Pünkösti Árpád

“Nem erről volt szó!”

Rákosiék 1953-as moszkvai raportja*

   Meghalt Sztálin 1953 tavaszán. Tetszhalott, mondta rá dr. Peyer Endre badacsonyi orvos: mindenkinek tetszik, hogy halott. A szóviccért másfél évet kapott. A “nemzetközi munkásosztályt ért gyásszal kapcsolatos bűncselekmények” (izgatás) miatt Magyarországon 219 embert vettek őrizetbe, s közülük 78-an még egy év múlva is ültek.1
   Sokan sírtak, megrendültek Sztálin halálhírére. Azonban az élelmiszerhiány vagy a titkolt infláció jobban nyomasztotta az embereket az ő “nyalhatatlanságba költözésénél”. Az emberek sejtették, hogy a sztálini békepolitika is ludas abban, hogy sorba kell állniuk a kenyérért. Halála a világ szempontjából is az év legfontosabb eseménye. A nyugati világgal végletekig keményen szemben álló Szovjetunió politikája versengővé változott, fokozatosan teret nyert a békés egymás mellett élés.
   1953 elején Moszkvában még zsidó (cionista) perre készültek, s Sztálin kérésére RM lefogatta az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) vezetőjét, Péter Gábort és “társait”. Köztük Péter feleségét, Simon Jolánt is, aki RM titkárságát vezette. Az asszony helyére, de nem az ő beosztásába került Fogarasi Jánosné (1928) RM mellé:
   – Rákosi szobáját a futárszolgálat vezetője minden nap leplombálta, és ezt csak reggel vették le, hogy takarítani tudjanak. Érkezésekor az ajtó már nyitva volt, mi csak az ő jelenlétében voltunk benn. A szokásos berendezés mellett két feltűnő dolog volt az irodájában: az egyik a jó maroknyi nagyságú gömb alakú óra, ami nagyította a számokat, a másik az ablak zöldes árnyalatú biztonsági üvege. Az ablakon spaletták voltak, s mielőtt felgyújtotta volna a villanyt, csöngetett a testőröknek, s egyikőjük bement, s bezárta azokat. A titkárságon is szigorú rend volt. Kőbányáról jártam be, s megkérdeztem a káderosztályt, hogy legalább a nagy hidegben jöhetek-e nadrágban. Azt mondták, hogy vegyek fel inkább bunda bugyit, vagy ha mégis nadrágban jönnék, azt benn cseréljem le.
   Rákosit Malenkov, Molotov és Berija Sztálin temetése után a Kremlbe hívatta, hogy nincs-e valami kérése vagy közlendője.2 Mindkét tanácstalan felet az izgatta leginkább: akkor most hogyan tovább? Ezt a kérdést természetesen senki sem tette fel.
   1953 elején Gerő beismerte: az ipari termelésben súlyosabb az elmaradás, mint bármikor. Előszedték hát a tervszerű gazdálkodás csodafegyvereit: “nyíltan fel kell tárni a helyzetet”, “mozgósítani kell a dolgozókat”, továbbá megerősítik Borsod megye pártbizottságát: a PB szürke eminenciását, Kovács Istvánt száműzik Miskolcra. Áprilisban Gerő értesíti Rákosit, hogy anyaghiány miatt késik az első metróvonal Engels tér és a Népstadion közötti szakaszának 1955-ös átadása.3
   Az 1953-as május elsejei felvonuláson még a szabadság, a béke, a szocializmus vezérlő csillagát, a halhatatlan Sztálint dicsőítette a budapesti felirat. Moszkvában a balzsam már látványosan befödte a tetemet, amikor Fogarasi Béla akadémikus Budapesten még Sztálinról, “a tudomány geniusa”-ról cikkezett.4 Aztán a május 10-i választási nagygyűlésen RM már Malenkov, Berija, és Molotov képe alatt szónokolt (most Hruscsov helyzetét értékelte rosszul).
   A szovjet vezetők puskaporos hordót örököltek Sztálintól. A generalisszimusz hosszú leépülése alatt tervezgették ugyan a változásokat, ám a hatalmi harc bizonytalansága miatt hónapokon át nem lehetett tudni, ki lesz az utód. Az egymás mozdulatait leső “kollektív vezetés” a belső kiigazításokkal óvatosan bánt. Ám a periférián kísérletezett is, amihez az ellentmondásos ötleteket egymással versengve adták. Magyarországra azért eshetett a választás, mert gazdaságtörténészek szerint a hasonló utat járó országok közül itt volt a legszélsőségesebb a gazdaságpolitika, s a feszültséget is itt fojtották el talán a legerősebben, legalábbis a legsikeresebben: itt nem robbant ki nyílt elégedetlenség.5 Az sem kizárt, hogy a sztálini gárdát kisfiú korában ismerő, kivagyi Rákosit akarták megleckéztetni. Állítólag a tüsténkedő Berija javaslatára hívták meg május végén Moszkvába, a május 28-i PB-ülésről feltehetően emiatt hiányzott. (Társai a 98 százalékos népfront sikert hozó választásról tárgyalva szóvá tették, hogy néhány pártfunkcionárius, eljátszva a népfit, sorban állt kenyérért, bár őket külön ellátták.) Lehet, azért került Magyarország az első korrekciós körbe, mert normalizálni akarták a viszonyt a szomszédos Jugoszláviával és Ausztriával, s ehhez nyugodt hátország kellett. Valószínű, hogy a nagyra törő szovjet vezetés kezdetben többre gondolt, hiszen Molotov kijelentette: “bár Magyarországról beszélünk, nem csak Magyarországról van szó, hanem az összes népi demokráciáról”.6
   Amikor RM megtért Moszkvából, nyomban beszámolt az útravalóról, de erről jegyzőkönyv nem készült – a csatlósfüggőség a titkok titka. Visszaemlékezéseiben RM azt írja, közölték vele: növelni fogják a fogyasztási cikkek gyártását, emelni kívánják a dolgozók életszínvonalát, csökkentik a hadi kiadásokat. “Javasolták, hogy mindezt mi is igyekezzünk nálunk megvalósítani... Javasolták, hogy a párt főtitkára és a minisztertanács elnöke ne legyen egy személy.” Ez az általános, a Szovjetunióban is próbálgatott recept. RM: “Nálunk komoly gazdasági nehézségek mutatkoztak... Úgyhogy a szovjet elvtársak figyelmeztetései és tanácsai nekem nagyon kapóra jöttek.” Annyira nagyon azért nem. Tárgyaltak ugyan arról, hogy végre több lakást kellene építeni, meg elég lábast gyártani, finomkodva beismerték a túlzott iparosítást is, s vissza kívánták fogni a beruházásokat. De fél órával később már eszükbe sem jutott, hogy a Sztálin Vasmű továbbépítését netán halaszthatnák. Levették viszont a napirendről, hogy a kulákok munkakönyvét megkülönböztető jelzéssel látják el.7 Így tettek eleget a Kreml óhajának, hogy kevésbé konfliktusos legyen a vezetés.
   Annak idején RM Sztálin javaslatára lett főtitkár és miniszterelnök is. Az átmeneti moszkvai divatnak megfelelően úgy képzelte, hogy a kormány élén marad, s a főtitkári teendőket átadja. Javasolt is valakit titkárnak – azt tudjuk csak, hogy nem Nagy Imrét –, de az illető nem tetszett Moszkvának. Megróhatták a bürokrácia miatt is, mégis újjáválasztják a harminckét tagú kormányt (26 miniszter, 5 miniszterelnök-helyettes és a miniszterelnök). A csökönyös Rákosi nem vette igazán komolyan, hogy a nagy Sztálin csinyovnyikjai figyelmeztették. Blöffölt – a letartóztatottak számát jóval kevesebbnek mondta –, s hazardírozott is: ha ő nem tetszik, ismerkedjenek meg vezetőtársaival! Újból rosszul mérte fel a helyzetet, nem érzékelte a Sztálin-fiókák eltökéltségét, hogy “majd ők megmutatják”, de arról is elfeledkezett, hogy amíg a gazda utódlása el nem dől, szívesebben söpörnek mások portája előtt. S volt a moszkvai iránymutatásnak egy egészen speciális része: Berija kérte, hogy bizottságot küldhessen Pestre, a Sztálin által lecsukatott Péter Gábor-ügyének kivizsgálására. A sztálini intézkedés kétségbe vonására sem szólalt meg Rákosiban a vészcsengő. Dacoskodni kezdett: egy “magyar állampolgár ügyében magyar területen szovjet bizottság tartson vizsgálatot”? Pedig tudta, hogy Berija nem rokonszenvezik vele. Június elején a szovjet vezetők elutaztak Kelet-Berlinbe és ott “konzultáltak” a keletnémet vezérkarral az “új kurzusról”, s június 11-én közlemény jelent meg a tömb első korrekciós tervéről8 – ám ez már nem tudta elejét venni a 17-i berlini “ellenforradalmi felkelésnek”.
   Berija felszólította Rákosit: azonnal bízzák Gerőre a Belügyminisztérium vezetését. Mindegy, hogy a berlini zavargásokra hivatkozott – ahogy RM állította –, vagy a csehszlovákiaira. A lényeg, hogy RM elutasította Beriját, mivel a gazdaság gyors rendbe rakása miatt Gerőt épp most mentesítették minden más munka alól. “Berija egyre ingerültebb lett, s fenyegető hangon beszélt velem.” RM bevitte a PB elé az ügyet, ahol a dörzsölt Gerő is elvetette Berija ötletét. Álláspontjukat RM közölte Moszkvával. Néhány nap múlva “a SZU KP prezídiuma” táviratban szólította fel Rákosit, hogy azonnal utazzon el egy delegáció Moszkvába, és fel is sorolta, kiket várnak. “Először fordult elő, hogy a magyar kommunista párt delegációját nem maga a párt állította össze.” RM kérte, hogy a hivatalosan pártonkívüli Dobi jelenlététől tekintsenek el, de a Kreml ragaszkodott hozzá. A névsorból kimaradt Révai megmondta Rákosinak: az ilyen átnyúlás egy pártvezetés feje fölött a leváltás kezdete.9
   – Rákosi talán 1953. június 11-én közölte velem a Parlamentben, hogy másnap kora reggel Moszkvába utazunk repülővel az SZKP elnökség meghívására – emlékezett vissza Földvári Rudolf (1921), aki akkor a Budapesti Pártbizottság titkára volt. – Nem értettem, miért hívnak bennünket, nem tudtam, mi a szerepem, Rákosi nem közölte azt sem, hogy miről lesz szó.
   – Úgy tudtuk, gazdasági segítséget kérő delegáció ment a Szovjetunióba – említette Vég Béla (1922) –, de nem pénzzel, hanem egészen más útravalóval tértek haza.
   Az 1953. június 13-ra Moszkvába rendelt magyar párt- és kormányküldöttségbe meghívott volt RM mellett Gerő Ernő, továbbá Nagy Imre, a Minisztertanács elnökhelyettese, s kollégája, a hajdani szürke taxis Hidas István, Hegedüs András mezőgazdasági miniszter, Dobi István az Elnöki Tanács elnöke, Szalai Béla, a. minisztertanács titkárságának a vezetője – aki a Központi Vezetőségnek sem volt a tagja –, és az említett Földvári Rudolf. A négyes fogatból ejtették tehát Farkas Mihályt és Révai Józsefet. Nem hívtak senkit az ÁVH, a belügy és a honvédség berkeiből, s a PB-póttag Dénes István helyett a vezetés harmincas éveiben járó fiataljai közül Hegedüst, Hidast, Földvárit és Szalait akarták látni. (A korabeli protokollban – akár a fentebbi névsorban – a PB-tag Nagy, Hidas, Hegedüs megelőzte Dobit, az Elnöki Tanács “kisgazda” elnökét.) Közülük RM a nem sok vizet zavaró Dobi mellett Nagy Imrét sem szívesen vitte magával. Tőle tartott. Legszívesebben ezt az egész megalázó cécót kitörölte volna az életéből. Az egyik legnagyobb sérelem itt érte: a szovjet vezetők “könyökig vájkáltak, s rendezkedtek a Magyar Dolgozók Pártja belügyeiben”. Őt, magát önkritikára kényszerítették, úgy kezelték, “mint a személyi kultusz feltalálóját”, pedig a “kult licsnyosztyi” kifejezést ekkor hallotta először.10
   Dénes István (1923) csak találgatni tudja, hogy őt miért mellőzték: – Annak idején Hegedüst Gerő javasolta titkárnak. Feltételezem, hogy Farkas – arra gondolva, hogy neki is kell egy apród – javasolta az én kiemelésemet, s bár közöttünk különösebb kapcsolat nem volt, ez a bélyeg rajtam maradhatott. Másrészt, mint afféle magasba emelt fiatal, vitába keveredtem Kovács Istvánnal, ami nem vált a javamra. Nem lehetett jó ajánlólevél a válásom sem. Csupán amiatt sem illettem a képbe, hogy szerelmes voltam. Miután nem hívtak meg Moszkvába, minden különösebb indoklás nélkül kihagytak az új Politikai Bizottságból is, amitől én akkor megkönnyebbültem.
   A vendéglátók legbefolyásosabb vezetőkből kiállított hatos fogata – a miniszterelnök Malenkov, első helyettese, és a fő belügyér Berija, a külügyminiszter Molotov, a pártapparátus felelőse Hruscsov, a honvédelmi miniszter Bulganyin, a kereskedelmi miniszter Mikojan – kiegészült többek között a budapesti nagykövet Kiszeljovval, nem tudni, miért hiányzott viszont közülük a magyar szakértőnek tartott “szovjet-orosz lakatos”, Vorosilov. Tolmácsként a szovjet pártközpont magyarul gyöngén tudó munkatársát, Bajkovot ültették be.
   A június 13-16 közötti tanácskozásokról az oroszul is, meg gyorsírni is tudó Szalai Béla készített kivonatos jegyzőkönyvet, de fennmaradtak Földvári Rudolf jegyzetei is.11 Ezekből kiderül, hogy Rákosiék eligazításának ürügyén a Kremlben a szovjet politika felülvizsgálata is zajlott; hatalmi harc, amiben a magyarok kezével verték a csalánt.
   Bevezetésül Malenkov végre elárulta, hogy a Rákosival májusban elkezdett beszélgetés folytatják. Fölszólította a vendégeket, hogy fejtsék ki véleményüket a gazdasági fejlődésről, a káderkiválasztásról, s az önkényeskedésekről – azokról a témákról, amelyek Sztálin halála után húsbavágó kérdéssé váltak náluk is. Jelezte: beszélni kell a hibák kijavításának módjáról is.
   A szovjet vezetés tisztességtelenül járt el, amikor eltitkolták, miért hívják őket Moszkvába. RM ledorongolására akkor is lett volna épp elég ok, ha megadják neki is a lehetőséget a felkészülésre. Sztálin utódai fölényesek voltak és cinikusok. Malenkov és Berija megjegyezte: Rákosi ajánlotta, hogy ismerjék meg végre a vezetőtársait; hát tessék! Bár a májusi fejmosás és a kedvezőtlen előjelek után RM számíthatott volna az elszámoltatásra, váratlanul érte a téma és mellbe vágta, hogy a társai előtt akarják megszégyeníteni. Beszámolója csapongó lett. Rögtönzéseit rontotta, hogy épp Berijával ültették szembe.
   Bevezetésként többes szám első személyben elmormolta: “gazdasági kérdésekben a szükségesnél gyorsabban mentünk előre ugyanúgy, mint a többi népi demokráciában”. Persze “hibáztunk”, jogosan kritizálták a szovjet elvtársak a fogyasztási cikkek termelésének elhanyagolását, s a fiatal káderek mellőzését. Bár… Magyarázkodás közben olyan részletekbe bonyolódott, hogy az egyetemi pártbizottságokra értelmiségi titkárok kellenek. Magyarországon tényleg nem lehet több a miniszter, mint a Szovjetunióban. Ekkor szinte ő javasolta, hogy válasszák szét a főtitkári és a miniszterelnöki tisztséget, hisz arra sincs ideje, hogy vidékre járjon, pedig sokszor vasárnap is dolgozik. Helyreigazította májusi magát: nem 30-40, hanem 45 ezer letartóztatott van. Mentség, hogy közülük 3000 az internált volksbundista, akik – ezt nem mondta ki – 1945 előtt németnek vallották magukat, így csak rontják a magyar statisztikát. Úgy vélte, az amnesztiát majd csak augusztus 20-án léptetik életbe, mert ha nyáron kiengednék a foglyokat, munkáskéz nélkül maradnának az építkezések. Ez az érvelés egyetlen egy szovjet vezető fülét sem ütötte meg. “A zsidókérdésre is felmerült nálunk és fennáll… Zsidó funkcionáriusok is felvetették… miért szorulnak háttérbe?” – igaz, a sajtóban sok a zsidó.
   Malenkov kevesellte az önkritikát. Rákosi nem is említette a mezőgazdaságot. Pedig tszcs-k oszlanak fel, tagok lépnek ki, mert a jövedelmük kevesebb, mint az egyéni parasztoké; igaz, azokat meg a beadás nem teljesítése miatt elítélik. Az önkényről szólva azokkal az adatokkal hozakodott elő, amelyeket a két szovjet igazságügyi tanácsadó Rákosinak jelentett.
   Berija készült az élveboncolásra. Sorolta: Rákosiék nem ismerik a falut, a parasztoknak 400 millió forint az adóssága, az iparba menekülnek, Nagy Imrét kizárták a PB-ből, mert a szövetkezetek lassúbb fejlesztését javasolta. Nem az a baj, hogy Rákosi kevesebb letartóztatottról beszélt, hanem az, hogy három év alatt 1,5 millió ember ellen indítottak büntetőeljárást. Az igazságügy igazságtalan, a BM és az ÁVH azt tesz, amit akar; a Belügyminisztériumot és az ÁVH-t egyesíteni kell egy tekintélyes elvtárs vezetésével. Sok kvalifikált magyar emigráns él Nyugaton, közülük az angolok és az amerikaiak kémeket fognak hazaküldeni. Magyarországon sokan elégedetlenek a politikánkkal. “Ezért kell ide egy megfelelő vezető.” Közölte: Rákosi is beleavatkozott a letartóztatásokba, pedig ebben “még Sztálin elvtárs is tévedett... Rákosi elvtárs még inkább tévedhet”. Sztálin főrendőre fölhozta: RM utasít arra, kit kell megverni, pedig ha vernek, ártatlanokat ítélhetnek el. Kijelentette: a törvény mindenkinek be kell tartania; súlyos hiba, hogy Szűcs Ernőt – az ÁVH második emberét – és testvérét agyonverte az ÁVH. Rákosi nagy emberként szerepel – pedig az sem volt helyes, hogy Sztálin elvtárs minden volt egy személyben”. Rákosi azt állítja, a nép nem értené meg, ha leváltanák. A cinikus Berija mondta ki, hogy a miniszterelnök magyar legyen, méghozzá Nagy Imre, Rákosi pedig “maradjon a párt élén, mint gazdag tapasztalatokkal rendelkező és a párt ügyéhez hű elvtárs”. Nagy is párthű, meg magyar és ismeri a mezőgazdaságot.
   Szatmári István (1928), RM 1951-56 közötti titkára úgy véli: – Azért esett Nagy Imrére a választás, mert neki nem volt a párton belül áramlata. Ő volt, aki a megesett lányt elvette. A házasság aztán mást lett, mint várták.
   – Nem volt a láthatáron más magyar kommunista vezető, akit ajánlhattak volna helyette, annak ellenére, hogy Nagy Imre trehány és lusta volt – állítja Kovács István (1911), a pártapparátus vezetője. – Mindnyájunknak felajánlottak villákat, földet, és közülünk egyedül Nagy Imre fogadta el. Nem játszott becsületes játékot, önkritika után is ugyanazt a nézetet képviselte, mint előtte. Sok esetben nem sétált át a Kossuth térről PB-ülésre, migrénre, náthára hivatkozva; csúnyán viselkedett velünk szemben.
   – 1953-ban a moszkvai “hatosból” nagy esélye volt a miniszterelnökségre Nagy Imrének, az egyetlen kereszténynek, de erélytelen volt, lusta, enervált ember, aki jó professzor lehetett volna, de mint politikus nem tudott élni a lehetőséggel – mondja a PB-ből ekkor kimaradt Dénes István (1923). – Barátai csak a “pártellenzék” szűk csoportját állították mellé, hozták a táborába. Vas Zoltán azt írja róla, hogy megegyezett Rákosival, hogy a kongresszuson nem veti fel a Rajk-ügyet, ha szép csendben kiengedik a foglyokat. Persze, hasonló megállapításokra juthat az ember jóformán minden politikusnál.
   Nagy Imre életrajzírója, Rainer M. János szerint elsődleges volt, hogy Moszkvának olyan vezetőre volt szüksége, akit ismer. Ráadásul Nagy agrárszakember volt, aki azt az álláspontot képviselte 1948-49-ben is, amit a szovjet vezetés ekkor a sajátjának vallott. Kiválasztásában szerepet játszott az is, hogy nem volt zsidó. Rainer cáfolja a Rákositól (Hegedüs szerint esetleg Gerőtől – P. Á.) eredő, majd Kádár János által átvett célzatos magyarázatot, hogy Nagy Imre Berija vagy Malenkov – azaz a politikai rendőrség – embereként került a miniszterelnöki székbe.12 Ez az emigráns kommunisták körében gyakori vád, a sok ismétléstől széles körben ismertté vált, s a kilencvenes évekig elhullámzott.
   – Nagy Imrét, szemben Rákosival, nemigen érdekelte a hatalom, hanem inkább a karizmatikus befolyás – állítja Hegedüs András (1922). – Amikor a csúcson volt, akkor sem építette ki a hatalom sáncait, mint Rákosi, akkor sem tudta behozni az embereit. Politikus ember volt – Pozsgayhoz hasonlítanám –, aki sokat adott arra, hogy szeressék.
   Látható, nem csupán RM viseltetett ellenszenvvel, Nagy Imrével szemben. Mivel nem volt elvakult, mint általában az apparatcsikok, köztük megbélyegzettnek számított. Már 1930-ban elhangzott róla, hogy “ő személyesíti meg a jobboldali veszedelmet a pártban”, s ez visszatérő vád volt vele szemben élete végéig. Rontott a helyzetén, hogy többnyire neki volt igaza – hittételekkel szemben is.
   Nagy Imre nem volt homo kominternikusz. Értelmiségi volt az apparatcsikok között. 1944-ben Sztálin azért javasolta őt a katolikus Magyarország Ideiglenes Kormányába, mert nem zsidó. Ettől fogva itthon alternatívája volt minden vezetőnek, és még inkább azzá vált 1953-tól kezdve. Ám s totalitarizmusban nincs helye a lehetőségek közötti efféle választásnak. Nem az a csoda tehát, hogy Nagy Imrét 1958-ban kivégezték, hanem az, hogy addig életben hagyták.13
   A moszkvai tanácskozáson Berija azzal is megfenyegette Rákosiékat, hogy a szovjet hadsereg nem lesz mindig Magyarországon. RM úgy emlékezik, hogy Berija felszólalásával “megkezdődött az általános támadás a párt munkájával szemben”. A szovjet elvtársak előre elkészített szövegből bizonyították, milyen rosszul dolgozik a párt. “Különösen engem támadtak.”
   Molotov: a személyi kultusz, amiben Rákosi is szenved, a Szovjetunióból indult ki. “Egy ember ne legyen minden vonal vezére.” A gazdaságban sok a hiba: az iparosítás üteme minden erőt felül múl, a sok beruházás is a lakosság érdekeit sérti. A túlzott iparosítás machinációkhoz vezet: egy szövetből kihagyták a gyapjút, de az ára változatlan. Hamisítják a tejet. “Ezért zavartuk el a burzsoáziát?”
   Bulganyin: ez az út katasztrófához vezet. Szerinte azért mennek látszólag rendben a dolgok, mert Magyarországon van a Vörös Hadsereg. Figyelmeztetett: “nem lehet 8 éven keresztül tisztogatni a hadsereget”. “Farkas elvtársnak is szerényebbnek kell lennie… Nem tetszeleghet, mint egy nagy hadvezér.” RM emlékezetében ebből az maradt meg, hogy Bulganyin a rendkívüli események (szökés, öngyilkosság, fegyelmi) statisztikáival bizonyította, hogy beteg a hadsereg.
   Rákosit zavarta a szemforgatás, hogy azok vetik a szemére a személyi kultuszt, akik istenítették Sztálint. Fél éve közölte Bulganyinnal aggályait a magyar hadseregről, de Bulganyin megnyugtatta, hogy minden rendben, most meg az ellenkezőjét mondja. Fülelnie kellett a fordításra is, mert Bajkov gyengén tolmácsolt. Ráadásul alig hallotta, amit az asztal másik végén mondtak.
   Mikojan kijelentette: nyíltságuk a “bizalom és barátság jele”, bár Rákosi “nagyon beképzelt lett”. RM ezt megjegyezte, de arra nem emlékezett vissza, pedig Mikojan a tervezés kalandorságaként említette, hogy senki sem számította ki, mennyibe kerül Magyarországnak egy tonna acél, aminek a gyártásához se érc, se koksz. Negyedmilliárd rubelnyi hadianyagot kér Magyarország, közben hiányzanak a fogyasztási cikkek. Drágák és rossz minőségűek a termékek. A minden füttyre elítélt parasztság nem becsülheti a rendszert. Összefoglalva: a helyzet nem javul, hanem romlik.
   Gerő magába zuhant, az egyetlen megdicsért, Nagy Imre viszont szót kért. Az ő rögtönzése sem sikerült igazán. Szóba hozta, hogy Rákosi moszkvai látogatása után nem beszéltek ilyen bátran a hibákról. Felvetette, hogy a beszolgáltatást nem a termés alapján, hanem az igények szerint vetik ki. Hruscsov közbeszólt, hogy miért személytelenül beszélnek, amire azonban ő is tudhatta a választ. Nagy Imre javasolta, hogy a lélektelenül dolgozó tanácsokat vegyék ki a Belügyminisztérium kezéből. Berija: “Miért nem csinálták már meg? Nagy Imre másik javaslatát, hogy a belügyet a párt adminisztratív osztálya vezesse, viszont megkontrázta. Nagy visszatért a mezőgazdasági témákhoz, s elmondta, hogy a kuláklistára büntetésből is fel lehet kerülni. Molotov: “A maguk mezőgazdasági politikájában sok középparaszt-ellenesség van.” Nagy Imre ügyesen magáról is szót ejtett: “Felmerült, hogy engem válasszanak meg a Minisztertanács elnökének. Otthon beszéltünk a személyi kérdésekről. Rákosi elvtárs azt javasolta, hogy Révai elvtárs helyett legyek a népművelési miniszter.” Válaszul Berija kimondta, amit várt: “Találnak oda más megfelelő embert.” Mivel Nagy “noteszéből idézgetve támogatta a vádakat”, RM rájött, hogy ezek, ketten összejátszanak.
   Dobi a vidéki funkcionáriusokat hibáztatta, hogy “nem a nép igazi hangulatát közlik a felső vezetéssel. Hidas István egyenesen azzal védte Rákosit, hogy bírálható. Berija: mondjon példát! Hidasnak semmi sem jutott eszébe. Malenkov: Hidas nem mond igazat. Hidas: Rákosi alkalmasságát nem neki kell megállapítani. Berija rászólt, hogy úgy viselkedik, mint egy diák.
   A hatalmi sorban ekkor még Malenkov mögé szoruló Hruscsov egyetértett társaival, s becsvágyón valamiféle összefoglalást is próbált adni. Kimondta: a hibákért elsősorban Rákosi felelős, aki nem tud “kollektíven dolgozni”, nem bírja a kritikát. “Magyarország híres volt a jó mezőgazdaságról” – mondta, s a múlt idő okaként a túl gyors kollektivizálást említette. Lehetetlennek mondta, hogy 9,5 millió magyar között nem találhatók vezetők. A szovjet párt titkára egyszerűen felhívta a magyar pártvezetők figyelmét: javítsák kapcsolatukat a magyar néppel.
   Malenkov felidézte: amikor májusban azt ajánlották Rákosinak, hogy nevezzen meg egy magyar helyettest, ha meg is nevezett valakit, rögtön a kifogásait szedte elő, hogy miért nem lenne jó az illető. Ez nyugtalanítja őket, ezért kellett találkozniuk. Kimondta: nem részkérdésekről van szó, a hibák alapvetők: a politikai vonal kiigazítására van szükség. A vezérkedés nem véletlenül került elő: a moziban is csak Rákosit látni. Azért vetették fel ilyen élesen a kérdéseket, mert a Szovjetunió is felelős azért, hogy milyen a hatalom Magyarországon. Ők is hibáztak, de például a fegyverkezésben a magyarok túlteljesítették még a túlzó szovjet követeléseket is. Megerősítette, hogy a miniszterelnök magyar legyen, a belügyminiszter pedig Gerő. Tiszteljék meg a vezetőket azzal, hogy teljes jogot adnak nekik, ne érezzék úgy magukat, mint a gazda melletti alkalmazott. Javasolta, hogy Rákosiék még itt, Moszkvában dolgozzák ki a tennivalókat, s azokat kedden, június 16-án beszéljék meg újra.
   RM: “ez így ment vagy két órán keresztül: csak úgy zuhogtak ránk a negatív tények”. A fordítások szünetében Berija szórta rá a fenyegetéseket: “megnézzük, kik is vezetik a népi demokráciákat! Vége a vezetők ünneplésének! A Sztálin-dicsőítésnek!” “...hallatlan szemtelenséggel” olyasmiket mondott: “Érdekes ember ez a Rákosi! Számára mindenki kémgyanús, még Gerő is! Ő maga pedig ugyanakkor minden gyanún felül áll!” A felidegesített RM kétségbe vonta, hogy Magyarországon rosszabb a helyzet, mint másutt, és ezt később is sokat emlegette: azzal védekezett, amiben, ha volt is igazság, védekezésre alkalmatlan volt. “Ami a beképzeltséget illeti, az olyan betegség, amit az ember nem érez, ugyanúgy, mint a saját szagát.”14 Ő nem akart miniszterelnök lenni, bár Sztálinnak… (Itt az oroszul nem tudó Földvárinál az a szerencsétlen mondat – Bajkov fordítás? – áll: “Nem akart ő miniszterelnök lenni, de olyan követelményeket állított fel, melyeknek nem felelt meg senki, csak ő.”)
   Fájt RM szíve, hogy “ilyen nagy hadsereget tartunk”. Berija: Sztálin rossz tanácsokat adott. Malenkov: s ezeket úgy eltúlozták, hogy hatszázezer fős a hadsereg. RM: a tartalékosokkal együtt ennyi. (Valójában négyszázezer volt a teljes létszám, ebből százötvenezer a tényleges katona; több, mint békeidőben bármikor – P. Á.)
   Berija minden alkalmat megragadott annak besulykolására: “Ha a nagy Sztálin követett el hibákat Rákosi elvtárs beismerheti, hogy ő is követett el hibákat.”
   Malenkov új nézetet fejtett ki a párt irányító szerepéről: “A KV foglalkozzon a vezetéssel, ideológiával, káderkérdésekkel, a Minisztertanács a többi kérdéssel.” A helytelen határozatokat meg kell változtatni. Felesleges a kőolajtermelésbe pénzt ölni, mivel Romániának van elég olaja, Magyarországon inkább az alumíniumipart kell fejleszteni.
   Gerőt rendkívül mélyen megrázták a hallottak. Elismerte, a vezérkedésért másodsorban ő a felelős. Megemlíteti: megjelent egy kép a Szabad Népben Rákosiról és a feleségéről, amint szavaznak. (RM szerint Gerő is azonnal őt támadta. Beismerte, hogy 1945-ben ő szeretett volna a párt vezetője lenni, de “törekvését csakhamar feladta, mert észrevette, hogy e téren velem nem bírja a versenyt”.) ”Volt és van vezérkedés. Nem volt bátorsága ez ellen felszólalni.” Ő is vezérkedett, Farkas is. A metró tényleg nagyzási mánia. Még szerencse, hogy nem hallgattak a katonai tanácsadókra, akik javasolták, úgy építsék, hogy a vonalakon tankok és vonatok is közlekedhessenek.
   Malenkov: nem kell szégyellni, abbahagyni.
   Gerő: a kulákság “nem tölti be társadalmi szerepét”: nem ad elég gabonát. Túl nagy és drága az államapparátus; az ÁVH esetében pedig nem figyeltek fel a törvénytelenségekre és a szadista módszerekre. (Főleg így többes számban ez nem igaz. A minden lében kanál Gerő, az Államvédelmi Bizottság tagja mindenről tudott, több törvénytelenséget – főképp elriasztási célú, gazdasági jellegű büntetőeljárást – ő maga kezdeményezett. Moszkvába indulás előtt két héttel – amikor még nemigen tudhatta, hogy belügyminiszter lesz –, azt írja a Jehova tanúi szektáról Piros Lászlónak, az ÁVH vezetőjének: “a legveszedelmesebb elemeket” őrizetbe kell venni, és “szabályszerűen” el kell ítélni a népi demokrácia ellen kifejtett illegális tevékenységükért, vagy kémkedésért, vagy amilyen bűncselekményt általában rájuk lehet bizonyítani, s az egész operációt, csendben, zaj nélkül, kellő óvatossággal kell végrehajtani. Vagyis nem csak Rákosira, Farkasra, hanem Gerőre is áll a vád, hogy “közvetlenül utasításokat adott az Államvédelmi Hatóságnak arra, hogy hogyan nyomozzon, kit tartóztasson le”. Gerő embere, Hegedüs András említi, hogy főnöke megvédte a környezetében lévő, főképp a gazdasági területen dolgozó szakembereket. Ez is bizonyítja, hogy bele tudott szólni az eljárásokba. Lehet dicsérni, amiért nem engedte, hogy emberei az ÁVH kezére jussanak, ám jótékonyságában szerepet játszhatott az is, hogy így kerülhette el a rá nézve terhelő adatok gyűjtését. Gerő a hatalomból kiesve, 1962-ben azt állította, hogy “semmi köze sem volt a belügyminisztériumhoz, sem általában ezekhez a dolgokhoz”.15 Moszkvában is ő borított a legügyesebben fátylat saját szerepére – őt nem bántották a szovjet vezetők.) Gerő megígérte: bárhová állítják, igyekszik helytállni. Helyeselte Nagy Imre miniszterelnökségét.
   Malenkov megkérdezte Rákosit és Dobit, hogy ők is elfogadják-e Nagy Imrét. Azt felelték, igen. (RM Visszaemlékezése szerint: “Senki sem helyeselte.”) Kitámolyogva a teremből, Rákosi azon törte a fejét: “mi lehet mind e mögött”.
   Földvári Rudolf (1921) azt mondta: – Gerő volt az egyetlen, akivel lehetett beszélni arról, hogy mi is történt. Nem láttam még embert úgy megrendülve, mint őt. Este sétáltunk Moszkvában vele és Szalai Bélával hármasban, tépelődött, hogy nem érti: hát eddig nem erről volt szó. Igazuk van, de miért ez a hirtelen fordulat? Eddig nem ez volt a követelmény, a szokás! Gerővel lehetett beszélni, ha ki is tért sok minden elől, azt azért megmondta, hogy ő sem látott tisztán.
   Vasárnap nekiült a delegáció a házi feladat kidolgozásának, s ezt részben hétfőn is folytatták.
   Rákosi azzal kezdte, hogy vegyék sorra a vezetés hibáit, illetve a gazdasági teendőket. Nagy Imre és Gerő egyetértett. Dobi elmesélte, hogy a volt iskolájában kirakták a fényképét, de valaki megkérdezte, hogy mit keres ott. Végre szóvá merte tenni, hogy a háztartási alkalmazottját kuláknak minősítették.
   RM: Be kell számolni arról, hogy milyen hibákat követett el. Meg kell szüntetni a dolgozók zaklatását, meg kell mondani, hogy gyökeres változás lesz. Gerő szerint a fájó ügyek nem jutottak fel a pártvezetéshez. A megyékben sem volt kollektív vezetés. RM: a központban három-négy ember vezetett, a megyében egy! Gerő: nem helyes a munkásokat bíróság elé állítani, ha elhagyják a munkahelyüket. Nem lehet a munkásosztállyal szemben bizalmatlan politikát folytatni. Nagy Imre hozzátette: a házigazdák megmutatták, milyen a mélyenszántó bolsevik kritika.
   RM: a gyors ütemű fejlődés ment az életszínvonal rovására. (Ez a megállapítás végigcsörömpölt a hatalmából hátra lévő három éven.)
   Gerő: az erőszakoskodás oka, hogy a különféle szervezeteket megoldhatatlan feladatok elé állították. A hibák eltitkolása szokássá vált. Eszébe jutott, hogy az ÁVH az igazságtalanul letartóztatottakat sem engedi szabadon. Hegedüs: félnek azok is, akiknek semmi okuk nincs rá. RM: meg kell szüntetni az internálást, a kitelepítettek kényszerlakhelyét, de a fővárosba azért ne jöhessenek. Legyen amnesztia. Össze kell vonni a Politikai Bizottságot és a Titkárságot. Gerő: a 13-15 tagú PB egyenjogú tagokból, az 5-7 tagú Titkárság fiatalokból álljon. RM annyira kifordult magából, hogy felvetette: “Szüntessük meg a főtitkári funkciót.” Kérdezgette a többieket: hány tagja legyen a kormánynak, legyen-e elnökség. Az agrárleckét – a szövetkezetesítés lassítását, a parasztok támogatását – is ő idézte fel, Nagy Imrére már csak a bővítés maradt.
   Kapkodtak ide-oda, amíg Gerő ki nem rukkolt a pontokba szedett részletes elgondolással: “a) csökkenteni kell a fejlesztés ütemét, b) leállítani a szükségtelen iparágak beruházásait, c) a könnyűipart kell fejleszteni a nehézipar rovására, d) a kevés nyersanyag miatt az egyik kohászati üzem építését valószínűleg le kell állítani, a hagyományos villamosgép-ipart viszont fejleszteni kell, e) azokat a beruházásokat kell elsősorban folytatni, amelyek gyorsan amortizálódnak.” (Ez eddig nem volt téma – P. Á.) Kérdezett ő is: mi legyen a metróval, mert Budapesten metró nélkül, trolikkal és buszokkal is jó lehet a közlekedés, ha kitiltják a belvárosból a lovas járműveket, f) Budapesten új lakónegyedet kellene építeni, és elsősorban a fővárosban meg a megyeszékhelyeken kell lakást építeni. 1,5 millió állami sertésnek csak akkor lesz takarmánya, ha elveszik a parasztoktól, inkább rájuk kellene hagyni az állattartást… Összeállították a Politikai Bizottság és a kormány névsorát is, majd Gerő dokumentumba foglalta munkájuk elemzését és a teendőket. A hidegfejű apparatcsik nélkül ez a hitehagyott társaság aligha tudott volna ilyen rövid idő alatt elkészíteni a hibákról és a teendőkről egy elfogadható dokumentumot.
   A magyarok egymás közti tanácskozásán RM felvetette: kedden kérdezzenek rá: a párt- és államvezetés viszonyára, a tanácsok állami irányítására, arra, ki dirigálja a Szovjetunióban a rádiót, a tudományos akadémiát stb. Ezzel is kezdték a második találkozót. Malenkov válaszolt: a kormány ne legyen a pártvezetés kiegészítő része. Ahhoz kicsi az ország, hogy a minisztertanácsnak elnöksége legyen. A hadsereg létszámának a csökkentésére a magyarok tegyenek javaslatot. A rádiót a párt irányítja, az akadémiát a minisztertanács.
   Molotov szóvá tette Révai József ideológiai hibáit. (RM szerint azt mondta: az ideológiában Révai “cár i bog” – cár és isten.) A Révaival egymást kölcsönösen gyűlölő Nagy Imre16 élénken helyeselt: sosem volt napirenden ideológiai téma, pedig a vélemények harca nélkül nincs ideológiai előrelépés.
   Berija konkrétabb dokumentum összeállítását javasolta, amely adatok alapján is összeveti a helyzetet és a célokat. Külön fejezet foglalkozzék az iparral, a mezőgazdasággal. Nagy Imrével ellentétben ő azt mondta, hogy a kuláklistát nem kell megszüntetni. A törvénytelenségekkel kapcsolatban is az adatokat kérte számon: “megmondani, hogy 3 1/4 év alatt 1 200 000 ember ellen indult bírósági eljárás +
   1 150 000 ellen adminisztratív eljárás, megmutatni a törvénytelenségek mértékét és azt, hogyan kell kijavítani”. A határozatban térjenek ki a magyar (azaz a zsidó – P. Á.) kérdésre. Ítéljék el, hogy Rákosi beleavatkozott az ÁVH ügyeibe, utasításokat adott nyomozásra, letartóztatásra, verésre: ha ezt nem írják bele, Rákosi megismételheti a hibáit. Hiba volt, hogy egy kézben egyesült a párttitkári és a miniszterelnöki funkció, mert “Rákosi elvtárs azt képzelte, mindent megtehet”.
   RM emlékezete szerint: “A szovjet elvtársak e megbeszélésen felhívták a figyelmünket, hogy állítsuk helyre a szocialista törvényességet. (Ez alatt nem a politikai perek revízióját értették akkor, mert erről szó sem volt, hanem a börtönben lévők nagy számát.)”
   Leginkább a zsidókérdés tálalása döbbentette meg Rákosiékat. RM: “Minden különösebb indoklás nélkül közölték, hogy szükségesnek tartják, hogy az a központi vezetőségi ülés, melyen megbeszélés tartalmát határozatba iktatja, mondja ki, hogy eddig a pártban a zsidók elnyomták a nem zsidókat. A mi delegációnk ekkor már annyira demoralizálva volt, hogy ez ellen a javaslat ellen, egyetlen szó sem emelkedett. Annak dacára, hogy azt is közölték velünk, hogy a határozatokat, a nagyobb nyomaték kedvéért, az eddigi gyakorlattól eltérően kiáltvány formájában közöljék a magyar néppel.” A kiáltvány szó nem szerepel sem Szalai bővebb, sem Földvári szubjektívebb jegyzetében, csak azt hangsúlyozzák, hogy a Központi Vezetőség üléséről nyilvános közleményt kell kiadni.
   Molotov: nyilvánosságra kell hozni, hogy az utóbbi években csökkent a munkások életszínvonala. “Főfigyelmet: a mezőgazdaság felvirágoztatására, mert el van hanyagolva.” Lassítsák a kollektivizálást, engedjék feloszlani az erőszakkal létrehozott, működésképtelen téeszeket.
   Hruscsov, Berija és Malenkov vitatkozgatva azt ajánlotta, hogy a Titkárságnak három-négy tagja legyen, a PB-nek kilenc. RM szerint azt is közölték velük, hogy Révai és Farkas ne csak a PB-ből maradjanak ki, hanem még a kormányból is. Nem szóltak ellene – két zsidóval kevesebb. 17
   Nagy Imre Berija ellenében is úgy vélte, hogy meg kell szüntetni a kuláklistát, a törvénytelenség melegágyát. S Berija beleegyezett. Nagy Imre mondta ki azt is: Rákosi szerepe döntő a hibák kijavításában. Berija: ha nem segít, “magát teszi tönkre”. Nagy jelezte, hogy a kritikát megértették, a dokumentumot ki fogják egészíteni. Szóvá tette, hogy az utóbbi években nem volt igazán közvetlen a kapcsolat a szovjet vezetéssel. Berija és Malenkov: volt kapcsolat, a magyarok mégis rosszul dolgoztak.
   RM Nagy Imre ellensúlyozása miatt sem hallgathatott tovább. Azt mondta: sajnálja, hogy nem előbb tartottak elé ilyen tükröt. Ám a hibák kijavítása nem egy emberen múlik, hanem az egész pártvezetésen. Malenkov felhívta a “tanácsért jött” elvtársak figyelmét, hogy a “rendszabályok” Magyarország érdekét szolgálják, nem erőszakolják rájuk. Ő és Bulganyin javasolták, hogy Farkas Mihályt, “a párt ügyéhez hű és tehetséges elvtársat” (Hruscsov ugyanitt korábban: “Farkas egy századot nem tud elvezetni.”) küldjék egy-két évre a Szovjetunióba vezérkari akadémiára. A honvédelmi miniszter Bata István, “vagy más elvtárs” is lehetne. (Rákosiék annyira beijedtek, hogy elfogadták miniszternek a csak repülő kalauzként emlegetett légvédelmi parancsnokot, akinek képessége, képzettsége előző beosztásához is kevés volt.18) Malenkovék kikötötték, hogy a Központi Vezetőség ülésén Rákosi és Nagy Imre legyen az előadó. Végül Malenkov és Berija árulás gyanújába keverte Rákosit. Szerintük az amerikai követ egy fogadáson javasolta a magyar külügyminiszternek, hogy a kormány egyik tagja, esetleg maga Rákosi és Eisenhower elnök tisztázza a két ország közti vitás kérdéseket. Rákosi azt mondta: nem tudta, hogy ő, meg Eisenhower is szóba került – ami nem is hihető –, különben pedig azonnal értesítette Kiszeljov szovjet nagykövetet. De nem tájékoztatta a pártvezetést! – s ilyen módszerekkel “el lehet veszíteni Magyarországot”.
   Berija a Péter Gábor-ügyben ismét a makacs Rákosi szemére vetette, hogy a szovjet felülvizsgálókat megpróbálta kioktatni a teendőkről. (Péteréket végül mégis elítélték – Berija letartóztatása után – P. Á.)
   RM: “Jellemző, hogy milyen volt a szovjet elvtársak beállítottsága velem szemben. Mikor azt mondottam, hogy a Minisztertanács elnökének a cseréjét megfelelő módon elő kell készíteni, nehogy emiatt valami zavar keletkezzen. Valóságos vihar támadt ellenem. Még mindig azt hiszi, hogy a leváltása valami nagy esemény! Milyen javíthatatlan! – s hasonló megjegyzések röpködtek felém.”
   Malenkov azzal a biztatással bocsátotta az útjukra őket, hogy lesz erejük a hibák kijavítására. Hegedüs András szerint, amint jöttek ki a teremből, Nagy Imre előre akarta engedni Rákosit, de ő szinte előre taszította Nagyot: “Menj csak, Imre, te vagy már a vezető!” Cinikus megjegyzéséből és abból a tévedésből, hogy akkor Moszkvában Malenkov miniszterelnök a pártban is elsőnek számított, máig tartja magát az a nézet, hogy Magyarországon Nagy Imre lett az első ember. Ez közvetve igaz: Sztálin halála után a Szovjetunióban és Magyarországon is a miniszterelnök az új politika meghatározó alakja, ám Malenkov esetében Hruscsovval (átmeneti) egyetértésben, Nagy Imre esetében Rákosi ellenében. Nagy elsőségéről szóló hiedelmet erősítette, hogy korábban RM úgy gondolta, hogy a miniszterelnöki posztot választja (ha RM lett volna a kormányfő, az 1954 februári kongresszuson választották volna meg a párt új vezetését). Erősítette a szóban forgó hiedelmet a Rákosi-kultusz furcsaságoktól sem mentes visszaszorítása. Fényképe alig szerepelt a sajtóban, a nemzeti ünnepeken ő egy ideig nem küldött és kapott névre szóló táviratokat, Nagy Imre (Dobi és a külügyminiszter Boldoczki) viszont igen. (RM távirati “beceneve” jó darabig MDP KV volt.) Azonban nincs olyan magyar pártdokumentum vagy újságcikk, amiben Nagy Imrét előbb említették volna, mint Rákosit. Így a későbbi miniszterelnök legfeljebb a tanácskozó terem ajtaján jött ki elsőként, de RM regnálásáig sosem volt első, és nem is viselkedett úgy, bár maga RM sem mert a régi módon vezérkedni.19


* Részlet a szerző Rákosi bukása és halála (1953-56, 1971) című készülő kötetéből

1 Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 5. 687. ill. 706. old. (Sztálin halála - izgatás)

2 Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések, 1940-1956. I-II. Napvilág Kiadó, Bp. 1997. 1124. old.

3 MOL 276. f. 54/230. Titkárság, 1953. február 11. (termelés), 66/18. (földalatti).

4 Fogarasi Béla cikke, Sz. N. 1953. április 3.

5 Szélsőséges gazdaságpolitika: Pető Iván - Szakács Sándor 240. old. A hazai gazdaság négy évtizedének története. 1945-1985. I. KJK. 1985. 764. old.

6 RM hiányzik: 53/121. 1953. május 28-i PB-ülés. Molotov az általános korrekcióról: Jegyzőkönyv a szovjet és magyar párt- és állami vezetők tárgyalásairól (1953. június 13-16.) Közli: T. Varga György. Múltunk 1992. 2-3.

7 A májusi moszkvai ukáz: Visszaemlékezés 910. old., és a végrehajtás: 54/246. Titkárság, 1953. június 3.

8 Közli Rainer M. János Nagy Imre. 1956-os Intézet, Budapest, 1996. 511. old. a Cold War International Project Bulletinre hivatkozva. (Issue 5, Spring 1995. 10-21. old.)

9 Visszaemlékezések, 9-11-12. old. (meghívás Moszkvába)

10 Visszaemlékezések, 166. (vájkáltak), ill. 913. old. (személyi kultusz)

11 Moszkvai tárgyalás: Jegyzőkönyv..., illetve Földvári Rudolf moszkvai jegyzetei, Kapu 1990. 5.

12 Rainer i. m. 529-30. old.

13 Nagy Imre a megbélyegzett: Rainer M. János i. m. 152. old.

14 Visszaemlékezések, 913. old. (Rákosit támadják, RM emlékezete, szemforgatás, Bulganyin), 914. old. (Berija-Nagy Imre), 918. old. (Berija dünnyögései), 914. old. (Gerő; kitámolyogva a teremből), 916. old. (Nagy Imrét senki sem helyesli). RM cselből ajánlotta Nagynak népművelési tárcát: Urbán Károly: Nagy Imre és G. M. Malenkov két miniszterelnök Sztálin után. Múltunk, 1996. 1

15 276. f. 66/42. (Gerő és a jehovista-per) Az Aczél Györgytől kapott és hagyatékában feltehetően fellelhető, Gerővel folytatott beszélgetésrôl beszámoló dokumentumon GE/1 jelzés van.

16 Révai és Nagy Imre gyűlölködése: Rainer M. János: Nagy Imre, 124. old.

17 Visszaemlékezések, 916. old. (Berija kitér a vita elől), 917. old. (zsidókérdés), 919. old. (törvényesség), 917-18. old. (Farkasról, Révairól).

18 PIL 290 f. 164. (Tóth Lajos Batáról)

19 Hegedüs András: Élet egy eszme árnyékában. 221. old. Üdvözlő táviratok: ünnepi újságok, pl.: Szabad Nép 1953. november 6. vagy 1954. április 5. Ki az első: Urbán Károly: Nagy Imre és G. M. Malenkov két miniszterelnök Sztálin után. Múltunk, 1996. 1. RM a kormányfő: 54/246. Titkárság, 1953. június 3.