Tandori Dezső

Egy lakatlan sziget belakása

(Füzi Lászlónak, de még mennyire!)

   A bélyeg angolul: stamp. Jelent ez pecsétet is? Galántai ihletésére, azóta továbbfejlesztve, van nekem egy rajzom. Fogazás szabadkézileg, szabadon, de postabélyegre emlékeztet az álló téglalap. Benne a szöveg: ST AMP. Szent Amp. Így elbontva. A cím: Az abszolútum bélyege. Naná, maga az van csak a bélyegen, hogy bélyeg. Ráadásul tényleg (halandzsásan) szigetnév-féle, úgy hangzik, meg hogy szent... Na, most akkor elkezdtem, mintha hullámok mosnák a szigetet (a bélyegemet), még lazább “fogas körköröket” rajzolni körébe, végül a feliratot elhagytam, a címet megváltoztattam, és a továbbfejlesztett rajzon nem volt lakó (a szigeten), aláírás MINDENKI SZIGET. Netán: MINDENKI SZIGETE. Gyenge vicc, de: MINDENKI SZIGET-E. Ilyenkor különféleképp lehet rajzolni a körkörös fogazatokat. Szaggatottal, kipontozottal stb.
    S valahogy elkezdtem gondolkozni ezen a “Mindenki sziget” mondáson (Hemingway-nél olvastam?), elfeledtem mire jutottam, de talán beugrik még, valamikor. Megjött Füzi László uram (a továbbiakban Laci) kötete, előtte én bizarréroztam a Kolárik Légváraival (belső áthallás? Mindenki Légvár?), értsd, hogy mindenféle esszés gondolatunk: szent, légvári igyekezet (ha nagyon jó, ha nagyon rossz). Ez nem elég, elkezdtem jól megolvasni Laci kötetét (a továbbiakban: köteted, kedves Füzi főszerkesztőm; így ez igazi Forrás-cikk! van visszacsatolás), és érdekes dolgok történtek hamarost.
    A legérdekesebb történt, ami (nagyon jó) esszékötettel történhet (túl azon, hogy kiderül róla, nagyon jó, igencsak az). Kiderült, hogy igen sok közöm van (bévül) a közlendőihez. Ezeken a dolgokon én is szoktam... De nem is! A könyv egy ponton (az egyik Németh-Kundera kisesszében) a legeslegtöbbet adta olvasójának, nekem. Megóvta, megóvott egy tautológiától. Mert hogy az bizony, amit én eredeti gondolatnak hittem a “senkihez-semmihez nincs közöm” ügyéről, fel van már találva, s pedig milyen jól. Hála! Itt kezdtem belakni A Lakatlant, hadd nevezzem így, és természetbúvárolni is kezdtem (jellegzetes Füzi-stíluseszköz, ez a fajta szóismétlés... ám ez most nem esztétikai elemzés lesz, nem kritika; személyes-személytelen reagálás inkább egy szerzőtárs személyes-személytelen üzenetére, itt jól megy ez a szó; hiszen egy könyv, főleg, ha elküldik neked, ez; az), természetbúvárlásba fogtam, csak növényileg, jaj, nehogy a vadállományt ritkítsam, s leltem más gondolathasonlóságokat... gondolatindításokat... meg egyáltalán, sok szép fát, virágot, bokorcsoportot, tisztást és sűrűt. Ezekről írok most.

    A rajzok (festmények a könyvben)
   Átütések és csorgatások. Ködösítő megvilágítások. Benes József alkotásai. Vizek, persze. Szigetről lévén szó. Micsoda öröm volt az egyik Tolnai Ottó-kisesszé(jében a könyvnek, ezt a továbbiakban elhagyom), egy széphistóriás képhistóriát művészetkallódásról-mentésről, igen, ahogy az író-költőtárs Tolnai Ottó a festőtársért tenni próbál (s tesz). Eleve Palics! Ott játszódik a kisesszé története, és hát pl. emlékezzünk csak Kosztolányira: ahogy ott ólomként fénylik a palicsi tó, a fény farkasbogyókon csillan (a Csáth-vers) és Benes vízbuborékai is olyan bogyósak, az alakjai! Szervesség, benső.

    A kiindulópont
   Mármost rögvest (hadd használjam életemben először, talán utoljára is, így egymás mellette két szót) rá kell térnem, hogyan indult ez az egész. Füzi kötetét hol nyitottam ki először. (Váltogatom a megszólításokat, az ismertető hangnemet. Ma valahogy ilyen a víz járása, a szél járása a sziget körül, a szigeten. Meg hát a belakás szeszélyes.) A Kalligram által kiadott, külsejével is szépet nyújtó kötet 123-128. oldalán lelhető az a gondolat-párhuzam, Németh László és Kundera közötti, melyhez harmadiknak, bocsánat, nyilván Füzi László mellett negyediknek, s talán sok olvasóval együtt, betársultam. Tisztaság és szexualitás az alcím (a kisesszé-cím), de én most nem a tárgyat akarom ismertetni, megteszi azt a könyv, hanem az egybeesést. Mennyit elmélkedtem én, fölösen is, íme, talán, mennyi parti-kavicsosat játszottam, mint kőforgató madár, azzal a fogalom-jelenséggel, hogy másokhoz van-e közünk. A prózaíróban, aki vagyok mellesleg (és nem mellesleg) ott él mellesleg (és nem mellesleg), s nem mint “geg”, néhány abszurd figura lehetősége, ezeket olykor saját magával azonosítja. Ilyen ez az alak, aki (lásd Camus! Merseault) nem tartozik senkihez (lásd Ady). S itt Kundera hősnője, Agnes (sic, A-val) azt mondja: a világ nem engedi meg már, hogy hátat fordíts neki. Nincs kolostor, ahová elvonulj. (Keleten se, teszem hozzá; de talán Koestler India-könyve, fordításom, is megjelenik valamikor, s ott van erre bőséges szakirodalom-rész.) Beszélgettünk erről itthon. Hát igen, újságok... tévé... amit csak úgy hallasz... Igen, Örkénynél még volt olyan, hogy az ember néha csak úgy maga elé néz. Ma a világ ezt sem nagyon hagyja. Nem ér semmit, ha “mások” idegenek neked. Kénytelenülsz közeledni, belevetni magad a... de ezt tessék elolvasni.

    Balassa Péter, a mai helyzet stb.
   Az előbbieket az Olvasónak (ezt is többféleképp írhatjuk) mondtam, kedves László (legyen ez is egyszer), de most Neked folytatom. Tudod, én nagyon örülök, hogy Balassa Liget-cikkére lelkes telefonnal reagáltam (magának Péternek). A Te Balassa-idézetelemzésed (a megromlott kor-szellemiség-állagról) hajszálra egybevág azzal az érzettel, mely nekem a Balassa Péter cikke révén támadt. Főleg az tetszik, túl a kórismén (elromlott valami), túl azon, mert ahhoz én 1979-től tudnék valamit hozzámondani, a harcos jóban is volt (rám nézve) valami rossz, a valaki(k) más(ok) melletti kiállásban (s ezt Balassával sosem beszéltük, nem is beszéljük meg), túl a kórismén tehát nekem inkább az a megállapítás fontos (a Te Szeretet kisesszédben a Péter megállapítása), hogy szeretni kell a tárgyat. A jó irodalomhoz, folytatom, a megjelentetések durva tényszerűségén túl, az kell, hogy olvassák (az irodalmat), hogy tényleg (jól) olvassák stb. Ez néha bajos várakozás a szerző részéről. Mégsem alkudhatunk meg. Folytatom. Nem szabad megalkuvó könyveket írnunk. Nem szabad lazán válogatnunk tehát, nem szabad “csak úgy, hát jó” eleget tenni (bármi jószívű) kiadói kéréseknek, nem. Bármi “rémes” könyv tőlem a Vér és virághab, tárgyát s szereplőinek bonyolult – nem is oly bonyolult – életrajzát hat és fél évig dédelgettem, görgettem, küzdöttem a dologgal, s valami csak lett belőle. Talán. Tudom. Lett. Nem mertem volna különben újabb könyvet kiadni, olyat, amelyik szintén kemény (Utolsó posta Budapest; Liget) (amaz Magvető), de többekhez fog eljutni. A tárgya révén. Jó, ezt a tárgyat sem szerethetem jobban, olyan nálam nincs (más a madárkáink iránti szeretet, s más a madár-könyvtárgy iránti; a könyvtárgy iránti szeretet ugyanaz, ha rettentő alakok történetét írom, s csak így, ha madarainkét). Ám itt hadd szóljak ismét az olvasóhoz, ezúttal Füzi Lászlót idézem a Lakatlan sziget című könyvéből (a Balassa-dolog végéről): “Ami van, az nem más, mint hogy egymástól távol álló emberek a maguk világában élve rádöbbennek egy másik ember világlátásának... igazságára, a maguk világából kilépve... egy pillanatra... kapcsolatba kerülnek vele”. Gyönyörű, hogy Ottlik-meggyőződésű vagy Te is, Laci. Olvasó, itt meg jön Füzi Szerkesztő Úr írói vallomása: “... valójában a maguk Szigetéhez s annak törvényeihez kell (az íróknak, TD) hűnek maradniuk”. De jó, hogy Mándy is élénken tovább él ezzel. Hogy ez a gyönyörű kollázs, és épp Ballassa örvén, létrejöhetett. Persze, hogy nem felelhetünk a valódi kérdésre, amit Füzi feltesz, s ő se tudja a választ; Paul Klee se tudta, illetve borúlátó, borúfelismerő volt: hogy mikor lesz mindebből kultúra. Mikorra fogják akár az esztéták is megérteni a megértendőt. Balassa Péter nemesen járt el mindig a hűségeivel, a szeretethangoltságával. Meg is örültem, mondom.

    Igen és nem (tájirodalom)
    Szerzőnk nem hisz igazából a tájirodalom lehetőségében, s talán igaza van. De Hamvas Béla kitételét sem feledheti (ugye, hogy villódzik ez a könyv; s a töbit meg kell nézni benne, én csupán utalok, még a magam örömeinek tucatjáig se jutok a sorolásban; idézem H. B.-t): “Az egész országban ez az egyetlen hely (a délnyugat, TD), ahol az ember tudja, hogy az élet akkor magasrendű, ha művészi... és a titkot... a géniusz őrzi”. Kicsit a magunk céljaira lerövidített passzus, ám hadd jussunk el kérdésünkhöz: a lakatlan sziget géniuszát a belakás nem űzi-é el? Hisszük, higgyük, hogy nem; mert eleve érteni érkezünk, utazók. Igen, utazók, se nem bélyeggyűjtők, nem rekordhajhászok. Kedves Olvasó, kedves Szerző, szerény hajómmal ezennel távozom. Ja, és hogy el ne feledjem, a Lakatlan Szigetre a legkedvesebb, Azt Az Egy Könyvet visszük. Szerzőnek e könyvvel sok ilyen könyve volt, van – és jönnek az újak. Várjuk, Szerző urunk!

1998. október 30.