Gerd Kuzebaj

Gyere

Jöszte,
boldogság, gyere,
hová lettél?

Egyre
hívunk, gyere,
el te nem veszhettél.

Vagy tán
vörös napként
erdő közepébe,

hullócsillagként
hulltál
sötét éjbe?

Szárnyaló szárnyaid
mind
elégtek volna?

Vagy felénk
az utadat
elvesztetted volna?

Süllyedtél
a tóba
súlyos kő módjára?

Elhervadtál,
mint a dombhát
vadvirága?

Hol vagy,
te boldogság,
hozzánk mikor jössz te?

Sötétlő erdőbe,
annak közepébe,
minket is

nem vetsz-e?

Gyere el,
ragyogj ránk,
ragyogj föl
fényes nap módjára.

Melegítsd
vacogó szívünk,
hogy ne fázna.

Nyári este

Hallgat a hegy s a víz partján
szótlan minden, moccanatlan,
még a görbe égerfák sem
susognak az alkonyatban.
    A hegy mögül, lenyugvóban,
    visszanéz a nap s a fenti
    háztetőkön színaranya
    maradékát szétfröccsenti.
A gyermekek, anyjuk várva,
nem játszanak, sündörögnek
s hijjognak a himbálózva
hazatartó teheneknek.
    Vállra akasztott sarlóval
    aratók jönnek, a lányok
    énekétől nem érzed az
    egész napi fáradságot.
Csikordulnak a kertkapuk,
s a megbolydult csöndes házak
a boldogság reményében
vágnak a nagy éjszakának.
    Nyikorognak a kútgémek,
    a rúdon vitt víz megloccsan,
    halkulóban a zsivajgás,
    fény pillog az ablakokban.
Besötétül, hűvösre vált,
szél se lebben, minden hallgat,
nyugovóra tért mindenki,
csak a kuvik kuvikolgat.
    Álmodnak az emberek és
    álmodnak a kicsi házak,
    s a fűzfák az ezüst holdnak
    szép meséket susorásznak.

Énekeim

Énekeim vén
folyamok mentén,
égi utakról,
hol pacsirta szól,
esztendők hosszán
szegődtek hozzám.
    Udmurt falvakban
    járva jártomban,
    hallva hallgattam,
    gyűjtve gyűjtöttem.
Éjjel fektemben,
ülve imetten,
kelve keltemben,
hogy ne felejtsem,
    mindet leírtam,
    guzlimra bíztam,
    s el-eldalolva
    népem szívébe
    rejtettem annak
    gyönge csücskébe.
Falvaink hosszán
szegődtek hozzám,
ablakok, kertek
alatt virrasztván.
    Mindig csak loppal,
    féltett titkokkal
    mentem, osontam:
    népem fájdalmát,
    éjek énekét
    kitudakoltam.
Pacsirták gyémánt-
csengettyű hangját,
fülemüléknek
arany danáját
    mind megtanultam,
    énekeinket
    rájuk hangoltam,
    azok nótája
    lett a példája
    minden dalomnak.
Napszentületkor
a síró népnek
vigasztalásul
jól fog az ének:
    kimegyek hát a
    falu végére,
    írt vinni népem
    sok nagy sebére.
    Velem örülnek,
    kedvre derülnek.
Tavasz jöttével,
vizek nőttével,
virágnyíláskor,
vidámodáskor:
    pendül a guzlám,
    sereglik hozzám,
    gyűl a népem, dől
    s körém verődve
    kap új erőre
    énekeimtől.

Ha még fiatalon

Ha még fiatalon találna utolérni
engem a vég,
az új korszak hullócsillagaként
lehullanék,
nehogy nagy-nagy város temetőkertjében,
nehogy temessetek ismeretlenségbe,
sírt nekem ne ott ássatok,
el nehogy ott
hantoljatok.
    Nagyon nagy városban
    nagyon messze lennék,
    udmurtjaim ottan
    síromat nem lelnék.
    Én a síromban is
    beszédüket vágyom,
    hangjukat kívánom.
Nagyon nagy városnak
széles nagy mezője,
nagy a temetője,
az én sírom ott elfelejtődne.
udmurtok oda csak ritkán
ha járnának,
vagy nem is járnának:
végleg
elfelejtenének.
Olykor fölöttem pacsirta ha szólna,
olykor-olykor forgószél ha
forgolódna.
Olykor talán, fényes ősszel,
mikor délre tartnak,
leülnének
síromra a darvak.
Temessetek magas dombra. Tágas kert ölén
legyen sírom az út mentén, árnyat fölém
nyírfa vessen.
S legyen ahová a jámbor
és megfáradt szegény vándor
leülhessen.
    A dombról majd körbelátok,
    látom az egész udmurt világot.
    Koldusok,
    kéregető vándorok
    sóhajtozva odaülnek,
    megpihennek,
    sóhajtozva továbbmennek.
Részeg és vak udmurtjaim
síromhoz eltámolyognak,
üldögélve, szunyókálva józanodnak.
Út mellé engemet
oda temessetek,
nyírfa alá földeljetek,
pihenőhelyül az arra járó népnek,
s amit mondtam néktek,
el ne feledjétek.

Hiába múlnak, hiába

Hiába múlnak az éveink, hiába.
Hiába telnek a napjaink, hiába:
alszunk, eszünk, iszunk, mintha sírveremben
várnók, hogy valaki végre elföldeljen.

Kicsi korunktól szolgává nyomorítanak,
már a bölcsőben is koldulni tanítnak.
Féreggé öregszünk, hullarészegségben
döglünk a kert alá, kivert kutyaképpen.

Úgy kell nekünk, senkiknek, rongyoknak,
akikre öröktől fogva ránk taposnak.
Gyűlölni nem tudjuk az ellenséget se,
szabadságra mi nem, nem vagyunk teremtve.

Akármibe kezdünk, mindent abbahagyunk,
ha föllázadunk is, elröstelljük magunk.
Ellenségünk megsajnáljuk,
étellel-itallal és hellyel kínáljuk.

Haragot hosszasan nem tudunk tartani,
ellenségeinken bősz bosszút állani,
úgy teszünk, ha látjuk, mintha ott se volna,
és állunk négykézláb, hogyha parancsolja.

Jó nekünk a gödör, akár a bogárnak,
odébbállunk, mikor munkával kínálnak.
Vértelen giliszták, azok vagyunk, férgek,
amikor akarnak reánk akkor lépnek.

Még anyatejjel, még csecsemőkorba,
szabadságra szokni akkor kellett volna,
s mikor az értelem benned már-már éled,
tudni, ki barátod s ki az ellenséged.

Anyatej helyett is inkább vodkát adtak,
imádkozni cifra templomba hordoztak,
hétéves korunkban szántásra-vetésre
tanítottak dézsma s adófizetésre.

Így hát éldegélünk békén, elmúlóban,
telnek esztendőink hiábavalóan.
Templomba is járunk, hogy Isten segítse,
áldást kérünk áldott ellenségeinkre.

Kányádi Sándor fordításai