nem célszerű mondani, másodszor egy öreg írót minek bántani. Mert írd meg, hogy a könyv rossz, de ne ilyen stílusban. Teljesen igaza volt. Aztán később, amikor ’52-ben talán Visegrádon dolgoztam az első regényemen, akkor Emil is éppen kint volt, és ott nagyon sok okos dolgot mondott, amit ma ugyan már sok író nem fogadna el, de én ma is azt hiszem, hogy sok igazság volt benne. Például azt mondta, hogy egy regényíró hogyha narratívumot akar csinálni, nem írhatja jelen időben. Az filmforgatókönyv stílus. Ma ezt már áttörik, de alapjában véve azért érdemes elgondolkodni rajta. Aztán mondott egyéb bölcsességeket is ott, mert gyakran sétáltunk együtt, szép tél volt. A bölcsességek egy részét nem mondhatom el a rádióban, de azt igen, hogy azt mondta, 30 és 40 között az ember a nőkkel igen gyakran sikerélményért fekszik össze és nem szexuális vonzásból. Egyre ügyelj: olyan nővel, akivel két ölelkezés közt nem tudsz beszélgetni, ne feküdj le soha. Sok bölcs tanácsot mondott nekem Emil. Még a Szépirodalmiban is, amikor megalakult, egy szobában voltam vele, és jöttek a különböző akkori újdonsült marxista irodalomtörténészek, akik, hadd ne mondjak neveket, rémes stílusban írtak, és időnként nyöszörögtem Emilnek, aki fulmináns beszédeket mondott, nem is annyira az irodalmi felfogásuk, mint inkább a magyarnyelv-tudásuk ellen, amiben persze teljesen igaza volt.
   Domokos M.: Erről az időről én egy áttételes emléket őrzök vele kapcsolatban, ami viszont az ő kicsit botcsinálta irodalompolitikusi szereplésére vet nem éppen jó fényt. Mindannyian emlékeztek arra, éppen ez is a Magyarokhoz fűződik, hogy Isten tudja, mi okból, írt egy nagy tanulmányt Az új magyar költészetért vagy költészetről címmel, amelyben az egész 20. századi magyar líráról leszedte a keresztvizet azzal, hogy nem elég öntudatos költészet ez, nem elég racionális, főleg nem elég politikus, hanem inkább megalkuvó, kompromisszumokra hajló, és ennek a vétkeit neki még József Attilában is sikerült fölfedezni. Ez nagy konsternációt váltott ki akkoriban, és rendeztek erről egy vitát a bölcsészkaron, még a Múzeum körúton, az első emeleten, abban az épületben, amelynek az ablakai a Kiskörútra nyílnak. Ez azért is emlékezetes számomra, nem elsősorban Grandpierre Emil miatt, hanem mert megjelent ott jóformán az összes magyar költő. Három költő rövid nadrágban: Nadányi Zoltán, Berda József és Kormos Pista barátunk. Ott láttam őket először.
   Dalos L.: Nemes Nagy Ágnes is ott volt.
   Domokos M.: Hát ő nem rövidnadrágban. Aztán ilyen tekintélyes figurák, mint Gellért Oszkár, minthogyha esküvőre jött volna, csokornyakkendőben; olyan gyönyörű ősz feje volt, méltóságteljes oroszlán. Vas Pista, őt is ott láttam először, egészen másmilyennek képzeltem el, a neve és a versei alapján, mint amilyennek ott mutatkozott, szintén rendkívül elegánsan. Mindenki sértve érezte magát a tanulmány miatt, egymás után szólaltak föl a költők és az irodalomtörténészek is. Amikor például József Attila opportunizmusáról volt szó, amit Emici a Nyár című vers kezdő strófájára alapozott: „Aranyos lapály, gólyahír, / áramló könnyűségű rét. / Ezüst derűvel ráz a nyír / egy szellőcskét és leng az ég.”, meg a zárósorra, hogy megvillan, kék, tündefénnyel fönn a tél”, akkor Waldapfel József fölállt és azt mondta, hogy ez cenzurális okok miatt van így, mert a moszkvai Sarló és Kalapácsban így jelent meg, hogy „megvillan, elvtársaim a kaszaél”.
   Szász I.: De nem Waldapfel mondta, hanem Hubay Miklós. Hogy annyira megtévesztette a cenzúrát, hogy még ma sem tudja Grandpierre Emil, mint aki...
   Domokos M.: Igazad van, és akkor Waldapfel, mint filológus, megerősítette ezt az állítást. Mindenki meg volt sértődve, nyolcvan vagy száz költő őrjöngött ott. Zelk nagy kirohanást tartott, arra emlékszem.
   Szász I.: Erről egy mondatot írt csak az önéletrajzában, de hadd mondjuk meg itt mindjárt azt, hogy Grandpierre Emilben borzasztó erős debattőrség, vagy agrisszivitás is volt pályatársakkal szemben, akiket nem szeretett. De még előbb azt kell mondanunk, amiről még nem beszéltünk, hogy nagyszerű prózaíró, és kiváló esszéista volt. A Truman Capoteról írt esszéje pl. brilliáns, vagy az önéletrajzában azok a kis képek, amiket Cs. Szabó Lászlóról, vagy Németh Lászlóról írt. No most, a Németh Lászlóban írja azt, hogy Németh László nőies érzékenysége minden sérelmet dajkált magában és fölnevelt. Ő is minden sérelemre emlékezett, de ő nem dajkált, hanem kardot rántott. Egy időben jártunk föl sokan Mesterházi Lajoshoz, péntekenként, és Emil is jött mindig. Vagy Egerből, vagy Villányból, nem tudom, honnan szerzett egy demizson vörösborral. Ott találkozott Rácz Edittel is egyébként, úgyhogy Edit is tanúsíthatja, hogy a legkisebb ellenkezésre vagy vitára rendkívül nyersen válaszolt. Holott éppen a franciaországi emlékei alapján ő volt az egyike azoknak a magyar íróknak, akik a racionalitást annyira nyomatékosan és annyira joggal hangsúlyozták.
   Gyurkovics Tibor: Énbennem valamilyen módon a régi típusú írót jelentette Kolozsvári Grandpierre Emil. Mintegy majdnem civilt. Akinek nincs fölírva a hajtókájára, hogy bolond vagyok, extrém vagyok, őrült vagyok, író vagyok. Hanem egy polgárt, aki átmegy a történelmen. A nagy, vagy majdnem egészen nagy írók közé tartozott, vagy sorolták, én ez majdnemhogy plusznak tekintettem. Úgy érzékeltem, hogy a magyar irodalom szükségszerűen az ostrom után elhagyá azt a polgári vonalat, amely erősebb volt benne, tehát Máraiékat is, Cs. Szabóékat is, és egy kifejezetten népi, vagy népies, vagy nem tudom, minek nevezzem, származású irodalmat preferált. Kolozsvári ezek között helyet foglalhatott volna, támogatta őket gondolom, abban az időben, amikor ő a Magyarokat szerkesztette, amikor a rádiónak volt a vezetője, de nem ilyen indítású és nem ilyen szándékú író volt.
   Dalos L.: Egyik kedvenc gondolata volt a beteg valóságérzékelés, ebben szenved társadalmunk, s szenvedtek az emberek, és hát a Csibrákyzmus is az volt tulajdonképpen, annak egyik válfaja... Ennek ellenkezőjével találkoztam nála 1960-ban, Szegeden, a Nemzeti Színház Kamaraszínházában bemutatták Puskin: A postamester című novellájának egy dramatizált változatát, amelyet Emil fordított. Én lenn voltam már akkor egy-két napja Szegeden, operát is néztem. Emil még itthon arra kért, várjam az állomáson, és szerezzek neki szállást. Kivonultam az állomásra, elkísértem a szállására. Leültünk beszélgetni, Emil kinyitotta a bőröndjét. A bőrönd belső tábláján volt egy bekeretezett papíros. Amelyen pontosan föl volt sorolva, hogy egy egynapos kiszállásra mit kell becsomagolnia. Tételszerűen. Emil közölte: van neki ilyen listája egyhetes, kéthetes, egyhónapos utazásra is. Miért kell mindig elölről törnünk a fejünket, hogy jaj, becsomagoltam-e ezt, bettem-e azt! Előveszi az ember a listáját, és szépen berakja, ami kell... Mint oly sok hasznosat, ezt is eltanultam tőle.
   Réz P.: Visszatérve a Magyarokhoz, és arra a tanulmányra, amit Domokos Mátyás említett, tényleg nem volt valami rokonszenves tanulmány, viszont ezt túlhangsúlyozni fölösleges volna, mert talán ez volt az egyetlen olyan dolog Grandpierre életében, ami politikailag, vagy ha úgy tetszik, etikailag gáncsolható. Mert ez az élet egyébként nagyon tiszta és rokonszenves élet volt, méghozzá nehéz időkben. A háború alatt, és később az elvonulásával nagyon is helytállt. Tulajdonképpen két dolog érdekelte istenigazából. A nők és a nyelv. Legjobb műveiben jórészt ez van jelen. Egyébként én a legjobban a Tegnap című könyvét szeretem. Korai könyv.
   Dalos L.: Én is, az eredeti változatot.
   Réz P.: Emil úgynevezett jó családból származott, apja az erdélyi Magyar Pártnak volt az egyik vezetője a húszas években, konzervatív úr volt, a fiát jó nevelésben részesítette. De Grandpierre nem szerette ezt a közeget.
   Szász I.: Ő az apját nagyon nem szerette.
   Réz P.: Az apját nem, az anyját igen... Amikor kikerült Franciaországba, fiatalon, és azt hiszem, egy évet töltött ott (erről szól a Tegnap nagy része), akkor szembeállította azt a modern, racionalista világot, a franciát, és ezt az álszent, zárt, szűk, előítéletes magyar úri világot, amelyben felnőtt. Ez óriási felismerés volt a számára és óriási írói téma. A saját anyaga. Persze a különbséget, ellentétet nem a politikában mutatta meg, hanem a szerelmi erkölcsökben például. A magyar szerelmi erkölcsöket nagyszerűen megírta első kis novelláskötetében, a Lelki finomságokban, ami 1948-ban jelent meg. Remekművek vannak benne, az érzékletességnek, biztos elemzésnek és elegáns humornak a remekművei. Ha ezt folytatta, folytathatta volna, olyan nagy író lehetett volna belőle, mint a legjobb modern franciák. Egyébként igen okos és tárgyilagos analitikus volt a műveiben és az életben, – amikor éppen nem volt rettenetesen elfogult. És emellett nagyszerű nyelve volt, olyan tiszta és természetes magyar nyelven, mint Grandpierre, kevesen írtak. Ezt – szerintem – nemcsak annak köszönhette, hogy Erdélyben nőtt fel, és ott nagyon jó magyar nyelv maradt meg, nem is csak annak, hogy eleve kitűnő nyelvérzéke volt, hanem annak is, hogy sok idegen nyelvet tudott, kitűnően.
   Én akkor ismertem meg, amikor a Szépirodalmi Kiadóba kerültem, 1951-ben. Mindketten lektorok voltunk, persze Emil tekintélyes szerkesztő, én zöldfülű kezdő. A kiadó társalgójában, kávézás közben egyszer elmondta, két halálunalmas értekezlet között, hogy „összehasonlító szerelemtant akar írni, vagyis egy könyvet arról, hogy a különböző nemzetekhez tartozó nők és férfiak hogyan szeretnek, szeretkeznek. „Van egy-két hiányom még, tette hozzá szerényen. Például az angol lányokat nem ismerem istenigazából. Arról nem is szólva, hogy izlandi egy se volt.” „Ráérsz még anyagot gyűjteni”, feleltem. Örök kár, hogy nem írta meg ezt a könyvet: akkor, ugye, aligha lehetett volna megjelentetni, később pedig, úgy látszik, már nem foglalkoztatta az ötlet.
   Albert Zs.: Egyébként racionális ötletei, gondolatai voltak, hogy pl. az ember ne egyetlen állásban legyen. Akkor, amikor neki volt egy állása, szerzett még egyet, vagy felet, mert úgy érezhette magát biztonságban. Aztán a franciaországi Colmarban textiliskolába járt, erről volt egy története, nem tudom, hogy megírta-e, vagy mesélte. Tehát először bölcsész volt Budapesten, aztán elment Colmarba, aztán újra Pécsett volt bölcsész. Csakhogy Colmarban nem bölcsész volt, hanem textilipari felső iskolába járt, s ott egy gépet le kellett rajzolniuk. Nagyszerűen lerajzolta, ő legalábbis úgy gondolta, aztán csodálkozott, hogy visszavágták. Elképedve megkérdezte, hogy miért? S akkor felvilágosították, hogy ahogy ő lerajzolta, ez a gép nem működhet... Ezt nagy szimbólumnak érezte, lám, így gondolkodik egy magyar. Tulajdonképpen ez ellen harcolt, csak nem jól, sokszor nem úgy verekedett, ahogy kellett volna.
   Réz P.: A legendákat nagyon utálta. Az első tanulmánykötetének az is a címe, hogy Legendák nyomában.
   Domokos M.: Azt volt szerencsém szerkeszteni a kiadóban, azt a könyvet, és mondhatom, nagyon sok probléma volt ezzel a kézirattal. Nem a kiadó és Grandpierre között. Ahogy egy másik kötetének Eretnek esszék volt a címe, ebben is elég eretnek nézeteket hangoztatott. Főleg ezt, hogy milyen őszerinte a magyar világ. (Már amennyire ezt akkor meg lehetett fogalmazni.) Ő világéletében racionalista, realista íróként, nagyon kerek-perec, félreérthetetlen világossággal elmondta a gondolatait a magyar élet lehetőségeiről, s ebből vezette le a magyar próza bizonyos defektusait és fogyatékosságait. Márpedig nagyon rossz szemmel nézték. S még egy dologra emlékszem, hogy ő 1940-ben vagy ’41-ben írt, vagy a Nyugat utolsó számaiba, vagy a Magyar Csillag első számaiba, ezt már nem tudom megmondani, Márairól. Egy meglehetősen kritikus tanulmányt. S ennek a történetéhez még az is hozzátartozik, hogy akkoriban, a Nyugat írói köre általában nagyon kritikusan ítélte meg Márai írói tevékenységét. Egy jótehetségű, de a Nyugat köreihez igazából nem tartozó író művészi züllésének a jeleit mutatta ki rendkívül kegyetlen írásban például Örley István. És Grandpierre is, ilyen, egyébként gondolom, helytálló esszét írt Márairól; s mivel, az 1950-es vége felé történt mindez, Márainak a nevét se lehetett kiejteni. A Kiadói Főigazgatóság fölkérte ezt a kéziratot, de ebben persze, ők se dönthettek, és legjobb emlékeztem szerint, mert mindezt csak úgy hallomásból tudjuk, ahogy szóban közölték velünk, elküldték a Külügyminisztériumba. Hogy miért oda? Megfejthetetlen. Végül a Külügyminisztérium is arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem lehet közölni. Mit se számított, hogy ez az írás tulajdonképpen Márait kiveséző tanulmány, tehát nem egy „hommage a Márai”, hanem egy jelentékeny magyar író művészi okokból tör pálcát egy másik magyar író fölött. Nem, mindez nem számít, nem jelent meg a tanulmány.
   Réz P.: Volt benne egy mondat, gyilkos mondat, igazságtalan, de mégis igaz: Márai úgy dolgozik, hogy száz fehér papírlapot letesz a Mikó utcai lakásában az íróasztalára, leírja az elsőre nagy betűkkel, hogy POLGÁR, aztán elmegy, sétál, uszodába megy, teniszezik, hazamegy, és ez az egy szó osztódás útján teleírja a száz oldalt.
   Domokos M.: No, de miért írta ezt? Mert azt akarta ezzel érzékeltetni, hogy Márai híg.
   Gyurkovics T.: Amikor igazán közelebbről megismertem, Galsaival próbáltuk létrehozni azt a Sípos-társaságot, ami akkor nagyon kedves baráti kör volt, és még együtt ültek a különböző emberek. A legnagyobb ellentétekben is békésen Konrád Gyuri úgy, mint Csurka, Emil volt a charmeur. Megjelent, mindig valamivel későbben, mint a többiek, mindig egy festői sállal, elegánsan, körbepillantva élénk kék szemmel, valamilyen csinosabb pincérnő, vagy egy vendég irányába, előregöcögve, hajolva, kicsit nevetve, hogy halászlét érdemes-e enni, meg hogy egyáltalán, lesznek-e itt máma „hölgyek”? Szinte soha nem voltak. Természetességgel ő lett a nagy doyenje ennek a társaságnak, ami akkor a jó értelemben vett és idézőjeles „ellenzéket” jelentette, anélkül, hogy ez nyíltan valami politizálásba ment volna. Fiatalokkal, fiatalabbakkal egyáltalán nem volt féltékeny, vagy irígy, hanem inkább bíztató, inkább kedves, odahajló ember, ellentétben a kortársaival, vagy a fölötte járókkal. Minket főleg Márai érdekelt, aki akkor nem volt itthon, mert már nem lehetett, mert már a végét járta. Akkor ő egész röviden, finoman, rózsaszínen leesett pofazacskójával azt mondta: „Márai egy hólyag volt”, mármint ahogy polgár mondhatja ezt polgárra, és végtelenül nagyképűnek tartotta, és különállónak, és elvonulónak, ami ő, valóban, maga Emil soha nem volt.
   Rácz Edit: Emilt már csak az élete alkonyán ismertem meg, tehát a hatvanas évek közepe táján jártunk föl Mesterházi Lajos bácsihoz, lévén, hogy ő nem volt mozgóképes, és nagyon sok magyar írót ott ismertem meg. Érdekes volt itt hallani a fiúknak a szavait egy kollégáról, hát az én számomra ő leginkább mint férfi maradt meg. Meg akart hódítani engem, és nagyon aranyos volt, mert hát tulajdonképpen az apám generációja. És nekem a legkedvesebb írása a Tegnap című könyve volt, egy kapocs volt tulajdonképpen, tehát úgy viselkedett, mintha inkább az én generációmba tartozna, és mint aki kijár a magáéból és tanulmányokat gyűjt. Nagyon aranyos volt, fönn volt a műtermemben többször, én is voltam nála, még főzött is nekem. Mondom, nagyon gálánsan udvarolt nekem, és akkor átcsaptunk egy kicsit abba, hogy akkor most ő nevel engem. Teljesen váratlanul voltak ilyen húzásai, hogy „most gyere be, nézd meg, ahol én írok. Hát itt rend van?” – mondom: nem, itt borzalmas rendetlenség van. – „Hát nagyon tévedsz. Itt vannak a céduláim, mindennek megvan a helye, és én pontosan tudom, nehogy rendet csinálj!” – Mondom, én nem akarok rendet csinálni, mint te bennem! Ugyanakkor úgy viselkedett velem is, mint hogyha ellenfelek lettünk volna, nagyon racionálisan, ugyanakkor teljesen váratlanul átcsúszott egy nagyon-nagyon gáláns, nagyon mély, nagyon emberi beszélgetésbe, s többször hangsúlyozta, hogy ő jógázik minden reggel és az ő tartása innen van. Úgyhogy mélyebb tudati szinteken való beszélgetéseink nagyon-nagyon kedves emlékeim, legalább olyan kedvesek, mint ahogy egy piros rózsát átadott nekem. Ja, és aztán sétálni mentünk sokat, ott a környéken, ahol lakott.
   Domokos M.: Ő programszerűen sétált, nagyon szeretett sétálni, és közben beszélgetni mindenről.
   Szász I.: Hát, a nők általában, a feleségem is azt mondja, milyen aranyos, kedves, elbűvölő volt, én meg ilyenekre emlékszem, hogy egyszer, amikor hozzánk jött vendégségbe, éppen Réz Palival volt rendkívül kemény összecsapása, már nem emlékszem, miről, valami, majdnem gorombaságig menő vitátok volt. Ezeknek a... lehet, hogy csak tréfásnak szánt, de néha nagyon kemény, csípős megjegyzéseknek, amiket Mesterházinál akárkire mondott, kapásból, nem tudom, hogy modorból-e, fölényérzetből-e, vagy hogy...
   Réz P.: Azt hiszem, inkább az ellenkezőjéből. Emil tündökletesen indult. A Csibráky, a Tegnap, még a Szabadság is, tehát mondjuk az első öt-hat könyve. Azok nagyon jók voltak. Nagyon érdekesek voltak. Ez a novelláskötete is. Schöpflin becsülte, aki abszolút tekintély volt, fiatalon a rádió egyik vezetője lett, tehát ’25 és ’35-’40 között nagyon jól indult, akkor jött a fordulat éve, és aztán különböző mellékdolgokat csinált. Emil énszerintem frusztrált ember volt, minden látszat ellenére. Ezért is utálta a sikeres Németh Lászlót, aki mégiscsak megcsinálta a maga életművét, és aki nagy hatással volt az ifjúságra. Ez őt zavarta. Az ő racionális, normális, nyugat-európai gondolatai nem kellenek itt, mondta. Itt ez a sok ködös nem tudom micsoda kell.
   Domokos M.: Itt azért illik még valamit figyelembe venni, amit Zsuzsa említett, hogy ő megpróbálta egzisztenciálisan bebiztosítani magát, de ez nem sikerült. 1950-től kezdve szinte teljesen kirekedt a nem polgári, hanem álszocialista világból, tehát önmagának a fenntartása, olykor igen súlyos anyagi problémákat is jelentett számára, és ő megpróbálta úgy megőrizni a függetlenségét, hogy ne kelljen érte olyan árat fizetni, amit ő ízlésével nem akart vállalni. Ezt rendkívül elegánsan csinálta.
   Réz P.: Az édesanyját ő tartotta el.
   Domokos M.: Nem panaszkodott soha. Egyszer valaki figyelmeztetett erre, ez a valaki olyan író volt, aki őt különben nem szerette: Sarkadi Imre. Azt mondta nekem: figyeld meg, Grandpierre Emil, aki olykor majdnem nyomorog (ismétlem, ’51-től ’55-ig tartott ez az állapot), soha nem panaszkodik, soha nem látszik meg rajta, soha nem is beszél róla, hogy nincsen pénze, hogy bármit is nélkülözne, hanem úgy viselkedik, úgy öltözködik, úgy él, mint aki azt tesz, amit akar. Ilyen csendes eleganciával viselte ezt a kitaszítottságot, amibe egyébként egészen bizonyosan szerepet játszik az is, hogy az előtte való években őt csábították, és végül is nem állt kötélnek. Úgy érezhette, amire egyébként minden író hajlamos, de ő teljes joggal, hogy a sors csúnyán kifosztotta őt.
   Albert Zs.: Ő írta a Fekete bulát. Egyszer azt mondta, hogy a rossz író Grandpierre tartja el a jó írót, mert élete végéig mindig volt egy-egy olyan könyv, ami az igazi volt.
   Szász I.: Igen, azért azt mindannyian tudjuk, akik irodalommal foglalkoztunk, hogy egy írónak a rangját, ha egyszer elért egy rangot, azt egy rossz könyv nem veheti el. Tehát Grandpierre rangja a Tegnap, a Tisztesség keresztje, ez Grandpierre-nek a rangja, az esszéit, és nem a Fekete bulák. Meg kellett élnie.
   Dalos L.: Ez most velem kapcsolatos apróság, elnézést kérek. Huszonkét éves voltam, és rendkívül érzékeny. Ott titkárkodtam Emil mellett. Nekem diktálta a leveleit. Emlékszem, egyszer Cs. Szabónak küldött egy levelet, és azt írta benne, hogy kedves Laci, vigyázz, mert kezdesz önmagad epigonjává avanzsálni. Aztán Fejtő Ferencnek, Párizsba... Olykor dühösen rám szólt, mert valamit elfelejtettem, vagy rosszul csináltam, akkor vagy azt mondta, hogy „ki nem élt nemiség”, vagy pedig azt mondta, hogy „gyöngyvirág Lacikám”. Szóval, az érzékenységemet nem a közhelyszerű mimózával jellemezte. Később néhány könyvét így dedikálta: „Gyöngyvirág Lacikának a dühös főnök”.
   Réz P.: Egy dologról azért ne feledkezzünk meg, mert nagyon fontos Grandpierre életében és művében: Magdáról, a feleségéről. Emilnek mérhetetlen mennyiségű nő volt az életében, Magda előtt, alatt és után, sok fiatal lány is, mert, ahogy maga is mondta, az élete végén ez nagyon fontos volt neki márcsak azért is, mert izgatta az új nyelv. Rettenetesen szerette az argót, és nagyon fontosnak tartotta, hogy beemelődjék az irodalomba. A feket bula-szerű írásai azért érdekesek, szerintem, nem a cselekmény, nem is az emberábrázolás miatt, hanem mert az akkori argó, ami ma már jórészt elavult, az benne van, úgyhogy a nyelvészeknek hasznára lesz. De Magdához visszatérve: néhány évvel a háború előtt ismerkedett meg vele. Magda nagyszerű ember volt. Egészen kivételes nő. Aztán, amikor kiderült, hogy Emilnek nem elég egy nő, ez borzasztó fájdalmat okozott. Magda nem fogadta el a dolgokat, nyitott házasságot, el is váltak. Nem tudom, jogilag elváltak-e, de formálisan igen, tehát két, nem nagyon messze levő lakásban laktak, a Bem téren, vagy ott, a közelben. Majdnem mindig volt köztük kapcsolat, válásuk után is, Magda átjárt, kimosta Emil ingeit, főzött rá, elmentek ide-oda, társaságba, színházba. Voltak jó periódusok, rosszabb periódusok, aztán voltak évek, amikor szinte nem érintkeztek, aztán megint, és Emil nagyon szerette Magdát közben. Mindig ő volt az „élete asszonya”, hogy úgy mondjam, akárhány nő volt mellette, és az élete végén – mármint Magda élete végén, ő előbb halt meg – megint jóba lettek. Amikor egyszer Emilnél jártunk, talán már a Rózsadombon lakott, egy nagyon szép lakásban, az estét – vagy estélyt, vagy fogadást, mert olyan volt mint egy fogadás, sok vendég, pompás ennivalók és italok, Magda rendezte, ő intézkedett, mint igazi feleség. Magda halála után Grandpierre egy nagy könyvet kezdett el írni róla. Gyönyörű dolgok voltak benne – ha jól emlékszem, a Kortársban jelent meg, folytatásokban. Nagyszerű volt például megismerkedésük jelenete, emlékezetem szerint Szilveszterkor találkoztak először, társaságban és rögtön egymásba szerettek. De ennél is szebb és persze megrázóbb Magda betegségének, halálának története: ennél szebbet nemigen olvastam, ez remek, antológia-darab. Káprázatos, félelmetes, felemelő. Nem tudom, befejezte-e a könyvet, de csak az első fele jelent meg, Egy szerelem története alcímmel. Elküldte nekem, ezzel a dedikációval: „Réz Pálnak küldi Magda és Emil.”
   Szász I.: Nagyon szép része még az, amikor Magda, aki mindenáron gyereket akar, valahogy rábeszéli és nem tudja kihordani, elvetél, és utána többet nem lehet gyereke, az is egy döbbenetes rész...
   Domokos M.: Említette a jegyzeteit. Hogy mennyi jegyzete volt. Most egyszer megmutatta nekem, hogy ezek a jegyzetek milyen átalakuláson mennek keresztül. Hozzányúlni nem szabad és rendbe tenni őket nem szabad, azonban ő ollóval néha szétvágja a mondatokat és újraragasztja. Tehát a legmesterkéltebb módon születnek meg valami varázslat folytán ezek az elegáns, árnyalt, ízelt, természetes mondatok. S kérdeztem, hogy miért csinálod? Azt mondja: azért, mert tapasztalom magamon, hogy az életkorral együtt nem a stílus romlik meg, hanem a kompozíciós erő az emberben. És erről elkezdett hosszan beszélni, hogy nem tudja már a helyzeteket úgy átlátni és átfogni, ahogy mondjuk tíz vagy ti-zenöt vagy húsz esztendővel korábban, és ezért rendkívül nehezen dolgozik, és nem tudja ezt másként megoldani, csak ezzel a szánalmas, ő használta ezt a kifejezést, susztermunkával, csirízzel ragasztott ugyanis. Ki volt keverve a csiríz, az íróasztalon egy ilyen kis Schmoll-pasztás dobozszerű valamiben, és akkor avval ragasztotta be ezeket a fecniket.
   Rácz E.: Ez nagyon érdekes, amit mond, mert éppen erről beszélgettem vele a legtöbbször, nevezetesen, hogy a képzőművészet az egy-látványra föltáruló dolog, nem úgy az irodalomban, az a negyedik dimenziót, az időt használja. És pont ezen voltak a veszekedéseink, hogy én mondtam neki, hogy ez egyáltalában nem szánalmas, össze kell rakni egy írást. Hogy a kompozíciót egyben lásd. Akkor mindig mondta, hogy könnyű neked, mert egyszerre látod. Mondom, nem, mert ott meg ugye a részletek hogyan aránylanak az egészhez. Mondom, nagyon hiú ember volt, olyan szép kis török sálat hordott, és észrevettem, hogy ez a kettősség valóban megvolt benne, az apró részletek és a nagy egész. Lényegében nyolcszor-tízszer találkoztam vele, egy fiatal kis szobrászművésznő, akinek szépeket mond, (a pici részletek), akit miért-miért nem, de beenged abba a szentélybe, ahol ír (és a nagy egész). Ő néha tényleg nagyon őszinte volt velem. Ugyan-akkor pedig ott volt benne a generációk közötti kapcsolatkeresés. Ez már nem a nőnek szólt, ez a művésztársnak. Ez az egylátványúság, és az időbeliség, egymásutániság, ez volt az, ami őt rendkívüli értelemben foglalkoztatta.
   Domokos M.: Itt, a rádióban volt vele egy beszélgetésem, ahol ő tudatosan készülve erre, tett is egy vallomást arról, hogy milyennek látja ő, hogyan fogja föl a prózaírót. Ebből három vagy négy mondatot érdemes felolvasni, mert az volt a meggyőződése, hogy az emberi életnek azokat a területeit iparkodik mghódítani, a múltban, de elsősorban a jelenben és itt még azt hadd tegyük hozzá, hogy megszállott jelen idejű író volt, arról az életről, és arról a beteg valóságról akart beszélni, amelyiket ő maga is megélt, tehát „amelyeknek a megközelítésére a költészet, a muzsika nem képes”. Érdekes ez a szétválasztás. „Vagy ha igen, csak azon az áron, ha az Olimposzról leszáll a vásárcsarnokba. A prózaíró a mindennapi életben megfigyelt jelenségeket, folyamatokat, szituációkat, gondolatokat alakítja át. Erre a műveletre csak olyan ember képes, akinek megvan a filozófiai iskolázottsága, és ez azt jelenti, hogy a prózaíró úgy tud bánni a fogalmakkal, mint a tornász az izmaival.” És itt érezte ő folyton a krízist, hogy már nem ura az írói izomzatának.
   Rácz E.: Talán éppen ezért jógázott, úszott, hogy a fizikumával kövesse ezt a belső igényt...
   Domokos M.: Ugyanakkor mindhalálig prózaíró. Mert azt mondja, hogy a próza olyan a művészetek között, mint a kenyér az ételek között. És szépség nélkül szenved az ember, próza nélkül elpusztul.
   Réz P.: Az egyik könyve végén föl vannak sorolva a munkái, összeszámoltam, 68 könyve jelent meg. Káprázatos szám, szinte jókais mennyiség. Pedig a modern írók nem szoktak ennyit írni. Van köztük vékony könyv, de vannak ötszáz oldalas könyvek is. És amellett le is fordított vagy tíz kötetet, olyan vastagot is, mint az egyik Aragon, meg a Casanova, meg nem tudom, mi. Rengeteget ült az íróasztala mellett, és hát ő se írt könnyen, s emellett nagyon élt is. És ezt nemcsak a nőkre értem, hanem szeretett enni meg inni, meg...
   Rácz E.: ... főzni, néha a remeteség iránt vágyakozott, de inkább társaságkedvelő volt.
   Réz P.: Hogyne, főként fiatalkorában persze, de később is, és szeretett a Lukács fürdőbe járni. Imponálóan csinálta végig az életét.
   Albert Zs.: Ismerik ezt a kifejezését, hogy „biológiai optimizmus”?
   Domokos M.: Hát igen. Egyébként furcsa elmondani, most, hogy ezt említetted, Pali, hogy hatvannyolc könyve volt, hogy ez a gazdag termésű írói pálya tulajdonképpen egy plágiummal kezdődött. Ő ezt megvallotta, valamelyik visszaemlékezésében, hogy fogalma se volt arról gyerekkorában, kisdiák korában, mi az irodalom, de azt hiszem, egy Petőfi vers nagyon megtetszett neki, és egy családi ünnepélyre ellopta. Előállt a családi ünnepélyen: írtam egy verset! Felolvasta Petőfi versét, nem tudom már melyiket, de annyira közismert volt, hogy még abban az egyébként nem irodalom szerető családban is rögtön lelepleződött, és iszonyatosan, esszenciálisan elrestellte magát a kisgyerek. Így kezdődött írói pályafutása.
   Dalos L.: Mint minden igazi prózaírót, őt is rettenetesen izgatta és foglalkoztatta a színház, a drámai kifejezés. És érdekes módon, éppen akkor, mikor negyven éves lett, megélte az első és egyetlen igazi színpadi sikerét. A tőzsdelovag című szatírikus vígjátékát, amely Balzac nyomán készült, 1947 elején mutatták be. De írt akkortájt egy nagyon érdekes eredeti vígjátékot is, az volt a címe, hogy Kigyúl a fény. Ez a ’45-től ’48-ig tartó koalíciós időknek fantasztikusan érdekes szatírája volt. De addig ült rajta Major Tamás és nem adta elő, amíg kiszaladt alóla a koalíció... Nagy kár, hogy soha nem került Emil mellé egy olyan dramaturg, mint Móricz Zsigmond mellé annak idején Hevesi Sándor, pedig nagyon szeretett darabot írni. Ott voltam Gyulán, nyolcvanháromban a Párbaj az árnyékkal című színjátéka bemutatóján. Ez a remek légkörű, szatírikus hangú darab megintcsak a dramaturgiai segítséget nélkülözte. Nagyszerű téma, sok kitűnő novellájából ismert színterekkel és figurákkal, amelyet ő Pécsett megismert, a Misleházy-féle kiskirályok úri Magyarországát írta meg benne... Igen, Emil és a színház! Pirandellóról készült a doktori disszertációja. És nagyon sokat írt a színházról is, színészekről, előadásokról, például a Film Színház Muzsikában.
   Domokos M.: Még a nyelvről. Hát ő tudatos, passzionátus művelője volt a magyar nyelvnek, rengeteg szótára volt, gyűjtötte az értelmező szótárakat, tőle hallottam egyébként először a Szabó T. Attila munkájáról, hogy készül Kolozsvárt egy ilyen szótörténeti gyűjtemény, és nemcsak udvarlás közben, hanem egyáltalán mindig, pl. a Lukács uszoda napozóján is, állandóan nyitva volt a füle a nyelvre, a Burok című kötetnek a nyelvi anyagát ott szívta magába.
   Rácz E.: Volt egy Déryné nevű eszpresszó, megvan még most is, egy kedves szomszédasszonyom, nálam jóval idősebb, oda járt, nagy élet volt ott, és ő, szabályosan, mint a riporter, gyűjtötte az anyagot. És ott mondott egy szellemes dolgot. Valaki mondta: „dehát be van írva a telefonkönyvbe, hogy Kolozsvári Grandpierre Emilné!” Mire azt mondta, nem állok meg addig, amíg nem lesz egy egész oldal.
   Szász I.: Hát Emilről elég sok anekdota forgott, nem tudom, ti emlékeztek-e rá? Én nagyon határozottan, mert olyan karaktertanulmány volt. Vas István nagyon súlyosan beteg lett. Úgy ötven éves lehetett akkor Pista, s elment az orvoshoz, és az orvos mindenfélétől eltiltotta és ő elment, orrát lógatva a Lu-kácsba. Ott találkozik Emillel, s Emil azt mondja, hát Pista, mi a baj, – Ó, azt mondja, hát valami rettenetes. Nem ihatom vöröbort, nem szivarozhatom, csak diétás ételeket ehetem, mit ér így az élet? Azt mondja Grandpierre: és a nők? Azt mondja Vas Pista erre: köszönöm, nem élek pótszerekkel. Mind a ketten egyformán mondták ezt el, Pista úgy mondta el ezt az utolsó mondatot, hogy milyen bravúros poén, mint ahogy az is, Emil meg kinevette Vas Pistát, hogy ezt ő pótszernek tekinti. Szóról-szóra egyformán adták elő és mégis alapvetően különböző történet volt.
   Steinert Ágota: Én 1971-ben kerültem a Magvető Könyvkiadóba, és ott ismerkedtem meg Kolozsvári Grandpierre Emillel. Eleinte meglehetősen felületes és futó kapcsolatban álltunk egymással, én kezdtem el szerkeszteni a könyveit, de hát Emil igen önfejű ember volt és sose engedett beleszólni a műveibe a legkisebb mértékben sem, egyszerűen eleresztette a különféle tanácsokat a füle mellett. Az idők során azonban észrevettem rajta, hogy egyre inkább kezd odafigyelni azokra a különféle apró-cseprő kifogásokra, vagy megjegyzésekre, amiket mondtam, és amikor én a Magvető Kiadóból elkerültem és elmentem a Helikon Kiadóhoz, ő bement Kardos Györgyhöz, az akkori igazgatóhoz, és közölte, ragaszkodik hozzá, hogy megjelenő köteteinek a jövőben is én legyek a szerkesztője. Ettől kezdve azután már egyre személyesebbé vált az ismeretségünk. Gyakran találkoztunk, és ez a baráti viszony az ő öregségével és majdnem azt kell mondjam, hogy a láthatóan közelgő halálával egyre jobban elmélyült. Ugyanis én rendkívüli módon megsajnáltam őt, mert borzasztóan egyedül volt. Annak ellenére nagyon egyedül volt, hogy természetesen emberekkel, régi barátaival, írótársaival időnként azért találkozott. Mégis, abban a számára legfontosabb relációban, az íróiban, amikor egyedül ült a papírral szemben, és fizikailag is kiszolgáltatottá vált, mert reszketett a keze, mert annyira elfáradt a legkisebb erőfeszítéstől, hagy naponta egy félóránál, vagy egy óránál többet nem volt képes írni, tehát, abban a viszonyban, ami az ő számára a legfontosabb volt, olyan kudarcok érték, hogy szemlátomást segítségre szorult. Motiválta ezt a dolgot még egy valami, az, hogy engem mélységesen és nagyon meghatott az az érzelem, ami a felesége és közötte volt, pontosabban meghatott Magda szerelme, annak a gazdagsága és a mélysége, az, amit nem tudok másképp fogalmazni, mint hogy Magdának ez a szerelem volt az életműve, és természetesen ez az életmű inspirálta és nagyban alakította Grandpierre írói életművét is. Úgy éreztem, hogy Emilnek tényleg kötelessége valamilyen módon ennek az érzelemnek – nem is ennek a nőnek – ennek az érzelemnek emléket állítani, és Emil nagyon is akarta, hogy megszülessen Magdáról egy könyv. Miután már ilyen öreg és beteg volt, tehát bizonyos értelemben véve segítségre szorult. Ez a gyakorlatban úgy történt, hogy általában véve kéthetente, hetente egyszer találkoztunk, és akkor ő megmutatta, amit írt és azt megbeszéltük. Végül is Emil igen rangos, és jól író volt, tehát beszélgetéseink nem egyszerű stilisztikai problémákra terjedtek ki, hanem megvitattuk szerelmük és házasságuk lélektani motívumait, azt, hogy Magda különféle tetteinek mik lehettek a hátterei, milyen gyerekkori mélylélektani hatások érvényesültek a későbbi életében, és más, ehhez hasonló témákat. Hallatlanul érdekes és vonzó beszélgetések voltak ezek, amelyeknek a következtében született meg Emil legutolsó könyve, a Szépen gondolj rám, Magda regényének első része. Gyakorlatilag – ha nem is teljes mértékben – a regény második része is elkészült, de az mind a mai napig kiadatlan. Én a halála előtti utolsó napon találkoztam Emillel, és többek között azt is említette, hogy hogyan akarja megszervezni könyve megjelenését. Sajnos, nem tudom, hogy hova lett a kézirata, sejtem, hogy nincs róla igazi információm. Szinte szellemi végrendelete végrehajtójának érzem magamat, ezért mindent megtennék, hogy ez a második rész is megjelenhessen. Rettenetesen sajnálnám, ha végül is feledésbe merülne, mert igazi érték ez a regény, egyike Kolozsvári Grandpierre Emil legjobb műveinek.

   Elhangzott a Magyar Rádióban.

 

* Dalos László Domokos Mátyás, GFyurkovics Tibor, Rácz Edit, Réz Pál, Steiner Ágota és Szász Imre visszaemlékezései.