Gajdó Ágnes

Öt évtized kétszázhúsz oldalon

Gyuris György:
A Tiszatáj fél évszázada 1947-1997

   A magyar irodalmi folyóiratok közül az egyik legjelentősebb és legszínvonalasabb a Szegeden megjelenő Tiszatáj. 1986. június 25-én találkoztam először a lap két munkatársával, Annus Józseffel és Olasz Sándorral. A Tisza-parti Kincskereső-tábor látta vendégül a két szerkesztőt, s a kötetlen beszélgetés után az előszállási kincskeresők társaságában fénykép is készült róluk. Olasz Sándor jóval később – a rajnaplóbeli fotó és bejegyzés láttán – elmondta, hogy az a nap emlékezetes számára, már csak azért is, mert akkor tiltották be a lapot a júniusi szám miatt. „Az MSZMP KB Titkársága június 23-án döntött a folyóirat fél éves szüneteltetéséről, és a szerkesztőség tagjainak pártfegyelmi elé állításáról. E döntés indoklásául azt hozta föl, hogy a Tiszatáj Nagy Gáspár ellenséges tartalmú versét közölte” – olvasható Gyuris György könyvében.
   A történet azonban jóval előbb kezdődött. A Tiszatáj ma már a szépirodalmi folyóiratok között a legöregebb: megdöntötte a Nyugat által felállított rekordot is. Ötven év alatt sok minden történt, a lap hasábjain megjelent írások a század magyar történelméről vallanak, a magyar irodalmi élet jelentős dokumentumai. Éppen ezért elismerésre méltó a szegedi Somogyi Könyvtár igazgatójának, Gyuris Györgynek a munkája, amelyben a Tiszatáj históriáját dolgozta föl. Az eredeti célkitűzésnek megfelelően a folyóirat sajátos arculatát jellemezve vázolta föl a viszontagságos fél évszázadot, elsősorban a Tiszatáj évfolyamaira; a folyóiratra vonatkozó levéltári iratokra, cikkekre, tanulmányokra, könyvrészletekre; az Annus Józseffel, Ilia Mihállyal, Olasz Sándorral, Tóth Bélával és Vörös Lászlóval folytatott beszélgetésekre és az 1945 utáni időszakról szóló általános történeti és irodalomtörténeti munkákra támaszkodva.
   A kötet felépítése logikusan a kronológiát követi: Előzmények; Az indulás, 1947-1948; Az eszmei egyeduralom felé, 1948-1956; A politikai konszolidáció szolgálatában, 1957-1964; Táguló szemhatár, 1965-1975; Érték- és hagyományőrzés, 1975-1986; A betiltás, 1986; Erőfeszítések a folyóirat fönntartására, 1987-1989, A rehabilitáció, 1988-1989; A jelenkor 1989-1997. A mellékletben a Tiszatáj bibliográfiai adatai, a tematikus számok, emlékezések, köszöntések, a Tiszatáj füzeteinek és diákmellékleteinek listája, valamint a Tiszatáj-díjasok névsora olvasható. A könyv végi névmutató a tájékozódást teszi könnyebbé. (Érdekes, hogy a Tiszatájról szóló könyvet ugyanazzal a betűtípussal szedték, mint amilyennel a folyóiratot az 1997. áprilisi szám óta.)
   A Tiszatáj elődei – Móra Ferenc szavaival – azoknak „a hónapos eszmekaravánoknak a fehérlő csontjai, amelyek elhullottak a szegedi részvétlenség Szaharájában”. Az 1947-ben indult folyóirat azonban a „homokviharok” és a sivatagban oly gyakori „rablótámadások” ellenére életben maradt, és mintegy az „oázis” szerepét töltötte és tölti be. A programcikkben Madácsy László főszerkesztő fogalmazta meg (névtelenül) a célkitűzéseket: „...Szegedet szellemi hagyományai arra kötelezik, hogy messzi vidék tehetséget vonja körébe és istápolója legyen olyan tehetségeknek, melyek nagyon is távol estek a »pesti litteraturától.« [...]. ... tanúságot szeretnénk tenni arról, hogy Szegeden vannak, akiket Kálmány Lajos, Móra Ferenc és Juhász Gyula szelleme nemes és jó szándékú munkára tud ihletni.” Gyuris György fölhívja a figyelmet a beköszöntő és a lap tartalma közötti ellentétre, arra, hogy az első számban tíz versen és egy elbeszélésen kívül zömmel tudományos és kritikai írásokat közöltek, többek között Nagy Zoltán (A szegedi kőbárány), Seres József (A tápai földreform), Hadrovics László (A szlavisztika a szegedi egyetemen), Csuka János (A 48-as forradalom és a szerb felkelés), Péter László (A Kálmány Lajos Kör) tollából. A rovatcímek önmagukban is árulkodnak a lap szellemiségéről: Délkelet-európai néző, Rovás, Látófa, Színház, Képzőművészet, Könyvek, Folyóiratok. Az év végére a lap szerkezete módosult, „Péter László kiválásával eltűnt a Rovás, a Látófa és sajnos az Alföld, valamint a lap még nagyobb kárára a Délkelet-európai néző [...], a Képzőművészet és a Zene rovat. Ez egyenes következménye volt a szépirodalom fokozódó erős térnyerésének...”.
   Gyuris György tárgyilagos hangon mutatja be – a magyar történelemben is fontos – fél évszázadot, ám itt-ott sohasem bántó, finom iróniára is felfigyelhetünk, különösen az 1948-1956 közötti időszakot feldolgozó fejezetben. Erre példa, amikor Hubay Miklós 1950-es lapértékelése kapcsán (nagy eredmény az „... eszmei tisztaság és következetesség szinte valamennyi írásban”) így ír: »Az eszmei tisztaságot« bizonyára az ilyen verssorok jelentették: „Elvtársak, laza a norma, / az boldogul, aki messzire lát. / Halljátok Rákosi szavát; / sült csirkeként nem ehetjük meg / azt a tyúkot, / amely jövőre az aranytojást tojja. / Az ellenség köztünk jár!” (Koncz Antal Fegyvert fegyver ellen című verséből való az idézet, amely az 1950. márciusi számban jelent meg.)
   A szegedi folyóirat története elválaszthatatlan Ilia Mihály munkásságától. Ilia Mihály főszerkesztősége, az 1972-1974 közötti korszak a legfontosabb a Tiszatáj életében, és az egyetemes magyar irodalomtörténetből is kitörölhetetlen. A főszerkesztő feljegyzéseiben külön-külön foglalkozott az egyes rovatok feladataival. A versrovat teendői közé tartozott, hogy jobban kiemelje, kik a lap költői, és az, hogy a fiatal költőknek helyet adjon. A rovat jó irodalmat közölt: Ágh István, Csoóri Sándor, Csorba Győző, Farkas Árpád, Illyés Gyula, Kányádi Sándor, Kormos István, Lászlóffy Aladár, Nagy László, Pilinszky János, Simai Mihály, Tornai József, Utassy József szerepelt mások mellett. Ilia Mihály fedezte föl Baka István tehetségét, s közölte először Baka verseit.
   A prózarovat kapcsán a főszerkesztő ezt írta: „Novellát! Ez mindennél fontosabb. Az olvasmányosság hiánya megöli a folyóiratot!” 1973-74-ben több drámát is megjelentettek: Németh Lászlótól, Pilinszkytől, Sarkadi Imrétől, Tamási Árontól. Gyuris értékelése szerint „az igényelt olvasmányosságot csak alig-alig sikerült megvalósítani, mindenképpen jobban, mint korábban, de a versrovathoz képest jóval alacsonyabb színvonalon.” Viszont a Tiszatáj már „nem szegedi folyóirat volt, hanem Szegeden szerkesztett országos lap”. Ezt a jellegzetességet erősítették a tematikus számok.
   1973 júliusában indult a Kelet-európai néző című rovat, amelyben a csehszlovák, lengyel, szovjet, román, jugoszláv kultúráról jelentek meg írások. Lengyel András irodalomtörténész Ilia Mihály személyéhez kapcsolta a Tiszatáj kelet-európai érdeklődését. Gyuris György véleménye szerint az igazi ok Ilia személyiségében rejlik: „Valószínű, hogy 1958. évi romániai útja érzelmileg nagyon megrázta, tudatilag átformálta. Az ott fölfedezett magyarság arra indította, hogy olvasni kezdje az onnan származó irodalmat. ... Ilia Mihályra a reveláció erejével hathatott az erdélyi magyarság valóságos létezésének megtapasztalása, és megérezte az erdélyi magyar irodalom különös, a hazaitól eltérő ízeit.” A főszerkesztő fölismerte a magyar irodalom egységét, és a magyar kisebbségi lét veszélyhelyzetét. „Ilia Mihály nemzettudata nemcsak az irodalom felől, hanem a történelem, a folklór, a szociográfia felől megközelített magyarságtudattá vált.” A szerkesztésben is megmutatkozott a cél: meg kell szüntetni a magyar kultúra szakadásait. Ehhez nemcsak biztos esztétikai ítélőképesség kellett, hanem szilárd felelősségtudat is.
   Egy Duna Televízió-beli beszélgetésben hangzott el a következő történet, hiteles forrásból – maga Ilia Mihály „mesélte”: E. Fehér Pál Tiszatáj-ellenes filippikái a Népszabadságban jelentek meg, majd a főszerkesztőt berendelték a minisztériumba. Aczél György baráti mosollyal veregette meg Ilia vállát: „Ne is törődj vele!” Ilia a következő történettel válaszolt: „Apám juhász volt. Amikor az egyik bari elkóborolt, utánaeresztette a kutyát. Az megharapdálta az állat inát, így terelte vissza a nyájhoz. A kárvallott birka apámhoz ment panaszra, neki sírt, mutatta fájdalmát. Apám széttárta karját, és azt mondta: Nem én haraptalak meg, hanem a puli.” – Ilia Mihály neve az 1975. januári szám borítóján szerepelt utoljára. Februárban a Szerkesztői asztal adta tudtul: „Ilia Mihályt, lapunk főszerkesztőjét saját kérésére tisztségéből fölmentették áldozatos munkájának elismerésével.” Az olvasónak talán akkor föl sem tűnt: az utolsó három szó a már kiszedett, kész nyomóformához lett utólag hozzátoldva (látszik is).
   A Tiszatáj történetét feldolgozó munka talán legérdekesebb része a betiltással, az 1986. júniusi „botránnyal” foglakozó fejezet, amely a megadott irodalmon kívül a szerző Vörös Lászlóval folytatott beszélgetésein alapul. Szinte napról napra követhetők az események. A júniusi Tiszatájban megjelent Nagy Gáspár négy verse, köztük A fiú naplójából című: „... és a csillagos esetben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg / susog a homály követeinek útján s kitünteti őket / lehulló ezüsttallérokkal érdemeik szerint illőn... [...] ... csupán el kéne hinned... de nem hiszed hogy éppen / ők jöttek-szöktek el s maszkabálból hogy éppen ők / azok a független kutyák kik ideológiamentes csontokon / tökéletesítik a fölösleges morgás-harapást...” A részletből is kitűnik, hogy a leegyszerűsítés, a belemagyarázástól sem mentes értelmezés, pontosabban félreértelmezés elindíthatta a lavinát. Szűrös Mátyás és Vörös László szerint is „személyesen Kádár János volt a kezdeményező, mert valaki fölhívta a figyelmét a költeményre, és elhitette vele, hogy ő az a Júdás, aki a versben szerepel”.
   Kádár János a Politikai Bizottság szeptember 9-i ülésén foglalkozott a Tiszatáj-üggyel. Varga Péter A Tiszatáj és az irodalompolitika című írásából érdemes egy jellemző részt idézni: Kádár „a legkomolyabb hibának azt tartotta, hogy júniusi számban megjelent cikkért leginkább a főszerkesztőt büntették meg, pedig a publikáció megjelenéséhez nem volt köze, azt a két szerkesztő (Annus József és Olasz Sándor) határozta el.” A pártvezér szavai szó szerint: „Azt mondom, hogy a rendszerünk ellen szóló publikáció történt. Ki tette? Ez a két ember. Mi van velük? Majd fegyelmileg felelősségre vonják őket.” Az eredmény ismert: Annus József és Olasz Sándor munkájára nem tartottak többé igényt, s Vörös László főszerkesztőt is felmentették megbízatása alól.
   A rehabilitációra 1989-ben került sor: július 1-jei hatállyal visszahelyezték a régi szerkesztőséget a folyóirat élére. A szerkesztőbizottság elnöke Vörös László, a főszerkesztő Annus József, a főszerkesztő-helyettes Olasz Sándor lett. A júliusi szám ismét a jól ismert „macskakörmökkel” jelent meg, a borító felirata: „Az 1986 júliusában betiltott számunkkal jelentkezünk”. Annus József köszöntőjében így írt: „Három évvel ezelőtt elköszönni se érkeztünk. Azt a lapszámunkat, amelyet most végre kézben tarthat az olvasó, felső parancsra zárolták, kinyomott íveit bezúzták, a szerkesztőket munkahelyükről kitiltották. Költőmunkatársunkkal szólva: a Tiszatáj vértanú lap lett. (...) Miként kívánunk most mi megszólalni? Tisztességesen. A humánum hangján.” – Ez a célkitűzés meg is valósult. A Tiszatáj mind a mai napig „tisztességesen, a humánum hangján” szól, és a magyar irodalmi élet meghatározó orgánuma.
   Gyuris György elfogulatlanul mutatja be a szegedi folyóirat ötven évét. Munkája egyedülálló abban a tekintetben, hogy még ma is fennálló sajtótermék történetének földolgozására vállalkozott. A monografikus jellegű sajtótörténeti áttekintésből kiviláglik, hogy a szerző lelkiismeretesen és személyes érintettséggel közelített a tárgyhoz. A kutatás során felhalmozódott hatalmas tényanyagot biztonsággal kezeli, nem engedi kicsúszni a kezéből. Tudatosan és arányosan megszerkesztett könyv, számos érdekes bibliográfiai adattal. A folyóirat- és irodalomtörténet iránt érdeklődők haszonnal forgathatják e kiadványt, s bátran nekivághatnak az eleinte talán félelmetesnek tűnő betűrengetegnek. A dátumok és nevek erdejében azonban nem tévedhet el a „túrista”, mert az „elágazásoknál” pontos jelzések mutatják az utat.

   (A Somogyi Könyvtár kiadása, Szeged, 1997)