Gosztonyi Péter

“Midőn hazáját rabbilincs fenyíti”

(A Magyar Honvédség 150 éve)
II. rész

   Schwechat. Kisközség Bécs előterében.
   1848. október vége. Esős, ködös, igazi őszi időjárás.
   A magyar sereg az elmúlt napokban, többszöri huzavona után, végül is átlépte a nyugati határt. 27.000 fővel és 82 ágyúval. A cél: Bécs megközelítése, a bécsi forradalmárok megsegítése volt. A tisztikar nagy része – beleértve itt Móga János főparancsnokot is – híján volt a lelkesedésnek. Mit keresnek ők a Lajtán túl, idegen felségterületen? Mi közük a bécsi felkelőkhöz? És ha császári sorezredek kerülnek Bécs felé útjukba? Jellasics Bécs felé retirált. S mint hallják: Bécs alá csoportosul át Windisch-Grätz herceg válogatott csapata. Ezek ellen kell tűzbe vezényelni az alig puskaport szagolt, friss honvédzászlóaljakat?
   Kossuth is elkísérte a Lajtán túlra jutott magyar sereget. Az OHB elnöke beteg volt. Nátha kínozta, láza felszökött. De úgy érezte: ott kell lenni a Bécs alatti nagy csatánál. Szomorú élményben lehetett része. Szakszerűtlen volt a magyarok felállása, hiány volt fegyverben, rossz volt a csapatok közötti kommunikáció. Görgey későbbi visszaemlékezéseiben olvashatjuk: “A csatát már akkor elvesztettük, amikor belekezdtünk..”
   Október 30-án órák alatt eldőlt a schwechati csata kimenetele. A magyarok rohama azonnal megtört Jellasics jól kiképzett és szakszerűen vezetett védelmén. Ellentámadásuk nem is váratott sokat magára. A császári tüzérség szinte lesöpörte a csatatérről a magyarokat. Elsőnek a kaszás, fokosokkal “felszerelt” nemzetőrök futottak meg, de a honvéd-zászlóaljak egy része is életét mentve sietve retirált a Lajtán túlra. A tisztikar? Egyrészük nem mert, illetve nem is kívánt fegyvert emelni a császáriakra. Másrészük meg nem is látott még csatamezőt. Pánikba estek. Ezen helyzetben senkinek sem volt áttekintése. Néhány kiváló ember – dandár– és hadosztályparancsnok –, mint Görgey, Guyon, Gózon volt az, aki Schwechatnál a végpusztulástól a magyar hadsereget megmentette. Görgeynek még arra is volt gondja, hogy a sereg ágyúinak nagy részét sikerült a csatatérről épen kimentenie.
   Schwechat – napjainkban az osztrák nemzetközi repülőtér révén forog neve közszájon – a magyar fősereg csatavesztésének színhelyévé lett. Bécs a császáriak kezére került. Windisch-Grätz herceg főserege ezek után késedelem nélkül átléphette keleti irányba a Lajtát. Móga szétzilált serege Pozsonyig vonult vissza. A tisztek ott próbálgatták rendbe szedni csapataikat. Móga itt letette főparancsnoki tisztségét. Nem volt hajlandó tovább szolgálni. Példáját számos, a császári hadseregből a honvédhadseregbe átkerült tiszt követte. Ezek a jelenségek természetesen nem maradtak titokban. Jóllehet, Pozsony alatt a sebtében felvert táborban kezdetben több mint 23.000 katonát számláltak, de a következő napokban az “élelmezési létszám” feltűnő módon csökkent. Ami egyet jelentett a szökésekkel, tömeges dezertációkkal.
   Kossuth legnagyobb gondja ekkor az volt, hogy kit állítson Móga helyére? A felkért főtisztek közül egyik sem vállalta a feladatot. Végül is a harminc éves Görgey Arthur ezredesre esett választása, aki hajlandó volt a “fegyveres tömeg” sereggé való átszervezését vállalni. Egyben politikai javaslatot is tett. Batthyány lemondása után az OHB elnöke képtelen volt a kormány élére új miniszterelnököt találni. Akikkel számolt, azok óvatosan, a bécsi udvar haragját nem akarván kivívni maguk ellen, minden kinevezést visszautasítottak. Görgey azt tanácsolta Kossuthnak: vegye ő kézbe a központi politikai hatalmat. Legyen “magyar diktátor”. Itt a nemzet jövője forog kockán. Visszaút nincs. Ő, Görgey, a sereg élén, mindenben támogatni fogja Kossuthot, akitől ezután a frissen kinevezett vezérőrnagy “szabad kezet” kapott csapatai újjárendezésére.
   Kossuth visszatért Pest-Budára; Mészáros hadügyminiszter (részben) kielégítette Görgey utánpótlási kívánalmait, és a most “Feldunai Hadtestnek” átkeresztelt magyar fősereg, Görgey Arthur parancsára, a Windisch-Grätztől veszélyeztetett Pozsony alól Komáromba vonult vissza.
   Görgey már Pozsonyban megkezdte serege átszervezését, amelyet aztán Komáromban fejezett be. Helyesen döntve: hadra fogható csapatokat akart, még akkor is, ha tudta, hogy így hadteste létszáma erősen meg fog csappanni. De nem akarta, hogy a schwechati csatavesztés megismétlődjön! Hazaküldte a nemzetőrök zömét. A fiatalokat pedig beosztotta a honvéd-zászlóaljakhoz. Nem akart tömeg-hadsereget. Azokat csak etetni kellett volna – s harci értékük kérdéses volt. Meg kellett szerveznie a tisztek kiképzését is, mert ha a márciusi eszmék bűvkörében élő lelkes, értelmes és tanult parancsnokok, harci erkölccsel bírtak is, a katonai alapkérdést nem ismerték. Görgey vasfegyelmet követelt katonáitól. Amikor 1848 decemberében a sorozatos szökések szinte napirenden voltak, a tábornok (Kossuth engedélyével), seregébe bevezette a botbüntetést. S élt is eme fenyítési eszközével. Többek között ezért is állították róla politikai ellenfelei, riválisai: rideg, kemény ember.
   De aki eredményt akart elérni – lehetett volna ez időben más fajta?
   Pusztaszeri László történész, a Magvető Kiadónál 1984-ben megjelentetett Görgey a szabadságharcban című könyvében kitűnő jellemrajzot ad a fiatal generális személyéről.
   Batthyány visszavonult, Széchenyi István gróf – önmagával meghasonulva – szeptember 5-e óta a döblingi elmegyógyintézet lakója lett; Kossuth magára maradt. Új miniszterelnököt nem találva, a márciusi ideállókat nem kívánva feladni, ő, Kossuth Lajos, mint az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke lett a továbbiakban a magyar szabadságharc lelkes vezetője.
   Nem volt könnyű dolga.
   1848. november-decemberben az ország határai több helyen lángba álltak. A nemzetiségiek – Bécstől aktívan támogatva – a császári csapatok segítségével számos helyen benyomultak Magyarországra. Egyedül Erdélyből, ahol Bem József volt a “magyar vezér”, sikerült őket kiverni. A fősereg Komárom alatt gyülekezett. Az átszervezés után a Feldunai Hadtest mintegy 16.000 főt számlált. 1848 végén a Magyar Honvédség összlétszáma kb. 100.000 főt tett ki. Ágyúinak száma mintegy 250 volt.
   Magyar szempontból komoly gondot jelentett, hogy a honvédsereg részére nem készült egy egységes haditerv. A seregtest parancsnokai jórészt önállóan mozgatták egységeiket és nem szívesen csatlakoztak más tábornokok fennhatósága alá. Számtalan példát lehetne erre felhozni.
   Miközben Windisch-Grätz főserege Görgey csapatait keresve óvatosan közeledett Komárom felé – a nemzetközi helyzetben is komoly változásokra került sor. Sajnos, a magyar szabadságharc kárára. “Európa csendes, újra csendes, / Elzúgtak forradalmai... / Szégyen reá! lecsendesült és / Szabadságát nem vívta ki.” Így jellemzi ezt Petőfi Sándor Debrecenbe írt versében. Valóban, 1848 legvégére Európa lázas történelmi korszaka lezárult. Mindenütt győzött a konzervatív rendszer. Egyedül csak mi, magyarok tartottuk magasra a “lázadás” zászlaját. Pedig számunkra is készült már a bécsi udvarban a hóhér kötele...
   1848. december elsején az “engedékeny” császár-király Ferdinándot az udvar Bécsben lemondásra kényszerítette.
   Az “április pátens” kibocsátásért.
   Az új, ifjú Magyarország megalakulásának lehetőségéért.
   A magyar “rebellió” kitöréséért.
   Ferdinánd helyére unokaöccse, az ifjú, alig 18 éves Ferenc József került. Ez 1848. december 2-án történt. Ferenc József puha viasz volt a Camarilla és főleg a hatalomtól elbódult édesanyja kezében, aki ezen túlmenően személyes ellenszenvvel is viseltetett minden magyar ügyben. Az “eredmény” nem váratott magára. Az új császár, trónra lépése után azonnal semmisnek nyilvánította nagybátyja április pátensét. Nem akart tudni semmiféle “felelős magyar kormányról” és utasította Windisch-Grätz tábornagyot: fegyveres erővel verje szét a magyar “lázadókat”.
   Kossuth nem maradt a császárnak adósa.
   Miután – a korabeli magyar törvények értelmében – Ferenc József trónra lépéséhez a magyar rendet hozzájárulását nem kérte ki a bécsi udvar, így a nemzet az új császárt nem ismerte el magyar királynak. Rendelkezései, utasításai ezek alapján Magyarországra nézve nem kötelező érvényességűek. Amúgy sincs betöltve a nádori tisztség, ahogy magyar miniszterelnök sem találtatott.
   Ha azt hisszük, hogy a nyugatról ránk leselkedő ármány és annak kézzel fogható következményei egy táborba kovácsolták a magyar progressziót – tévedünk. 1848 december második felében hazánkban szinte tort ültek a belső villongások, belpolitikai küzdelmek, klikk harcok. Táncsics Mihályt például “lázítónak” nyilvánították Pesten és börtönbe zárták. Kossuthot nyilvánosan támadták; rágalmazták, hogy “csak” az egyéni hatalomért harcol. A nemzetiségi vidékekről rosszabbnál rosszabb hírek jöttek. Kossuth külpolitikai elképzelései ugyanakkor (a szokásos) délibábos ábrándozások alapján sorra-rendre zátonyra futottak. Majd Nyugat-Európa segít nekünk! Kiáll mellettünk. De a Londonba küldött Szalay László, “Kossuth követe”, Palmerston lord-kancellártól azt a választ kapta: “Magyar ügyben tessék a londoni osztrák ügyvivővel tárgyalni”.
   Gyenge vigasz, hogy 1848 december végén a fiatal, törpe itáliai állam – Piemont – a magyar függetlenséget elismerte.
   És közben vonul Pest-Buda felé Windisch-Grätz serege. Három hadoszlopban, több mint 60.000 fős jól kiképzett, felszerelt császári sereg.
   Kossuth energiája, úgy látszott, nem ismert határokat. Szinte a semmiből teremtette meg a magyar hadiipart, pénzügyeket, a katonai utánpótlást. A különböző magyar seregtestekhez Pest-Budáról küldetett kormánybiztosokat (politikai, tiszti jogokkal felruházva), hogy ezen az úton az OHB befolyását és ellenőrzésüket biztosítsa. Ugyanakkor hadakoznia kellett az OHB-n belül kibontakozó ellentétekkel is, hiszen a “turáni átok”, a széthúzás e szűk “háborús kabinetben” is felütötte a fejét. A közvéleményt erősen foglalkoztatta az úgymond “Béke párt” tevékenysége is, amely politikai csoportosulás a bécsi udvarral való “feltétel nélküli” kibékülést szorgalmazta.
   1848 december második felében kezdett kibontakozni a Kossuth-Görgey ellentét. Ez a dunántúli visszavonulással függött össze. Kossuth csatát kívánt Buda előtt. Rosszallotta Görgey serege gyors retiráját. A Feldunai Hadtest parancsnoka viszont tudta, hogy sereg – jelen állapotában – képtelen Windisch-Grätz csapatait megállítani. A móri ütközet kimenetele tanulság volt számára. Így hát 1849. január 2-án keresztülvitte a Pest-budai rögtönzött haditanácsi értekezleten, hogy a magyar fővárost feladja, illetve kiüríti. Kossuth már napokkal ezelőtt, az Országgyűlés képviselővel és más politikusokkal Debrecen felé távozott. Batthyány pesti palotájában húzta meg magát. Lelkiismerete tiszta volt. Miért meneküljön? Sorsa ennek ellenére azonos lett a mi 1956-os Nagy Imrénkkel. 1849. január 8-án, a Pestet is megszálló császári csapatok egy különítménye letartóztatta. Börtönbe került. “Ügyéből” politikai per lett. Hűtlenséggel vádolták, jóllehet, a gróf a császár-király Ferdinánd törvényes rendelkezéseivel egyetértésben fejtette ki működését.
   De a bécsi konzervatív erők példát akartak statuálni. Batthyány Lajos 1849 késő nyarán Julius Haynau tábornagy vérbírósága halálra ítélte és október 6-án a pesti Újépület (laktanya és börtön) udvarában kivégeztette.
   1849. január első felében a magyar szabadságharc ügye szinte kilátástalannak tűnt. A Debrecenbe menekített Országgyűlés és az OHB tagjai egymással torzsalkodtak. A politikai légkör elmérgesedését egymás szemére hányták. Soraikban kishitűség uralkodott el. A “Békepárt” nyíltan ostorozta Kossuthot: diktátorságot emlegetett és az OHB elnöke radikalizmusát bírálta.
   A politikai belharc kikezdte a hadsereg harci erkölcsét is. A hivatásos tisztikar – azok, akik a császári-királyi seregből kerültek a honvédséghez – eddigi hitében megingott. Személyes jövőjük került előtérbe. Tulajdonképpen kit szolgálnak? Kinek tartoznak hűséggel? Milyen célt követ Kossuth? Ha továbbra is kitartanak a magyar ügy mellett – mi lesz, ha végül is győz a császár-király serege?
   A tábornoki kar sem volt mentes a belső válságtól. Itt azonban más volt a probléma. Elkötelezettei voltak a magyar haza ügyének, de emberi gyarlóságukat megtartották. A parancsnokok egyszerűen féltékenyek voltak: vélt vagy valós sikereikre és parancsnoktársaikra. Legtöbbjüket 1848 nyara és ősze helyezte vezetői posztra. Társaikkal egyenértékűeknek tartották magukat, és nem szívesen vagy csak húzódozva helyezték magukat mások alárendeltségébe. (Példaként hadd említsük itt a Görgey-Perczel Mór vagy Görgey-Klapka György ellentéteket.)
   Ezzel magyarázható ama, forradalmi harcokban ritka tünemény, hogy Kossuthnak külföldről kellett katonai vezetőket szerződtetni. Bem József 1848 őszén Franciaországból került Magyarországra: november 29-től az OHB elnöke őt bízta meg az erdélyi magyar hadsereg parancsnokságával. Eléggé önkényesen cselekedett. Egyszer nemcsak hadvezéri erényeit és sikerét kellene értékelni, de politikai hibáit is mérlegre kellene tenni.
   Az ötvenhat éves Henryk Dembinski gróf, az 1830/31-es lengyel szabadságharc franciaországi emigrációjában élő altábornagy 1849. január 20-án érkezett Debrecenbe. Kilenc nappal később a generálist Kossuth a honvédhadsereg főparancsnokává nevezte ki. A lengyel tábornok magyarul nem beszélt, nyelvünket nem értette. A császári hadviselésről sem lehetett tapasztalata, hiszen legutoljára majd két évtizeddel korábban orosz cári csapatok ellen vezette harcba honfitársait.
   Görgey alkalmas lett volna a magyar fősereg vezetésére, de Kossuth ekkor még ellene volt. Görgey 1849 január elején Pestről Vácra érkezett, és nem leplezte csalódottságát Kossuthtal szemben. Hadteste ekkor már csak 13.000 főből állt. A politikai zűrzavar és a katonai kudarcok hatására tisztikara lázongott. Visszaemlékezéseiben Görgey megírja: 60 főre tehető azon tisztek száma, akik 1848/49 fordulóján önkényesen otthagyták csapataikat. Idézzük: “A Kossuth iránti bizalmat bizalmatlanság váltotta fel a régi csapatok lelkében. A tisztikar egy része ... leköszönt, a többiek szemlátomást ingadoztak. Csak a bennem való bizalommal tarthattam őket továbbra is össze...”
   Ez a tudat váltotta ki Görgey Arthurban az elhatározást, hogy egy politikai jellegű kiáltvánnyal forduljon a “Feldunai Magyar Királyi Hadsereghez”. Ezen történelmi okmány 1849. január 5-ről keltezett és mint Görgey “Váci Kiáltványa” ismert a magyar hadtörténelmi irodalomban. Görgey ellenségei e kiáltványt azóta is mint a fiatal tábornok Kossuth elleni lázadásának első bizonyítékát lobogtatják. A kommunista historiográfia is kihasználta a maga számára, Görgeyt befeketíteni akarván e kulcsokmány Kossuth-ellenes élét. Ezzel szemben a szabadságharc történetének legkitűnőbb kutatói – Kosáry Domokos, Katona Tamás, Szabad György és Hermann Róbert – írásaikban a “Váci Kiáltványt” boncolgatva, ha nem is mindig egyértelműen, de végső soron szükségesnek és a további politikai események tükrében pozitívnak ítélték meg ezt.
   Görgey kiáltványában hadteste számára tiszta vizet öntött a pohárba. Nyilatkozata – mai szemmel nézve is – kiegyensúlyozott. Egyben őszinte, önkritikus számvetés az 1849 január eleji politikai és katonai helyzetről. Nem tagadja, hogy e kiáltványt a “sereg lehangolt kedélye” (így!) kényszerítette ki belőle. Önkritikát gyakorol 1848 decemberi magatartását illetően és a továbbiakban leszögezi: “A feldunai hadsereg letett esküjéhez hű marad, s Magyarországnak V. Ferdinand király által szentesített alkotmánya érdekében minden külső ellenséggel határozottan szembeszáll.
   Nem kisebb határozottsággal azonban fel fog lépni mindazok ellen, kik az ország belsejében az alkotmányos királyságot idő előtti köztársasági izgatásokkal felforgatni megkísértenék.
   Az alkotmányos királyság fogalmából – melyért a feldunai hadsereg utolsó emberig harcolni kész – önként következik, miszerint a hadsereg csak azon parancsnokoknak fog engedelmeskedni, melyeket hozzá a felelős magyar hadügyminiszter vagy helyettese törvényes alakban bocsát ki.
   A feldunai hadsereg, szem előtt tartva Magyarhon alkotmányára letett esküjét s a katonai becsületét, tökéletesen tudja, mit akar s mit kell tennie; kinyilatkoztatja, miképp az ellenséggeli bármily alkudozásnak eredményét csak úgy fogja elismerni, ha ezen alkudozás egyrészt Magyarország azon alkotmányformáját, melyre a hadsereg megesküdött, másrészt pedig a hadseregnek katonai becsületét biztosítandja...”
   Visszaemlékezéseiben Görgey mindezekhez hozzáfűzte, hogy e kiáltvánnyal szemben a hadtest keretében semmiféle ellenvéleményt nem észlelt. Sőt, a kedélyek megnyugodtak. Aki “menni” akart, elment. A többiek – a tisztek, a hazai helyzetről tiszta képet kapva, maradtak. A hadtest új feladatot kapott; a meglevő sereget átszervezték. A négy hadosztály élére Görgey Guyon Richardot, Kmetty Györgyöt, Piller Jánost és Aulich ezredest nevezte ki. Kezdeti cél a császáriaktól a Felvidéken ostrom alá vont Lipótvár felmentése volt, s amikor e feladat elvégzése különböző nehézségekkel járt – Görgey gyors elhatározással a Bányavárosok felé fordult.
   Görgey visszaemlékezéseiben írja: “Északra vonulásunk vezérgondolata – az ellenség főerejének elvonása a Tiszától, hogy e folyam mögött az új csapatok szervezését lehetővé tegyük – azon alapult, hogy hadtestem fennmaradjon...”
   Helyes döntés volt. Stratégiailag is, politikailag is. Windisch-Grätz csak lassan, nagy óvatossággal merte csapatait a Tisza irányába vezetni. Joggal zavarta őt a tudat, hogy északi szárnyán egy magyar hadtest bukkanhat fel a hegyekből. A Bányavárosokat gyenge császári helyőrségek védték. Görgey serege itt próbálta ki rajtuk katonai tudását.
   1849. január 5-e és február 27-e között Görgey főserege az Ipolyságon keresztül, Léva-Zólyom-Besztercebányát érintve, Iglót maga mögött hagyva, branyiszkói áttörése után Eperjesre ért. Itt érte a tábornokot az OHB parancsa, hogy egy összpontosított támadás céljából a Feldunai Hadtest február második felére (a Hernád völgyön keresztül a Sajót maga mögött hagyva) a Tiszáig vonuljon és egyesüljön ott Windisch-Grätz ellen Eger-Kápolna térségében a többi magyar sereggel. Görgey kezében ekkor már ott volt Mészáros hadügyminiszter “leirata”, miszerint közölték vele az összes magyar haderők hadrendjét és Dembinski altábornagynak az “összes magyar csapatok” parancsnokává való kinevezését.
   Görgeyt kellemetlenül érintette ez a kinevezés. Okait hely hiányában hadd ne boncolgassuk. Joga volt duzzogni, ellenvéleményt mondani, de végső soron győzött Görgeyben a katona. Nem “lázadt” fel a lengyel generális kinevezése ellen; Kossuthék akartának megfelelően, csapatait és önmagát alárendelte Dembinskinek. A hadtestét átszervezték. Ebből lett a kápolnai csatában a “magyar királyi 16. hadosztály”.
   Borus József hadtörténész 1975-ben egy külön könyvet szentelt Dembinski fővezérségének és a kétnapos kápolnai csata lefolyásának. Jóllehet, a tanulmányt jellemzi a Görgey elleni antipátia, alapanyagai érdekesek és értékes megállapításokat tartalmaznak.
   Kossuth és vele az OHB tagjai január végén tisztában voltak azzal, hogy ha a meglevő csapatok összevonásával nem lendülnek mielőbb ellentámadásba, elveszik a magyar ügy. Délvidéket a honvédsereg kiürítette: Erdélyben Bem sikerrel küzdött Puchner császári csapataival és a román felkelőkkel, míg a Dunántúlon szinte teljes egészében a császári csapatok parancsnokoltak. Miskolc-Hatvan-Gyöngyös, ezt a terepet választotta Dembinski, amely térségben egyesíteni is tudta a rendelkezésére álló és Észak– illetve Kelet-Magyarországról ide összpontosított honvédsereget.
   Az összevont magyar sereg létszáma mintegy 45-50.000 fő volt. A császáriak magyar források szerint 34.000, osztrák levéltári adatok szerint 24.000 fővel rendelkeztek. A kápolnai csatára február 26-án és 27-én került sor. Már Dembinski haditerve gyenge lábakon állt. Görgey és Klapka figyelmeztetését a lengyel generális féltékenyen vette tudomásul, és elvetette azt. Kossuth nagy reményeket fűzött a kápolnai csata sikeréhez. Csalódnia kellett.
   A kápolnai csata a szabadságharc időben leghosszabb csatája volt. 1849. február 26-án és 27-én zajlott le. A magyar fél erősebb volt a császári hadaknál. Magyar források szerint a nagy kiterjedésű csatamezőn 35.000 honvéd állt 30.000 császári katonával szemben. Osztrák források 40.000 magyarról emlékeznek meg és kb. 24.000 császári katonáról. Windisch-Grätz e csatatéren került először szembe Dembinskivel. A lengyel generális hibát hibára halmozott, Klapka, Görgey, Pöltenberg és a többi magyar hadosztályparancsnok bosszúságára. A csapatok zöme ide-oda vonult a csatatéren. Tulajdonképpen a másfélnapos ütközeteket csupán pár ezer ember (és a tüzérség) vívta meg.
   A csata a magyarok számára győzelemmel végződhetett volna, de Dembinski tehetetlensége és óvatossága mindezt meghiúsította. Amikor a harcot “lefújták”, február 27-én délután öt órakor a honvédsereg halottakban és sebesültekben 5-600 főt vesztett és 1.200 katona esett császári hadifogságba. Osztrák részről 60 halott és 240 sebesültet tartottak nyilván.
   A magyar hadosztályparancsnokok – élükön Görgey és Klapka – a szó szoros értelmében fellázadtak Dembinski további főparancsnoksága ellen. A lengyel altábornagy Kossuthhoz fordult. Az OHB elnöke szinte lóhalálában sietett Tiszafüredre, ahová Dembinski a vesztett kápolnai csata után seregét összegyűjtötte. Szemere Bertalant az OHB tagját is magával vitte és eltökélt szándéka volt, hogy a “lázadás fejét”, Görgeyt agyonlöveti. Március 3-án került sor Kossuth, Dembinski és Görgey találkozására. Tényként szögezzük le, hogy az OHB elnöke megismerkedvén a szerencsétlen kimenetelű csata okaival, Szemerével együtt úgy döntött, Dembinskit leváltja, hadtestparancsnoki feladattal bízza meg, Görgeyt kitünteti, hogy alig pár héttel később, március 30-án a honvédsereg főerőinek helyettes parancsnokává nevezze ki. (Március 30-ig Vetter Antal altábornagy került Dembinski helyére.)
   A szabadságharc honvédseregének csillagórái következtek. Windisch-Grätz dölyfös hadászati elképzelései nem valósultak meg. A császári generális ugyanis a kápolnai csata után azt jelentette Ferenc Józsefnek, hogy a magyar lázadók “bandáját” szétverte, szervezett erő nincs körzetében, pár nap alatt bevonulhat Debrecenbe és ott fegyveres erővel “a pártütés eme fészkét hatalmamba kerítem...”
   Nem így történt.
   A magyar “lázadók” – élükön Kossuth Lajossal – tovább is hűek maradtak a szabadság ügyéhez. Kitartásukat, erejüket megsokszorozta a Magyar Királyság ellen hozott új bécsi politikai sakkhúzás. Március 4-én ugyanis Olmützben a császár új alkotmány kibocsátásával lepte meg birodalma alattvalóit. Az új alkotmány politikai és területi tekintetben egyaránt a bécsi hatalom teljes központosításának elvét volt hivatva megvalósítani, és súlyos csapás volt Magyarország számára. Államjogi vonatkozásban ugyanis a Magyar Királyság ettől kezdve a Habsburg Birodalom egyik koronatartománya lett és így a birodalmon belül 1848-ig élvezett (látszólagos) önállóságát elvesztette. Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, Erdély külön tartományok lettek. Sőt, Magyarország déli területeiből Bécs egy új koronatartományt alakított ki: a Szerb Vajdaságot.
   De Bécsre is rájárt ezzel az új alkotmánnyal a rúd. A Duna-medencei nemzetiségiek nem így képzelték el – 1848-ban a kamarilla által beígért – függetlenségüket. A császári hadsereg is új ellenfeleket kapott: 1849 március végén Itáliában offenzívába kezdtek a szárdok és Novaránál Károly Albert főherceg seregét csúfosan megverték. Bécs kétfrontos háború viselésére kényszerült.
   1849 márciusa zűrzavarokkal teli időszaka volt a szabadságáért küzdő Magyarországnak. A magyar végeken a nemzetiségiek Bécs által támogatott felkelői helyi győzelmeket arattak. Időközben Görgey ráncba szedte a rábízott honvéd fősereget és március 19-én támadást kísérelt meg Tiszafüred térségében, ami azonban kudarcba fulladt. A részben demoralizált csapatokat a Tisza mögé kellett visszavonni. A hó végén Vetter Antal altábornagy lemondott eddigi főparancsnoki tisztségéről és Kossuth – rátermettebb katonát nem találva – Görgey Arhurt bízta meg e tisztség betöltésével. A generális igent mondott: Egerben Klapka Györggyel napok alatt kidolgozták a honvédsereg ellentámadásának, a tavaszi hadjáratnak tervét.
   A diadalmas tavaszi hadjárat – így tanultuk az iskolában – április 4-én vette kezdetét. A csaták során számos krízissel kellett a három hadtestből álló magyar főseregnek megküzdeni. A vért és verejtéket az isaszegi nagy győzelem – április 6-a – hozta. Az eddig verhetetlennek tűnő Windisch-Grätz csapatait a honvédsereg nemcsak megverte, de fejveszett menekülésre is késztette. A császári tábornagy Pestig hátrált. Gödöllőn Görgey, Kossuth és Klapka ezredes már a hadjárat második szakaszának célját jelölték meg: Komárom várának felmentését. Április 10-én Damjanich kézitusával birtokába kerítette Vácot, Windisch-Grätz erre kiürítette Pestet. De az evakuálást már más császári generális vitte véghez. Windisch-Grätz kegyvesztett lett a bécsi udvarnál. Leváltották. helyére báró Ludwig von Welden tábornagy került. Ő lett április 12-től a Magyarország területén működő császári csapatok főparancsnoka.
   Az áprilisi szél csupa jó híreket hordott Debrecenbe. Selmecbánya az erdélyi határőrvidék és Pest a magyar csapatok kezére került. Hosszabb, heves vita után Debrecenben – a csataterekről érkező győzelmi jelentések befolyására – április 14-én az Országgyűlés “népgyűléssé” való átminősítésével egyidejűleg – a küldöttek egyhangúan kimondták a Habsburg ház trónfosztását. Magyarország államformája megmarad ugyan királyságnak, de az állam élére mint “kormányzó-elnök”, Kossuth Lajos került.
   Öt nappal később, a Kossuth vezetése alatt megfogalmazott Függetlenségi Nyilatkozatot az Országgyűlés elfogadta és törvénybe iktatta. Szép, ihletett órája volt ez a magyar történelemnek. De – mint annyiszor hazánk zord történelmében – politikailag elhibázott, délibábos reményekkel teli határozat ez. Kossuth és a mellette kiálló politikusok úgy gondolták, hogy egy ilyen függetlenségi manifesztum Magyarország mellé állítja a “művelt” Nyugat kormányait, vagy azok egy részét. A hazánkra nehezedő külpolitikai helyzetet szinte nem is mérlegelték – legalábbis e sorok írója ezt így ítéli meg. Kossuth nem számolt azzal sem, hogy az 1815-ben megkötött Szent Szövetség még nem múlt ki; feltámasztható. Nyugat-Európa hatalmon lévő dinasztiái a Duna-medencei “rebelliót” sanda szemmel figyelik. A debreceni politikusok a honvédsereg parancsnokai egy részének rosszallását sem vették figyelembe. Egy – igaz, reménytelen – nagylelkű kibékülési gesztus a Magyar Királyság területén élő nemzetiségiek felé is elmaradt!
   Május 2-án az OHB szerepét ismét egy felelős minisztérium vette át. Kossuth hűséges hívét, a 37 éves Szemere Bertalant nevezte ki – belügyminiszteri tisztsége meghagyásával – miniszterelnökké. A dátumot érdemes megjegyezni. Ugyanezen a napon a bécsi udvar sugallatára a fiatal Ferenc József császár levéllel fordult I. Miklós cárhoz. A (papíron még létező) Szent Szövetségre hivatkozva a “magyarországi lázadás leveréséhez” kért orosz katonai segítséget. Hét nappal később megjött a válasz Szentpétervárról. A cár, attól tartva, hogy a magyarok “rebelliója” átcsaphat Galíciára és az oroszok által megszállt Lengyelországra, egy orosz hadsereg Magyarországra való küldését helyezte kilátásba. Május 21-én a Habsburg és a Romanov uralkodó az orosz megszállta Varsóban személyesen is találkozott. Ott, a Visztula parti ódon király palotában röpke órák alatt megszületett az osztrák és orosz egyezmény a magyar szabadság katonai leveréséhez.
   Ugyanezen a napon – május 21-én – került a honvédsereg kezére Buda vára, amelyet Heinrich Hentzi császári tábornok kilátástalan helyzetben is három hétig védett, s ezzel – ha nem is tudatosan – lekötötte Görgey főseregét a Dunánál.
   Az orosz katonai intervenció ténye ekkor azonban tragikus módon eldöntötte a szabadságharc sorsát. Június 15-én Ivan Fjodorovics Paszkievics herceg, tábornagy parancsnoksága alatt mintegy 200.000 fős orosz hadsereg a duklai hágónál átlépte a magyar határt és benyomult Kelet-Magyarországra. Császári részről ugyanakkor 170.000 katona állt fegyverben a honvédsereggel szemben, melynek ekkori létszáma alig haladta meg a 150.000 főt. Ágyúk tekintetében a magyarok 450 löveg felett rendelkeztek, míg a császári és cári seregek 1.192 felett. A bécsi hadügyminisztérium a kétbalkezes Welden tábornagy helyett még május 30-án egy keménykezű új főparancsnokot nevezett ki magyarországi csapatai élére: az Itáliában a polgári lakossággal szemben rosszhírű, keménykezű báró Julius von Haynau táborszernagyot.
   Ami ezek után következett az a szabadságharc agóniája volt. E sötét fellegekkel terhes hónapok története még 150 évvel az események után sincsenek – sem historiográfiai, sem szépirodalmi formában feldolgozva. Igaz, szomorú tényekkel kellene szembesülnünk.
   Külpolitikai vonatkozásban Kossuth kormányát csak a Velencei Köztársaság ismerte el. A liberális Frankfurti Parlament, amelytől a magyar kormányzó politikai és egyéb támogatást remélt, belefáradt eddigi tevékenységébe, és június 16-án kinyilvánította feloszlatását.
   A nemzetiségiekkel való kiegyezési törekvések igen csekély eredménnyel jártak. A Román Légió csak papíron alakult meg. A szerb felkelőkkel való tárgyalások végül is zsákutcába torkolltak. Az erdélyi szászokat vezetőjük, Stephan Ludwig Roth május 11-i kolozsvári “hűtlenségi per” során történt kivégzése véglegesen elkötelezte a bécsi udvarnak.
   Belpolitikai vonatkozásban (jóllehet a június 6-án a kormány által az orosz betörés hírére meghirdetett honvédő háború egy-két napra ismét eggyé kovácsolta a pártokat) folytatódtak a belharcok és áskálódások. Május 31-én Debrecenből ugyan a kormány visszaköltözött Pest-Budára, de az orosz csapatok betörése hírére július 8-án Kossuth és kabinetje kénytelen székhelyét Szegedre helyezni.
   A honvédsereg ugyanezen időben még talpon állt. Harcolt. Sőt, Görgey a Vág vonaláig szorította vissza a császári csapatokat, de Zsigárdnál június 16-án csatát veszített. Tizenkét nappal később Haynau gránátosai szétszórták a Pöltenberg tábornok által vezetett VII. honvéd hadtestet és birtokukba vették Győrt. Július 2-án a komárom-ácsi csatában Görgeynek ugyan sikerült Haynau főseregét feltartóztatni, de az ütközet hevében a honvéd altábornagy maga is megsebesült és hosszabb időre tétlenségre kényszerült. Az ármánykodás, a féltékenység, a felelőtlen vádaskodás azonban így is “kikezdte”. Július 5-én Kossuth felmentette Görgeyt a hadügyminiszteri tisztségből, a hó végén – ismét Kossuth akaratából – a kétbalkezes Dembinskiből a honvédség főparancsnoka lett.
   A szabadságharc órái azonban már megszámláltattak.
   Július 27-én Paszkievics herceg főserege Tiszafürednél megkezdte átkelését a Tiszántúlra. Két nappal később Haynau császári csapata Szeged határába jutott. Július 31-én Bem József erdélyi serege Segesvárnál az oroszokkal szembekerülve súlyos vereséget szenvedett. Visszavonulásra kényszerült. E csata során esett el Petőfi Sándor is.
   Ekkor már a Dunántúl nagy része a császáriak kezére jutott. Budára Haynau vonult be, míg Pestre orosz csapatok. A magyar haditanács határozata értelmében a magyar seregtestekkel (papíron kb. tíz hadtest; valójában kb. 120.000 fő) úgy kell manőverezni, hogy a csapatok először külön az osztrák ellenféllel, majd később az orosz hadoszlopokkal ütköznek meg. Kossuth bizalma ekkor megint Görgey felé fordult. Az ő főseregétől remélt megmentést.
   Görgey feldunai hadteste ekkor kb. 35.000 főből állott. Kossuth utasításának engedelmeskedve a Vág völgyéből Vác felé vonta vissza csapatait és Tokajnál átkelve a Tiszán megindult Arad felé, amelyváros augusztus 1-jétől a magyar kormány székhe-
   lyévé lett. Szegedre augusztus 2-án bevonultak Haynau csapatai. Ez időben jelenthette Bem Aradra, hogy az erdélyi honvédsereg állománya 75 %-ban “elveszett”.
   S most állítsuk meg egy kis időre a történelem homokóráját. Helyezzük magunkat az 1849 augusztus eleji helyzetbe. Csodálattal kell adózni az akkori magyar hadügynek, amely még a kilátástalannak tűnő helyzetben és sorozatos retirák, illetve csatavesztések közepette is képes volt működni. Mert a hadtesteket megverhették, szétzavarhatták, de a parancsnokok újra és újra összeszedték embereiket és csatasorba állították őket. A magyar honvédsereg még a legsötétebb napokban sem bomlott fel, futott szét. A tisztek kitartottak a közvitézek mellett. Kiállásukkal példát mutattak. Pedig ezekben a hetekben a hadtáp és az utánpótlás el-elmaradása is kihatott a csapatok harci erkölcsére. Az élelmezést már csak helyi rekvirálásokkal lehetett megoldani. Ez viszont a honvédek és a paraszti lakosság közötti viszonyra hatott kedvezőtlenül. Akadozott, majd elmaradt a zsoldfizetés is. A csapatok hadbiztossága hiába igényelte a katonáknak kifizetendő illetményt apró, illetve alacsony értékjegyű bankókban, az állandóan úton levő pénzügyminisztérium hivatala képtelen volt e kéréseknek eleget tenni. Egy összegben juttatták el a csapatokhoz a zsoldot; amit képtelenség volt az egyénnek kifizetni.
   1849 július végén a honvédsereg kb. 100.000 főre apadt. A tüzérség kb. 400 ágyú felett rendelkezett és a lovasság létszáma kb. 12.000-re olvadt.
   Augusztus 5-én a Csongrád megyei Szőregnél Dembinski fővezér Haynau csapatai ellen harcba bocsátkozott. Jóllehet, a magyar sereg létszámban fölényben volt, a lengyel generális elvesztette a csatát. Zavarodottságában, a megbeszélt központi haditervtől eltérően, megmaradt seregével Arad helyett Temesvár felé vonult. Itt érte őt Kossuth üzenete: adja át a főparancsnokságot Bem altábornagynak. Vagyis leváltották. Ez augusztus 9-én történt. E napon érkezett Arad alá seregével Görgey Arthur. A minisztertanács által már előzően jóváhagyott haditerv az volt, hogy Arad alatt az itt gyülekeztetett magyar seregek először az osztrákokat, majd utána – külön – az oroszokat verik meg. Dembinski Temesvárra való visszavonulása azonban – eme amúgysem reális elképzelést – keresztülhúzta.
   A szabadságharc utolsó napjaihoz értünk el.
   Kossuth, a minisztertanács és Bem fővezér délibábos tervei minden alapot nélkülöztek. Ferenc József császár kormányával tárgyalni nem akarván, még az a gondolat is felmerült, hogy a magyar koronát a Romanov dinasztiának kínálnák fel. Legyen Magyarország királya a cár egy rokona!
   Micsoda “ötlet”! Ha meghallgatásra talált volna, hazánk – hasonlóan Lengyelhonhoz – cári orosz félgyarmati sorba sodródott volna. “Szerencsénkre” Paszkievics elutasította az ajánlatot. Azt üzente Kossuthnak, a magyar kormányt ő nem ismeri el. Csak a hadsereggel akar tárgyalni. “Mint a Habsburg dinasztia szövetségese, nem lép diplomáciai kapcsolatba a politikusokkal.”
   Egyedül a 31 éves Görgey Arthur maradt meg az adott – kilátástalan helyzet talaján. Augusztus 10-én éjjel, az aradi vár kazamatájában Kossuthtal tárgyalva, kijelentette: az egyetlen halvány remény, hogy Bem Temesvárnál megveri az osztrák császári fősereget. Másnap, augusztus 11-én megjött a hír: Bem seregét Haynau megverte, sőt: szétkergette. Kossuth összetört. Még aznap este lemondott kormányzó-elnöki tisztségéről és – a minisztertanács nevében is – Görgey altábornagyra ruházta a legfőbb polgári és katonai hatalmat. Az akkori szóhasználat szerint Görgey Arthur “Magyarország egy személyes vezetője, diktátora” lett.
   Hiába vádolta meg – már török földre menekülve – pár héttel később Kossuth Görgeyt, hogy “elárulta” a magyar szabadság ügyét, ez rágalom volt és az is maradt. Görgey ugyanis megmondta Kossuthnak – augusztus 10-én éjszaka –, hogy ha Bem elveszti Temesvár alatt a csatát, ő, Görgey, a feldunai hadtestével az orosz csapatok előtt leteszi a fegyvert.
   Így is történt.
   1849. augusztus 13-án, az Arad megyei világosi vár alatti mezőn a feldunai hadtest (29.889 katona, 144 ágyúval) megadta magát Rüdiger orosz tábornoknak. E szomorú kapituláció lefolyását nem kívánjuk itt részletezni. Görgey és serege fegyelmezetten végrehajtotta a fegyverletételt. S ezzel a kapitulációval a szabadságharc, hadműveleti vonatkozásban, véget ért.
   A példát csakhamar a többi seregtest parancsnok is követte. Kilátástalan helyzetükben ez érthető is volt. Osztrák vagy orosz csapatok előtt kapituláltak. Más egységek – például a lengyel és az olasz légió – rendezett sorokban déli irányban hagyták el az országot Orsova körzetében, az akkori török földre távozva, ahol menedékjogot kaptak. A délvidéki magyar helyőrségek nagy része feloszlott. Egyedül Klapka György vezérőrnagy tartotta még magasra a magyar zászlót a komáromi várban. Sőt, augusztus közepén egy portyázó sereggel Győrig nyomult előre és – ideiglenesen – visszafoglalta a várost. Szeptember végére azonban Haynau főserege erős gyűrűt vont Komárom köré. Klapka helyzete reménytelen lett. Érdeme, hogy a vár sértetlen átadásáért a polgároknak és a katonáknak részben amnesztiát, részben Magyarország sérthetetlen elhagyására kiállított menleveleket sikerült ellenfelétől kialkudni. Így kerülhetett Klapka György is Itáliába. Október 4-én Komárom Haynau kezére került.
   Ez volt a szabadságharc katona történetnek epilógusa.
   Az európai uralkodó házak túlnyomó többsége megnyugvással fogadta a magyar “lázadás” leverésének hírét. Hol volt már 1848 ihlete! Kontinensünkön győzött az abszolutizmus, jóllehet, a császári és királyi házak képtelenek voltak a történelem kerekét teljesen visszaforgatni. Számos reformot – 1848 népfelkeléseinek vívmányát – nem lehetett visszavonni. Magyar vonatkozásban kegyetlen árat fizettünk szabadságharcunkért. Az osztrák császári önkényuralom, de főleg Julius Haynau – “a bresciai hiéna” – bosszúhadjárata (hasonlóan a mi generációnk 1956. november 4-e utáni megtorlásához) – véres tort ült a szabadságharc politikusai és katonái fölött. Ezt részletezni, erről beszámolni, egy későbbi tanulmány dolga, feladata lesz.


Az első rész folyóiratunk 1998. szeptemberi számában jelent meg. A tanulmány közlésével emlékezünk a közelmúltban elhunyt Gosztonyi Péterre. (A szerk.)