Gajdó Tamás

Szent Margit nyúlja és A Sánta Ördög

Krúdy Gyula elfeledett írása

   A sajtótörténet – kissé megtévesztő elnevezéssel – röpiratként jelöli meg azokat az alkalmi, sokszor kőnyomatos, kis terjedelmű (néhány lapos) sajtótermékeket, amelyeket kiadójuk, szerkesztőik és íróik abban a hiszemben bocsátanak útjukra, hogy végre velük felszabadítják a hivatalos tájékoztatás rabigájába görnyedt olvasókat. Természetesen csak azokat, akik hagyják magukat, s megvásárolják a pár fillérbe kerülő “orgánumot”. Ha minden írástudóban eleve feltételezzük a rosszindulatot, akkor kapcsolatba hozhatjuk ezeket a sajtótermékeket a revolveres újságírással is. A huszadik század elején Nádas Sándor Pesti Futárjának sikerült a röpiratok közül kiemelkednie, s az elismert lapok előkelő társaságába került.
   Talán a Pesti Futárnak is köze volt ahhoz, hogy a Tanácsköztársaság bukása után gombamódra szaporodtak el a lapalapítási kísérletek. Az átélt 133 nap elfojtott sokkja elementáris erővel tört a felszínre – mindenki mondani akarta a magáét.
   Kicsit későn, a proletárdiktatúra kikiáltása után két évvel, 1921. III. 28-án Egyed Zoltán szerkesztésében látott napvilágot A Sánta Ördög első évfolyamának első (egyetlen?) száma.1 A 16 lapos füzetecske több szempontból is érdekes. Az Egyed Zoltán pályafutását feldolgozó lexikográfusok eddig nem emlékeztek meg erről a kísérletről. Pedig nem kellett volna szégyellnie a félelmetes tollú kritikusnak az ifjúkori “botlást”. Nem csak a lap programja volt rokonszenves, de a megvalósítást is visszafogottság és ízlés jellemezte.
   A lap címe a 17. században élt francia író, Le Sage regényét és regényhősét idézte fel. A Sánta Ördög egy naiv, de tanulni vágyó ifjú szolgálatában leemelte Madridban a háztetőket, hogy megmutassa a nagyváros igazi, befelé fordított képét.
   A lap “vezércikkében” az erotikus regényeiről ismertté vált Újhelyi Nándor így vezette le a budapesti Sánta Ördög genealógiáját: “A nagykörutak és kis mellékutcák szorgalmasan, bicegve siető garabonciása ő. Bölcs, fölényes, szkeptikus és ironikus. A Sánta Ördög egyenes leszármazottja a Molnár Ferenc-i ördög, és távolabbi, de nem kitagadott rokona minden úgynevezett budapesti okos fiú”.
   Heltai Jenő és Lakatos László sorai pedig arról biztosították az olvasókat, hogy az elismert irodalom és zsurnalisztika tárt karokkal fogadja az új vállalkozást.
   A lapban természetesen aktuális kérdésekről szólnak az írások, elsősorban a bécsi emigráció háztetejét emelgetve, de Lestyán Sándor jóvoltából értesülünk a Gellért Szállóban rendezett “démonok báljáról” is.
   Az újság azonban nemcsak bírált, elismerésül Hegedüs Lóránt pénzügyminiszternek Sánta Ördög-rendet adományozott.
   Sajtótörténeti ritkaságként önmagában is érdekes Egyed Zoltán lapalapítási kísérlete. Egyed azonban érezte, hogy az olvasók nem csupán a politikára vágynak. Demonstrálni akarta, hogy a főváros irodalmi élete is jó útra tért. Kivel lehetett ekkoriban a leghatásosabban megnyugtatni az embereket? Természetesen Krúdy Gyulával. S amire talán azóta sem volt példa: a kis terjedelmű, szűk körben terjesztett röpirat számára Egyed eredeti írást szerzett: Krúdy Szent Margit nyúlja címmel írt novellát. S ezt az írást a Krúdy-bibliográfia sem ismeri.2
   Pedig három hónappal később a Szigeti Séták 1921. július 17-i és július 30-i számában ismét megjelent – aláírás nélkül. Mivel a főszerkesztő maga Krúdy volt, nem tartotta érdemesnek, hogy a Szigeti Pletykák című rovat alá külön is kiírja nevét. Így megtévesztette a lapot feldolgozó irodalomtörténészeket. Pedig csak az első mondatot kellett volna elolvasni!
   De továbbra is feledésbe merült volna a Szent Margit nyúlja, ha valaki, dacolva az időkkel, nem teszi félre magának Egyed Zoltán röpiratát. Talán ez az egyetlen példány, amely túlélte a huszadik századot. Nem gyújtott be vele a cselédlány. Elbújt a második világháború bombái elől. Nem sodortak belőle cigarettát szovjet katonák. Nem találták meg buzgó ÁVH-sok, amikor terhelő bizonyítékok után kutattak. Nem pusztította el tűz 1956-ban. Nem dobták ki lomtalanításkor. Nem adták oda lelkes papírgyűjtő úttörőknek. A Sánta Ördög kiböjtölt mindent, talán annak tudatában, hogy egyszer még eljön az ő ideje...

Szent Margit nyúlja
A legenda, amelyet el is hihetünk

   Téli estéken, a falióra mesemondó ketyegése alatt, a tegnapi és tegnapelőtti álmok megbeszélése és az álmoskönyvben való kimagyarázása után, a felsőszigetről és az óbudai partokról ideszivárgott pletykák feldolgozása múltával, míg havas rőzsét rak a jóságos kéz a tűzre, néha hallottam egy vén nyúlról, amely emberemlékezet óta tartózkodik a szigeten. Akkor került ide, amikor a Duna utoljára befagyott, itt lepte az olvadás, és a nyúl nem hagyhatta el többé a szigetet. Egy regényesebb mendemonda szerint: a nyúl abból az időből maradt a Margitszigeten, amikor azt még Nyulak szigetének hívták a geográfiában.
   Bármelyik legenda megállja a helyét, mert a nyúl oly titokzatos, egyéni életet folytat, hogy elég anyaggal szolgál az esti beszélgetéshez – midőn már egyéb megbeszélnivaló nincs.
   Többnyire azok a szigeti lakók látják őt, akik csónakkal járnak Óbudára, midőn a borok már kiforrták magukat a pincékben, az ősz elmúlóban, és a csillagok dermedt fénnyel szikráznak a Dunában és a Duna felett. A csónakkal járók sohasem találkoztak a nyúllal átkelés előtt, visszatéréskor szokták őt megpillantani a part homokdombjain, amint hátsó lábain üldögél és csóválja a fejét. Nagy, szürkebundás állat, olyan piros szeme van, mint a lámpásnak; a bajsza hasonlatos azon régmúlt lovagok bajszához, akiket történelmi képekről ismerünk. Megesett már, hogy panaszos hangokat hallatott a vén kan, amint a homokbuckák között eltünedezett a parthoz közelgő evezőcsapások elől.
   Darabcsik csónaktulajdonos szerint tótul szólalt meg a nyúl, mintha azoknak a tarkabarka tót lányoknak volna az udvarlója, akik a szigeti kerteket gereblyézik, és tavasszal mindig új nótákat hoznak a falujukból. Késő ősszel eltűnnek a szigetről, mint az énekesmadarak. (D. hatvanhat esztendős csónakos, aki egy félszázad óta járja a Duna-ágat, és mindössze tizenkétszer fordult ennyi idő alatt a vízbe, de olyankor mindig lakodalom volt Óbudán, azt állítja, hogy téli estéken a vén nyúl a kertészlányok után panaszkodik.) Míg Sármai, aki Szent Margit forrásánál töltögeti üvegekbe a csodatevő vizet, s így kegyes foglalkozású férfiú, sohasem mulasztja el az óbudai búcsút (bár a szent királyleány szolgálatában lévén: nem sokra becsüli az óbudaiak Szent Flóriánját). Sármai az őszi borok megtisztulása idején ugyancsak látja és hallja a nyulat, midőn a csónak az ő girbegörbe útjában a homokdombok felé közeledik, de neki mást mond a nyúl, mint a hajósnak. Azt mondja a nyúl, hogy itt volna ideje a világ megjavulásának, itt volna szükségessége az emberek megtérésének. Ha a nyúl valóban Szent Margit nyula, nem is mondhat egyebet.
   Ezenkívül mások is látták a titokteljes nyulat a sziget bokrai között, a kolostor romjainál, vagy azon a félreeső úton, ahol azok járnak, akik nem akarnak találkozni járókelőkkel. Ám itt eltérő mondanivalókat hallani: Némelyek szerint a bokorból kiugró és eltűnő nyúlnak: piros női kalapja volt, térdig érő, zöld szoknyát viselt. A kolostori romok egykori sekrestyéjében Kovács bácsi, a levélhordó, negyedóráig megfigyelte a nyulat, amint egy pepita kabátos pesti úrnő előtt térdelt, és az úrnőnek nem volt ellenére. De különösen sokszor látják a nyulat március havában az elhagyatott utakon, ahol úgy nyújtja ki karjait, mint egy ember, és hatalmas csókokat vált, hogy a varjak ijedten felrebbennek, a rigók felemelik farkukat, amint a bozótban tovairamodnak, a vakondok visszabújik a földbe; és a kolostori romfalakról halkan lefordul egy kavics, mintha azt a fénylő szemű gyíkocskát akarná elriasztani a nem neki való látványosságtól, amely gyík még a szentek és zárdaszűzek idejéből maradt itt.

A valódiság, amelyből okulhatunk

   Lakott a szigeten egy szilaj lovag, akinek eszébe se jutott újholdnál az erszényét megütögetni (ellenkezőleg: kinyitotta, ha volt benne valami), sohase ügyelt arra, hogy melyik lábával kel fel az ágyból, nem félt fogfájással álmodni, és egyébként is meglehetősen komiszkodó fiatalember volt. Vércsének hívták, és állítólag egyszer megrakták az óbudai tánciskolában, midőn féktelenkedett.
   Vércse némelyek szerint rabló volt – mert éjszaka járt el a szigetről –, mások közönséges korhelynek minősítették életmódja miatt. Kipedrett bajszú, félszemű cigánymuzsikusokkal jött néha a hídon összeölelkezve. Részeg fővel bevette magát a kolostor romjai közé, és ott olyan nótákat énekelt, hogy a romfalak bízvást a nyakába dőlhettek volna. Megriasztgatta a jámbor szerelmespárokat, kik az elhagyott sűrűségekben ájtatoskodnak, és éppen örök hűséget készültek egymásnak fogadni. Szemérmetlenül köszönt azoknak a lefátyolozott arcú, furcsa menyecskéknek, akik háromszor is végigjárták a rózsáskertet, és ekként bebizonyították, hogy igenis dolguk van itt, valakire várakoznak. De nem nyughattak tőle a bokrokban gugzsoló bibliai vének sem, akik azzal az ártatlan foglalkozással töltötték idejüket, hogy az ifjúság önfeledt szerelmeskedéseit meglesték.* Ha rájött a bolondóra, hintázott a nagy fák lenyúló gallyain, majd őrjöngve szaladgált a Duna-parton, mintha azt keresné, hol legmélyebb a víz.
   Vércse szerelmes volt, elmeháborodott volt, közveszélyes egyén volt egy holdvilágképű kisasszony miatt, aki a tavaszt a szigeten töltötte; és oly könnyedén, lepke-léptekkel járt a kertek útjain, mintha az ő tengerzöld szoknyájából hullanának azok a fehér virágok, bámész árvácskák, elszánt ibolyák, amelyek a varjúkárogásos avart meglátogatták. Többet talán nem is kell mondani a másvilágias hölgyről, hogy Vércse őrjöngő szenvedélyét érthetővé magyarázzuk.
   Az elzüllött fiatalember célja nyilvánvaló volt azok előtt, aki az Óbudai és Újlaki Figyelő tárcarovatában a verseket olvasták. Szöktetni akarta a kisasszonyt: “a boldogság hajóján”, amely hajó alatt bizonyosan nem az Ipolyság nevű vontatógőzöst gondolta, mert az igen kormos volt.
   Majd szimatoló farkasként kullogott a kertiház körül, amelyben e hölgy lakott. A kápolna falára mindenféle üzeneteket írt az elhagyott Duna-parton, amelyeket a kertészlegények letöröltek. Mondják, hogy orgonát lopott az üvegházból, és megvéste Szent János fáit mindenféle betűkkel. Egyszóval nem választotta évszázadok óta kipróbált útját a szent házasságra vezető ismerkedésnek: nem lépett be véletlenül a trafikba, amikor a kisasszony bélyeget vásárolt; nem színlelt rosszullétet, kolerát, görcsöt vagy nyavalyatörést, amidőn a hölgy elhaladt mellette a kertben, hogy segítségét kierőszakolja; nem csinált éjnek idején tűzilármát, hogy behatolhasson a hölgy lakásába, megmentésére.
   A neveletlenség, az erőszakoskodás volt Vércse kenyere, és az egyedülálló kisasszonyt mindenki mélyen sajnálta, de az embereknek más dolguk volt: faültetés, veteményezés ideje volt; ki kellett szegezni a táblákat, amelyek a látogatóknak mutatják az utat a kolostor romjaihoz – holott évek óta nem látott senki olyan látogatókat kora tavasszal, akik más tavaszokon is ne jártak volna erre. Különösen az érettebb pesti hölgyek babonásak. Új jegyeseiket mindig Szent Margithoz** viszik esküdni. Pedig tudhatnák...
   De mi maradjunk Vércsénél, akit a tavasz végképpen megbolondított. Falusi cigányokat fogdosott a gőzhajóállomás környékén, akik hajlított vonóikkal összesen három nótát tudtak, és a cigányokat a kisasszony ablaka alá állította. Sírt, sírdogált a falusi nóta a kerti ház körül; Darabcsik, a hajós, csónakjáról belepottyant a Dunába, mert azt hitte, lakodalom van a közelben; az öregebb vízmérők a forrás környékén kicsapták a bajszukat, mint abban az időben, mikor vőlegények voltak. Majd azt tette Vércse, hogy a zene végeztével kincsásáshoz állította be a cigányokat, naphosszat turkáltak a kolostor romjai között, egyik beleesett a gödörbe, és torkaszakadtából ordított... A jószívű kisasszony az ordításra előjött a romok közül.
   S ekkor megrohanta őt Vércse.
   Lehetséges, hogy másként végződött volna a várva várt találkozás, ha Vércse az előző éjszakát nem a városi kocsmában tölti. Ám Vércse megfeledkezett a köteles óvatosságról, eltért mindazon férfias szabályoktól, amelyek a hímnemű lényeket a nőneműek előtti viselkedésre nevelik. Gyönge báb volt Vércse. Minden életerejét fölemésztette a hiábavaló szerelem. Cserben hagyta régi betyársága. A váratlanul megjelenő kisasszonyt Margit királylánynak*** szólongatta, térdre vetette magát előtte, és sírva, zokogva csókolgatta a földet, ahová a hölgy lépett lábával, amely lábnál pedig már kisebbek is taposták a romfalak avarját.
   Még csak azt sem tudta megmondani Vércse, hogy mit akar tulajdonképpen, amikor az öreg nyúl, aki tavaszonkint e tájon legelész, észrevette Vércse legyengül, férfiatlan magaviseletét. Lejött a domboldalról, és első lábával néhányszor arcul ütötte Vércsét. Igen, így tett a nyúl, aki valaha maga is szerelmes volt.
   A kisasszony pedig nevetve távozott.

 


1 A röplapon nincs keltezés. Csupán ennyi áll rajta: I. évfolyam. Megjelenik minden hétfôn. 1. szám. Csak "A Vígszínház jövô hete" kezdetű hírcsokor segítségével lehetett meghatározni a megjelenés idejét.
2 Gedényi Mihály: Krúdy Gyula. Bibliográfia. Bp., 1978.


* Ez a mondat csak A Sánta Ördögben olvasható.
** A Szigeti Sétákban "Szent Margithoz" helyett a "romokhoz" szerepel.
*** A Szigeti Sétákban Margit királylány helyett X.Y. királylány olvasható.