Nagy Pál

Béládi Miklós
és a nyugati magyar irodalom

(Bruno Schulz összegyűjtött elbeszélései)

   Béládi Miklós jól ismerte a nyugati magyar irodalom nagy öregjeit: Márai Sándort, Cs. Szabó Lászlót, Szabó Zoltánt. Fiatal irodalmár-irodalomtörténész korában olvasta őket, könyveik megvoltak könyvtárában, amely Budapest egyik leggazdagabb irodalmi, irodalomtörténeti jellegű magánkönyvtára volt. A hatvanas-hetvenes években személyesen alig-alig találkozhattak: Béládi Miklós ritkán utazhatott Nyugatra; Márai Sándor és Szabó Zoltán haláláig nem látogatott haza; Cs. Szabó László a rendszerváltás előtt egyszer vagy kétszer tartózkodott rövid ideig Magyarországon, a halálát megelőző esztendőkben.
   A szívéhez közelálló, a nemzeti-népi hagyományokra jobban építő (de legalábbis többet hivatkozó), magakorabeli írók nyugatra szakadt képviselőivel (Borbándi Gyulával, Molnár Józseffel stb.) tudomásom szerint 1971-ben, a Németországi Magyar Diákszövetség Bad Marienberg-i összejövetelén találkozott először.
   A Magyar Műhely munkatársainak a Párizs melletti Marly-le-Roi-ban rendezett összejövetelén 1974-ben vett részt első ízben. Ez volt a 2. Magyar Műhely Találkozó, s egyúttal a Magyar Műhely Munkaközössége első összejövetele. Előre bejelentett témája is volt: “korszerűség/kortárs irodalom”.
   Ezután – haláláig – szinte minden Műhely-találkozóra eljött, egyedül, vagy feleségével, Béládiné Hajtó Zsófia bibliográfussal. A találkozókon igen aktív volt: előadást tartott, vitatkozott, s örömmel vett részt az esti borozásokban, beszélgetésekben is, akár Marlyban, akár a Bécs melletti Hadersdorfban rendeztük összejövetelünket. Ezeken természetesen nemcsak a Magyar Műhely radikális avantgárd szellemben tevékenykedő “kemény magja” vett részt, hanem mindazok az idősebb és fiatalabb nyugaton élő magyar írók és képzőművészek, akik valamiféle affinitást éreztek a Magyar Műhellyel. Az már a sors iróniája, hogy Béládi Miklós külföldön, a Műhely-találkozókon ismerkedhetett meg, cserélhetett eszmét a hazai magyar avantgárd jeles képviselőivel is, Erdély Miklóssal, Haraszty Istvánnal és másokkal.
   Ezen túlmenően: a Szabad Európa könyvvásárlási és adományozási programjának jóvoltából Béládi Miklós és Magyarországról érkező írótársai szinte minden Nyugaton élő magyar szerző könyvéhez hozzájutottak. (A könyvlerakat Párizsban például Sipos Gyula – Albert Pál – lakásán volt.) A könyveket – ha megtalálták – a magyar határon gyakran elkobozták, hiába tiltakozott ez ellen akár Béládi Miklós, akár Pomogáts Béla vagy más irodalomtörténész, s hiába bizonygatta, hogy a könyvek munkájához kellenek, a vámosok éberen őrködtek.
   A nyugati utazásoknak, összejöveteleknek, könyvcsomagoknak köszönhetően Béládi Miklós (és társai) viszonylag pontos képet alkothattak a nyugati magyar irodalomról. Megszerették a szerzőket, a legjobb műveket, és természetes gesztusként megpróbálták azokat a hazai olvasókkal is megismertetni. Nem volt könnyű dolguk. Ebbéli törekvésüket ugyanis a hatalom kezdetben nemcsak akadályozta, hanem büntette is; később limitálni próbálta, s csak hosszú évek után kezdte értékelni, illetve támogatni.
   A kezdeti “beszámolókat” a kényszerűség jellemezte. Béládi Miklósnak – mint minden Nyugatra kiengedett rangosabb magyar értelmiséginek – jelentést kellett írnia útjáról, találkozásairól. Béládi ezt soha nem is titkolta, s lassan barátsággá alakuló kapcsolatunkat az is erősítette, hogy tudtuk: Miklós a Magyar Műhely összejövetelekről a legpozitívabb hangnemben számol be.
   Még első összejöveteli részvétele előtt, vagy nagyjából azzal egyidőben – néhány cikket, tanulmányt közölt az Anyanyelvi Konferencia (főként külföldön terjesztett) folyóiratában, a Nyelvünk és Kultúránkban. (“A nyugati magyar irodalomról”, NYÉK, 1973; Bakucz József és Dedinszky Erika verseskötetéről, az Ötágú Síp című folyóiratról, NYÉK, 1974), sőt sikerült az értelmiségi nagyközönség elé is kivinni a nyugati magyar irodalom ügyét. (“Szempontok a nyugati magyar emigráció irodalmához”, Kritika, 1973.)
   Ezek után nekünk természetesnek tűnt, hogy Béládi Miklóst meghívjuk a Magyar Műhely 1974. évi találkozójára, s amennyire erőnkből telik, támogassuk a nyugati magyar irodalom megismertetését és elfogadását célzó törekvését. Meghívásunk ugyanakkor serkentőleg hathatott Béládi Miklós ilyen vonatkozású irodalomtörténeti munkásságára. A személyes kapcsolat is fontos volt: nemcsak Béládi Miklóssal és szívélyes vendéglátó hírében álló feleségével, hanem a magyar irodalomtörténet-írás – nagyjából Béládi korosztályához tartozó – kiváló képviselőivel is: Bodnár Györggyel, Kenyeres Zoltánnal, Rónay Lászlóval és másokkal is az Ady Endre utcai lakásban ismerkedtünk meg.
   Béládi Miklós 1981-ben a Szépirodalmi Könyvkiadónál Vándorének címmel megjelentette a nyugat-európai és tengerentúli magyar költők antológiáját (az “emigráns” epitheton tehát hamar eltűnik!), melynek anyagát Béládi a Magyar Műhely találkozókon is szorgalmasan gyűjtötte. A kötetet ő maga szerkesztette, s utószavát és jegyzeteit is ő írta. Az antológia az akkor még élő Cs. Szabó Lászlótól (1905) Dedinszky Erikáig (1943) 38 magyar költőt mutat be. A könyv ma már irodalomtörténeti kuriózum. A tömör utószóból érdemes idézni, annál is inkább, mivel a nyugati magyar irodalom még ma sem került méltó helyére a magyar irodalom egészén belül. “A nyugaton élő magyar író – írja Béládi – nem magyar nyelvű közegben alkot, ritkábban érezheti a feléje áramló olvasói megbízatás ösztönző hatását, gyakran dolgozik magányosságra kárhoztatva, elszigetelten. Az író helyzete nehéz, az irodalom mégsem sorvad, hanem virul, szívósan nő és gazdagodik. Intézményvilágában helyenként csonka, szellemi életében teljes ez az irodalom. Az írót nyomaszthatja a publikálási gond s az, hogy szabad idejét és megtakarított pénzét kell könyvei kinyomtatására áldoznia, elkedvetlenítheti az olvasói érdeklődés vagy a kritikai mérlegre tétel hiánya. Ennek ellenére színvonalas folyóiratok, jó könyvek jelennek meg odakinn, s ma már joggal beszélhetünk nyugati magyar irodalomról. A magyar irodalomnak ez a hajtása kinőtt abból a keretből, hogy politikai, szociológiai, művelődéstörténeti dokumentumnak nevezzük; önálló, eredeti irodalomnak kell tekintetnünk és eszerint kell megítélnünk is. Történetét és fejleményeit, íróit és műveit számon kell tartanunk, ha a több-középpontú magyar irodalomról helyes képet akarunk formálni magunknak... Aki figyelmet áldoz az antológia költőire, meglepődhetik azon, hogy az anyanyelvi közösségtől messze szakadt írók mily tisztán őrizték meg a nyelv szókincsét és fordulatait, mekkora gonddal vigyáznak árnyalataira és jelentésváltozataira. Emellett föltűnhet az is, hogy ez a nyelv már kissé módosult a legjobbak tollán: tömörsége, kifejezéseinek tisztasága, de akár elvonatkoztatásai meg szókimondó sorai azt jelzik, hogy az antológia költőinek egyben-másban eltérő viszonya az anyanyelvhez, mint a hazai társaknak. Nem múlt el nyomtalanul, hogy meg kell küzdeni érte, résen kell lenni, hogy ne induljon sorvadásnak, ne lomposodjék el. Jótékony hatásúnak, szemhatár-tágítónak és önfegyelemre serkentőnek bizonyult a második nyelv tökéletes elsajátítása. A Vándorének költőinek a nyelv szó szerinti világot jelent: emlékeket, gyermekkort, kultúrát, magyar költészetet és a valahová tartozás tudatát. Ezen a szálon kapcsolódik a hazai irodalomhoz, amelynek külön fejezete és szerves része egyidejűen.”
   Béládi 1983-ban bekövetkezett halála miatt a nyugat-európai és tengerentúli magyar prózaírók antológiáját már nem tudta megjelentetni. A Két dióhéjat csak 1987-ben publikálta a Szépirodalmi Könyvkiadó. Tarnóc Márton volt a kötet felelős szerkesztője; válogatta és szerkesztette Berkes Erzsébet és Rónay László. A jegyzeteket Rónay László, az utószót Berkes Erzsébet írta. Ebből kiderül, hogy a 24 írót tartalmazó kötetből jó néhány nyugati magyar író kimaradt, mert megtagadta a részvételt. Béládit – hat évvel korábban – csak néhány politikailag elkötelezett, keményvonalas nyugati magyar költő kosarazta ki. Hiányzott a Berkesi-féle antológiából a “kísérleti formák” bemutatása is: “megnyilatkozásuk természete meghaladta nyomdai lehetőségeinket” – írta képmutató módon Berkes Erzsébet az utószóban.
   1980-as dátummal, de tulajdonképpen a Vándorénekkel egyidőben, 1981-ben a berni székhelyű Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem is kiadott egy Nyugati Magyar Költők Antológiája című kiadványt, Kemenes Géfin László szerkesztésében. Ebben azok közül, akiket Béládi Miklós felvesz antológiájába, nem szerepel (többek között) Békés Gellért és Rezek Sándor papköltő, Gyarmati Erzsébet, Nyéki Lajos, Forrai Eszter, s nem szerepelnek a “vizuális szövegírók” (Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor) sem, akiket Béládi természetesen fölvett antológiájába. Elmondható, hogy Béládi Miklós modernebb szellemben szerkesztette gyűjteményét Budapesten, mint Kemenes Géfin László az övét Montrealban... Béládi eljutott a vizuális költészet értékeléséig, feldolgozásáig, mint arról “A vizuális költészet vagy egy költői újítás határai” című tanulmánya is tanúskodik, Értékváltozások című kötetében (1986).
   1982-ben Ferdinandy György mindhárom “műhelyest” szerepelteti a Nyugati Magyar Széppróza Antológiájában. Bikich Gábor és Csokits János – a nyugati magyar költészet kiemelkedő képviselői – sem a budapesti, sem a montreali antológiának nem adtak kéziratot.
   Béládi Miklósnak a nyugati magyar irodalommal kapcsolatos legátfogóbb munkája A magyar irodalom története 1945-1975 című akadémiai kiadvány IV. köteteként megjelent A határon túli magyar irodalom című kézikönyv, 1982-ben, amelynek 323-445. oldalig terjedő része tárgyalja a nyugati magyar irodalmat. A “negyedik kötet” tárgyilagos, pozitív hangú fejezeteit Béládi Miklós, Pomogáts Béla és Rónay László írják – a nyugati magyar irodalmat ez a kötet legalizálta “hivatalosan” is Magyarországon. A kézikönyvnek e része néhány évvel később önálló könyvként is megjelent (B. M. – P. B. – R. L.: A nyugati magyar irodalom 1945 után. Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.)
   Béládi érdeklődése a nyugati magyar irodalom iránt nem volt egyoldalú, viszonzatlan. A Párizsban élő kitűnő kritikus, Sipos Gyula már 1975-ben (az Új Látóhatár müncheni folyóirat 5. számában) kritikát közölt Béládi Érintkezési pontok című 1974-es tanulmánykötetéről.
   Az írtuk: a nyugati utazások, találkozók és találkozások serkentőleg hathattak Béládi Miklós nehéz körülmények (főleg politikai korlátok) között folytatott kritikusi, irodalomtörténészi munkásságára is. E hipotézist alátámasztandó hivatkozhatunk Béládinak az avantgárdról és annak egyes alkotóiról írott, jelentős szemléleti változást, egyre nagyobb nyitottságot mutató tanulmányaira. 1973-ban két részes tanulmányt közöl “A magyar irodalmi avantgárdról” a Jelenkor 10. és 11. számában. 1974-ben jelenik meg “Avantgárd és érték” című tanulmánya a Literatúrában. “Az avantgárd áramában” az ugyancsak 1974-es Érintkezési pontokban olvasható. Tanulmánykötetében Kassák Lajosról például azt írja: “Az avantgárdot a magyar irodalom megkerülhetetlen tényezőjévé sikerült avatnia”. Vagy: “Leszámolt tehát az avantgárd mozgalommal, a kísérleti iskoláiban való részvételt nem tekinti végső célnak, de igyekezett mindent átmenteni, megőrizni a tízes és húszas évek költői szemléletet és formakincset tágító eredményeiből”.
   Béládira rendkívül jellemző egy beszélgetés-sorozat folyamán tanúsított magatartása. A beszélgetésekre 1978 őszétől 1979 nyaráig a Kossuth Klubban került sor, s nagyobb közönség előtt is elhangzottak a felvételek: a rádióban, majd könyvalakban is megjelentek, 1981-ben (Történelmi jelen idő, RTV-Minerva, Budapest). Béládi Miklós beszélgető partnerei Agárdi Péter, Bata Imre, Bodnár György, Csák Gyula, Czine Mihály, Domokos Mátyás, Kenyeres Zoltán, Király István, Koczkás Sándor, Kulin Ferenc, Sőtér István, Szabó B. István és Szabolcsi Miklós voltak. Találja ki az olvasó (vagy emlékezzék vissza), kik voltak a beszélgetések során a vonalasak vagy a liberálisok. Béládi Miklós, a beszélgetések vezetője, egyértelműen a szabadabban gondolkodók pártján állt. Idézzünk tőle néhány mondatot. “Jó néhány, ezen a vonalon haladó véleményt idézhetnénk az irodalomtörténetből, mely szerint a magyar irodalom akkor tért le a nagy irodalomhoz vezető útról, a modern európaiság útjáról, amikor megtört a magyar avantgárd mozgalmi lendülete, vagyis a húszas-harmincas évek fordulóján.” Király Istvánnak, aki így nyilatkozik: “A hibák az ötvenes években hatottak a tömegek között is. De mivel számukra a szocializmus építése volt fontos s nem a törvénytelenség és személyi kultusz, amennyire csak lehetett, korrigálták a maguk munkájával a hibák hatását”, azt válaszolja: “Bizonyára ott van közöttünk az eltérés, hogy a kor alaptendenciáját másképpen ítéljük meg, s hogy kimondjam végre azt, amit eddig félig mondtam ki: úgy látszik, én negatívabban ítélem meg azt, ami akkor történt, s ezt a véleményt a művek tanúságtételével támasztom alá.” Ugyanebben a beszélgetésben kijelenti: “Metaforikusan szólva, a sematizmus az irodalom nem felületi, hanem súlyos betegsége volt, mert meghamisította a valóságot. Ma már jól látható, hogy az irodalompolitika azt kívánta meg: ami a valóságban összetett átalakulás formájában ment végbe, azt az irodalom tiszta, egyértelmű, gyors és általános alakban ábrázolja. Nagyon sok író arra kényszerült, hogy – az esetleg indokolt mértéken túl is – szembeforduljon saját múltjával, és olyan témák megírására vállalkozzék, amihez ha kedve esetleg tán volt is, tapasztalata és belső fedezete hiányzott. Az egyes írói pályákon belül is észlelhető a diszkontinuitás, s ennek következményeit főként az ún. “derékhad” sínylette meg. – Az ötvenes évek elejének bénító légköre az irodalom egészét érintette; az égbolt ekkor nem megnőtt, hanem alacsonyra szállt.” Király István közbevetésére, miszerint “volt egy irodalom, amelyik szocialistának maradva is a valóságról beszélt” határozottan reagál: “ebből az akkor megjelenő művek úgyszólván semmit sem közvetítettek”. Bátorság kellett akkoriban efféle igazságok kimondásához.
   Béládi azt is észreveszi és kimondja, hogy “a hetvenes évek irodalma, részint legalábbis, abban tér el az előző időszaktól, hogy az útbaigazító szerep kezd háttérbe szorulni, és mind jobban előnyomul a művészíró, s már nem annyira a társadalmi szolgálatra, mint inkább a művek művésziségére, a művek esztétikai, poétikai oldalaira esik a hangsúly.” (Ebben a szellemben kísérelte meg az előző évtizedek mellőzött nagy íróinak rehabilitálását is, például Szentkuthy Miklósét, akiről a Jelenkor 1981/11-es számában közöl fontos tanulmányt, “A Prae, vagy regény a regényről” címmel).
   Véleménye egybecseng Kenyeres Zoltánéval, aki a szükség dimenziójú (“elkötelezett”) irodalommal az értékdimenziójú irodalmat állítja szembe az utolsó beszélgetés során (1979 nyarán), s kijelenti, hogy “azok a művek, amelyek elsősorban értékdimenzióban haladnak, azok soha nem tűnnek el, akkor sem, hogyha ezeket az értékeket a társadalom már birtokolni fogja”.
   Béládi Miklóst korai halála – 55 évesen halt meg – megakadályozta abban, hogy továbbfejlessze-finomítsa véleményét, továbbhaladjon a csak a saját törvényeit követő, független kritika útján. Belepusztult az akkor szinte kilátástalannak tűnő küzdelembe, amelyet az értékdimenziójú irodalomért folytatott. Remek tanulmányai azonban (tanulságul, okulásul) az utókorra maradtak.