Szekér Endre

Határ Győző határtalan versvilága

(Válogatott versek: “H. Gy. levelesládája”)

   “Sohasem láttam, de tudom, hogy ezt a mi porszem-forma Földünket egy óriás Demiurgosz tartja az ujja begyén. Ahogy nézi-nézdegéli, nagyokat fújtat; s ezek a nagyon-nagy fújtatások apróra szakadva kiáltások formájában szóródnak és ereszkednek rá a Földre...” – kezdte a költő a válogatott verseihez fűzött utóiratot, a maga képletes levelesládájának utolsó feladott leveléhez kapcsolt megjegyzéseit. S azzal folytatta a korábban idézett utószavát, hogy a születő csecsemők nyelve gyökére ráilleszkedik egy-egy gazdátlan kiáltás, melyet a sírás, a szavak, a mondat, a mondatszerkezetek formájában később meg kell fogalmaznia. De azonnal hozzátette ezen megállapításához, hogy ezt a kiáltást nemcsak az irodalom csaknem minden “hangszerén”, műfajában szólaltatta meg, hanem főleg a filozófia hangján is. S korábban is és napjainkban is a végzetes világvége hangulatában – még erőteljesebben kellene megszólaltatnia a belőle kiáradó kiáltást, az óriás Demiurgosz fújtatásából kapott “szólamtöredéket”. Ez részben “mérnöki” pontosságra serkenti, részben pedig a lehető legnagyobb sokoldalúságra készteti, s ezt a “határtalan” Határ Győző-féle sokszínűséget, ezerarcúságot csak Weöres Sándor költői világához hasonlíthatjuk. A költészet kiskátéja címmel 1979-ben jelentetett meg egy sokféle tapasztalatot, bölcsességet, tanácsot tartalmazó esszét (A Nyugati magyar esszéírók antológiájában, 1986), mely valamiféle Vojtina ars poeticája, talán valóban Arany János sugalmazására szedte esszéisztikus szabálytalan rendbe efféle esztétikai gondolatait. Határ Győző 58 pontba foglalta tanácsait, önmagának is szánt vélekedéseit a költészet rejtelmeiről. Visszautasítva az önsajnálatot, a panaszkodást, mindig szeretné a költészetet egységesnek tekinteni (“nincs modern és ósdi költészet”); nem restellni a virtuozitást; a fonémára figyelni; nem hívni versenyre a festőt, a muzsikust, a tudóst; el kell zárkóznia az “ideológiai hordalékoktól”, a közéletiség publicisztikájától; más nyelvekben tájékozódva “világirodalmi mértékkel” mérni magát; az édes anyanyelv gazdagságát mindig gazdagítani szükséges (“mindent el lehet mondani magyarul is.”) “Ne légy se üzleti érdek, se egyház, se párt, se szervezet szekértolója – kliense,” – fogalmazta meg újra meg újra. Valóban megtartotta mindig alkotói szabadságát Határ Győző. Nem követte a mestereket, kortársakat, a hagyományos vagy az avantgard törekvések divatjait. Költői útja így lehetett mindig, s lehet most is – több mint nyolcvan évvel a vállán – egyenes és sokféle, magyar és egyetemes, archaikus és modern, népi és összetetten gondolati egyszerre. Ő a “mindenség mindegységére” figyel; a “létegészről” vall, mint a mi “légyfogónkról”; a “dög-lélektelen, dög-Corbuisier lakótömbjein” tűnődik; észreveszi az emberi “pokolöklendéket”, s nem felejti az ember jeruzsálemi templomának leronthatatlanságát. Határ Győző mindig filozofikusan elmélyedő, ironikusan ítélkező és emberségesen feloldozó alkat.
   A magyar költészet kincsesháza könyvsorozatában most 1998-ban jelent meg Határ Győző válogatott verseinek kötete – különös alcímmel: H. Gy. levelesládája. Maga a költő rendezte verseit a fantasztikusan sokféle levelesláda fajtái szerint tizennégy fejezetbe. Van szerelmes, lovagi, földönfutó, otthonvaló, magyar népi, édesanya, életszentség, húgomasszony, sevallású, turpisságú, ujjongó, ijedt, haldoklandó és világmindenség levelesládája. Ebben a képzeletbeli költői birodalomban, akár a görög mitológia tájain vagy a végtelen London városrengetében eltévedhet az ember. Mint Dante az “emberélet útjának felén”, túlvilági zarándokútján, alvilági és égi utazásának időszakában. Hiszen itt is vannak poklok, purgatóriumok és paradicsomok. Ahogy Dante világában ott az ítélkezés, a büntetés, a szenvedély, hasonlóképpen Határ Győző világában is határozottan kirajzolódik a valóságos pokol néhány köre – olykor még a “Rondabugyrod” említésével, Dantéra való hivatkozással is – például a szegedi ÁVÓ felidézése 1950-ben, vagy a Mottó végén a “szegedi Csillag” 1950-ben. Sajnos sem a távoli múltban, sem a közeli múltban élt s élő költő nem zárkózhat el a környező világtól, a világháborús rémektől és a látszólagos békében lévő “csapdaverem” kulcslyuknyi ablakos pincevilágától. Hiszen a költő verseiben különböző alakok jelennek meg: földönfutók, lelencek, áldozatok, krisztusok, igazoltatott gyanúsak, Genovévák, próféták, szibillák, kísértetek, rendőrbírók, kegyvesztettek, Gerő Ernő, rabszolgafelügyelők, börtönkáplánok, kisemberek, takarítónők, szegény Yorick, Barbarossa, fűzfapoéta stb. Ebben a hihetetlen nagyságú embertömegben egymásra talál a lány és a filozófus, szavait párbeszédbe tördeli a költő. “Ha költő lennék / – a milliók nyelvén / én milliók / szerelmét / énekelném,” – mondja a lánynak a filozófus. Erre a lány a filozófus szájára teszi a kezét, és ezt mondja: “Hallgass: édes. És ne mondd tovább.” (Ezt az 1945-ben írt költői párbeszédet annyira szereti Határ Győző, hogy 1989 novemberében a Kossuth Klubban lévő esten együtt olvasták fel: a költő és felesége, tehát a filozófus és a lány.)
   A magyar olvasó szereti a könnyebben megérthetőt, a rövidebb műveket, a közvetlenebben megközelíthetőt, a fülbemászó dallamot. Ezt figyelembe akarja venni a költő, mint a válogatott versek utóiratában megfogalmazta. Ezért akar a lírával hatni, különböző hangzatokat, dallamokat “becsempészni” a műveibe. Egyik középponti kérdése lírájának a “hangzás”, a “fonéma”, a versszöveg egyik rétege, a hangok, olykor kicsit visszaszorítva a másoknál elsődlegesen fontos jelentést. Mindig figyeli a hangokat: a budai sípot, a sakál hangját, a mesemondóét, a hullámmorajt a doveri sziklákon, a szigetországi országos esőét, a hazátlan elhaló énekét, az idő ráspoly-hangját, a kanásztáncét, a falaknak beszélés hangját, a hajdani harangjátékét, a bunkócska dallamát, a falkárpitrepesztők hangját, a lélekharangjátékét, a sziklahegyoldal omlásáét, a vidám táncdalét, a hárfajáték hangját, az özvegymenyecske hadarórigmusát, a farsangi rigmust, a kuvik hangját, az erdőzúgást, a dadogós hangját. Itt és más versekben nem egyszerű hanghatásról van szó, hanem állandó szóalkotásokról, ritmusformáló szószerkezetekről, alliteráló szavak halmozásáról. A Dadogós című versének rövid sorai, gyakori alliterálása (“hátul”-“hittel”; “betakar”, “bugyolálja”; “nyalakod”-“nyúlakodnak”; “megél” “megéri”; “alamusz”-“ammammogja”.) Máshol meg az újszerű szóképzéssel tűnik fel, például a Dadogósban “hohokol”, “talanít”, “ammogja”, vagy a címben jelzett dadogás érződik a szóhasználatban is: megbotlik a szó befejezésekor: “pár-”, “kar-”, “ráz-”, “tar-”, “tar-”, “elalusz-”. Határ Győző költői szókincse hihetetlenül gazdag. Ő “vagdali-ágyról” ír, “dundi combsólyája” van valakinek, “bujdiznak”, “Hablatyoláriumról” beszél, a dongó – “csodatékony”, “mamálkodás”, “Rolls-Royce-trónkoporsó”, “bászli”, “lebászlizza”, “szemteke-horgasztó” homlokagy, “frász-nyoszolyám”, “kergület”, “kancsalog” – és sok más szokatlan szóalkotással, régi szó átformálásával él. A költő olykor játszik, keveri, kavarja a szavakat (“Madonna! megálljon! / Medaillon-Madonna!”), hasonló hangzásúakat keres még “bőszítő”-“őszidő”, rokonértelmű szavakat halmoz (“Édesem Mindenkém Csillagom Bogárkám / Angyalkám Báránykám Én-Párom Szívem”). Olykor ráolvasásszerű elemekkel él, szólásokat épít a versbe (pl. “pénz paripa fegyver”), máskor a ritmus és a rím játékosan röpíti végig a verssorokat (“kertekalján él a talján / elhízik a hivatalján / hízik hasra és pofára / sok ülésnek vastag az ára”). Ezernyi nyelvi ötlettel hoz újat költői világába: verses zajtanulmányt ír (Kutyavilla csárda); széljegyzeteket tesz költői noteszébe (Széljegyzet, falrahányt krónikák...); népköltészeti elemekre épít (“hegyet hágék lőtőt lépék”, Kámea); csaknem szociográfikus környezetrajzot fest (“a nyilvános vécén a húgylefolyónál...” Börtönidő); gyakran visszatér a férfi és női hangra írt párbeszédes formához (pl. Életcél); máskor a Surrancsárokban a XIX. századi ‘suttyon-kukkon beköszöntők’ apológiáját írja meg; olykor a versterjedelem leszűkül (Statisztika); máskor meg hirtelen ömlenek a verssorok egymás után, például az időponttal jelölt álom-versek, -szövegek esetében (Kobakház); ironikus-groteszk bukfenccel átfogalmazza a Nemzeti dalt: “baleknak születtünk / balekként halunk meg: / nem naptári jeles / pirosbetűs ünnep.”
   Határtalan gazdagságú Határ Győző költői világa. Nem indokolatlan a költő nevére “rímelő” határtalanság említése, a hihetetlen költői sokszínűség, műfaji, stílusbeli gazdagság érzékeltetése. Ezt maga a költő is világosan kifejezi azzal, hogy a hagyományos lírai műfajok (zsoltár, ballada, dal stb.) átformálása mellett maga is verskötetébe illeszt “más műfajú” másképpen lírai-költői alkotásokat. A Hajszálhíd című korábbi hatalmas versgyűjteményébe Tornyok tornyok címmel felveszi Az Őrzők Könyve fantasztikus regényének prológusát, Menyhárt evangéliuma egy részletét a Heliáne című regényéből, Puella Pauperrima címmel egy részt a Pepeto és Pepita című regényéből, az Ölelhetetlenek három felvonásos táncjátékot és több részt Anibel regénytrilógiájából. Ezen részletek mellett számos alkalommal túllép a hagyományos lírai műfajokon. A Krónikás ének 1990-ből soraiba nyíltan “mai” valóságunk szivárog be a zülléssel, a szennyáradattal, a fegyelmezetlenség kultuszával. Az Ilia Mihálynak ajánlott A kétezredik év című versében verssoronként új és új ellentéttel lep meg: “én vagyok az izgató és én vagyok az izgatott / hallgatom a biztatót és biztatom a holnapot...” Kiolvasóverset ír – öreggyerekeknek Ini mini címmel. Hirtelen a közönség elé állva “kabarészámot” ad elő, versben, meghajolva, színészkedve, dalra fakadva, máskor meg gyorsan vidám táncdalt fogalmaz (“de azért csak hoppsza-hoppla / tánc legyen: jó nyargaló / mi magunk vagyunk a bőgő / mi a talpalávaló”) Az Özön című közöny bölcseleti tanulmánykötetébe kancsal ajánlást illeszt versben (“sovány vigasznak hét / szűk esztendejében / annak is leglélek- / dermesztőbb telében / kilencszázhetvennyolc / december havában / erre a parányi /vigaszra találtam.”) Golghelóghi című drámájának hőse angolul szól, majd magyarul, Terentius-mottóval: “Hitbéli Szent Reményt feladtam / Világút végére szaladtam...” S a költészet végtelenségében, időtlenségében hisz, neki közel van a Naphimnusz, ő az ifjú bűnös és a lelkivezető szavait örökíti meg, Tankréd nevében szólal meg, mesét ír versben, románcot fogalmaz, álomtengeren jár, ő messzi világ vándora, Édent keresve, Epikureuszt szólaltatja meg, Senecát idézi, Rubens festményére gondol, Deus ex Machina című versében Taorminában lát csudát, “versvilág virágerdejét” keresi a Nyelv-karám verssoraiban.
   Határ Győző “levelesládája” ez a válogatott verskötet, hiszen ő verseinek jelentős részét költő-barátainak ajánlotta, küldte el – például Jékely Zoltánnak, Áprily Lajosnak, Tornai Józsefnek, Baka Istvánnak és másoknak. Londonban, Wimbledonban (12 Edge Hillben), Hongriuscule-ban, a maga hajszálhídján kiépített parányi kis Magyarországán, – hiszen ez a minden távolságot legyőző hajszálhíd valóban minden költői “terhelést” elbír – az időtlenség partjain ülve Az időtlenség partjain című versét ajánlja Károlyi Amynak válogatott verskötete végén: “majd amikor nem győzte már és az idő kevésnek bizonyult önnönmaga telése-múlása figyelésére, feladta a küzdelmet // az ömledező lét odaadó figyelmetlenségének szentelte minden figyelmét s onnan tova oly szórakozottan peregnek napjai, hogy azok telését-múlását észre se vette // elérkezett az időtlenség partjaira és ez volt az ő megérkezése”. S megérkezésekor a szerelmesek levelesládájába dobta például a Feleségének, Piroskának írt Mondd utánam című versét – hetven utánra (“kis örökkévalóság vagy annyi se tán / amennyi itt következik hetven év után”). S a Temze-partján, a Londoni Dunatájon élő, mindig hazaérkező, otthonlévő költő megkeresi a többi képzeletbeli levelesládáját is örök középkori lovagként-földönfutóként-magyarként és a világmindenség költőjeként, örök teljesség-igénnyel, mint Weöres Sándor írta Határ Győzőnek című versében: “Győzőm, ismerjük egymást kilencven éve, / már az első találkozáskor öregek voltunk, azóta kissé fiatalodtunk / – de nem érve / soha semmiféle révbe. // Azóta mit tettél; / Szavakat, / mik fémmel vagy fával ütnek, / vagy simogatnak, / önmagukkal egyenlők. / Bennük ez a kor, amiben élünk. / Bennük a sok korszak – múltak, eljövendők. / Viselik természetes erejét / annak, ki benned megszólalt. / Viselik szerzett tudását / annak, ki... / Viselik bolondságát / annak, ki... / És többen ne keressen senki, / mert úgysem lehet, / csak ahogy végigfeküdtünk / születésünkben, / életünkben, / tanulva, pusztulva // halálunkban – már előre / és /az átléphetetlent átlépted szavaddal”.