Könyvek Veszprémből

Praznovszky Mihály:

Tájirodalom

   Praznovszky Mihály személye különösen jó példa arra, hogy kis hazánkban sokfelé lehet otthon az ember. A Nógrád-Budapest-Veszprém hármasságában élő és alkotó irodalomtörténész (és irodalom– meg múzeumszervező és irányító) egész eddigi pályája ezt igazolja. Ha őseinek lengyel származását, családja alföldi és felvidéki kötődését nézzük, akkor meg még tágabbak a határok. Ilymódon Tájirodalom című kötete hasonlóképpen csak tágabb összefüggéseiben értelmezhető. Még akkor is, ha itt bevallottan olyan szerzőkről szól, akik a veszprémi, az észak-dunántúli régióhoz kapcsolódnak. Ám kik ők? Például Batsányi János, Kisfaludy Sándor, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Déry Tibor, és ugye nem kell szellemi bűvészmutatvány ahhoz, hogy belássuk az ő egyetemességüket?
   Praznovszky alapállása: “Mi kötheti az embert egy tájhoz, egy kicsinyke földdarabhoz? Megválaszolhatatlan kérdés, miként ennek párja is: mi is az a hazaszeretet; Vajon mitől kedvesebb a táj, ahol élünk, szívdobogtatóbb az emlék, amely elénk idéződik? Olyan kicsiny haza ez, hogy minden szegletét egyforma szívmeleggel lehet bejárni, megölelni, de mégis van amelyikre e kicsinyből is azt mondjuk: ez a miénk! Ez az enyém!” Szerzőnk stílusa itt és másutt érintkezik a líraisággal, nyelvezete a legszebb irodalomtörténeti és esszéhagyományt követi. Szakmabeliek és olvasók egyaránt élvezhetik eszmefuttatásait, elemzéseit, szellemességét.
   Ebben a könyvben így élvezhetjük például a Kisfaldy Sándor és Batsányi János kapcsolatát bemutató írást. A hajdani kor két kiválóságáról egyben miniportrét is kapunk, s persze ugyanakkor számos érdekes irodalomtörténeti adatot. Praznovszky azonban az adatokat is úgy szolgáltatja, hogy közben egy csöppet sem untatja olvasóját. Ilyen írás a Batsányiról közölt másik is, ami akár egy kézikönyv része lehetne. Azok számára sem haszontalan, akik alig tudnak valamit A látó költőjéről. Közben persze képet kapunk a XVIII. század végén oly sok tragikumot szülő korról, a kortársak sanyarú sorsáról is. (Kár, hogy – nyilván nyomdai hibából – a 44-45. oldalon nagyjából ugyanazt olvashatjuk, mint a 46-47. oldalon...)
   A fentieknél is színesebb, amit Kisfaludy Sándor és felesége, Szegedi Róza levelezéséről olvashatunk. Az irodalomtörténész ezúttal gyakran a háttérben marad, s jelentős teret szentel írása hőseinek. A szerelmi és háborús kalandokat átélő férfiú és a nála visszafogottabb asszony kapcsolata bomlik ki ily módon előttünk. És természetesen olvashatunk a badacsonyi szüretről, a gazdálkodás részleteiről.
   Túlzás lenne azt állítanunk, hogy a Tájirodalom szerzője a magyar irodalomtörténet legfontosabb tényeinek eredt a nyomába. Epizódok inkább ezek a Praznovszky megvizsgálta történések, ám kétségtelenül részei a nagy egésznek. Miként például a Petőfi Sándor veszprémi napjait feltáró írás is. A 48-as adatok pedig éppen nem jelentéktelenek! “Másnap indulnak tovább Városlődre, ahonnan egy-két napi ott-tartózkodás után érnek vissza Veszprémbe. Itt értesülnek a francia forradalomról, s Petőfi szinte száguld Pestre, hogy részese legyen a nagy eseményeknek.” – olvassuk befejezésül. Az ilyesfajta események természetes táplálói az adott irodalmi kultusznak, a már-már áhítatos tiszteletnek. Praznovszky szerint a múlt század különösen gazdag ebben a tekintetben. “Ennek társadalmi okai rendkívül összetettek, politikai és közgondolkodási elemeket egyaránt találhatunk mögöttük.” – írja a Jókai Mór tulipántos ládájában.
   És esik szó a legújabb korról is, pontosabban Déry Tibornak a Balatonfüredhez és a Tamáshegyhez fűződő viszonyáról. Praznovszky Mihály rendkívül plasztikusan rajzolja meg a már öregkorában odakerült nagy író élményvilágát, a fontos műveket (Ítélet nincs, A napok hordaléka, Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Kedves bópeer..!) inspiráló táj és emberi környezet hatásait.
   A Tájirodalom egészével azt bizonyítja Praznovszky, hogy az alkotók köré fölépült kultusznak irodalomtörténetileg sem jelentéktelen a szerepe, és mindenképpen az adott életmű teljességéhez tartozik. (Vár ucca tizenhét könyvek, Veszprém, 1996.)

Visszhang antológia

   Jobb korszakában Szekeres Imre kiadója volt egy rövidéletű, ám annál izgalmasabb folyóiratnak, a veszprémi Visszhangnak. 1985-86-ot írtuk akkor, a szocializmusnak nevezett rendszernek már nem volt sok hátra, ám annál keményebben védekezett az elmúlás ellen. Nem volt ez másképp a Balatontól északra sem, sőt... Ám ma már irodalomtörténeti tény, hogy – ha mindössze négy szám erejéig is, de – élt ez a lap. S hogy el ne feledjük, több mint egy évtizeddel később a “szülőváros” kiadta a Visszhang antológiát. Jól tette! Hiszen ily módon a közeli utókor is meggyőződhetett arról, hogy hosszabb időt is megérdemelt volna ez a kísérlet. Igaz, akkor már nem voltunk híján vidéken szerkesztett, figyelmet érdemlő lapoknak, és persze azt is tudjuk, hogy például a Mozgó Világ és a Tiszatáj, vagy éppen a Forrás és az Új Forrás körüli politikai viharok is ennek a korszaknak a termékei.
   A többek között Géczi János és Mányoki Endre nevével fémjelzett fórum igencsak széles választékot kínált. Épített a város közismerten jó délvidéki kapcsolataira, ám még inkább az erdélyi magyar és román irodalom jeleseire. (Már az első számban verse jelent meg például Ion Barbunak.) Reálisan igyekezett szembenézni a főbb irodalmi törekvésekkel, így az avantgárddal is. (Lásd: a Somlyó Györggyel készült interjút, amelyben egy nem avantgárd költő vallott erről az irányzatról.) S persze közölték Tandori Dezsőt, publikált a Visszhangban Vekerdi László, Baka István, Csalog Zsolt, Péntek Imre, Béládi Miklós (posztumusz), Csengey Dénes, Szörényi László, Zalán Tibor és még sokan mások. Idejekorán szólt ebben a folyóiratban Hamvas Béláról Czakó Gábor. A Mester színre lép című írás a “rejtve jelenlevő” nagy egyéniséget idézi meg.
   A legjobb hagyományt vitte tovább a Visszhang. Rossz szándékkal sem volt nevezhető provinciálisnak, ellenkezőleg: a lehető legszélesebb látóhatárra figyelt. S bár nem minden publikáció volt remekmű (hol az?), ám szinte mindegyik kínál még ma is valamiféle szellemi izgalmat. Érzékeljük, hogy a háttérben ott a dunántúli város kulturális miliője, hagyománya, de azt sem titkolták a szerkesztők, hogy ez önmagában még nem elég a sikerhez. Ezért nyitottak, ezért tágították a köröket, de közben a hagyományt is a felszínen tartották.
   Kár, hogy oly rövid ideig élt a Visszhang, és öröm, hogy ez az antológia megjelent.
(Vár ucca tizenhét Könyvek, 1997)

Bakonyi István