Körmendi Lajos

Kipcsakisztán

Kuruclabanc

   Van Tompa Mihálynak egy népies elbeszélő költeménye, amelyben sűrűn előfordul Karcag neve. A Szuhay Mátyás című műve 1846 végén elnyerte a Kisfaludy Társaság dicséretét. Jóllehet ekkor már Tompa eltávolodott Petőfitől, mégis úgy tűnik, hogy ezzel a költői beszélyével az általa vert csapáson halad – no meg az Aranyén. A Bején a református nyájat pásztoroló költő-lelkész a Szuhay Mátyás előtt már bizonyította, hogy nem idegen költészetétől a népies hang, sőt az 1846-ban megjelent sikeres Népregék, népmondák című könyvében a nép ajkán élő népmondákat dolgozta fel.
   A Szuhay Mátyás tulajdonképpen egy rászedés története. Tompa a turáni átok felemlegetésével indítja a beszélyt, kárhoztatja a magyarság széthúzását, s mindezt Szuhay Mátyás, a kuruc, „nyakas mérges magyar” szájába adja. A vén lován Tarcal felé igyekvő kuruccal tart két társával a búsuló Keszi: szomorú, mert Vas Benedek lányát szereti, de az apja „Azt mondja: kurucnak nem adja gyermekét”. Nos, ez a labanc Vas Benedek az elbeszélő költemény szerint karcagi. Aligha ismerhette Tompa Mihály Karcagot, mert ha ismeri, nem hozza hírbe a nagykunok fészkét labancsággal. Nem sok Vas Benedek élhetett ezen a tájon, de ezt most ne firtassuk. Ott tartottunk a kényelmesen folydogáló történettel, hogy a tarcali pincéjébe igyekvő Szuhaytól elköszön a jó Keszi: „Szombaton estére ott termek Kardszagon, / S szépen vagy erővel, de a lányt elhozom.”. Szuhay besegít, hogy ezt szépen tehesse: a pincéje nedűit megdézsmáló labancok kiverése után Vas Benedek elbújt bátyjával „üzeni” a vonakodó apának, hogy Keszi Pál a király testvérének megmentése miatt báróságot kap „Mihelyt feleséget vesz”.
   Közben „Keszi Pál Kardszagnak nagy sietve mégyen” az ő Vas Annájához. A szerelmesek összetalálkoznak, kocsival sietnek a paphoz házasodni: „Anna, híven simul Pali kebelére... / S éjféltájban a két boldog célhoz ére”. Aztán kiderül, hogy a kocsis maga Vas Benedek. Már megkapta a hírt Keszi urunk báróságáról, ezt a mondottakból tudni: „Legfőbb kívánsága atyai szívemnek, / Hogy szent eskü által most eggyé legyetek”. A boldog kifejlet után „repült a négy táltos megint Kardszag felé”.
   Tovább sodortatván magunkat a beszély medrében, hirtelen azt kell gondolnunk, mégis nagyon jól ismerhette Tompa Mihály Karcagot, de az ilyszerű helyeket biztosan. Ezt írja ugyanis: „Reggel csak Annáról volt Kardszagon beszéd, / Egyik szóla: megholt! más: elveszté eszét; / Ez monda: elszökött! más: de biz ellopták! / Kútba ugrott...! férjhez erőszakkal adták”. Aztán jön a lakodalom, „ráhúzta Kunság legbarnább bandája”, négy napig vigad a nép, s „Piros kun menyecskék, szálas szép kunfiak, / S teljes keblű szüzek táncban mulattanak”.
   Közben Szuhay, akit nagy tréfacsinálónak fest Tompa, Vas Benedek tanyáján most nyert bárósága örömére, kiosztja a szegényeknek annak búzáját. Jó idő múltával találkozik a kárvallott Vas Benedek és a kuruc Szuhay Mátyás: utóbbi célzásából ekkor jön rá a fösvény karcagi labanc, hogy ezzel a bárósággal igen rászedték. Negatív hős ugyan, de van jó oldala is Vas Benedeknek: „Kis Bencét nem adnám ezer báróságért!” Mert Keszi Pál kuruc vitéznek és Vas Anna labanc leánynak fia született. Nem kuruc. Nem labanc. Magyar.
   Kurucok, labancok? Nem ismerős ez egy olyan országban, ahol együtt élnek 1956 szabadságának kivívói és eltiprói? Ahol ma is egy országban él tízmilliónyi Keszi Pál és Vas Anna? S ahol egymást követő nemzedékek tudják meg, mi is az a turáni átok?

Egy karcagi testamentuma

   A csavargó költőt, Villont elég sokan ismerik és szeretik. Akik igen, azok tudják, hogy még végrendeletből is lehet igazi irodalom. A szegény Francois lába alatt mindig forró volt a talaj, nem csoda hát, hogy két testamentumot is készített, egy kicsit és egy nagyot.
   Egy karcagi költő is készített végrendeletet, nem olyan híreset ugyan, mint Villon, de az is igaz, hogy nem irodalomnak szánta.
   Varga Endréről van szó, a juhász-költő Varga Mihály bátyjáról, akinek meglehetősen ígéretesen indult az élete, hiszen tanulhatott. A halála alkalmából közölt gyászlevél szerint „Varga Endre szegény szülőktől 1854-ben Karczagon született, iskoláit Egerben végezte, hol papi pályára készült, később azonban a honvédséghez besoroztatván, 1874. évben a honvédségi Ludovika akadémiába a tiszti vizsgát jelesen tette le, s még ugyanaz év november elsején honvédhadnaggyá neveztetett ki a 47. honvédzászlóaljhoz, honnan 1876. évben a 2. honvédzászlóaljhoz Félegyházára, – innen pedig 1879-ben a 86. honvédzászlóaljhoz Orsovára helyeztetett át”. Itt halt meg 1880. június 10-én, ahogy a gyászlevél írja, sorvadásban. Szinnyei szerint is 10-én halt meg, de ő is a fentebb idézett Nagy-Kunság 1880. 24. számára hivatkozik. Az újság 27. száma azonban közli a Varga Endre temetéséről szóló beszámolót barátja, Lehrner Ferenc tollából, s ő úgy kezdi, hogy „Múlt hó 3-án reggel csakhamar elterjedt azon rémes hír, hogy Varga Endre m. kir. honvédhadnagy – lakásán egy vészteljes golyó lövéssel – fiatal életének véget vetett. Bajtársai és barátjai azonnal lakására siettünk. Az ott szemünk előtt lévő szörnyű valóság, – az előttünk ülő helyzetben lévő holt test, – ki még görcsösen szoritá kezében a halált hozott forgantyu pisztolyt...” Az asztalon megtalálták a végrendeletet. „Bevezetésében, szenvedett borzasztó kínjait írja le –, kéri az olvasókat, hogy tett lépése miatt ne ítéljék el őt, mert ez volt már csak az egyedüli lépés, mely enyhet adhatott kínzó mellbetegsége ellen. Mint – végrendeletéből is látszik, keblében a remény és kétség óriási harczot vívott egymással – míg végre elcsüggedve, nem remélve javulást, s véletlenül az egyik orvos véleményét is megtudva, hogy már betegsége annyira előrehaladott, hogy többé nincs remény a fellábbadáshoz – e vészterhes lépésre határozta el magát” – írja Lehrner Ferenc, majd idézi magából a végrendeletből. Ez az igazán érdekes. Ilyeneket írt le halála előtt Varga Endre: „3. pont. A temetésem költségkímélés tekintetéből a lehető legegyszerűbb legyen, mert – úgymond kérem nincs píz, osztán a másvilágra hitelbe utazni, ennél valami csúnyábbat nem ismerek; mikor Szent Péter avval fogadna, hogy na fiu! hát hitelbe jöttél fel? szégyenemben rögtön feltámadnék!” A halálra készülődőnek még ekkor is volt humora. A szomorú készülődéshez valahogy nagyon nem illik ez a szinte frivol hang, ami azonban mégis roppant természetesnek hat. A végrendelet 13. pontjában töpreng: „Ha talál felöltözve divat az eltemetés (amit bizony nem tudok), azt hiszem, egy ócska zubbony is elég lesz! De mégis azt gondolom, hogy egy ingben megy a csak”. Tépelődik, bizonytalankodik, de ez a tanácstalanság azt jelzi, hogy ez a tehetséges fiatal ember mostanáig nem foglalkozott a halállal. Morfondírozását egy odavetett mondattal zárja le: „Majd megmondják a vén asszonyok”. Nagyon eredeti.
   A temetésén egyébként volt rengeteg virág, koszorú, óriási tömege az orsovai embereknek, ott volt mindenki, aki számít, koporsóvivő katonák, hat „bájos koszorús leány... a szokásos menyasszonnyal”, dobpergés, díszsortűz. Többet tudunk szegény Varga Endre haláláról, mint életéről. A halálra készülődés íratta vele a végrendeletet, ami persze, a Villonéval ellentétben, nem irodalmi mű. Viszont megmutatja a karcagi fiatalember lehetőségeit, tehetségét: miket írhatott volna, ha nem hal meg ilyen korán, és olyan természetes tud maradni, mint végrendeletében!

Flastrom, kunoknak

   Csattoghalmi néven írt verseket Varga Endre, a kor szokása szerint álnéven. A Nagykunságon című munkája a Nagy-Kunság 1879. április 10. számában jelent meg. Szülőföldje dicsőítése ez a vers, igaz, nem mérhető Arany János költői talentumához és nyelvi gazdagságához a megvalósult mű, de felvillan benne a tehetség és éppen rólunk szólva villan meg.
   Varga Endre a vers írásakor vagy Félegyházán szolgált még, de valószínűbb, hogy már Orsován katonáskodott, megírta ezt a verset és még azon melegében haza is küldte Karcagra a helyi lapnak közlésre. A vers hangütéseként rögtön közli a Nagykunsághoz való viszonyát alapvetően meghatározó tényt, majd ebből következő érzelmi kitörését: „Nagykunságon ott születtem, ott biz én! / Nincs is olyan jó hely a földtekén: / Ki nem hiszi, menjen oda s lássa meg, / Nagykunságon még a csók is édesebb”. A második strófában következik iménti kijelentésének indoklása, megtudjuk, miért olyan jó hely ez a tájegység, legalábbis Varga Endre szerint: „Délibáb a róna táját rengeti, / És repülhet a tekintet messze ki, / Nincsen ami határát szabja meg: / Nagykunságon még a csók is édesebb”. A puszta különös természeti jelenségéről, a délibábról és a határtalan szabadság érzékeltetéséről a harmadik versszakban átvált az emberekre: „Szíves a nép, s ifja, lánya mind csinos / Mint derülő hajnal, arca oly piros. / Nem is hiszem, hogy egy-egy nép volna szebb; / Nagykunságon még a csók is édesebb”. A következő szakaszban kiderül, hogy a költő távol van szülőföldjétől, de visszavágyik: „Vissza-vissza e vidékre vágyom én, / Ott pihenni délibábos lágy ölén, / Hol jó anyám kis bölcsőmben rengetett; / Nagykunságon még a csók is édesebb”. Ez a pihenést említő sor mintha arra is utalna, hogy a szerző már beteg. Az utolsó előtti strófából aztán kiderül, hogy a költő vágyakozása nem csupán a Nagykunságnak szól. Ahogy az lenni szokott, nő van a dologban: „Nagykunsági szőke lányka, szép virág! / Óh, mi sokszor gondolok én itt te rád! / Bár rég volt, hogy csókot válték veled: / De Kunságon még a csók is édesebb”. Hát az ő belépőjét, a szőke lányka színre lépését készítette elő a versszakok végén mindig visszatérő sor az édes kunsági csókról! Érdemes megfigyelni, hogyan utal a költő a kettejük között lévő földrajzi távolságra: „... gondolok én itt te rád” és „csókot válték ott veled” – írja. A zárószakaszban a remény áll a középpontban, a remény, hogy visszatérhet még szülőföldjére, hogy boldog legyen. Varga Endre ugyan reménykedik, de mintha túl sok lenne itt a bizonytalanság, az „azt hiszem”, a „talán”. Íme, a hatodik versszak: „Lesz idő még visszatérni, azt hiszem, / Teljesülni fog talán, mit kér szívem. / Érezni ott jó anyámmal és veled: / Hogy kunságon még a csók is édesebb!” Ez az, ami nem teljesült, hiszen a karcagi katona-költő egy jó év múlva, 1880 júniusában Orsován elhunyt. A temetéséről beszámoló Lehrner Ferenc egy szóval sem említi, hogy Karcagról bárki ott lett volna a végtisztesség adásnál. Nem volt ott se a jó anya, se a szőke lányka. Ők éltek tovább nyilván a korábbi nagy szegénységben itt, Varga Endre pedig csendben, elhagyatva porladt ott.
   A Nagykunságért epekedő verse nem mentes a fájdalomtól, ám jó adag rajongás is van benne. A rajongásra szüksége is volt akkor az 1876-ban a megyerendszer kialakításával kiváltságait vesztett régiónak, amit röviddel a vers írása előtt fosztottak meg függetlenségétől, a büszke kunok nagy bánatára. Minden ilyen vers, dicsérő ének némi gyógyírt jelentett a sebzett szívű kunoknak. Talán éppen ilyen flastromnak szánta Varga Endre a Nagykunságon című versét.

Szerkesztői messzeszóló

   A fiatalon meghalt karcagi költőről, Varga Endréről a helyi újság, a Nagy-Kunság szerkesztői sem tudhattak sokat. A lap Szerkesztői messzeszóló című rovatán keresztül tartotta a kapcsolatot a szerzőivel, így Varga Endrével is. Az első üzenet 1879. január 12-éről való: „Csattoghalminak. Egy kis türelmet kérünk.” A második messzeszóló üzenet egy héttel később már bőbeszédűbb: „.. Némi kis javítással adjuk. Ön látja, hogy sokkal jobb így. Csak tanulmány és gyakorlat: öntől még sok szépet várunk. Kérjük nevét velünk közölni.” Ez az üzenet tipikusan fiatal költőnek való: van benne egy kis vállonveregetés (kijavítják a kéziratát s beláttatják vele, hogy így jobb – bár ebben azért nem lehetünk biztosak!), egy kis biztatás a tanulásra és írásra, mondván, Csattoghalmitól még sok szépet várnak. Kétségtelen, hogy az újság szerkesztői felismerték az ifjúban a tehetséget, ezért is lettek kíváncsiak valódi nevére. Ezután tudták meg, hogy szépreményű szerzőjüket Varga Endrének hívják. A január 23-án megjelenő Nagy-Kunságban azután már olvasható a fiatal katona-költő Két áldozat című verse. A február 2-i számban közölt szerkesztői üzenet lényeges adatot tartalmaz, ebből megtudjuk, hogy a költő még Kiskunfélegyházán szolgál: „V. E.-nek K.-Félegyházán. Szíves közleményeiből böngészünk. A talányok (szám- és régészeti) jönnek. Az apróságokat felhasználjuk. Kérünk efféléket minél többet! Hát a lyrai és balladai hang? Az első tűzön keresztül ment ön, s most már kipróbált katona! Üdvözlet!” Ez az első tűz természetesen átvitt értelemben értendő, a nyilvánosság előtti első megjelenésre, amitől Varga Endre az irodalom kipróbált katonája lett. A február 16-án megjelenő Nagy-Kunságban már a szerző A viszontlátásra című verse olvasható, melyet március 6-án újabb szerkesztői messzeszólás követ: „Csattoghalminak. Örvendünk, hogy viszonttalálkozunk. Utolsó küldeményét egytől egyig mind használni fogjuk. Szíves üdvözlet!” A március 30-i számban türelemre intik: „Köszönetünk az újabb szállítmányért! Mindet adni fogjuk, de ne lepje meg önt az, ha majd idő közönkint. Dicsekedve mondhatjuk, hogy az érdeklődés sok ilyféle dolgozattal látja el lapunkat s egyszerre vagy gyorsan közölnünk lehetetlen. Azonban az ön küldeményei iránt mindig figyelemmel leszünk...” Legközelebb a Nagy-Kunság 1879. április 10-i számában találkozunk Csattoghalmi nevével a Nagykunságon című vers alatt, majd május 11-én A jelen útja, június 22-én a Képeddel alszom el, július 6-án pedig a Csend ül a vidéken című versek szerzőjeként. Július 27-én újabb üzenet a lapban: „... Itt vannak mind. A régebbiekkel együtt egymásután felhasználjuk. Egy némelyet más vállalatunkba veszünk fel engedelmével. Majd elküldjük aztán...” Ez a más vállalat alighanem egy kalendárium lehet. Aztán ismét Varga Endre versei következnek a lapban: a Távolban (szeptember 28.), a Szerelem vallomás (november 23.), az Üvölt az őszi szél (1880. január 1.), és A szöktetés (február 1.). Február 8-án újabb üzenet, immár Orsovára: „Csattoghalmi, Orsova. Jól esik a távolból is jelét venni, hogy törekvésünk méltánylásra talál. Szellemes verseit élvezettel olvassuk.” Ez volt az utolsó üzenet. Még két verse jelenik meg Varga Endrének a Nagy-Kunságban, az Edisonhoz (február 15.) és a Családi ünnep (május 9.), ezt követően már csak a halálhírét közlő cikk (1880. június 13.) és a temetéséről beszámoló írás (július 4.) következik. Ennyi volt Varga Endre költői pályája. Kevés adatott neki: 1879. január 23-án jelent meg első verse, az utolsó pedig nem egészen másfél év múlva, 1880. május 9-én. Hamarosan elfeledték, szülővárosában, Karcagon is. Érdemtelenül, mert tehetséges volt.

Az enyhet adó sír

   Összehasonlíthatatlanul színesebb költészet a Varga Endréé, mint testvéréé, Varga Mihályé. Amíg a juhász-poéta csak a fájdalom hangját ismeri, addig bátyja sokféle témát sokféle módon énekel meg. A Nagy-Kunságban megjelent művei közül sorban az első a Két áldozat című ballada. Szaggatott előadásmód, a menyasszony érzelmeinek vad hullámzása jellemzi, s a végére ott marad a két áldozat, a harctéren elesett vőlegény és a megtébolyodott menyasszony.
   A Viszontlátásra című munka szerelmes vers. Az első és második strófa elején angyalnak szólított nő csókjait dicsőíti Varga Endre rajongó hevülettel. Ezt követően jelent meg Nagykunságon, majd A jelen útja című verse. Ez utóbbiban áldoz szíve istenének. Ezt írja: „Gyermek álmok s füstbeszállt remények / Mit számomra a mult felmutat! / Éljünk hát az élet jelenének / Megtaláltuk már a jó utat!” A jelen kínálta örömök (itt a szerelem) kiélvezésére buzdít a költő. Talán már beteg volt, s tudta, hogy ez a jelen csupán nyúlfarknyi. Egy jó esztendeig élt még. A Képeddel alszom el című vers megszólítottja is a lányka. Minden páratlan számú versszakot ezzel a sorral zár: „Képeddel alszom el!”, míg a páros számú strófákban: „Képeddel ébredek!”. Csakhogy amíg a vers elején és közepén még a megfelelő napszakokat követi az elalvás vagy az ébredés, addig a költemény végén az elalvás már a halálra utal, míg az ébredés a feltámadáskor történik meg. A Csend ül a vidéken című vers ismét a Nagykunságra röpíti a költő képzeletét: „Messze-messze száll a Kunság szép terére / Délibáb ölelve rónán át suhan! / A nádfödte kis lak, hol születtem áll még / Beh jobb volna, hogy ha most is ottan élnék / Vigan, boldogan”. Először a születi említi, aztán egy kékszemű leányt. Az utolsó előtti szakasz mintha ismét betegségére utalna: „Messze száll a lélek, a képzelet szárnyán / Hej! de a szív az nem! mindig lent marad! / Porban! a miből lett! s egy vigasza van csak / Hogy e földön minden-minden fájdalomnak / A sír enyhet ad!”. Egy év múlva azért lövi magát főbe, hogy megszabaduljon a szenvedésektől. A Távolban című versben is az a bizonyos kunsági leány a megszólított. A költő boldog, mert mindig reá gondol, ám az utolsó négy sor elgondolkodtató: „És így egy édes álom lesz / Megunott életem: / Boldog vagyok, távolba rád / Gondolva édesem!” A megunott életét 1879 szeptemberének a végén említi. A Szerelem vallomás egy csattanóra épülő vidám vers. Az Üvölt az őszi szél címűben kopár, rideg tájat ír le: „Mint elhagyott kedves / Úgy néz ki a vidék”, írja, majd így kiált fel: „Éltem méltó képe / Te megfosztott vidék!” Azzal zárja a verset, hogy a vidék tavasszal újra kivirul, „De az én éltem már / Mindig ősz, – s tél leszen...” A szöktetés című vers mulatságos történetet mesél el a végén gondosan előkészített és kiszámított csattanóval. Az Edisonhoz című versben arra próbálja derűs hangnemben rábírni a „találmányok, ihlet fölkent” emberét, hogy olyan műszert találjon fel, amely „biztosan és könnyű szerrel fogja meg a lány szívét”. A Nagy-Kunság című újságban utoljára a Családi ünnep jelent meg. Egy sátoros cigány életének fontos epizódját írja le itt hitelesen, s a vidám színekkel felrajzolt történet a végén komor tónusúra vált.
   Tucatnyi vers Varga Endre Nagy-Kunság-béli hagyatéka, de ezekből a művekből máig sugárzik a tehetség ereje. Az olvasó láthatja, hogy ez a tragikus sorsú karcagi katona-költő tudott hangulatokat festeni, jellemeket ábrázolni, szerkeszteni, a nyelvvel bánni, volt érzéke a humorhoz éppúgy, mint a tragédiához, volt formaérzéke, s még annyi más erénye! Persze, ezzel együtt sem volt egy Arany János. Kérdezhetik, hogy akkor miért kell rá ennyi szót vesztegetni? Egyrészt azért, mert teljesen ismeretlen költő létére is meghaladja jó néhány, időnként emlegetett kortársa színvonalát. Másrészt viszont Karcag város lapjában az ismert költők közül ebben az időszakban csupán Reviczky Gyula fordul elő egyetlen verssel, Varga Endrének pedig egész életműve itt jelent meg. Tehát inkább ő alakította a közízlést szülővárosában.

A búsuló juhász

   Hangok a pusztán címmel jelent meg egy kis verseskönyv 1897-ben Békéscsabán, amely Varga Mihály karcagi juhász verseit tartalmazza. A költő ekkor már halott, s a könyvecskét Chilkó László körösladányi római katolikus plébános és Verner László hírlapszerkesztő, a kiadók „Az elhunyt költő árváinak felsegélyezésére” szánták.
   Varga Mihály 1857. szeptember 8-án született Karcagon Varga Mihály juhász és Bajkai Mária gyermekeként. A család két életben maradt gyermeke közül Endre tanulhatott, s ahogy Chilkó László írja utószavában, „mint szellemes író, jeles képzettségű, mindenkitől kedvelt kir. honvédhadnagy Orsován, 1880-ban halt meg”. A három évvel fiatalabb testvér már nem tanulhatott a család szegénysége miatt, amint elvégezte a katolikus népiskolát, ment a juhokat őrizni az apja mellé. A katonaidő letöltése után feleségül vette Szendrei Klárát 1879. november 4-én, Chilkó László szerint „egy egyszerű parasztcsalád leányát, később élte megkeserítőjét, lelke megnyomorítóját, s ennek hűtlensége révén boldogságának, s a mindig hűségesen szerető férj testi egészségének sírásóját”. A Budapesti Hírlap 1896. december 8-i számában írja Verner László: „A juhász tizenhat évig terelgette Karcagon, a nagy-kunság fővárosa határában nyáját. Sírját két év előtt hantolták föl. A boldogtalan szerelmesek és a költők közös nyavalyája: a tüdővész vitte sírba. Lantját dalra nem Istentől való igaz tehetsége inspirálta, hanem a bús nótákat fakasztó erős szubjektivitás, a boldogtalanság. Szép asszonnyal verte meg a végzet, a ki ott termett neki az asszonyszépség híres földjén, a kunságon. A karcagi számadó juhász felesége a szépek szépe volt. Mert a férfinépnek mindig szebb a más asszonya, ha tudják, hogy szeret visszakacsintani. A kackiás juhászné pedig szeretett. A dalos ajkú férje urának költeményei is azt sejtetik, hogy a patyolat karja sem mindig az urát ölelgette”. Tény, hogy Varga Mihály csapodár felesége elhagyta a férjét és öt gyermekét. A népköltőnek nevezett juhász tollát valóban ez a fájdalmas szomorúság mozgatja. Szeretek élni... című versében ilyen sorokat ír le: „... e földi élet nekem csak annyit ér, / Mint tiz éh embernek egy harapás kenyér.” Majd: „Míg mióta élek, rossz élet kínozott”. Az Ahol él e földön című versben a farsangról ír: „Farsang van, peng a hur, vigadnak reggelig. / Csak én egyedül, / Vagyok vesztegül, / Bánatimnak élve, véghetetlenül”. Az Int az élet... című versben már átkot mond a földi létre, majd ezzel zárja a verset nyilvánvalóan a feleségére utalva: „Igaz, bosszuló karjával verje meg a Teremtő, / Nem kell megmondanom, hogy kit, él az Isten, tudja Ő!”. Egy másik művében (Remeg a szívem...) éjszakai gyötrődéseiről vall. A Jön a tavasz... című versben a tavaszi megújulásról ír, amikor „Künn a pusztán a pásztorok / Víg nótája megzendül”, ám ő csak búslakodik és halálát jósolja. Az Átkom reád című versben valóban megátkozza hűtlen feleségét, s felemlegeti az asszony által elhagyott öt gyermeküket is. „Szentlélek Uristen jöjj el, vagy a halál” – kiált föl az 1888. szilveszter napján című versében Varga Mihály. „Boldogtalan valék ezen lefolyt évben, / Megölve, megtörve testben és lélekben” – jellemzi állapotát és Istenhez fohászkodik terheinek könnyítéséért. A Bűnök fertőjében... című vers ismét feleségére utal: „Bűnök fertőjében úszó, romlott világ / Erkölcstelenséggel párosult bujaság”. Az utolsó ítélettel fenyegeti az asszonyt, „Hol nem a vak világ léha nyelve itél”, hanem Krisztus. Kín az élet... – kiált fel már egy újabb vers címében is, majd lemondón ír a boldogságról, amely már nem jön vissza: „Bánat üldöz engem, / Mert látnom kell széjjel szórva / Öt édes gyermekem.” A Dal a páros életről című versében a szerelem nélküli páros életet gyötrelemnek nevezi, s csüggedten jósolja, hogy a tavaszt már meg sem éri.
   1890. december 22-én halt meg a karcagi juhász-poéta. Az ember olvassa a verseit, érzi, itt is döccen, ott is sántít, mégis szereti, ahogy bandzsa vagy sánta gyermekét is szereti, mert az övé. És Varga Mihály a miénk.

Bengecsegi fényei

   Szívesen járok Karcag határának keleti részén, talán a szép ötlyukú híd, a kunhalmok, a puszta látványa vagy éppen az itteni földrajzi nevek miatt. Az ember ízlelgeti a szót: Zádor, és közben kun lovasokat vél látni múltba visszarévedő tekintete. Vagy milyen ősi időkből maradhatott itt – gyönyörűségünkre – például a Bengecseg szó! Amikor Bengecsegen bandukolok, mindig eszembe jut a karcagi juhász-poéta, Varga Mihály. Ő is szerette ezt a határrészt, erre mutat az is, hogy Bengecsegi álnéven szándékozott a helyi lapban megjelentetni verseit.
   Van egy verse, amely egyetlen kötetében Gyönyörű Nagy-Kúnság... címen jelent meg. Ebben a művében is jelen van a fájdalom, de itt felvillan az öröm is. Fel is sorolja az első versszaktól kezdve a boldogító dolgokat: „Gyönyörű Nagy-Kúnság, délibáb rónái, / Fütyörésző pásztor mélabús danái, / Kolomphang, dudaszó – esti és hajnali – / S a repülő vadak számtalan ezrei, / Oh! egykor mindezek sok örömet adtak”. S ekkor jön a versszak utolsó sora, amely aztán a második és harmadik strófa zárósoraként megismétlődik, újra és újra hangsúlyozva a költő elégikus fájdalmát: „Eltűnt boldogságom szemtanúi voltak”. A második versszak szerint eltűnt boldogság szemtanúi voltak még a „Gyönyörű szép telkek, régi faluk romja, / A romok közt felnőtt árva csalán bokra, / Kanyargós Hortobágy vadregényes partja / És a parton álló ősemlékű csárda / S azok, kik jöttek-mentek és benn ittak”, majd a harmadik szakaszban „A szép hármas határ hármas törpe dombja, / Mellette terülő nagy rét zúgó sása, / Árnyas akáczerdő titkolódzó lombja / S mellette nyugovó hős Zádor halomja, / A fürge báránykák, mik ott játszadoztak”. A mai határjáró talán már nem találna a fütyörésző pásztor mélabús danáiból semmit, ha véletlenül elénk kerül is egy pásztor, aligha van kedve fütyörészni, s kolomphangot is alig hallani már, a dudaszót pedig alighanem régen elfeledték az emberek. A repülő vadak is megritkultak, a számtalan ezrek helyett az útonjáró már egy-két tucatnyinak is örül. A régi faluk romjából már csak tégladarabkák maradtak, a Bengecsegi út mentén én is szedegettem ilyen törmelékeket, s próbáltam a századokkal korábbi korokba visszaképzelni magam. A parton álló ősemlékű csárda ( gondolom, az Ágotai csárdáról van szó) is az enyészeté lett már régen, de még élnek a vele kapcsolatos szép történetek, s akik jöttek-mentek és benn ittak, szintén rég elporladtak már, de közülük Rózsa Sándorra és viselt dolgaira ma is emlékeznek az emberek. Varga Mihály hangja, miután felidézte a számára kedves dolgokat, a gyönyörű Nagy-Kúnságot, elkomorodik az utolsó versszakban: „A balsors vaskeze, a mely hozzám pogány, / Testet, lelket ölő gyilkos, rideg magány” jut neki osztályrészül, s mindez a családot elhagyó feleség miatt. A versszakok visszatérő záró sorai eddig mindig eltűnt boldogságról beszéltek. Az utolsó strófában már keményebben fogalmaz a költő, a zárósorban boldogtalanságról szól, ami tényszerűen kopárnak és visszavonhatatlannak látszik.
   Azt hiszem, ez a legjobb verse Varga Mihálynak. Talán ennél az egynél érezzük azt, amit a kiadók kijelentenek előszavukban: „A költő nem lesz, hanem születik”. Örülhetünk, hogy ebben nem ereszti búnak a fejét a juhász-poéta hűtlen felesége miatti fájdalmában, hanem felmutatja-ragyogtatja szülőföldje szépségeit. Többször kellett volna a Nagykunságról írnia.

Az élet íze

   Ott voltam a temetésén, pedig az élő Hegyi Jánossal szerettem volna találkozni, s erre kedves ösztönzést is kaptam leányától, Bálintné Hegyesi Júliától. A látogatásom a reménytelenül torlódó napi tennivalók miatt egyre halasztódott, mígnem késő lett. Ha Györffy Istvánról el lehetett mondani, hogy a magyar nép lett tudóssá benne, akkor Hegyesi Jánosról azt lehet elmondani, hogy a magyar nép lett politikussá benne. A hat elemis füzesgyarmati útőr (és csöppet sem mellesleg: költő!) 1944 decemberében, Debrecenben, a nemzetgyűlésben ilyeneket mondott: „Jöjjön akármilyen kormány, soha ne tévessze szem elől azt a példát, hogy az ügyes, okos, képzett kőműves, mielőtt az épület felrakásához hozzáfogna, szigorúan megvizsgálja a talajt és erőssé építi a fundamentumot, az alapot, mert ha ezt eltévesztette, ha elhanyagolta, az épület összeomlik. A mi nemzeti életünkben ilyen fundamentum, ilyen alap a magyar nép.” Mikor aztán 1949-ben nyilvánvalóvá vált, hogy Rákosiék rendszerében éppen ez a fundamentum a legkevésbé fontos, Hegyesi János, aki pedig a Tisztelt Ház jegyzője volt, hátat fordított az ország házának és hazament Füzesgyarmatra.
   Persze, a következő esztendők sem teltek gond nélkül. Hegyesi Jánost 1957 februárjában elővette a rendőrség: „... négy hónap múlva, az események után, mikor már semmi baj nem volt, félig agyonvertek. A gerincem törték el a rendőrségen” – vallotta 1986-ban. A füzesgyarmati útőrnek később is volt miért bánkódnia. Van egy verse, amely a Berekfürdőn címet viseli, s ezt 1976. október 18-án írta a költő. Mert a szegények gondjait nem csupán a politikus Hegyesi János vállalta fel, hanem a költő is. Berekfürdői pihenéséig már megjelent két könyve, a Zord időben és a Feleljetek nekem! című, és már alighanem készülőfélben volt az 1977-ben napvilágot látott Miért jöttem el? címet viselő verseskönyve is. A Berekfürdőn című verse így kezdődik: „Bereki szép nyárfák alatt, / Református üdülőben – / Töltöttem el néhány napot / Verőfényes őszidőben.” Ezután természeti képek, sárguló, hulló levelek sugallják az elmúlást, amit aztán a harmadik versszakban önmagára vonatkoztat: „Életemben is ősz van már, / És bús sorsom vége felé, / Nagy bánattal jöttem ide / Jézus Krisztus színe elé. // Némán, csendben jaj de sokszor / Elsírtam már bánatomat: / Kit szerettem – elvesztettem, / Sírba vitte nyugalmamat”. A néhány berekfürdői nap azonban elűzi a költő bánatát, barátokra lel és „Rátaláltam Istenemre”, írja a hatodik versszakban. Felragyog az életöröm: „Őszi napfény ragyogása / Csillogott a fürdő vizén: / S bút feledve, élcelődve / Derültünk az élet ízén. // Ezért kedves nagyon nékem / Berekfürdőn töltött hetem: / S azt kívánom, ki velem volt, / Mindet áldja meg Istenem!” Az őstehetségnek is nevezett Hegyesi Jánost élete nagy részében mellőzték. Megjelent ugyan még Az utak őre című, cikkeit, visszaemlékezéseit közreadó könyve 1985-ben, majd a Rögös utakon című, verseit, prózai írásait tartalmazó könyve 1990-ben, de a tekintetükkel szinte csak a fővárosi írói műhelyeket pásztázó szerkesztők már nem láttak el Füzesgyarmatig. A mai középnemzedékhez tartozó írók nevében a szintén viharsarki Sarusi Mihály regényíró kimondja Hegyesi Jánosról: „... példaképnek tekintjük”. Ez a szűkszavú közlés talán némi elégtétel lehetett az idős írónak, aki még tudta, milyen a magyar út.
   A Berekfürdőn című vers a magánember Hegyesi János lelki krónikája, s a köz ügyeivel foglalkozó verseihez hasonlóan ez is tényszerű. Ez a kemény kis ember nem nyafog itt sem, nem siránkozik, tényszerűen közli bánatát és máris vigasztalódásáról beszél. Aki a magyar út őre, nem is tehet mást. Gyanítom, az sem, aki a magyar úton jár.

A visszanyesett fa

   Talán nem véletlen, hogy a népi írókhoz kötődő Hegyesi János költő több versében is emlegeti Karcagot vagy a Nagykunságot: a mi tájegységünk szomszédságában lakva nyilván meg-megfordult a kunok földjén, s erre egy ideig még az is okot adhatott, hogy jeles bibliográfussá nőtt lánya Karcagon volt könyvtáros.
   A Tisza partján című versét 1968-ban írta: nézi a vers szerint a hidat, a vizet, halászcsónakot, s emlékezik. Az első világháború után Kun Béláék seregében ő a 33-as gyalogezredben szolgált. Az életem-történelem című önéletrajzában így ír az itt történtekről: „Sorban vonultunk be Kassára, Eperjesre, amikor parancs jött, hogy harc nélkül vonuljunk vissza, majdnem lázadás tört ki. Mindenki fel volt háborodva, hogy ami területet felszabadítottunk, azt minden ellenállás nélkül adjuk vissza. Azzal áltattak bennünket, hogy akkor a román csapatok harc nélkül visszavonulnak a Tiszántúlról. Ám hamarosan Szolnoknál találtuk magunkat. Ott törtünk át a Tiszán és Karcag határáig szinte meg sem tudtak állani előttünk a román reguláris erők”.
   A Tisza partján című versben a költő ezt az áttörést idézi meg emlékeiben, amikor „ifjú tűz vitte hadunk rohamát”. Így ír: „Meg sem virradt, megrendült a föld, / harminc és feles ébresztő jele / rengett a város, száz ablak betört, / és meg sem álltunk, csak Karcag fele.” Ami ezután következett, arról így beszél önéletrajzában: „Akkor ismét jött egy érthetetlen visszavonulási parancs... A visszavonulás alatt Fegyvernek, Szapárfalu közt voltak hevesebb harcok és én Szapárfalu alatt sebesültem meg egy mellettem becsapódó ágyúgolyótól. A sebnél nagyobb baj volt a nagy légnyomás. Autóval vittek a szolnoki állomásra, ott sok sebesülttel együtt vonatra raktak és én a szombathelyi kórházban tértem eszméletre.” A versben ugyanez természetesen tömörebb: „Ki tudja, hogy volt-Karcagnál történt, / ma sem értem még, mi következett: / visszavonulni parancsra, tüstént! / Így fordult meg a híres ütközet. // Vissza engem már autó hozott, / mert egy bősz gránát épp mellém csapott. / Véres szemekkel néztem Szolnokot – / a Tiszát és a lebukó napot”. Itt köt vissza a költő az évtizedekkel korábbi emlékektől a jelenbe, ahol ismét megjelenik Szolnok, s a Tisza, a híd, amik mindig megidézik a múltat, ahányszor csak itt jár.
   Itt-ott még megemlíti a Nagykunságot, például a Vitáris Péter lázadása vagy az Úrvacsora című versben (amit Erdélyi Józseffel való költői versenyben írt). A költői erő miatt talán nem maradnának annyira emlékezetesek e művek, ám az, hogy minket emleget bennük, mindenképpen fontossá teszi őket a számunkra. Hegyesi János, a paraszt-poéta valóban rögös utakon járt egész életében, ahogy könyvének címe is mondja. Nem volt tehetségtelen ember: figyelmünkre érdemesek újságcikkei, politikai beszédei, novellái is a versei mellett. Talán, ha kevésbé mostoha sors adatott volna neki! De hogyan teremjen egy fa, amit, alig hajt ki, máris visszanyesnek? Akár a magyar sors jelképe is lehetne.

Versek híján

   Veres Péter 1965. március 24-én kelt levelében felhívja a kunmadarasi születésű, karcagi öregdiák, Szűcs István mérnök figyelmét egy írásra: „... a Kortárs márciusi számában az Iszapeső című elbeszélés, Csoóri Sándor munkája, Kunmadarasról szól egyébként. Megróvást kapott érte, a szerkesztő is, Csoóri is...” Madarasi élményeit Csoóri is megemlíti néhol, például ír egy vaskályha tetején ülő cigányemberről, aki napokig hallgatta ebben a helyzetben új, nikkelborítású táskarádióját. Emlegeti az Iszapesőt is: „... megjelent a nagy botrányt kavaró Iszapeső is. Így vagy úgy, de versírói rangom mellett egyre többen emlegették prózaírói képességemet. Ebből én nem éreztem semmit. Olyannyira nem, hogy szinte sértett, amikor komoly irodalmárok arra igyekeztek rászorítani: toljam félre a lírát, s regényt írjak, vagy elbeszéléseket. Prózát akkoriban én jobb híján írtam. Azaz: versek híján.”
   Az Iszapesőt olvasva az ember néha úgy érzi, elbeszélést tart a kezében, máskor mintha egy riport sorai sorjáznának, időnként pedig esszészerű részletek bukkannak elő. A Magvetőnél 1981-ben megjelent kis könyvecske végén a megírás dátumaként 1964 szerepelt. Veres Péter elbeszélésnek érezte, én inkább szociográfiának. Amolyan Csoórira jellemző szociográfiának, amely az ember felől közelít a társadalomhoz és költői nyelvet használ. „A hatvanas évek elején, amikor még úgy látszott, hogy a megújuló hazai szociografikus irodalomban nekem is jut valamiféle szerep, jóakaróim közül többen is arra igyekeztek rábeszélni: ne ragadjak le társadalmi rajzaimnál, ha mégoly költőiek is, tekintsem őket írói dobbantónak a korszak Nagy Regényéhez” – írja Csoóri. A kunmadarasi élményanyagra felépített mű egy fiatal lány öngyilkossága ürügyén nyomozza a falu beszűkült életterét, a társadalomban lappangó feszültségeket, ellentmondásokat.
   Mai szemmel végigolvasva az ember azon töpreng, vajon miért lett botránykő ez az írás? Fontos a Kortársbeli megjelenés időpontja: 1965. Lassan évtizeddel az 1956-os forradalom után, amit a szovjet hadsereg tiport el, ilyen szövegek püfölték a feledékeny olvasó fejét az Iszapesőből: „Mintha megszálló hadsereg motorkerékpárja robogna végig a falun...” Vagy: „A röptérről ruszki katonák is jártak hozzájuk...” Máshol: „A szomszédos röptérről sok orosz katona is bejár az étterembe. Isznak, barátkoznak, néha azonban kötekednek, s ilyenkor gyakran botrány kerekedik.” És: „Amikor utoljára itt járt, négy belevaló, szovjet tiszttel ment ki édelegni a temetőbe.” Méghogy megszálló hadsereg! Méghogy a szovjet katonák kötekednek, édelegnek! Méghogy ruszkik, oroszok! Sejthetjük, már ennyi is elég lett volna a botrányhoz, mert erről a hadseregről jobb, ha nem beszélt egy író, vagy ha igen, akkor ódákat kellett zengenie hősiességéről, emberségéről és értünk hozott áldozatairól. És akkor jön Csoóri, leruszkizza őket, s nevükkel kapcsolatban egészen emberi hibákat és gyengeséget emleget, holott a hatalom a propagandájában éppen ebből az emberi dimenzióból kiragadva legalább a félistenek magasságába igyekezett tuszkolni a nagy ármiját és tagjait. Ráadásul Csoóri az Iszapeső szörnyetegnek tartott Magos Mihályával ilyen mondatokat is kimondat: „Mert szarok is ám az olyan világra, amelyik nem jobb az enyémnél”. Az önmagát a létező világok legjobbikának feltüntetni akaró hatalom megsértődhetett az ezekhez hasonló mondatok miatt, s ahogy ez ilyenkor lenni szokott minden létező világok legjobbikában, megrovásokat osztogatott írónak, szerkesztőnek. Ha az írás mélyebb rétegeinek az üzenetéhez is lett volna fülük az elszánt osztályharcosoknak, talán nem elégszenek meg a megrovással. A jobb híján, azaz versek híján íródott Iszapeső így lett a hatvanas évek közepén a fontolgatás nélküli nyíltság, a kíméletlen igazmondás jelképe. Éppen egy kunmadarasi történet ürügyén adott példát a tisztességes írói magatartásra.