Fehér Zoltán

Kökénybokor

Schőn Mária - Harmath Lajosné:
Bäumelein-Träumelein

   Szép ajándékot kapott Hajós népe 1998 karácsonyára a sváb lakosság betelepülésének 275. évfordulója alkalmából. Most jelent meg ugyanis a Bäumelein-Träumelein című kötet, amely az alcím szerint a falu népének mondókáit, dalait és játékait tartalmazza. Ennek alapján egy tisztán gyermekfolklór gyűjteményre gondolhatnánk. Valójában azonban ennél gazdagabb a tartalom.
    A 209 lapos, puhakötésű, színes fedelű könyv címlapján egy régi hajósi karácsonyfa látható, amely azonban éppúgy nem fenyőfa (hanem kökénybokor), mint ahogyan 100-150 éve még a magyarság sem állított fenyőfát Jézus születésnapján. A fenyőfa-állítás szokását mi a múlt század közepén épp a németektől vettük át, akiknél ez már régebbi szokás volt. Talán a hajósiak ősei ismerhették azt eredeti hazájukban, a Sváb-földön. Ha ez igaz, akkor jelképes értelműnek látom a “kökénybokor-karácsonyfát”. A Sárköz peremére érkező svábok itt nem találván fenyőfát, helyette azt állítottak karácsonykor, mint az itt talált népek.
    Gaál Károly, a bécsi egyetem magyar származású néprajzos professzora a “Burgenlandtól Új-Zélandon át a magyarországi svábokig” című írásában (Világfa 1992.) szól a katymári és császártöltési kutatásairól. Itt elmondja egy élményét, amelyből messzemenő következtetéseket von le. Amikor német egyetemistáival Császártöltés felé utazott autóbusszal, olyan homokviharba (“keceli eső” vagy “kun eső”) kerültek, hogy az orrukig sem láttak. Nemcsak az ifjú egyetemisták, de az 1720. körül ide érkező svábok sem láthattak eddig efféle természeti jelenséget. Az egykori bevándorlóknak ezt tudomásul kellett venniük, alkalmazkodniuk kellett a homokviharos, mocsaras, árvizes tájhoz. A geográfiai adottságok, “a táj ereje” volt az, ami hasonló életformát, gazdálkodást, épületeket hozott létre Új-Zélandon és a Duna-Tisza közén. A Kalocsa környéki svábokat – mondja Gaál professzor – házaiknak alaprajza, kedvenc ételük, a birkapaprikás, kalocsai hímzéses népművészetük, s táncaik egy része alapján “ma akár németül beszélő kiskunoknak is nevezhetnénk”. De térjünk vissza a hajósi kötethez. Hátlapján Umenhoffer Pál naív festőnek egy hajósi parasztcsaládról készült festménye látható. Ha nem tudnánk, hogy ez egy sváb család, bízvást alföldi magyaroknak gondolhatnánk őket. Egyébként a könyv sok fényképén kalocsai népviseletes kislány néz ránk (24. 35. lap), de akad vitézkötéses nadrágos, pitykés mellényes férfit ábrázoló fénykép is (112. lap), amelyen csak a csizma helyett papucsba bújtatott láb árulkodik viselője nem magyar voltáról.
    A könyv szerzőpárosa Harmath Lajosné a hajósi általános iskola nyugdíjas tanítónője és Schön Mária a kalocsai Szent István Gimnázium szintén tanárnője. Harmathné felvidéki kitelepített magyarként érkezett a háború után Hajósra, s mint “jövevény” friss szemmel látta meg a falu sajátosságait. Évtizedeken át szorgalmasan gyűjtötte sorstársainak és a helybeli sváboknak a népi kultúráját, állandó és sikeres résztvevője volt az országos néprajzi gyűjtőpályázatoknak. Schőn Mária viszont tősgyökeres hajósi, aki szintén jelentős néprajzi kutatásokat végzett szülőfalujában. Ő azzal az előnnyel is rendelkezett, hogy hitelesen le tudta írni az irodalmi némettől alaposan eltérő sváb szövegeket. A kötet anyagának alapja az az 1994. évi közös pályamunkájuk volt, amelyet azóta szorgalmas munkával tovább bővítettek, s amelyet akkor országos első díjjal jutalmaztak.
    A könyv nem tudományos céllal készült, hanem ismeretterjesztő, identitáserősítő céllal a falu népe számára. Szerkezete azonban a hiteles szövegeken túl, tudományos felhasználásra is alkalmassá teszi. (Ilyen szempontból egy zenei mutatót hiányolunk belőle.) Ebben a kötetben az is könnyen eligazodik, aki egy szót sem tud svábul, hiszen nemcsak az Előszó, de a címek és magyarázatok egy része is két nyelven olvasható.
    A tudományosság fontos feladatának kínálkozik az interetnikus hatások vizsgálata, esetünkben a hajósi mondókák, dalok, stb. összevetése a környék magyar, rác és tót folklór alkotásaival. A magyar néprajzban ugyan régi közhely az a megállapítás, miszerint a magyar népi kultúrát sokkal szorosabb szálak kötik közép-európai szomszédainkéhoz, mint a németekéhez. A Lajtán túl tökéletesen más világ van – szokták mondani. “Legkevesebbet talán a németektől vettünk át” – írja Kodály a szomszéd népi népzenei hatásokról. “Nem csoda – folytatja –: homlokegyenest ellenkezik már a két nyelv ritmusa és hangsúlya, ezenfelül a tisztán zenei sajátságok is ellentétesek.” Szerintem a 275 éve itt élő svábok még bizonyára sok mindent őriznek abból a kultúrából, amelyből kiszakadtak, s talán az egykori würtembergi paraszti műveltség emlékei ma már csak náluk tanulmányozhatók. Ugyanakkor legalább ennyire érdekes, hogy mit vettek át szomszédaiktól és mit adtak át környezetüknek. “Végtelen idő szükséges ahhoz – írja Kodály –, hogy teljességgel megismerjük egymás kincseit, s a nemzeti forma és kifejezés százféle arculatából kivonjuk a közös emberi vonásokat.”
    Tudjuk, hogy a népi gyakorlat az intézményes óvodai, iskolai nevelés bevezetése és a pedagógia tudományának megjelenése előtt kialakította világszerte a maga tapasztalaton alapuló sajátos nevelési módszereit és eszközeit. A parasztgyermek hagyományokba való belenevelődésében, szocializációjában nagy szerepe volt a folklór alkotásoknak. A hajósi kötet első részében a “felnőtt játéka ölbeli gyermekkel” cím alá sorolható mondókák találhatók. (Altatók, lovagoltatók stb.). Ezeknek hangneme, hangkészlete Európa-szerte azonos. Egy-egy szó-lá-mi dallammagú hajósi mondóka végén azonban, amikor mi inkább a dó-t várnánk (vannak ilyenek is), mintha egy terckíséretes dallam felső szólamát énekelnék, a dó-hexakord 3. fokán zárnak. (52.) Egyébként egyetlen kétszólamú dallamot sem találunk a kötetben. Talán ez is magyar hatás? A hármashangzat-felbontások itt is legtöbbször felülről indulnak, mint a magyar gyermekdalokban, ahol viszont dó-mi-szó található (26.) az jellegzetesen sváb. Sajátosan német a felütéses kezdetű gyermekmondóka. Ezekből egész sorozatot találunk. (17. 21. stb.) Ugyancsak nyugati eredetű a 3/4+2/4-es lovagoltató (23), a 3/8-os hintáztató (29) és a 6/8-os táncdallam, mi véggel. Az 54. sz. gyermekdal közhelyszerű dallam miatt Bátyán is ismert rác szöveggel. A magyar Felvidéken szokásos mi-re-dó dallamú mondóka Hajóson (44) szó-szó-lá-ti-dó-dó-befejezéssel lesz svábos.
    A könyv harmadik fejezete A gyermek és a természet címet viseli. Ebben egyszemélyes és társas mondókákat találunk. Nemcsak funkciójukból, de dallamukból is ismertek nálunk a sváb naphívogatók, cserebogár-, katicabogár-röptetők. A “sváb nyuszi” azt mondja: “nix, nix”. A levelibéka: “Dreck, Dreck” (Sár), a kakas akár “magyar” is lehetne, azt mondja ugyanis: “Kuckuricku”. Jellegzetesen sváb a postakürtöt utánzó hármashangzat fölbontásán megszólaló dallam. A hajósi harangszó hangutánzása sem idegen a magyar fülnek, amikor azt mondja: “bim-bam”. Az üres demizson viszont csak a sváb embernek mondja azt: “luttuttu”. A tejfog eldobásakor éppúgy ráolvasó versikét kell mondani, mint a magyar falvakban. Van olyan mondóka, amely a sütés-főzést emlegeti szövegében, dúr dallamát viszont harmonikást utánzó karmozgással kísérik.
    A hajósiak eredetéről is árulkodnak a dalszövegek. “Ich bin ein Musikant / Ich kommt von Schwaben-Land” – mondja az egyik. A játékok térformája, mozgásanyaga és maguk a játéktípusok javarészt megegyeznek a magyar gyermekjátékokéval. Helycserés, kiolvasó, fogyó-gyarapodó, hidas, páros forgó mind megtalálható itt. (Ezeket különösen érdemes volna összevetni Pécsiné Ács Sarolta kalocsai játékgyűjteményével!) A Dr. Florischitta (69) nevű játék utánzó kézmozgásokkal teljesen idegen a magyar gyermekjátékoktól. Az ugróiskola Európa-szerte ismert középkori eredetű játék, alaprajza is egy temploméra emlékeztet. A tűzhúzás, a farkasjáték inkább a sportjátékok közé illeszthető, bár ez utóbbit egy kérdés-feleletes párbeszéd előzi meg. A kavicsjátékok, a golyózás, a pénzezés, a bakugrás szintén sokfelé közismert, s a vers is dallamnélküli.
    A hajósi gyermekek épp úgy készítették és használták játékszereiket, mint a világ minden részén. Játszottak pörgettyűvel, krumpliból készített ökrökkel, fából faragott szekérrel. Játékhangszerük volt a gabonaszárból, fűzfahajból, fűzfavesszőből készített síp.
    Nem volnának németek a hajósiak, ha nem lennének “nevelő szándékú mondóká”-ik. Effélék a magyarban nem túl gyakoriak. Egy négysoros dó-hexakord kiszámoló leugró kis szextjeivel a mi fülünk számára furcsa (173), pedig a benne szereplő “Sári-Mári” történeti mondáinkból ismerős, még ha mi nem is tántinak nevezzük őket. A láncrímes mondókák – a mi “vala-vala” bokorrímeinkhez hasonló, de 10-15 soros versek – gyakran emlegetik Jánoshalmát, az egykori országos vásárok színhelyét, ahol sokszor találkozhattak a Bácska svábjaival. A számoló mondókák között van olyan, amely a 32 kártyalap megszámolásakor használatos.
    A kétnyelvűség sokkal kisebb mértékben hagyott nyomot Hajós folklórjában, mint pl. a közeli Bátyáéban. De akad ilyen is: “Jó van: isch guat / Kalap: isch Huat”. Vagy “Egedem, begedem jó András” (188-189.).
    A népi humor gazdag tárházát jelentik a csúfolók. Kicsúfolták a meztelen fenekű gyereket, a bikát, a butát, a fogatlant. Voltak keresztnév- és családnév-csúfolók. Ismertek csalimeséket, nyelvtörőket. Sajnálatos, hogy a gyermekijesztők felsorolásakor azoknak csak rövid jellemzését adják, s nem közölnek velük kapcsolatos népi szövegeket. Ezek közül a boszorkány (Hexe) nálunk is ismert hiedelemalak, s még nem csúszott le a gyermekijesztők közé. Olvashatunk elhárító szerepű népi imádságokat. Az imakönyv első oldalára versbe szedve írták be a tulajdonos nevét. Szépek a születésnapi és a névnapi köszöntők. Az esztendő jeles napjainak költészete, talán az aprószentek napit kivéve, merőben más, mint a magyarban. A hajósi Mikulás viszont inkább elmenne alföldi subás pásztornak, mint szentéletű püspöknek. A “bölcsőske” című népi játék a mi betlehemezésünkhöz hasonló adománygyűjtő karácsonyi köszöntő, de hiányzanak belőle a pásztorok, inkább a “Szállást keres a szent család” története elevenedik meg benne.
    Hasznosan egészíti ki a kötetet a szövegkiejtési tájékoztató, hisz az itt közölt szövegeket az irodalmi németet tanuló hajósi fiatalok sem tudják jól olvasni és értelmezni.
    A könyv kiadását sokan támogatták a Művelődési és Közoktatási Minisztériumtól a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatán át a helyi cégekig, vállalkozókig és magánszemélyekig. A zenei anyagot Müller János, a szöveget Thomas Haubruch lektorálta.