Kudelász Nóbel

Egy faun reggele

 

Teremtőm azt üzente,
ki engem bűnre sarvalt:
zsíros kezű faunná
dagasszam át a hajnalt;

lelkem kacsája, hápogj,
sután agyamba másszál,
derékragadni vágyok,
mindegy, hordó vagy nádszál,

kövér vagy sánta, béna,
hisz sír takarja egyszer,
s lemossa szőrét végleg
egy sírutáni vegyszer,

tombolni lompos éjen,
végtagmalomba gyúrni
szerelmem tonnaszámát,
mi ágyékomba fúr, ni,

nadrágmagányom kapca,
korcán a kedvem izzik,
erőm átcsap fölöttem,
mint málnáson a grizzlyk,

ó test, tetesd alámba,
gyűrd gúlába szerelmed,
gyújtsd meg piros virágod,
tárd fel kezembe kebled,

e hajnalon eresszél
fedélzetedre dáma,
jó széllel ott leszünk, hol
a szútra és a káma...

de lám –
           kireggeledtem,
faunból újra balga,
hát ez vagyok, magam

se látom élve? halva?
teremtőm, jól kitoltál,
hajnal s dal véget érnek...
de nem! így jó, ha bennem
csak egyetlen test fér meg,

szeretni százezertől
az egyik lankadok le.
Ágyő, szultáni hajlam!
Dámák, ágyő, örökre!

 

Kávéhá$ban

 

A zongorán filmslágereket játszik
egy nyakkendős öreg. A karzaton
hülyének néznek mind a nénik, bácsik,
hogy írok itt. A pincér hajzatom

firtatja tán, míg elsürög mellettem.
Ukrán asztalszomszédság, jó modor,
és bávatag, nyugdíjas kényelemben
dohányzik cseh, flamand, csecsen, komor

britán. Magyar csak én vagyok talán.
Pirulva szánt a toll. Mi másra vártam?
Karinthy, Kosztolányi sem talál

magára itt, ha újra erre járna.
Nézem magam a kávéház falán;
árnyékom indul. Én megyek utána.

New York Kávéház, 1998. március 24.