Marin Georgiev

Halotti tor
       Ivan Teofilovnak

Eltemették nagymamát – nélkülem.
Nyirkos idő volt, hideg, napok óta,
a föld – sáros, a sírás – szenvtelen.
Így volt. S mintha én is ott lettem volna.
Csak kilencednap érkeztem haza.
Nem süppedt meg még a hant, fejnél – karó.
A karón – egyetlen vörös szalag.
Sehol a név, kereszt vagy koszorú.
Riadtan közelítettük a sírt,
majd feloldódtunk, sanda öröm szállt ránk,
hogy mindőnk helyett valaki más van itt.
És lásd csak: eszünk-iszunk asztalánál,
esszük a bárányt, amit ő nevelt,
isszuk a bort – szőlejét ő kapálta.
Mint az a kés, úgy villan meg az üveg.

S úgy rémlik, nagyanyám sír, nem báránya.

Vízimalom
            Toncso Zsecsevnek

Hozzá minden út bekanyarul,
folyó mellett fekszik, fűzek közepette,
bodza, bogáncs, csalán veszi körül…
Kutya vonít – futkosna, s meg van kötve.
Fentebb a domb – zöldekkel hímezett.
Oldalt meg csordogál a vízár szerte,
Csobog, locsog, zubog, csupa hab,
és el-eltűnik, nyomtalanul szinte.

Szem után szem fut –csorog
a liszt a garatból.
A sok kerék egyre forog,
de zúdul a búza újból,
végtelenül, mint csillagos ég.
Őröl, csak őröl a malomkerék.

Roppan szét, pattog a sok szem-csillag,
de a kő nem kegyelmez, csikordul,
ugat, sikong, basszusban kiált, majd síphangba fordul.
S ömlik egyre a liszt, a liszt.
Éjjel meg dagad a teknőkben a tészta,
s eggyé-gyúrják, mint soha senki élő testet:
századok, ezredek, évmilliárdok óta
vagy férfi, vagy nő – férfi és nő az emberi nemzet.

Szem szem után fut – csorog
a liszt a garatból.
A sok kerék egyre forog,
de zúdul a búza újból,
végtelenül, mint csillagos ég.
Őröl, csak őröl a malomkerék.

A homlokdomborulat, az ajakvonalak,
a bőr, a haj, a szem színének árnyalata:
fel-feltűnnek, el-eltűnnek, de valami mindig marad,
nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra,
valami belőlünk mindig visszamarad.
A körtefa lombjai között fütyörész a szél.
A holdsarló új gabonát arat a hombárokba.
S az éjszakában valaki teknőjében kel az új kenyér.

 

Kiss Benedek fordításai