Határ Győző

Hömpölygő beltenger

Kötetlen elmélkedés
Kabdebó Tamás Duna-trilógiájáról

“A világot, s ezzel együtt az isteni törvényt azért látjuk olyannak, amilyennek, mert onnan nézzük, ahonnan látjuk.”

(Árapály, 280. lap)

 

   Száz recenzió jelent meg tőlem, alig nyolcada annak, ahány könyvet három évtized alatt recenzáltam. Nyolcszáz könyvismertetés és nyolcvanadik évem betöltése után elhatároztam, hogy többé könyvről nem írok. De most, hogy végigaraszoltam ezt a nagy trilógiát, úgy érzem, nem mehetek el mellette szó nélkül s ildomos volna számot adnom róla, részint pro domo magamnak, részint visszajelzés gyanánt a jeles szerzőnek, aki immár négy évtizede fegyvertársam és igaz jó barátom.
   Persze, ami itt következik, az több szempontból súlytalan, érvénytelen és semmis: inkább afféle endofázia; “belső beszéd”, ami dolgozószobám könyvekkel körülpáncélozott négy fala közt, bordakasomban/koponyámban a magam medvedorombolása marad. Miért semmis és érvénytelen? Egyik oka ennek az, hogy jómagam soha nem mentem át azon a rótán, amin minden, bölcsészetet végzett tanárember átment, magyar nyelv / irodalom- és történelem szakon koptatta az ELTE lépcsőit, államvizsgázott/disszertált/bizonyított. Jómagam ilyesfajta felhatalmazást felmutatni nem tudok, kuruzsló vagyok, történelemben/irodalomban a magam útját járom, vagyis beteget nem gyógyíthatok, rendelőt nem nyithatok.
   A másik ok, amiért csupán pehelysúlyú, amit mondandó leszek a trilógiáról, az az, hogy egyrészt előrehaladásának fejezetről-fejezetre tanúja voltam: visszapillantó tükröm van hozzá s ezzel módosul az optikám; másrészt azzal a reservatio mentalisszal fogok hozzá, hogy szörnyen elfogult vagyok a javára. Szerzőjét nemcsak hogy tetőtől talpig igazmondó becsületes embernek ismerem, hanem tetőtől-talpig tehetségesnek is; akkora, mamutbozontú- és méretű mesélőkészsége van, amihez képest az anekdotázó elefánt eltörpül. Az ismeretek akkora tárházával rendelkezik, melynek birtokában úgyszólván hors concours indul; innen van az, hogy a trilógia szimmetrikus, hármas homloksora mögött sokteremsoros, labirintikus mélységet sejthetünk.
   Minek nevezzem: esszéregénynek? Mítoszteremtő regényfolyamnak? Történelmi kompendiumnak? Családregénynek? Hány család hány regényének? Hiszen a függelékben nem kevesebb, mint öt család kiterjedt genealógiáját vázolja fel, és tárja előnkbe. Már maga ez népszerű fogás kell legyen egy olyan új világban, amely eredet- és őskutató szoftvert telepít a komputerébe (mely szoftvert viszik, mint a cukrot), és ha valaki csupán Vak Béláig vagy Könyves Kálmánig vezetheti vissza a családját, szégyenkezve a sarokba kullog. Kurszán papkirály ük-ük-ükunokája is közöttünk lappang valahol; hát amilyen ejtőernyőn pottyantott, tegnap érkezett fajzagyvaléknak ismerem és génkotyvaléknak tudom magam – mertmivel várkapitányt őseim között egy fikarcnyit sem tudok felmutatni, de meg királyi étekfogót sem – hát majd a föld alá süllyedek szégyenletemben. Önéletrajzi adalékok, könyvtárt-felhányó búvárkodások csapadéka, mind-mind belehull a trilógia roppant tepsijébe; ugrifüles tréfákban sem szűkölködünk, s maga a szerző is felcsap statisztának, egyszer a forradalom napjaiban “fényképez”, másszor francia “lány-cicáknak” mutatkozik be Rómában az olimpiász idején (“Comment vous appelez-vous?” – “Thomas Kabdebo”), egyszer meg saját nevén “könyveket rendel” egy bajor könyvesnél; de ellenáll a csábításnak, hogy a “legkisebb ellenállás” irányába induljon el s végelemzésben a trilógiát nem lehet tetten érni s “lefülelni” azzal, hogy burkolt önéletrajz.
   A regényfolyam mestercsellel kezdődik, és ez a mestercsel mindvégig a helyén marad, üzemel, beválik. Ha az illusztris szerző úgy képzelte, hogy mindössze Krúdyig, Jókaiig, Vas Gerebenig, Kuthy Lajosig, Jósika Miklósig nyúl vissza – téved. A valóság: ennél több és ennél nagyobbszerű. Victor Hugo a maga szertelenségében, Dumas Pére a maga körmönfontságában, Le Sage, Quevedo, Aleman – ők éltek ezzel a fogással, amikor a műnem még alakulóban volt és írója nemcsak önmagával tünekedett, olvasójával is tanakodott; Defoe-ig, Fieldingig nyúl vissza, és ez adja trilógiájának epikus hömpölygését, hogy valósággal szakaszról szakaszra, oldalról oldalra: feltálalja a műfajt. A regény megújulásának vagyunk a tanúi. Gil Blas ördöge emelgette így a háztetőket, hogy bekukucskáljon az emberjószág fészkébe. “Most útjukra bocsátjuk haramiáinkat, hogy hősünkkel betévedjünk a karmeliták kolostor-templomába” – írhatta bátran Merimée, mert adottnak vette, hogy az író – mint a cselekmény titkos ismerője és kalauza – jelen van. Irodalmi időgépünkön, “hipp-hopp” áttűnéssel belegázolunk azokba a századokba, amikor az auctor meg-megszólalt, hol mint “az Író”, hol mint a “Titkos Krónikás”, beszédbe elegyedett az olvasóval és egyszer átvezető kommentárral traktálta, másszor bölcsességgel, a planéták állásával, morállal/életvitellel, ájtattal/világlátással látta el. Kijegyeztem, megszámoltam – jó másfél tucatszor jelentkezik, hol a pennájával hadonászó Író, hol a velencei félálarcot öltő Titkos Krónikás, hogy megállítsa a sokszálú cselekmény valamelyik fonalát és betekintésünk öregbítésére elmeditáljon a történtek fölött. Szemérmesen csupán cselekményt mondtam, pedig az események e szörnyeteg gubanca úgy nő-szaporodik, mint a japángomba, amely minden fazekat kinő, vagy ahogy a komputer monitorán terjed-sarjad a fraktál: egyre beljebb hatolunk folyvást közelgő-növekvő mintázatok, bozótok, indák, türemlések öbleibe – ránknövő liánjaiba. A drámai fordulatok, a cselekmény csomóírása, az alakok rajzása és ki-be ugrálása szerepeikbe mintha valami gyöngyfényes kódon keresztül volna szemlélhető; mindez nemegyszer meghökkentő, valószínűtlen és meseszerű, lovagregények, gyermekkorunk kalandregényeinek ámulatos képmutogatását idézi: hebegünk-hápogunk, telehintjük apró, kétkedő kérdőjelekkel – vesztünkre. Észre sem vesszük, mikor megy végbe éberségünk színeváltozása: a végén azt is elfogadjuk és hitelesnek érezzük, amiben tegnap még tamáskodtunk: “Így is történhetett.” Az opusz teljességére mi sem jellemzőbb, mint hogy tulajdon regényelméleti alapvetését is tartalmazza. Az író, munkáján morfondírozva, elsőbbet felhozza Manzoni I Promessi Sposi című romantikus nagyregényének tanulságát, a cselekmény bumeráng-repüléséről; majd Voltaire Candide-jának hősét és Kunigundáját állítja párhuzamba saját regényének szerelmespárjával.
   KT nem “finomista”, nem fájvirág esztétalélek, nem “mimóza” ő; nem grafomániás, nála sehol a formátlan tudatkiömlés, a lustán sepert hordalék salakja, a parton végigterítve, sehol a méltóságteljes langeur; nem az “írók írója” ő, hanem a százezres olvasótáboré. És nem is úgy, ahogy-és milyen ravaszul Nyugaton csinálják: piackutatással, rábeszéléssel, az író sarokba szorításával – nem. Ő ezzel a “titkos tudással” és ilyennek született. Alapállása a sportemberé. A sport minden ágában járatos, mondhatni szakember, a szakzsargont csakúgy mint a lelátók jasszos rétegnyelvét anyanyelvi fokon használja-beszéli. Vele-szurkolunk és majdhogynem a pályára szaladunk, amerre ő szalad; és azok a százezrek, akik életét betölti, hogy a labdarúgó pályák, az úszóstadionok körül tülekedjenek – ha felolvassák, a misztériumba beavatottak borzongásával veszik magukba, mint Sportisten epifániáját; mi lehet izgalmasabb, mint az egymást hajszoló szerelmesek kergetőzése Rómában, az 1960-as olimpiász háttérfüggönyével mögöttük.
   Hogy a kép teljes legyen, a trilógia, hol történészek, hol régészek, hol Duna-kongresszusok révén az ókorig is elkalandozik; ám e kitérések ellenére, szerző és műve harsányan hungarocentrikus. Azt a legendás “magyar embert” fogadja szívébe, akit a távoli földségek emberörvénye, távoli világok világhódítói/vallásalapítói/heroszai s azok viselt dolgai nem érdeklik, és nevük hallatára legyintőgörcsöt kap. A heftáliták? A Fehér Tatárok? Világhódító Hulágu, az Ilkán? A punok tűzkemence istensereglete? Az aztékok vérszürcsölő istenei, undorító Olümposza? Keresztények ostora, Aureliánus? Sátán Cimborája, II. Frigyes? Az Ibér félsziget nyolc évszázada az iszlám “rabságában”? Bizánc? India Moguljai? Szaleddin szultán, a keresztes-verő, Jeruzsálem visszafoglalója? Aki kívülreked a “magyar glóbuszon”, azt ki nem szarja le?
   Világérvényes ez a hazafias elfogultság, adott esetben, diktatúrákban kötelező, mint a nyakbilincs, ami biztosítja az alattvaló könnyű rángathatóságát. A Duna-trilógia ez irányú elfogultsága más: máshogyan magyar; természetes, szelíd, soha nem bántó, sőt, etnikusan pozitív, békülő/barátkozó – nem véletlen, hogy a harmadik részt egy magyar legény és román ara frigye zárja le. KT nem az a szélsőséges hungarocentrikus ultrasoviniszta, akinek egy kontinensnyi Hunnia körül alig egy megyényi Európa terül el. Igaz, egy helyütt felemlíti, hogy “április közepe… Shakespeare és József Attila születésnapja” – ami éppenséggel nem azt sugallja, hogy Shakespaere-ből két tucat József Attila kitelnék; oly gondolat, amely az Anyahonban felségárulással egybekötött vallás- és nemzetgyalázás. Ad idem: annál jobban csodálom Balassa Pétert bátorságáért, ahol – egy frissen adott interjúban – kijelenti: Illyést hiába keresnénk házioltárán. És ha meggondoljuk, hogy a Beatles-ek egy előkerült ősfelvétele egy milliárd forintért kelt el, mi mesés összeget érne el a rálicitálókkal Petőfi Sándor egy lepattant pitykegombja?! Márpedig, ha valahol lepattan, akkor ez a regény annak a hiteles pitykegombnak a lelőhelye. Már hogyne vett volna zálogot a sikerre egy olyan magyar regény, amelyben Petőfi is átszalad a színen, nem is egyszer (kivált, ha olyan író hozza előnkbe, aki saját “hencegő” bevallása szerint száz verset is tudott betéve Petőfitől). De a Nemzet Költőjén kívül még hány-de-hány szívünkbe zárt, reformkori vagy negyvennyolcas közszereplővel találkozunk: ihol jó Kazinczy, Martinovics, Zsigray gróf, Bessenyei, Batsányi, Wesselényi, Széchenyi, Kossuth, Damjanich, Görgey, Perczel Mór, Klapka, Bem apó. Az 56-os forradalom előtti és utáni idők majd minden jelentősebb alakja végigvonul, írók-költők, közéleti karrieristák és széllelbélelt nagymenők, leninista ámokfutók, és örök-balek magyarok hada vitatkozik, ágál, ármánykodik, lövet/lövik, menekül, határátlép, stb. – még de genere Lukács H. Ágnes is leadja névjegyét és a neki juttatott statisztaszerep szerint, az “emberarcú szocializmus” szószólója szerepében épp “a forradalom élére” próbál hágni, amikor egy szakérettségis, alacsony hajadon hátrazavarja, mondván: “Csak te fogd be a pofádat Ágnes. Eleget lapátoltad a marxizmus piszkát.”
   Seth Vikram angol-indiai író A Suitable boy című 1500 oldalas, mamut-regényét 15 évig írta – KT a maga közel 900 oldalas trilógiáján 9 évig dolgozott; s nemcsak ez az arány meglepően azonos, hanem a két könyv nyűgözése, ütése is. A Vikrámé is “családregény”, ám akit oldalain vendégül lát, az idegen, mintha odautazott volna: “megtanulja” Indiát. Aki olvasó-kenuján a Duna-trilógia habjain végigcsorog, az idegen ezer-mindent megtud a térség idioszinkráziáiról: historikus legendáriumáról””- mintha csak e varázslatos egzotikum függőágyába belefeküdt – és végigálmodta volna, ami álmot a Nagy Igéző csak a pillájára küld. Vagy mintha valami nagyon széles vásznú Abel Gance filmeposzt néztem volna végig, amely olyan sikeres volt, hogy a Filmgyár alvállalata regényt íratott belőle a forgatókönyvíróval… Avagy tán mégis igaz, hogy a regény volt előbb, amelyet utóbb filmre vittek? Mi volt előbb, a pellicula vagy a könyv, a tyúk vagy a tojás? Máig sem tudom eldönteni: annyi módon Mappa Mundi, érdekes kódex, szakértelemmel restaurált Duna-inkunábula, Duna-ősnyomtatvány hajszája és annyi, különféle Duna-kongresszus után, melynek egyikére Cs. Szabó Lászlót is odavárják, de ő azzal teszi magát emlékezetessé, hogy “nem jön el”. Igaz, a szóbanforgó finomtollú esztéta távolmaradása jó ürügy arra, hogy végigélvezzük a Titokzatos Ifjonti jövevénynek előadását a hajóépítés tudományáról: hangvétele és árnyékrajza a megszólalásig ismerős.
   A szakkongresszusokon az összefutó fejesek, – tudósok, könyvtárosok, szakmabeli kékharisnyák és kékharisnyakergető szoknyavadászok milliom enciklopédikus dologságot mondanak el a Dunáról, ami csőstül: klasszika-filológia, történelem, földtan, líra; vagy hajó/halász/halismeret elmekápráztató sokfélesége.
   Nemegyszer plebejus hunyászkodással figyeljük a beszélgetőket, akik folyosón és társalgóban is ugyanolyan ultraműveltek és legalább félarisztokraták (megmászhatatlan családfáikhoz képest ugyan ki és mi egy Cyrano de Bergerac, aki csak úgy idepottyan a Holdról?). Az ellesett társalkodás bűbájos-nagyvonalú és olykor kacagtatóan tudálékos; ennek ellenére nem hagyjuk abba és nem tartunk kacagó-szünetet, mert bennünket is érdekel minden Duna-információ, legyen az históriáskönyv, elrongyolt földabrosz, folklorisztikus jézuskázás, vagy laktató szerb kulináriák nyálcsorgató olvasmánya – párolgó gyucsevvel, sercegő zsírban sült bikatojással a közepén és keszőce mellé. A könyvben felbukkanó Bori Imre (kiváló újvidéki irdalomtörténész-professzor) e sorok íróját is ugyanúgy, ugyanott, ugyanazzal vendégelte meg (a kocsma különszobájában, mert a gyógyszeralapanyag bikatojás felszolgálás tilos). Ha valamit egyáltalán hozzátehetnék ehhez a tömérdek könyvhöz, csak annyit, hogy megtapasztalásom szerint a vendéglő illemhelyén guggolós unisex talajvécé található – ami az arab világ Előretolt Állása Rácországban, Európa véghatárán.
   Mindezentúl magam is tanúsíthatom, hogy a fölemlített kongresszusok rokonkongresszusain szóról-szóra ilyen mederben, ilyen szólamok, ilyen társalgások szoktak kialakulni, s ami elsőre hihetetlen, az a realista valóság: ezek amolyan igazándi, “életből-ellesett” beszélgetések.
   No, de mit nem mondok: csak az ókorig? Ez az elkalandozás időben és térben, mely a folyamregényben a kotró funkcióját tölti be, ez eszembe juttatja Jules Romaint és iskoláját a század elejéről: a szimultaneisták mintegy “összenézik”, ami a földi térben egyszerre van. KT túltesz rajtuk, amennyiben a tér kiterjedéseiről átugrik az időtérre is; egy (betétnek is mondható) régészeti előadásban behatolunk a történelem előtti idők telérjeibe és sok ezeréves távlatból vizsgáljuk a Duna-tájegységet, pergetjük üledékét, a löszt, a kavicsot és tetten érjük halászó-gyűjtögető eleinket pattintott obszidián-dárdahegyeikkel, széttiport bográcsaikkal, csontjaikban, haló poraikban. Így hát kőkorszakbeli “elő-magyarjainkról” is szól a rege, bár mások rájuk fogják, hogy kelták voltak az istenadták; nekik ugyanaz a megtiszteltetés jut, mint később a római korszakoknak – bár sem ezek, sem azok nem tudhatták, hogy azon a Pannon földön járnak, mely másfélezer évvel Róma után Magyarhon szentelt földje leend (“leend”; Kutya meg a mája: ilyen ragadós a regény “negyvennyolcas” vonulatának korhű archaizálása – ahogy a németajkú Széchenyi tanulta és Kossuth minden utolsó honvédja szólakozott: gyerekkoromban még látni lehetett ilyen aggastyánokat a napilapok fényképein – mi több, iskolalátogatásokon meg is jelentek a dobogón.)
   A rengeteg sikerült írói kúpszelet közül egy már-már parabolává szélesedik s ezzel kezdődik a trilógia második rése: a Scriptor genealógiájával. Nem kevesebb, mint 19 “felmenőjét” az író a római provincia idejéig követi. Visszabukdácsol ez a huncutul somolygó “genealógia” a történések jó harmadfélezer esztendején. Van a lúdtollforgatók között kacagtató, szánalomgerjesztő, tiszteletet parancsoló; “volt brilliáns tudós, volt baklovag, és volt olyan, ki rendjére a szarva között kereste a tőgyit”. Egyvalami azonban bennük közös: minden figura vadregényes. Míg az olvasó a kobakját vakarja és azon tünekedik, hogy vajon miért zökkentették ki a mesketéből (elnézést: narrációból), egyszeriben rádöbben, hogy ez a betoldás – felséges olvasmány. No de hát, ha olyan felséges olvasmány, sehol benne se szálka, se gerenda, se kákán csomó: kifogásaimról elfeledkezem? Fenét feledkezem: lépten-nyomon belebotlok; ám ez maradjon a magam titka, amihez írónak/olvasónak semmi köze.
   Mert igaz ugyan, hogy Danubius Danubia ebben olyan, mint akár a Biblia, akár az alkorán. Nincs az a kérdés, amire feleletet nem adna. Világnézet, világlátás: KT nem tér ki előle. Már az első rész zárófejezetében találkozunk vele, a főhős, Szendrő József, és neuburgi öreg antikvárius, Imrey Imre bensőséges beszélgetésében: jótevője könyvesboltját fogja megörökölni – miután Imreynek e világból már kifelé áll a szekere rúdja. Az opusz koronáriuma lehetne az az aranymondás, amely mottóul, az írás elején áll; mert ami utána következik feldobja (s majdhogynem devalválja egyszersmind) mindazt, ami előtt volt és utána következik. “Ha Madrasban születek bráhmin lett volna belőlem… és nem a Duna, a Gangesz lett volna kettőnk szent folyója”. Innen kezdve a dialógus elszólásokba torkollik, s az öreg könyvész mintha a Szerző legbelső-titkos meggyőződésének a szócsöve volna: romantikus fogalmazásba öltöztetve ugyan, de mindez a valláshiedelmekből kiábrándult, józan, kiegyensúlyozott agnosztikus öregúr meggyőződése halálközelben. Hogy a Szerző is osztja; Annál ravaszabb elme őkelme és él a szabadgondolkozó szabadságával: hadd higgyék róla, hogy magamegbecsülő gutgesinnt.
   A harmadik rész végén akkora fejezet foglalkozik az imponderabiliákkal, hogy az Platoni Dialógusnak is beillenék, a fiatal Szendrő Gyuró és “Diotimája” – (for good measure) apácának készülő román leányasszony között; de egyebütt is, a Szerző a Végső Dolgokban nem fukarkodik felvilágosítással. Ha jól hajazom – mivel teljes bizonyosságnak híjával vagyok – KT egyfajta spinozai panteizmusnál köt ki, amelybe ugyan józan agnoszticizmusa csakúgy mint numinózus borzongásokhoz való ösztönös vonzalma is belefér. Egyhelyütt utal olyan filozófusokra, akik “a világmindenséget, annak szerves és szervetlen anyaghalmazát, összenergiáit közömbösnek ítélik: szerintem minden él és munkálkodik, a különbség pedig bennünk van, ha a lelkesedés hiányzik.” Mi kár, hogy a Szerző röstelli megnevezni e lelkesedés-hiányban szenvedő filozófusok akárha egyikét is. Ha van ilyen, a pernahajdert tulajdon kezemmel fojtom meg, hulláját pedig saját opuszai máglyáján égetem el.
   A kegyes elkendőzés mögül kihallom a pascali viszontbiztosításra pályázó “óvatos duhaj” agnosztikust, aki azt sem tudja, melyik plébániához tartozik s egyáltalán nem illik rá Burke meghatározása az emberjószágról, hogy az templombajáró állat, mégis mintha a Szerző nolens-volens, az új kurzusnak – vagy ami annak indul – annak akarna hízelegni, s miért? Talán attól való féltében, hogy a Klastrom konyháján tőle a velőscsontot még majd megtagadják? Olyannak tünteti föl Mária Országát – a gyengébbek kedvéért Magyarországot – mert van ilyen Máriaországból három tucat, széles e kereszténységben, mintha. Mi ez? Posztkommunista nosztalgiázás? Miért, hogy ebben az ő-könyve-beli Magyarhonban, szereplők – és mellékszereplők, kisbíró és tilinkózó kisbojtár, akár juhász, akár ügyvédbojtári minőségben – annyit imádkozik? Derűre-borúra, teljes együttartásban ez jut eszünkbe, szaladnak térdelőzsámolyhoz, paphoz (maholnap minibuszra kapva Medzsugorjébe zarándokolnak) istenkednek, oltárhoz járulnak, pap esketi őket, röpfohásszal fordulnak Teremtőjükhöz, van Alkotójuk, van lelkük/lelkületük, mely éghető és égésterméke az Üdv… Mintha egy II. József előtti ábránd-Magyarországban járnék, ahol a közelgő pap elől a paraszt lelép a járdáról és levett főveggel várja áldott elhaladását, hiszen tudja, hogy nem más ő, mint az Isten-uralom földi hordozója… Hol van ez az üdvömbüdvöm Mézeskalács-Magyarország? Merre keressem? Ez volna az az ország, amely csatlakozni akar Európa szekuláris világához?
   Még ennél is súlyosabban esik a latba az a tollhiba, amelyre a 157. oldalon bukkantam, verbatim idézem: “lám, maradt még szemernyi tisztesség ebben a mihaszna világban, pödörint egyet bajszán az író”. Kedves Író Úr, már megengedjen Kigyelmed, ne áltassuk egymást: mi pödörnivaló volna azon, ami nincs? Ez már a bajuszpödrés metafizikája volna, ha volna.
   Sajna – gyenge vagyok már ahhoz, hogy ellenálljak: a Meseforrás buzog, a zuhogónak elkap a sodra. A historikus adatoknak, neveknek, a zuhogónak elkap a sodra. A historikus adatoknak, neveknek, évszámoknak, váraknak/csatáknak, irodalmi idézeteknek a csillaghullása ez, folyamnak és történelemnek valóságos baedeckere. Ahol a pastiche határát súrolja, ott is csak úgy, ahogy Bartók a Concertoban a vulgáris operettdallamot, disszonanciákkal megfacsarva, hazát és honvágyat idéző, szívettépő himnuszra váltja. A megtáltosodott infotechnikai zuhatag hallatára/olvastára már csak ámulok-bámulok, s olykor tizenkét éves nebulónak érzem magam, szájtáti nebulónak, a szárpadban, ahol a nyolcvanon felüliek árválkodnak a limbuszokon. Ez a mesélhetnék az igazi causer-nek – de nem rokokó szalonban, parókás társaság közepén; inkább cserkészcsapatnak, táborozáskor, szalonnasütő tűz körül. Az olyan mesemondó virtuozitása, aki mindig “hozzá-naivul” hallgatóságához: az olyané, akinek van miből merítenie, és nem üres szóval tartó fecsegő. Ezer irigye közül az ezeregyediknek magam is felsorakozom, nekem is váltig az volt a titkos szívem-vágya, de nagyon kevés írónak adatik meg az a Vaskapun átívelő Aranykapu, ahol az írás egy-két nemzedékkel a vagyont érő Első Kiadás után – “kenuján” az ifjúsági irodalomba fog beevezni és a fiatalok pabuluma lesz.
   Kötetlen elmélkedésem végén a Hömpölygő Beltenger e hatalmas triptichonjáról még csak annyit, hogy nem fülszöveget írtam, szinopszissal nem szolgálok. Ezzel is csak a kíváncsiságát szeretném csigázni, étvágyát nagyra-gerjeszteni az olvasónak.
   A jó író mindig zsarnok. Nyelvezetében zsarnok. Ízlésében zsarnok. Témaválasztásában zsarnok. Az olvasótábor vagy elfogadja, rákap az ízére és megbűvölve követi; vagy elveti és elbuktatja.
   Az én kristálygömböm akármerre forgatom – ritka jó auguriumot mutat. Epigonjai a saját kárukon fogják megtanulni, hogy – utánozhatatlan. Csak egy Duna van, s annak KT az avatott révkalauza.