Kányádi Sándor

A nyomaveszett tölgyfa

Gerd Kuzebaj versei elé

   Gerd Kuzebaj (1898-1941) családnevén Kuzma Csajnyikov. „A votják udmurt művelődéstörténetnek s egyszersmind a szovjet ma oroszországi nemzetiségi irodalmak összességének egyik legkiemelkedőbb, de mindmáig kellőképpen nem méltányolt, bár most már nagyra becsült alakja. Sokoldalúsága és munkabírása bámulatra méltó, rövidre szabott alkotói pályáján egy nemzedéket helyettesített, helyette is, érte is gondolkodott, dolgozott. A szó legnemesebb értelmében volt nemzeti s egyben nemzetközi talajon álló költő és közéleti ember (...) A moszkvai írói körökben s szűkebb hazája falvaiban igen kedvelt, vonzó egyéniségű, színészként is jeles, fáradhatatlan embert, szervezőt, néprajztudóst, pedagógust és költőt szép számmal támadó irigyei és ellenségei 1932-ben elhallgattatják.” Bezáratják. Elemésztik. Mint Matit a falu népe. Mintha az alig húszéves korában írt Mati című elbeszélésében – mely egyébként a világ bármely rangos antológiájának kiemelkedő darabja lehetne – a szép udmurt lány sorsában a magáét írta volna meg, jó előre. 1958-ban rehabilitálják. A föntieket Domokos Pétertől idéztem, a Medveénekből, a keleti finnugor népek irodalmának kistükréből, amelyet ő válogatott, szerkesztett, bevezető, ismertető szövegeket írt hozzá, valamint a képanyagot is ő állította össze még 1975-ben. A magam zárójeles betoldásaival nem a szerkesztőt akartam korrigálni, csak az azóta eltelt idő adta lehetőséggel éltem. Domokos könyve páratlan s talán mindmáig nem eléggé méltányolt vállalkozás. A magyar irodalom jó részét sikerült mozgósítania, megnyernie fordítónak. A kor korlátait már-már szétfeszítő tárgyilagossággal, ugyanakkor gyámolító szeretettel mutatta be nekünk név szerint is az eladdig inkább csak hallomásból ismert, távolban élő rokonainkat.
   Tavaly volt születésének centenáriuma. Abban reménykedtünk, hátha meg lehetne jelentetni egy háromnyelvű emlékező kötetet: legjobb írásait udmurtul és magyarul s a kihallgatási jegyzőkönyveket eredetiben, oroszul és magyarul. Lekéstük az évfordulót, de talán ami késik, nem múlik. Addig is mondanék valamit Gerd utóéletéről.
   Moszkvától repülővel háromórányi, olyan 1300 km az út Izsevszkig, az Udmurt Köztársaság fővárosáig. Udmurt rokonaink olyan hétszázezren lehetnek, s nagy részük a nevüket viselő köztársaságban él. Sajnos az urbanizációval az oroszosodás is felgyorsult. De azért megvannak. 1995-ben a mi pünkösdünk nagyhetében jártam náluk. Május utolsó és június első napjaiban. A táj olyan, mint Gyergyó, a kőből rakott hegyek nélkül, vagy még inkább Szentegyháza környéke, a Hargita nélkül. Már virágzott a krumpli, a pityóka, hányta fejét a rizs, gömbölyödött, gyöngyösödött az egres. Sietett a természet, mert alig április dereka táján ment el a hó, és már szeptember vége felé újra le szokott hullni. Vendéglátóim megmutogatták a szent ligetek, a keremetek helyeit, az ősi áldozóhelyeket kiszorító s talán olyan nagyon nem is sajnált, még mindig raktárul szolgáló ortodox templomokat. Gerd Kuzebaj nyomain jártunk. Benéztünk egy pillanatra az udmurt nyelvből érettségizők közé. Vannak tanáraik, kutatóik, rendezőik, van nemzeti színházuk, ahol udmurt nyelven Tenessee Williams egyik darabjait is megnézhettem volna.
   Ugyanezt nem mondhattam el – ott is jártam – a sápadtarcúak országairól, az Államok s Kanada rezervátumaiban jobb anyagi körülmények közt élő, százharmincvalahány törzs tagjaiként mintegy félmilliónyi lelket számláló indiánokról. A vancouveri rezervátumban ugyanis az indián iroda fiatal, főiskolát végzett tisztviselői nem tudtak törzsi nyelven. Nem nehezményezik ezt a rezervátum lakói? – kérdeztem. De bizony igen. Esti tanfolyamon próbálják újratanulni anyanyelvüket. Számoljanak el tízig – kértem a főnöknőt. Nem tudott, hatnál elakadt, és a többiek sem tudták kisegíteni. Tanúim rá a feleségem és a minket kalauzoló, tolmácsoló, korondi származású, vancouveri milliomos asszony, aki még azt is tudta, hogy mi volt Tamási Áron kedves nótája.
   Meglepett, hogy az udmurt értelmiségiek hajtókáján a közismert, velük és minden szovjetunióbeliekkel, az oroszokkal is megesett szörnyűségek ellenére Vlagyimir Iljics arcmása van kitűzve. „Pacsemu?” – kérdeztük. „Azért, kaga Sándor – mondták –, mert neki köszönhetően évtizedekig a matematikát, a kémiát is udmurtul tanulhattuk, Brezsnyev óta viszont már csak az udmurt nyelvet tanulhatjuk udmurtul az iskolákban.” És ez nem holmi neobolsevik duma. Tapasztalat.
   Eléggé nagynak mondható gerendaház áll az említett iskola mellett – egyébként az udmurt házak tágasak, akár a csíkiak és gyergyógyiak, legalább két nagy szobájuk van és persze konyha, előtér, ami kell is, hogy a hideg ne tóduljon be a házba mindjárt az első ajtónyitással –, ez a ház Gerd Kuzebaj szülőháza volt. Rehabilitálása után lebontották, és itt a rajon (járás) központjában újra fölépítették. A két kisebb helyiségben, az előtérben s a volt konyhában megmaradt tárgyi hagyatéka, relikviái vannak kiállítva: könyvei, kéziratai s talán guzlája, valami a bútoraiból, ami megmaradt, vagy az övének mondható lehetett. A másik két szobában a világ legirigyelhetőbb, élő irodalmi múzeuma működik: az iskola leánykollégiuma.
   Egy strapabíró terepjárón jártuk be a helyszíneket: más jármű aligha boldogult volna a vendégmarasztaló agyagos sárral. A kolhoz elnöke, egy vidám kis ember volt a sofőrünk. A több száz köbcenti vodka csak segítette a kaptatókra föl, s a gödrök biztonságos kikerülésében is, a rozs- és burgonyatáblák közt vagy a dimbes-dombos erdők útjain. Az egyik keremet szomszédságában az iskola igazgatója, majd estére szállásadónkra lévendő, letérdelt a szent ligettel határos rozstábla sarkán, elővette a zsebkendőjét, tíz körmével kikapart, majd fölmarkolt egy maroknyi sárgás-agyagos udmurt földet, belekötötte a zsebkendőbe, s a kezembe adta, és arra kért, hozzam haza, az én hazámba, Erdélybe; ennél többet nem adhat. Hazahoztam.
   Szállásunk Malinovkában volt, abban az akkor még csak kilenc házból álló, újjáépülő faluban, melyet annak idején Gerd Kuzebaj tervezett, építtetett, és amelyet aztán az ő rehabilitálása után (?!) felsőbb parancsra lebuldózereztek. Volt, aki Kamcsatkából települt haza, hogy öregségére itt építsen házat: kényelmes, mint mondtam, a gyergyóiakra emlékeztető, kőalapra rakott gerendaházakat (a kőalap s a faszerkezet között gondosan, kátránypapírral szigetelve), fürdőszobával, angolvécével, bár egyelőre még vödörrel pótolták a vízvezetéket. Nagy rokoni vacsorával végződött a helyszínekben, látnivalókban gazdag nap. Hiszen jártunk abban a városkában is, ahol az Oki Asalcsi utolsó munkahelye (ahol orvos volt) és emlékmúzeuma volt.
   Tulajdonképpen az Oki Asalcsi révén jutottam el ilyen messzire. Annak idején, amikor hozzájutottam a már említett Medveénekhez s olvastam a rokonságról, annyira megrendített ennek a votják leánynak balladába illő élete-sorsa, hogy meg is írtam. Oki Asalcsi orvostanhallgató volt, majd szemészorvos lett, a nagyhírű Filatov professzornak volt a tanítványa. Írt két füzetnyi verset, Gerd lefordította oroszra. Miről dalol a votják nő címmel jelent meg. Ezeket az akkor írott verseit adják ki szülőföldjén mindmáig, újra s újra. Mert Gerd letartóztatása után Asalcsi letette a tollat. Többet nem írt. Volt bátorsága elhallgatni. Hát ezért a versért hívtak meg. Így jutottam el, Mayer Ritának, a moszkvai magyar művelődési központ igazgatójának közbenjárásával (fordító, kalauzoló, minden kisrokont gyámolító védangyali mivoltának teljes bedobásával), olyan kiváló nyomverők nyomában, mint Bereczki és Domokos professzor urak, Eva Toulouze tartui professzornő, Kozmács István izsevszki magyar lektor és Göncz Árpád elnök úr és kísérete, magam is az udmurt földre, hogy vodkát locsolhassak Oki Asalcsi sírjára, és hogy magnószalagra mondjam a verset, Anatol Ucvarov (Anti öcsém) fordítása mellé. Ebből a szerény múzeumból, mely utolsó földi szállása volt a sokat szenvedett udmurt lánynak, aki maga is kétszer volt letartóztatva, egy rabruhás fényképét is elhoztam emlékül. A Honvédő Háború alatt – hiába volt a világhírű Filatovnak a tanítványa – szemészként sebésznek osztották be, s melléje rendeltek egy komszomolka asszisztensnőt, azzal a meghagyással, hogy ha valaki meg talál halni a rovott múltú doktornő keze alatt, lője le. Nagy szerencse kellett hozzá, és minden bizonnyal a komszomolka embersége is, de talán még inkább a Gondviselő szándéka, hogy ép bőrrel megússza. Rá várt még, hogy udmurtjait kigyógyítsa a trachomából, az egyiptomi vakságnak nevezett szembetegségből. Ezt írták – orvosi mivoltát – elsőül az emlékét őrző táblára a hálás utódok.
   Egyre gyarapodóbb kedvvel ültünk a rakott asztal mellett. A kolhozelnök vitte a szót, nem látszott rajta sem a fáradtság, sem a vodka. Ő volt, aki fiatal traktoristaként annak idején Gerd faluját lebuldózerezte – felsőbb ukázra, persze, súgta oda Ritának Foma Kuzmics, Gerd kutatója és biográfusa. És Rita továbbsúgta nekem. A többieknek nem kellett megsúgni, tudták mindannyian. De mi mást tehetett volna egy még majdnem gyerek alkalmazott, a parancs az parancs. Éjfél után bontottunk asztalt. Az elnök egy kicsit jártában elbizonytalanodva igyekezett beülni a volán mellé. Ígérte, hogy reggelre itt lesz a reggelivel. És elhajtott. Reggel friss finom keszegek hatalmas halmaza párolgott az asztalon: éjszaka a Vala folyóból fogták számunkra. De az előtte való nap délutánjának eseményeit idézve egy kicsit korán kanyarodtam elbeszélésemben a vacsorához. Ott hagytam abba, hogy a dimbes-dombos erdő között ereszkedtünk le a Vala (Lófolyó) vize mellé, mely a Kámába lassít, nagy kanyarokkal. Ott, Gerd egyik kedves tartózkodási helyén szerettek volna vendéglátóink húst sütni. Legnagyobb rémületünkre katedrális nagyságú felhőkként valami kurta és nagyon agresszív szúnyogfélék támadtak ránk. Rita már majdnem sírt. Alig győztük csapkodni magunkat. Mondták is, hogy nehéz megszokni. Annak idején itt ezen a tájon is volt Gulág-körlet, a cári időkben errefelé ment át a Nagy-Szibériába vezető transzport út. Amikor Gerd már érezte, hogy el fogják vinni, hazajött, hogy elbúcsúzzon a népétől. Borjút sütöttek itt a tiszteletére. Igen, a szúnyogok. A Gulágon is használták őket: egyik szórakoztató kivégzési mód volt, hogy az elítéltet, ha rászolgált, meztelenre vetkőztették, kikötötték egy fához, reggelre aztán a szúnyogok végeztek vele. (A fölidézéstől is elborzadva meséltem itthon az egyik kollégának a Vala vize mellett hallottakat. Mit hüledezek ezen – mondta –, nem olvastam-hallottam, hogy itt nálunk, a Deltában rafináltabban jártak el: a meztelen pácienst egy ágra kötve belógatták a piócáknak, s csak a felsőtestét bízták a szúnyogokra. Hát nincs az az elvetemültség, amire az ember ne tudna még egy lapáttal rátenni.) Még mielőtt velünk is végeztek volna a szúnyogok, vendéglátóim körbemutattak, hogy ott valamikor egy nagy tölgyerdő állt. Talán hetvenkilencet mondtak, hogy akkor volt egy erős fagy, 50 fok alatti, s akkor kifagyott az egész erdő.
   A búcsú a valóságban is úgy történhetett, hogy ment egy este az a csinos, jóképű, mandula szemeformájú fiatalember, talán éppen egy zenés-verses estről jött hazafelé, egyszer csak lassított mellette egy kocsi, kiugrottak belőle, elkapták az ő európai nyakkendőjénél fogva, és betuszkolták a kocsiba, aztán meg sem álltak vele a Ljubljankáig. Az sem biztos, hogy 1941-ben halt volna meg. Ki tudja? Foma bácsi, a biográfusa sem. Borjút sütöttek hát a tiszteletére, nem is egyet, többet is, sokan kigyűltek ide a Vala vize mellé, mert sokan ismerték, szerették. Szerencsénkre ezt már a kocsiban is vacsorához készülve mesélték tovább. Ott volt egyébként a társaságban Gerd édesunokaöccse is, már jól hetven felé járóban, és valóban nagyon hasonlított a nagybátyjára, ilyen lett volna ő is, ha megérheti ezt a kort. „Én még a tekintetére is emlékszem” – mondta elrévedve egy másik rokon, egy idősebb asszony. Kicsi idő múlva odasúgtam Ritának, kérdezné meg, hány éves a néni. „Harmincháromban születtem, lelkem” – mondta olyan hangosan, hogy tolmács nélkül is mosolyoghattam. Valóban emlékezhet a néni, hiszen csak egy évvel az ő világra jövetele előtt, 1932-ben vitték el örökre az udmurtok némethlászlóját, kóskárolyát, petőfisándorát egy személyben.
   Volt abban az említett, nem is olyan régen kifagyott tölgyerdőben egy hatalmas tölgyfa. Hárman – mit hárman, szóltak közbe többen is, négyen, de talán még öten is – alig tudták körbeölelni. Többen voltak, kevesebben voltak, elég az hozzá, hogy az volt Gerd kedves fája. Vacsora után még fölhajtott egy pohárral az egybegyűltek, barátai, tisztelői egészségére. Aztán bement az erdőbe, elbúcsúzni a tölgyfától, a fájától... Hajnalban aztán elvitték. Reggelre kelve pedig a fának nyoma veszett. Még a töve helye, az se maradt meg. Csak az öregebb rendűek tudják, hogy pontosan hol lehetett.