Szilágyi Gyula: Kegyelemkenyéren

Szilágyi Gyula

Kegyelemkenyéren*

A nőkbe zárt fájdalom

   1995 őszén, egy pénteki napon a férjem a késői vonattal jött csak haza. Letette a táskáját és azt mondta, hogy decembertől munkanélküli. 14 év munka után, ebből hat évet dolgozott Szentesen, egyszerűen megszüntették a munkaviszonyát. A vállalat Lajosmizse mellett adott volna állást, csak hétvégeken járhatott volna haza, azt meg nem vállalta. Végkielégítést sem kapott, mert mindig féléves szerződéssel foglalkoztatták, de ez csak akkor derült ki, amikor bementem Szolnokra a központba a párommal és veszekedtem, hogy neki az a kis pénz igenis jár. Akkor mutatták meg a szerződéseket, amiket aláírt. Rendesen beszéltek velünk, azt mondták, hogy megértik a helyzetünket, de legszívesebben megfojtottam volna őket. Ismeri a férjemet, 108 kiló és akkora tenyere van, mint egy lapát, de most csak állt, leeresztette a vállát és nehezen szedte a levegőt. Féltettem, mert amilyen erős, olyan gyenge a szíve, csak a vonaton hazafelé mertem megkérdezni tőle, hogy miért nem szólt azokról a papírokról. Azt mondta, hogy aki nem írt alá, azokat már négy éve elküldték. Ismerős volt a kalauz, először azt hitte, temetésről jövünk, amikor elmondtuk, hogy mi a gondunk, csak legyintett. Lassan földönfutó lesz az egész ország – mondta és megszorította a kezemet. Tudtam, hogy vigasztalni akar, de amit mondott, az megütött. Harminchat éves a párom, én harminckettő. Két gyerekünk van, a lány tizenegy, a fiú kilenc éves. A házunk kész van, a Wartburg 10 éves, de alig használtuk, a garázsban is ponyva alatt állt, hogy ne piszkítsák össze a legyek. Öt hektár szántónk van, meg egy szép darab kaszáló, az öregek dolgoztak rajta, apám halála után pedig édesanyám napszámosokat fogadott. A teheneket maga fejte, a növendékmarhához, a hízókhoz, meg a tej szállításához van állandó emberünk. Gazda lánya vagyok, nekünk mindig volt földünk, apám mástól is bérbe vette a háztájit, ebből kaptunk indulópénzt, amikor elkezdtük az építkezést. Kiegyenesítettem a derekamat és megfogadtam, hogy mi nem leszünk földönfutók. Amikor leszálltunk a vonatról, a páromat leültettem otthon, elétettem egy üveg bort – először azt hitte, álmodik –, és elmentem anyámhoz. Aztán egy hétig majd minden este nála voltam. Látta, hogy nagy a baj, akart is segíteni, csak még nem tudtuk, hogyan. Végül is megállapodtunk. Két borjút kaptunk és két kocát. Úgy fizettük ki, hogy Laci dolgozott az állatok mellett – anyám portáján tartottuk a saját jószágunkat is –, de tíz hónapig csak fél napszámot kapott. Az első év így is nagyon nehéz volt: huszonnégyezret kaptam kézhez a növényolajnál, a férjem tizenhétezret munkanélküli segélynek, tizet a mamától, és a gyerekek után is adtak minden évben valami támogatást az önkormányzatnál. Viszont tizenhatezret fizetünk havonta vissza az építési kölcsönbe. Volt úgy bizony, hogy semmi pénzt nem volt a háznál. Laci reggeltől estig dolgozott a mamánál. Nem értette a paraszti munkát – bányászcsaládban született Nógrádban –, de azt mondta, hogy anyuka csak mutassa, hogyan kell, én majd csinálom. A mama ötlete volt a nyúl is. A borjúból másfél év múlva lesz pénz, a hízókból pedig nagyon bizonytalan a bevétel. Pedig saját fialtatású malacaink vannak, a takarmányt is mi termeljük és daráljuk. De az idén is már csak a nagy súlyú hízókat viszi el a szalámigyár, a többi vagy kell, vagy sem. Ezért jó a nyúl. Hamar megfordul és azonnal fizet. Ahol a marhának jut takarmány, ott jut a nyulaknak is. Sokszor, nagyon sokszor volt, hogy pénteken leadtuk a nyuszikat és abból a pénzből főztem vasárnap ebédet. Egy év után kaptunk egy kis levegőt, akkor hívták be Lacit a munkaügyi hivatalba Kunszentbe, hogy igényeljen jövedelempótló támogatást. Nem akart menni. Vasalt inget adtam rá, kivettem egy nap szabadságot, és 14 hónap óta először, beindítottuk a Wartburgot. Megkérdezték a nevét és adtak egy papírt, hogy töltse ki, majd két hónap múlva megkapja a segélyt. Az én párom meg kihúzta magát, megköszönte az eddigi segítséget és azt mondta, hogy ha munkát nem tudtak adni, neki kegyelemkenyér nem kell. Nem koldus ő, hanem munkás. Olyan csend lett az irodában, hogy nekitámaszthatták volna a létrát. Február vége volt akkor, már érezni lehetett a napot, álltunk a piactér sarkán, éppen delet harangoztak és nagyon jól éreztem magam. Aztán másnap reggel, ahogy fésülködtem, észrevettem a hajamban az első ősz szálakat.
   A statisztikák szerint a munkanélkülieknek csak 40-45 %-a nő, de ezek az adatok nem feltétlenül pontosak. Minden valószínűség szerint a munkahelyüket elvesztett nők és férfiak számában nincs jelentős különbség, a munka nélkül maradt nők viszont az első év után sokszor megszakítják kapcsolatukat a munkaügyi központokkal, s így nem szerepelnek a statisztikai összegzésekben. Részint felhasználják azokat a „menekülési útvonalakat”, amelyek nemükből adódóan nyitottak számukra (gyermekszülés, gyermeknevelés), részint pedig a kisegítő gazdaságban végzett munka növelésével kísérlik meg – legalább részben – pótolni a kieső jövedelmet. Fizetésük tradicionálisan alacsonyabb, mint a hasonló munkát végző férfiaké, így a családi költségvetésben kisebb rés keletkezik, mint amikor a férj válik munkanélkülivé. Ezzel együtt, az aprófalvakban élő asszonyok számára nemcsak saját munkanélküliségük jelent gondot. Amikor a férj elveszti munkáját, vagy az iskolából kikerülő gyermek nem tud elhelyezkedni, sokszor a feleségnek kell az otthon egyensúlyát biztosítani, neki kell a negatív változások lelki következményeit ellensúlyozni. A tiszazugi asszonyok aligha ismerik a kreativitás fogalmát, de meghökkentően hatékony stratégiákat alkalmaznak, ha a család megtartásáról van szó. Ezt a házat szüleimtől örököltük, 1982-ben fejezték be, akkor voltam 20 éves. Apám 13 évig építette, mert édesanyám nem dolgozott, s így csak kevés kölcsönt tudtunk felvenni. 24 évesen mentem férjhez, a felső szintet megkaptuk anyuéktől. A férjem a vasútnál dolgozott egészen ’95 végéig, akkor lett munkanélküli. Majd egy évig csak lézengett, segített itthon a gazdaságban, néha eljárt maszekolni, vasbetonszerelő a szakmája, de mindenhez ért. Kapott munkanélküli segélyt, a motorral hordta a tojást az üzletekbe, nem sokkal volt kevesebb a pénze, mint amikor dolgozott. Valami azonban nem tetszett nekem. Amíg munkába járt, az egyenruhája olyan volt, mint a patyolat, minden reggel borotválkozott, arcvizet kent magára, havonta kétszer ment fodrászhoz. Azt mondta, nem mindegy, hogyan néz ki, mert az emberek róla ítélik meg a vasutat. Amikor meg itthon volt, hétszámra nem került le róla a munkaruha meg a gumicsizma. Az esti etetés után még elszaladt a kocsmába, megivott egy-két korsó sört – többet soha – aztán lerúgta magáról a ruhát és befeküdt mellém az ágyba. Hát, én nem ilyennek ismertem az uramat. Nem kellett akkor nekem sehogysem, de nem mertem mondani, mert féltem, hogy nagy bajt csinálok. Amikor nyáron ki kellett húzni egyik első fogát, azt sem csináltatta meg. Ezt azért szóvá tettem, de azt válaszolta, hogy ganézni így is jó vagyok, legalább hegyesebbet tudok köpni – és meg is mutatta. Ez már több volt, mint elég. Bementem a munkaügyi hivatalba, hogy munkát keressek a férjemnek. Nem értették, hogy mit akarok, de aztán a vezető azt mondta, hogy Szolnokon a Volán keres biztonsági őröket, de orvosi alkalmasság kell, és utána egy tanfolyam. Ezért nekünk nem kell fizetni és a tanfolyam ideje alatt is jár a munkanélküli segély. Már az első hét végén abba akarta hagyni. Attól félt, hogy megbukik a vizsgán és ki kell fizetni a tanfolyam árát. Elmúlt negyven éves, jó feje van, de a fegyvervizsga, meg a szabályzatok, paragrafusok – szóval nagyon nehéz volt vele. Úgy csináltam, mintha iskolás lenne: délután a gyerekkel foglalkoztam, este meg tőle kérdeztem fel a leckét. Akár le is vizsgázhattam volna helyette. Látta rajtam, hogy nagyon komolyan gondolom, nem mert ellenkezni, aztán ahogy haladt előre, egyre könnyebben és szívesebben tanult. Dicsérettel végzett. Két éve dolgozik a Volánnál, most már szolgálatvezető. Egy kicsit rendeződtünk anyagilag is, anyuékkal közösen csináltunk egy kis fóliát – lassan behozza az árát. Tavasszal aztán egy vállalati rendezvényen megismertem a munkatársait is. Itt tudtam meg, hogy Miklós mindenkinek azt mondja rólam, hogy kozmetikus vagyok. Ez még tetszett is egy kicsit, de azért otthon kérdőre vontam. Az úgy van – válaszolta elvörösödve –, hogy nyáron megint tanfolyamra kell mennem és aztán én leszek az egész szolgálat főnöke. Írásban kellett válaszolnom egy csomó kérdésre. Érdeklődtek a családról is. Nem írhattam oda, hogy a házastársam foglalkozása: paraszt.
   Az egyenes derekú, nagy akaratú, életre szánt tiszazugi asszonyok szüleiktől örökölték magatartási mintáikat. Az aprófalvak értékvilágában a családnak nem volt alternatívája, pótolhatatlan és semmivel sem helyettesíthető funkcionális egységként létezett. Az otthon megtartásáért hozott áldozat kezdetben biológiai-gazdasági parancs volt, aztán szigorúan számonkérhető közösségi elvárás lett. Napjainkban legfeljebb valamiféle morális kötelezettségről beszélhetünk, amelynek vállalása ugyan tiszteletre méltó, de elutasítása sem szankcionálható. Úgy tűnik, a feleségek másként gondolják. A férjek, apák munkanélkülivé válását sikeresen túlélő családok csaknem mindegyikében (93 %), az asszonyok (és/vagy anyósok!) találták meg a krízishelyzetből kivezető utat, vagy legalább azt az átmeneti megoldást, amely csökkenti a munka – és a kiszámítható jövedelem – elvesztésének személyiség- és környezetromboló hatásait. Lélektanilag örök talány marad számomra, hogy miféle problémamegoldó vésztartalék aktualizálódik a házastársuknál rendszerint alacsonyabb iskolai végzettségű és általában is meglehetősen tájékozatlan asszonyokban, amikor az eddig megszerzetteket kell megvédeni, a család érdekeit kell érvényesíteni. Feltehetőleg az örökölt szerepkészlettel függ össze az is, hogy azok az asszonyok, akik férjüknek munkalehetőséget szereznek, családi vállalkozást teremtenek, beiskolázzák őket, azaz „kimenedzselik” házastársukat a válságból, saját státuszokon nem változtatnak, továbbra is háztartásbeliként, betanított munkásként dolgoznak, vagy a kisegítő gazdaságot (állattartás, konyhakert, fólia) működtetik. A készen kapott életviteli minták hatása mellett, szigorúan reális megfontolásokkal is magyarázható ez a jelenség: a tiszazugi aprófalvakban az érettségizett vagy felsőfokú végzettséggel rendelkező lányok számára nemcsak a munkavállalás jelent megoldhatatlan akadályt, hanem magánéletüket is komoly konfliktusok terhelik. 1997-ben végeztem Szolnokon, informatikus mérnök vagyok. Jól kiismerem magam a különböző programok között, s nem jönnék zavarba akkor sem, ha valamilyen hardware-problémát kellene megoldanom. Németül és angolul is beszélek, bár vizsgám csak németből van. A főiskola mellett mindenféle munkát vállaltam, ügynököltem biztosítási papírokkal, házaltam argentin szerszámkészlettel, brazil cipőfűzőkkel, kétes eredetű Absolut vodkával. Faluról kerültem a főiskolára, gondoltam, nem árt, ha megismerem az életet. Tényleg nem ártott, bár most sok hasznát nem veszem. Kialakult egy tárgyalástechnikám, javult a verbalitásom és megtanultam pontosan megkülönböztetni, hogy az ügyfél érdeklődése nekem szól-e, vagy a felkínált árunak. Aztán vége lett a főiskolának. Úgy gondoltam, hogy az államvizsga után engedélyezek magamnak egy hónap pihenőt, aztán ráülök a telefonra és elhelyezkedem. Először a szóbajöhető helybéli cégeket hívtam, aztán egyre bővülő körben a szomszédokat, aztán azok szomszédait, végül eljutottam – részint telefonon, máskor személyesen – Egerbe, Kiskunfélegyházára, Budapestre. Teljes sikertelenség. Ahol fiatalt kerestek, ott a szakmai gyakorlatot hiányolták – ez egyébként már önmagában ellentmondás, mert hogyan is lenne egy fiatalnak szakmai gyakorlata –, ahol a végzettség volt a fő szempont, ott meg túl fiatalnak találtak. Azt mondják, nem vagyok ronda, és még öltözködni is tudok. Nyáron kerestem munkát, a meteorológiai viszonyok ilyenkor megfelelő feltételeket teremtenek az egyáltalán nem kihívó, de gondolatébresztő ruházat viseléséhez – és ezzel együtt sem kellettem senkinek. Úgy augusztus vége felé már kezdtem megérteni, hogy mitől oly elgyötört az országutak mellett ácsorgó lányok arca, amikor hiába várnak fuvarra. Az utolsó körben aztán megkaptam a nagy lehetőséget: az egyik ABC-ben lehettem volna pénztáros, de itt a főnök túlhangsúlyozta az állás bizalmi jellegét – így aztán ez sem jött össze. Végeredményben én szerencsés helyzetben vagyok, apám egy környékbeli gyógypedagógiai intézet igazgatója, van 10 hektár szántónk, meg 10 hektár szőlőnk, nem kenyérre kellene a keresetem. Amikor szüleim látták, hogy az eredménytelen telefonálgatás és az értelmetlen rohangálás némiképp megvisel, felvetették azt a lehetőséget, hogy vegyem át a családi gazdaság irányítását. Ezen komolyan gondolkoztam, de végül negatív döntést hoztam. Az csak az egyik dolog, hogy nem értek annyit hozzá, mint az apám. Gyermekkoromban sokat dolgoztunk együtt, tudom, mi a teendő a szőlővel, hogyan kell a bort kezelni, s apám segítségével könnyen pótoltam volna a hiányzó ismereteket is. Nem ez jelentette tehát az akadályt. Az igazi nagy probléma az volt, hogy... hát hogy is mondjam, szóval a nagy kérdésem az, hogy mi lesz velem? Házasságra egyelőre nem is gondolok, de valami értelmes emberi-baráti-partneri kapcsolat nagyon hiányzik. Lehet, hogy az ilyesmihez én túlképzett vagyok. A legutóbbi nagy kalandom az volt, amikor a dizsiben egy kellemes arcú kölyökkel táncoltunk vagy öt percet, aztán kikísértem cigarettázni. Te mit csinálsz, amikor nem vagy itt? – én indítottam a beszélgetést, mert azt azonnal láttam rajta, hogy a verbális kommunikáció nem erős oldala. Munkanélküli vagyok – mondta. A faterom a sörgyárnál van, a muter meg az óvodában. Aztán közelhajolt az arcomhoz és megkérdezte: na, kefélünk? Emlékszem középiskolás osztálytársnőimre – szépek voltak, arányosak és valahogy méltósággal viselték kezdődő nőiességüket. Tizennyolcból heten mentek férjhez, néha találkozom velük a boltban vagy az utcán. Kopott kerékpáron tolják hazafelé a teli szatyrokat, melegítőben, foltos tornacipőben (vagy gumicsizmában) állnak sorba a pénztár előtt, a körmük nagyra nőtt és néha fekete kerettel szegélyezett. Gyermeket szültek – tehát ők nem munkanélküliek – és jószágot etetnek, kertet kapálnak. Azt mondják mindig, hogy boldogok. De ezt minden asszony mondja. Várják a férjüket, akik majd este segítenek a ház körül, aztán a TV előtt legurítanak egy sört – csak úgy üvegből, nem kell elmosni a poharat – és nézik a meccset. Névnapokra, születésnapokra, házassági évfordulókra az asszonyok fodrászhoz mennek, felveszik az ünnepi ruhát, aztán a vendégek telibagózzák a szobát, elordítják az Akácos utat és reggel a feleség mosogatással kezdi a napot. Ez azért túl nagy ár egy biztos partnerért. Én nem félek attól, hogy ennyire leépülök, de ha elkezdenék gazdálkodni, mindig ugyanazokkal találkoznék, mindig ugyanazokat a problémákat kellene megoldanom és még kevesebb alkalmam lenne arra, hogy kicsit mozogjak a nagyvilágban. Nem akarok olyan kapcsolatot, amely az igénytelenségből épül fel, mást meg errefelé nemigen lehet összehozni, mert a korombeli fiúk még arról sem tudnak értelmesen beszélni, ami a legjobban érdekli őket. Az egyik – videón látott – szexfilmről beszélgetve szépreményű szerelmem másnap csak annyit tudott mondani, hogy „az a szőke srác jól becsavart a pézsmának” – aztán még sokáig ingatta elismerően a fejét. Nem akarok intimitásokról beszélni, de igen csekély számú tapasztalataim alapján állíthatom, hogy az akcióban sem jobbak, mint a fogalmazásban. Az egyetlen lehetőség, hogy figyelem a városi álláshirdetéseket, amíg pedig nem tudok elhelyezkedni, itthon dolgozom – legalább egy napszámossal kevesebbet kell fizetni. Valahol azt olvastam, hogy azért a kiváltságunkért, hogy gondolkozzunk, lemondással és szomorúsággal kell fizetnünk. Ezt valahogy még el is fogadom. De a változtatás szüntelen igényét továbbra is fenntartom magamban. Mert a reménytelenség nem volt benne a pakliban.

The Hungarian Rambo - Szerszámgépes Szürke Jóska

   Jóllehet a Habsburg-ház uralkodóinak szociálpszichológiai tájékozottságáról igen ritkán emlékszik meg a hálátlan utókor, Mária Terézia azon kijelentése, mely szerint az „iskolaügy politikum és mindig az is marad” nem csekély pallérozottságról tanúskodik. E tétellel ugyanis a Ratio Educationis kibocsátója a szocializációs folyamatok társadalmi befolyásolásának szükségességét fogalmazta meg. A szociológia tudománya egészen a hatvanas évekig az ember és a társadalom viszonyát egyirányú jelenségként fogta fel, a szocializálódó egyént passzív és reaktív lényként kezelte. Ennek megfelelően aztán a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán is a politikai szocializáció folyamatát a lojális alattvalók bővített újratermelésének szűnni nem akaró igyekezete hatotta át. Ez a törekvés a munka világában is éreztette hatását. Az általános iskolai tankönyvek (1968-1982) termelési meséiben a munkafolyamat tökéletesen szervezett, a gépek kifogástalanul működnek, rossza munkás egyszerűen nem létezik, a dolgozók nemcsak jól, hanem a legjobban látják el feladatukat, a nyomdagépek szüntelenül ontják az elismerő újságcikkeket, és sűrűn hullanak a kitüntetések a gyárban, amely „fénylő, tündöklő üvegpalota”. A Tiszazugban a tartósan munkanélküliek csaknem kétharmada (62,6 %) e szocializációs folyamaton ment keresztül – némi cinizmussal azt mondhatnánk, hogy e folyamat terméke. Közülük 23 % kapott legalább évente egyszer jutalmat, s 11 %-uk volt tagja a munkahelyi törzsgárdának. Mindegyikük a személyes helytállás, a különleges teljesítmény bizonyítékaként emlékszik ezekre az elismerésekre. Furcsa módon az egyszerű munkás – nagyszerű munkás korszakából nekik mégsem a jutalom hiányzik. Közérzetüket elsősorban a nagy helytállások lehetőségének hiánya rontja.
   1977-ben voltam 25 éves. A DUTÉV-nél dolgoztunk egy pesti munkán, kilencen voltunk a brigádban, a közműfektetés után temettük be az árkokat. Tóth Karcsi kiásta géppel, aztán letették a csöveket meg a kábeleket, mi pedig először beszórtuk földdel, aztán a vibrációs tömörítővel keményre döngöltük. Az ünnepeket persze mindig itthon töltöttük, karácsony és újév között az egész országban leálltak a nagy építkezések. Zoli bácsi volt a brig.vez. és én voltam a helyettese. December 22-re karbantartást írt be az öreg, úgy terveztük, hogy megvárjuk, amíg déltájban a főnökség eloszlik, aztán az ebédlőben iszogatunk egy kicsit, másnap délelőtt még vásárolunk ezt-azt, és a déli vonattal jövünk haza. Mindegyikünk a környéken lakott, Szolnokig egy vonattal szoktunk utazni. Jó csapat volt ott akkoriban, étel-ital sosem hiányzott, de nagy elhajlásokra csak ritkán került sor. Szóval már éppen kinyitottuk az első söröket, amikor a rámpa mellé belöktek egy vagont, vagy ötszáz zsák cementtel. A vasút akkoriban gyakran csinált ilyen tréfát, gondolom a vagon állásáért felszámított kötbér már akkor sem jött rosszul a MÁV-nak. Csak az öreg portás volt az épületben rajtunk kívül, mi pedig megállapodtunk, hogy ahhoz a vagonhoz nincs semmi közünk, különben is, miért nincsenek itt a rakodók, meg a raktár sincs nyitva. A portás azt mondta, hogy kulcs még csak lenne, de Zoli bácsi úgy nézett rá, hogy mindjárt elbújt a sörösüveg mögé. Aztán Tóth Karcsi elkezdett számolni, hogy január 4-ig ez mennyi kötbért jelent, egy darabig még vitatkoztunk, megittuk az első kört és egyre jobban piszkált bennünket az a kurva vagon. Már jóval elmúlt dél, de azért lementünk és körbejártuk. Amikor kinyitottam az ajtót, az első zsák mindjárt a vállamra esett, azt továbbadtam Marcinak, a másodikat Keresztes Tibi vette el, a portás futva hozta a kulcsot, Zoli bácsi talált a raktárban két talicskát és nem volt még hat óra, amikor végeztünk. Ahogy jöttünk befelé a busszal, lassan szállingózott a hó, és úgy éreztem, hogy nekünk világították ki a várost. Április 4-e előtt aztán az építésvezetőségen adták át a brigádnak a jutalmat (3500 forintot kaptunk fejenként), a KISZ-titkár – egy fiatal technikus – meleg szavakkal szólt arról, hogy mennyi pénzt takarítottunk meg a vállalatnak. Azt azért elmulasztotta megemlíteni, hogy a kötbért így is kifizették, mert az ünnepek között volt ugyan ügyelet az építésvezetőségen, de a mérnök urak elfelejtették megnézni, hogy üres-e a vagon, s nem vitették el a vasúttal. Persze azért ők is kaptak jutalmat. Mindegy, ez nem is fontos. Nem éreztük magunkénak a vállalatot, s nem hiszem, hogy fejlett lett volna szocialista tudatunk (ahogy a KISZ-titkár mondta). Amikor Zoli bácsi ’79-ben nyugdíjba ment, huszonhét évesen én lettem a brigádvezető. És nem röstellem kimondani, hogy jó érzés volt, amikor a mérnökök megkérdeztek a jutalmakkal, vagy éppen a lakástámogatásokkal kapcsolatban. Most a hagymaszedésnél egy fogatlan öreg mámi a főnök, gyerekkorában annyira hozzászokott a tintaceruzához, hogy még most is megnyalja a golyóstollat, mielőtt írni kezd. A nyáron a hagymakapálás idején a világbajnokságot akartuk nézni, megegyeztünk a gazdával, hogy valamelyik napon egy órával korábban lesz a fájront. Az öreg varnyú a nap végén csak komoly segítséggel tudta kiszámolni, hogy ha 10 órára 1500 forint a munkabér, akkor a 9 órás munkanapra mennyi jár. Nem bánt engem a munka, volt olyan hónap a nyáron, hogy a jövedelempótlóval együtt több, mint 45 ezer forintot hoztam össze, de ennek egyszerűen nem látom értelmét. Láttál te már olyan világot, ahol titkolni kell, hogy dolgozni járok? Pillanatnyilag arra ítéltek engem, meg sok ezer hasonló helyzetben lévő társamat, hogy havi 10800 forintból éljek meg. Mert támogatást kapok. Jövedelempótlót. Ami azért nem helyettesíti a hiányzó jövedelmet. Én nehezen hazudok, de most már az önkormányzatnál csak összenevetünk azzal az asszonykával, aki az ilyen ügyeket intézi. Ő is pontosan tudja, hogy a jövedelempótlóból lehetetlen lenne megélni, meg aztán májusban egy hétig az apósa kukoricáját kapáltam hatodmagammal – (teljes anonimitást kér).
   Nem nehéz belátnunk, hogy egy egészében rosszul szervezett, koncepcionálisan hibás gazdasági gépezetet az egyéni többletteljesítmény nem képes életben tartani. Ezzel együtt – épp a szervezésbeli hiányosságok miatt – mindig szükség volt a túlórákra, szezonvégi hajrákra, a legkülönbözőbb felajánlásokra (szolidaritási műszakok, kongresszusi vállalások, stb.). Az ilyen teljesítményekért nyújtott elismerések alkalmasak voltak arra, hogy a gazdasági hasznosság illúzióját ébresszék az egyénben. Valahogy úgy, mint amikor a süllyedő hajó két matrózát kitüntetik, mert határidőre átfestették a kéményeket. A matrózok persze megszenvedtek a kapitányi kézfogásért, a hajó állapotát meg senki sem ismerte pontosan. Úgy tűnik, a pozitív visszacsatolások célja nem annyira a munkateljesítmény, hanem inkább a társadalomkonform magatartás honorálása volt. Az ilyen magatartási minták kialakítása már a munkaszocializáció korai szakaszában megkezdődött. 1968 és 82 között csaknem 2 millió – 10-11 éves – gyermek olvasta azt a gyárlátogatásról szóló történetet, amelynek végén „a szerszámgépet leállító szürke köpenyes férfi csendesen mondja: nagyon szégyellném, ha azt mondanák rólam, hogy nem pontos a munkám. Három kormánykitüntetésem van.” Itt az elsődleges didaktikai cél (a hanyagul és pontatlanul végzet munka szégyenletes) mögött már jól kirajzolódnak az adott időszakban ideálisnak tekintett munkavállalói tulajdonságok, és mintegy mellékesen felsejlik a jóságos és igazságos kormány (lásd még: Mátyás király) képe is. A tankönyvi olvasmányban három kitüntetéssel jutalmazott munkás szürke (csak semmi egyénieskedés), csendes és pontos. Eszményi alkalmazott. Ha ilyen leszel – kitüntetnek, üzente az olvasmány harminc évvel ezelőtt a kisdiákoknak, akiktől most azt várjuk, hogy munkájukat elvesztve kreatívan lássanak hozzá saját sorsuk rendezéséhez. A sok vitát kavart amerikai film főhőse – az obsitos Rambo – képtelen visszatalálni a civil életbe, mert „ismereteire” (amennyiben az ölés tudománya annak tekinthető) a munkaerőpiac nem tart igényt, amire pedig szükség lenne e piacon, ahhoz hősünk nem ért. A magyar Rambo hasonló helyzetben van: Szerszámgépes Szürke Jóska – az „ancienne regime” munkaszocializációjának következményeként – aligha rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek az újrakezdéshez, a megváltozott körülmények közötti érdekérvényesítéshez szükségesek.
   1976-ban végeztem Budapesten, faipari szakmunkás vagyok. Először a BUBIV-nál dolgoztam, 1980-tól pedig egy asztalosipari szövetkezetnél 1992-ig. Szeretek fával dolgozni, azt hiszem, a fa egy darab erdőt visz be a lakásba. Itt a szövetkezetnél nagy bútorgyáraknak végeztünk bérmunkában lapszabást. A bútorlapoknál milliméteren belül van a pontossági hibahatár – ez soknak tűnik, a vasmunkánál néha századmilliméterekről beszélnek a lakatosok, de a fa anyagszerkezete miatt ilyen pontos megmunkálásra nincs lehetőség, 1983-ban valamelyik gyár nagyobb tételt rendelt, s mindjárt adott is a cégnek egy számítógéppel vezérelt, nagypontosságú, NDK-ban gyártott gépet. Több millió volt az értéke az új berendezésnek, először még ránézni sem mertem. Az én szüleim tanyán éltek, számítógépről csak a rádióban hallottam, húsz éves voltam, amikor – a katonaságnál – először telefonáltam, és remegett a kezemben a kagyló. Ma már szinte el sem hiszem. Nem tudom, miért döntött úgy a vezetőség, hogy engem tanítanak be erre a gépre, de amikor megmondták, nagyon megijedtem. Miért pont én? – jutott eszembe. Akkor azt mondták, hogy sohasem késtem, pontos volt a munkám, meg nem szoktam hangoskodni. Ez utóbbi feltétlenül igaz volt, mert ha engem nem szólítottak meg, én ugyan nem beszéltem. Néha nagy vita támadt a prémiumok körül, egyszer meg a Nemzeti Színház építésére kellett megszavazni valahány százalékát a fizetésünknek, de mielőtt a nagyhangúak döntöttek volna, én mindig kimentem a teremből. Azt hittem, ezt rosszul csinálom, de kiderült, hogy tetszett a főnököknek. Apámtól én úgy tanultam, hogy ha nincs baj, mindig azt kell csinálni, amit a többiek, ha meg baj van, sosem szabad úgy csinálni, ahogy ők. Úgy éreztem, baj nincs, úgyis azt teszem majd, amit mások, akkor meg minek a beszéd? Szóval 1994-ig dolgoztam azon a gépen – 40 ezer forint volt az utolsó évben az átlagkeresetem – néhány év múlva persze már nem számított korszerűnek, de amíg a szövetkezet élt – később Kft lett – használtam. Most sem érzem magam elveszett embernek, van egy műhelyem a ház végében, a kéziszerszámokkal végezhető asztalosmunkát megcsinálom. Ha más munka nincs, kijárok a fóliásokhoz napszámba, 8-10 napot minden hónapban ott vagyok. Pedig nem szívesen megyek, mert a múltkor a tulaj rámhördült, hogy „aztán a munka végén lemosni ám a szerszámot!” Most mondjam el neki, hogy én már 10 évvel ezelőtt is milliós technikával dolgoztam, ő meg még most is talicskával hordja a palántái alá a szart? Jobb a békesség. A múltkor ablakkeretet csináltam a családsegítő egyik tisztviselőjének, amikor elvitte, beszélgettünk, s azt mondta, hogy jó szakember vagyok, miért nem kezdek valamit? – Azt azért nem mondta meg, hogy mit. A gyermekeim tanulnak, az asszony dolgozik, én meg majd beleöregszem a kis műhelybe, meg a fóliába – (S. N. Kunszentmárton).
   Bármit is honoráltak az aktív munkavállalóként kapott jutalmak és elismerések, jelenleg súlyos pszichés tehertételt jelentenek a munkanélküliek számára. Esetükben nemcsak a bevételek bizonytalansága, a napszámos életformával járó kiszolgáltatottság jelent nehezen feldolgozható veszteséget, hanem személyes méltánytalanságnak is érzik, ami velük történt. A „szorgalmas munka meghozza gyümölcsét” (népmesei) alapigazságáról számukra most bizonyosodott be, hogy hamis. A legkisebb fiú letette a kapát, elindult szülei vályogházából, hogy világot lásson. Tizenöt-húsz évig keményen dolgozott, sokszor meg is dicsérték érte, s most visszatér a szülői házba (amely többnyire már téglából van), felveszi a kapát, s a hamuban sült pogácsa ügyében rendszeresen látogatja a helyi önkormányzatok szociális osztályait. Ez bizony nem sikersztori. A sorozatgyártási programként működtetett szocializációban a monolit államrendszer saját reprodukcióját kívánta biztosítani. Bár komoly „eredményeket” ért el, erőfeszítései befejezetlenek maradtak. Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a társadalom emberi termék, s egyúttal az ember is társadalmi termék (Berger és Luckmann – 1966), akkor megállapíthatjuk, hogy a szocialista gazdasággal konform „produktumok” napjaink munkaerőpiacán nagyrészt eladhatatlanok. Mind az oktatási rendszer formális, mind a munkahelyek informális követelményrendszere kifejezetten gátolta a jelenlegi feltételeknek megfelelő munkavállalói személyiség kialakulását. Akit iskolai tanulmányai alatt arra kondicionáltak, hogy pontossága mellett szürke-szerény és csendes legyen, és a tanulmányokat követő húsz évben ez a stratégia számára gyümölcsözőnek is bizonyult, azt ma már nehezen képezhetjük át menedzsernek, vagy biztosítási ügynöknek.
   A teljes névtelenséget kérő, egykori brigádvezető mosolyogva hallgatja a szocializáció történetiségéről szóló magyarázatot. Szóval termékek vagyunk, mégpedig korszerűtlenek. Tulajdonképpen nem is meglepő. A múltkor is olvastam egy újságcikket, amely azt bizonygatta, hogy a Kádár-rendszerben elveszett a munka erkölcsi értéke, mert a teljes foglalkoztatottság mellett is munkanélküliség volt, hiszen a gyárkapukon belül csak lődörögtek az emberek. Akkor eszembe jutott egy gyermekkori emlék. Talán nyolcadikba készültem, amikor a bátyám barátaival elmentünk dinnyét rakodni. Ketten álltak a pótkocsin, mi meg dobáltuk fel a dinnyéket, s amelyik leesett, az persze összetört. Délutánra szép, vörös halom állt a pótkocsi mellett. Mit mondunk majd a tulajnak? – kérdeztem. Hát azt, hogy rohadt volt – felelték. Így van ez velünk is. Ejtettek bennünket, s most sokan mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák: az a dinnye rohadt volt.

* Részletek egy tiszazugi szociográfiából. Az írás a „Közösen a jövő munkahelyeiért” Alapítvány támogatásával készült.